Tudom, hogy érdekellek, így mesélek magamról pár szót, na nem a múltamról, nem akarok évszámokkal dobálózni, elhullott családdal, elmúlt élettel. Mindenkinek van múltja, nem lehet előle menekülni, hiába hagyjuk magunk mögött, attól még hozzánk tartozik, az életünk része volt és marad is, tagadhatatlanul. Ezt kéne megértenie mindenkinek. Nem lehet alóla felmentést kérni, nincs elévülése. A múlt határozza meg a jelent és vezényli le a jövőt. Kutyából nem lesz szalonna, de a zsírjából süthető. Csak rajtunk áll, hogy mi kezdünk azzal akik voltunk, ahonnan jöttünk és amerre tartunk, de és hangsúlyozom, sosem egy emberen áll vagy bukik a történelem. Bábok vagyunk mindannyian, valakinek a keze rángatja a zsinórokat, és tűrjük... sokáig, aztán egyszer csak felrobban a bomba és kitörni kész a lappangó elme.
Mesélhetnék arról, hogy milyen volt gyereknek lenni, hogy milyen volt a szüleimmel, a testvérem hiányáról, de minek tenném? Már a múlt része, ami ilyenné tette az életem. Mégis kitörölhetetlenül hozzám tartozik.
Megkérdezheted, boldog vagyok-e? Részben. Boldog vagyok, mert titkon birtokolom, amire vágyom, és nem titkon engem is valaki a markában tart.
De egy dolgot sosem szabad elfelejteni. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.
Beszélhetnénk arról, hogy milyen ember vagyok, első körben azt szeretném elmondani, hogy nem vagyok ember, már nem. Pedig szerettem annak lenni, érző, dobogó szívvel és sokkal élesebben érző lélekkel.
Az emberből sok dolgot ki lehet ölni, de végleg eltörölni semmit sem. Félünk és rettegünk, hogy elveszítjük, azt, amik vagyunk, míg rá nem lépünk egy másik útra, amiről nincs visszatérés, nem lehet megmásítani. Beletörődsz, elfogadod, megpróbálsz úgy élni tovább, hogy ebből hozd ki a legtöbbet. Aztán vagyok én és gondolom halom hasonszőrű szerencsétlen, akinek a szívét elrabolják, kis dobozba zárják és sejthetően sosem kapod vissza.
Olyan ez mint egy szarul megírt operamese, amit talán fuvolával kísérnének, meg hegedűvel, sőt a dob és a cintányér is szerepet kapna benne, talán egy puskalövésnek is lenne értelme, aztán csak az ütemes tatam marad, amit a szívem diktál, a vér pumpál és tágítja az ereket. Minek regélnék arról, hogy ki vagyok? Hiszen mindenki szemében más lennék. A tidében talán fenevad, gyilkos, az éjszaka gyermeke, akinek azonban uradalma van a nappal felett is. Mégis akkor zajos a vérem, amikor odafent a hold kalimpál, amikor a fák között észrevétlenül osonok, amikor a vér szaga játszani hív, engem. Téged pedig halálba taszajt. Igaz lehet, hogy most jobban szeretem az embereket, mint, amikor jó magam is az voltam. De csak mert most finomabbak.
Mit mondhatnék el magamról? Nézzük csak, előveszem az ujjaim, elmondok neked 5 jó és 5 rossz tulajdonságomat, mit szólsz? Leszarod, mi? Na nem baj, akkor csak magam miatt. Azt mondják sokkal könnyebb a hibáinkról mesélni, ha állásinterjún ezt kérik, akkor is előbb mindenki a negatívval kezdi, azzal jobban tisztában vagyunk, mert a szánkba rágják. Szidnak vele, így ezek erősebben élnek bennünk. Megtanuljuk, hogy mihasznák vagyunk, rosszak, hangosak, gonoszak, szadisták, kegyetlenek, buták és ostobák, valamint semmirekellők. Csúúúnya rossz kisfiúk és kislányok. Ejnye, bejnye!
Egy; ismerem önmagam, a határaimat, feszegetem is rendesen. Kettő; türelem, kitartó, égető, embert próbáló türelem. Három; gyakorlatias, volt időm tapasztalni, az a néhány évtized. Négy: empátia, orvos lennék, vagy mi a szösz. Esküt is tettem, meg is szegtem. Sokszor. Khm. Öt: diszkrét, ha nem baj, ezt nem fejteném ki, ha nem érted, mindegy is.
Lássuk a hibáimat, noha csekély ujjam kell hozzá, hogy felsoroljam, de most önismeretetek, vagy én ismertetek.
Egy; lobbanékony, mit tehetnék, ha izzik a vérem? Kettő; arrogáns, bár én ezt a pozitívhoz sorolnám, de azt olvastam ez nem teljesen az. Három; önző, az vesse rám az első követ, aki nem naiv és nem a maga érdeke a legfontosabb. Ők vannak a tápláléklánc alján. Szóval less magadba. Te is önző vagy. Négy; kritikus. De kifejezetten intelligens vagyok, szóval, nekem lehet. Öt; hangyányit féltékeny vagyok. Éppen kicsit. Jó, de, ami az enyém, az az enyém!
Kezd összeállni a kép? Kár lenne, mert ez nem én vagyok, az vagyok, aki az ágyad alatt megbújik  és elkapja a bokád, amikor a szomjad kicsal a takaró alól... Vagy van egy ajánlatom... ismerj meg!



Figyellek!
Tudom, hogy merre tartasz, látom, hogy mik a terveid ma estére is, mint a legtöbbször.
Gúzsba köt a gyűlölt félelem, láncra ver a magány. Noha már lehúztad bokámról a béklyót, pontosan tudod, hogy máshogy tartasz fogva. A szívem céloztad meg, a lelkem, mindazt, ami emberként voltam és végtelen életemben lettem.
Loppal követelek, mindannak ellenére, hogy érzem, te ezt pontosan tudod.
Veszettül gyűlöllek. Megint ezt teszed velem, megint mással bújsz ágyba, amikor mindent, érted, te szajha, MINDENT neked adnék magamból. De persze neked nem kellek, akkor fanyalodsz rám, ha éppen úri kedved úgy hozza. Eljön az idő, amikor nyüszíteni fogsz a lábaim előtt, könyörögni, hogy tekintetem emeljem rád, szeresselek.
Mert ne felejtsd el babám, hogy minden de minden, kurvára visszajár.
Halk léptekkel osonok mögöttetek az éjszakába, érzem a szagodon, hogy megvolt a kiskölyök, túl vagy rajta, benned járt, téged ölelt. S ettől összecsikordulnak a fogaim.
Értelek én téged drága, tudom, hogy mire hajtasz.
Jószerivel kivégezteted velem a srácot, fiatal, buja, izmos teste a kezeim között fog elvérezni.
Mikor érted meg végre, hogy te és én összetartozunk, nem lehetsz másé? Eljön az ideje annak is, hogy figyelembe veszel? Amikor már számít neked, hogy beleroppanok minden egyes kalandodba?
Persze nem várom el, hogy megértsd, mert végtelen egod nem engedi, hogy tisztán lásd önmagad, vagy tévedek és túl okos vagy.
A lámpák fényét elkerülöm, hiszen pontosan hallom lépteid a macskaköves úton, illatod az orromba hatol, lecsúszik a gyomromba, bukfencet vet, haragvó morgásként szakad ki belőlem.
Nevetgélsz, incselkedsz vele, neki ígéred az éjszaka folytatását, csakhogy nem sejti, én leszek a zárszó. De te Drágám, te pontosan tudod, emiatt csinálod. Nekem szánod, ajándék, amiért a melled csókolta, a bugyidba jutott és benned járt... Felmorran valami ősi bennem, egy olyan lélek emléke, ami már szinte nincs. Még tudott félni, szeretett élni, nem a bosszú hajtotta, csak a vágy.
A lakása felé hajt téged, egy újabb menet reményében, mintha te lennél a levadászott őz, de Ő ma már az enyém lesz.
Előre küldöd. Amit a kapun belép, meghallom a kacajod, megszűnik a jelenléted, én jövök.
Komótos léptekkel érem el a becsukódni készülő kaput. Ittas a srác, ettől megrészegülök én is. Emeletenként követem, ő pedig naivul azt hiszi te vagy az, így a legjobb, nagyobb meglepetés leszek. Megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen szexet kaphat, csak lehet nagyon sikoltozna, felverné a ház lakóit, akik persze nem segítenének neki, de azért ordítana, kiabálna, vinnyogna etcetera. Merő unalom. Pedig volt idő amikor élveztem, ez is, hogy elmúlt. Fájó sóhaj hagyja el a szám, ahogy ruganyos léptekkel, utána lendülök mielőtt becsukná az ajtót.
Téged hív és engem kap, milyen gonosz a sors. Kár, hogy csúnyán mosolygok rajta.
Zenét kapcsol, táncos léptekkel felém fordul, az ingét gondolja. Hagyom, hogy felfogja nem a nő áll szemközt vele, akit várt. Leolvasom ajkáról a hosszú O betűt, ő pedig enyémről a vigyort. Kezét hárítólag a magasba emeli, kihullik belőle a sálad, ettől elönt a düh. Kérdezni akartam, megtudni milyen volt veled, puha bőröd, hogy simult a mocskos keze alá, csókolta a melled? Megtudta, hogy imádod, ha a füled mögött megszívják a húst? Tudja, hogy mennyire csupasz vagy mindenfelé? Azonban már nem érdekelnek a válaszok, mire elhagyná torkát a sikoly, csupa kék szemében felismerés csillanna, tenyerem a szájára fekszik, szinte beszippantja, ahogy levegőt próbál venni.
Még kedvem is támad hozzá, szép ez a fiúcska, formás, izmos, biztos kőkemény a segge. Tapogattad neki mi, markoltad, miközben benned pumpált?
Felizzik bennem a gyilkos, a fenevad, lelkemben örömtáncot jár az erőszak kis manója.
Szabad kezemmel magamhoz ölelem a derekánál fogva, csípőm a csípőjének simul, megugrik az írisze, ahogy megérzi a vágyam. Nem adok időt gondolkodni, el sem veszem a kezem a szájáról, a nyakára hajolok.
Minden erejével ellenáll, mégis olyan, mintha egy bébi próbálna eltolni magától. Elfordítom kicsit a fejét, hogy nyelvem végigfusson nyakának ívén, érzem vadul lüktető pulzusát, kidagad a finom ér. Éhes vagyok, mindenre. Félelme kósza örömmel tölt el, felvillanyoz. Akarom!
Lehet mégis a magamévá teszem, miért is ne?
A gerincemben érzem meg, hogy magadhoz hívsz, mintha megmarkolná egy láthatatlan kéz és nagyot húzna rajta.
Milyen kegyetlen vagy, úgy szerettem volna játszani...
Mély sóhajjal veszem tudomásul, hogy mennem kell, de előtte megfürdöm alkalmi szeretőd vérében és igen.. el fogom felejteni lemosni magamról, mielőtt a lábadhoz kucorodom, hogy elhidd a tied vagyok.
Jól van, jól, amúgy sem játszunk az étellel.
Kemény vágyam neki simítom egy lökéssel, mielőtt a fogaim a nyakába mélyednek. Esküszöm akkor a legjobb elélvezni, amikor táplálkozom is egyben, de persze ezt te nem hagyod meg nekem.
Sürgetsz, mindig csak sürgetsz.
Megvárom míg a fiúcskád szíve utolsót dobban, előtte hagyom magára.
Jövök már kedvesem, jövök és ígérem elhozom neked a kárhozatalt. Eljött az én időm, meg fog a világ fordulni. Nemsokára te fogsz előttem térdelni, neeem, nem úgy. Alázatod jeleként.
Sietek, My Darling!
Látod? Te sem bírod nélkülem. Macska, egér játék ez de egyszer csak, én Életem, te leszel az egér és én elfogyasztalak. Akkor szabadulok majd fel, de előtte... minden mocskos titkod a fülembe fogod súgni.