A Mystic Falls melletti árvaház ablakai hatalmasak voltak, tisztán láthattam az égboltot, ha a hátamra feküdtem mellette a padlón. Sokszor nézegettem ki az ablakon, hallgattam a farkasok vonyítását. Persze, amikor erről a nevelőnőknek meséltek, csak értetlenkedtek, Itt nincsenek farkasok!, de ők tévedtek. Apa is megmondta, a farkasok itt élnek a Mystic Falls környékén, és akkor még hittem is neki. De aztán az évek tova sodortak, egy durva vírusos fertőzés miatt többünket is a baltimore-i intézetükbe szállítottak át, mármint mi nem betegedtünk meg, ez egy megelőző csapás volt. Itt viszont már nem voltak olyan nagyon az ablakok, az esték sötétek voltak, nem láthattam a Hold fényét... Viszont a Farah házaspár hamar megszabadított, örökbefogadtak és az új otthonomba vittek. Ők is meg voltak lepődve, hogy amin keresztülmentem, ahhoz képest nagyon nyugodt vagyok. Csak később tudták meg, hogy minden emlékemet elveszítettem a balesetről, állítólag a sokk hatására. Azt viszont felesleges lenne tagadnom, a szüleim rettenetesen hiányoztak akkor is, de még a mai napig is. Sok űrt képesek voltak betölteni a szeretetükkel, de pontosan emlékszem, milyen is volt az édesapámmal focizni az udvarunkon. Ezzel persze sohasem terheltem őket, túlságosan is kedvesek lettek számomra az évek alatt, főleg, hogy egy kistestvérrel is megleptek, amikor betöltöttem a 10. életévemet. Rettenetesen örültem, mindig is vágytam rá, hogy legyen kivel játszanom, megosztani a bunkert, titkokat mesélni, megviccelni... Egy ilyan családban felnőni pedig ajándék, de közben komoly kihívás is. Úgy, mint más tehetősebb fiatalok, én sem bírtam sohasem ellenállni az alkohol és a kalandok csábításának. Addig, ameddig a Farah házaspár nem vonult nyugdíjba, én, mint egyetemista túl sok mindent próbáltam ki. Drogokat, sokfélét, sokszor, de Margaretnek köszönhetően túlléptem ezen a korszakomon, ellenben az alkohollal. Sohasem tudnék visszautasítani egy jó bort, legyen az fehér, vörös, vagy rosé. A mértéket is csak vödörben ismerem, még így 29 éves fejjel is kell mellém valaki, aki kiveszi a kezemből a poharat, nem ismerem a határaimat. Az a baleset... Majdnem végzetes volt, és nem csak rám, én még tudtában sem vagyok annak a veszélynek, amit a lényemben hordozok, hanem másoknak. Ha az a lány, Nadia nem lett volna ott, most én sem lehetnék itt. Hiába vettem át, most már két éve az egész régiségekkel foglalkozó üzletágat, még mindig nem nőttem fel. Szinte gyermek módjára szaladtam az új iránt, a kíváncsiságom egy pillanatra nem hagy nyugodni. Napont többször is megnézem azt a felvételt, amit a kocsiban elhelyezett kamera vett fel. Azok a gyors mozdulatok, a cseppet sem emberi vonások... Azt hiszem teljesen megbabonáztak. Tudni akarom, hogy mi történt, hogy mi történhetett volna, és hogy mi fog még történni...