A nyár szabadsága mindig izgalmas dolgokba keveri az embereket, többen is elmennek más városokba nyaralni, sokat szórakoznak és pihennek. Az én kedvenc részem a háromhavi szabadságból mindig is a nyári tábor volt, így nem meglepő, hogy már egészen kicsi korom óta tagja vagyok egynek. Szeretem, ahogy minden évben új arcokat ismerhetek meg, de annál jobban viszontlátni azokat, akikkel már az előző években szoros barátságot kötöttem.
Már két hónappal az iskola vége előtt kiragasztottam a hűtőszekrény ajtajára a tábort hirdető prospektust, hogy enyhe célzást tegyek anyuéknek, és noha rettenetesen izgatottan vártam, egy szót sem szóltam, inkább türelmesen megvártam, míg apu, vagy anyu elkap a ház valamelyik részében, hogy beszéljék velem az idei nyári kalandom részleteit.

Hátrafésültem szögegyenes, tűzvörös, a vállaimra szabadon hulló labancom és mosolyogva azt konstatáltam, hogy remekül festek. El sem akartam hinni, hogy végre eljött a nap, amikor három hétre elutazhatok a világ legjobb helyére, hogy a világ legjobb táborozó társakkal legyek. Fel is kaptam a fekete, bőrhátizsákom, majd lebaktattam a lépcsőn, hogy még egy kis időt töltsek anyáékkal indulás előtt.
A táskámat a bőröndömre helyeztem, majd fülig érő mosollyal belopóztam a napsütötte konyhában. Csak a szüleimet találtam ott, a bátyám valószínűleg már elindult a saját dolgára. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, ahogy apu és anyu beszélgetnek a tűzkorong fénysugaraiban. Idilli látványt nyújtottak, amolyan szívmelengető festményt idéztek elő. Tisztában voltam azzal, hogy mindkettőjükben pattanásig feszült az a fajta páni félelem, ami minden rendkívül jó szülőben szokott, amikor huzamosabb időre kell búcsút vennie gyerekétől. Anyu nehezen egyezett bele a táborozásba, de apa még nehezebben - nem csoda, hogy Ellie időként apuci pici lányának gúnyol. Értetlenül álltam a tétovázásuk előtt, hisz tudtam, hogy ők maguk is tudatában vannak annak, nem az a fajta személyiség vagyok, aki szüntelenül keresi a bajt, és mégis tartottak attól, hogy elengedjenek.  Az egyetlen, még erősebb dolog, amit védelmemben tudtam felhozni, annál, hogy felelősségteljes vagyok, hogy az előző években is voltam már táborozni, és eddig egyszer sem történt baj. Persze, ahogy idősödik és kamaszodik az ember, több ostobaságra képes – ez egy icipicit rám is igaz – de azt hiszem, eddig elég rendesen viselkedtem ahhoz, hogy elnyerjem a szüleim bizalmát.
Nem hallottam, miről beszélgettek, de mosolyogva eléjük léptem és jobb kezemet a szívemre tettem.
- Ha bármi baj van, ígérem, hogy felhívlak titeket. Egyszerre. Konferenciahívásban. Cserkész becsszó.– biztatásképpen halványan elmosolyodtam, majd közéjük szökkentem, és átölelve őket hagytam, hogy védelmező szárnyaik közé zárjanak. Elmondhatatlanul nagyon szeretem a családom.


Apa ragaszkodott ahhoz, hogy maga vigyen el a táborba, így ki is vett pár szabad napot, hogy előkészíthesse az utazást. Nem bántam és cseppet sem ellenkeztem, ugyanis mióta csak az eszemet tudom, imádok kettesben lenni és közös dolgokat csinálni vele. Már utaztam a táborba busszal, és őszintén szólva semmi izgalmas nem történt. Sőt, gazán nem tetszett, hogy olyan dalokat kellett énekelnünk, amit a csoportvezető megkezdett. Apa ízlése a zene terén sokkal jobb, de amúgy is mindig rám bízza a dalválasztást, ha együtt utaztunk a kocsiban, így nem kellett attól tartanom, hogy olyat hallgattat végig velem, amit utálok.
A helyszínre érve gyors búcsút vettem tőle – na jó, nem volt az annyira gyors – és noha szívesen bejött volna még a kunyhómba is leellenőrizni, minden rendben van e, hagyta lebeszélni magát az ötletről. Mi több, megígérte, hogy nem fog szüntelenül hívogatni és rám hagyja, mikor keresem. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy a mondandója ellenére, nem aggódja őszre magát, ha akár egy napig nem hívom, épp ezért rendkívül megbecsültem, hogy a szavát adta.
Miután megkaptam a szobám számát, Sophie-val és Lynn-nel elindultam lepakolni. Tiszta mázlim volt, hogy kiszúrtam őket az óriási tömegben, arról nem is beszélve, hogy egy szobába lettünk beosztva. Őket lassan három éve ismerem, és noha eddig nem mindig kerültünk mind hárman egy házba, igazán jó barátság alakult ki köztünk. Míg Sophie imád úszni, addig Lynn odavan a vívásért. Én pedig mind a kettőt nagyon élvezem, tehát bőven vannak közös témáink.
- Nocsak, nocsak, vörösöknek áll a világ. – jegyezte meg az egyik szobatársam, amikor beléptünk a helyiségbe, ami az elkövetkezendő három hétben az otthonomat jelentette. Elém lépett, én pedig elmosolyodtam a láttára.
- Ha nem tudnám, hogy mindössze egy testvéred van, és fiú, azt hinném, rokonok vagytok – szólalt meg mögöttem Sophie, csodálva a lány és a köztem lévő hasonlóságokat. A vicces az, hogy mindössze olyan külsőbeli jegyeket tudtam volna felsorolni, amik minden vörös hajú emberre jellemzőek: lángnyelvekre emlékeztető hajtincsek, és csillagos égre hasonlító szeplőzött arc. Ezen kívül semmi mást. Hirtelenül azon kaptam magam, hogy azokat a külső tulajdonságainkat méregetem, amikben szerencsésebb vagyok – például míg az ő szembogarai a sötét éjre emlékeztettek, addig az enyémek inkább a nyugalomra, a fenyőfás erdőkre.
- Dottie vagyok, ők pedig Sophie és Lynn – mutatkoztam be végül, és a lányokat sem felejtettem el. Azért nem nyújtottam felé a kezem, mert az túlságosan is hivatalos lett volna, mi pedig egy laza nyári táborban voltunk.
- Grace vagyok, örvendek! – mosolyodott el, és felhúzott szemöldökkel méregetni kezdett. Kicsit ellenséges kinézete ellenére, mégiscsak kedvesnek bizonyult, amikor megkérdezte, hogy nem foglaljuk e el a körülötte lévő szabad ágyakat. A lányokkal összenéztünk és vállat vonva – miért is ne elven – lepakoltunk a szabad matracokra.


Alig vártam, hogy viszontlássam anyát és apát, illetve elhagyjam a poklot, amiről három héttel ezelőtt azt hittem, a nyár legjobb élménye lesz. Könnyes szemekkel rohantam a apukám karjaiba, mihelyt átléptem a házunk küszöbét és mindössze azt az egy szót ismételgettem bűntudattól csöpögő hangon, hogy aktiváltam. Képtelen voltam ripityára tört lelkemmel az esetről beszélni, és mindössze arra tudtam gondolni, mennyire fog fájni az átváltozás. A rettegésemet csak még jobban fokozta a bűntudat, ami az esetleges csalódásból fakadt, amit a szüleimnek okoztam és az emlék arról, ahogy lelököm a szakadékba a legjobb tábori barátnőmet, Sophiet. Esküszöm az életemre, hogy nem voltam önmagam, amikor megtettem, és ha fel lehetne lebbezni valakinél, én bizonyára megtenném, ugyanis nem tartom fairnek, hogy az nyomorult átok még akkor is aktiválódik, ha valaki, az akaratunkat uralva arra utasít minket, hogy öljünk.
Második napja gubbasztok a szobámban, és noha rettenetes fáradság kínoz, képtelen vagyok behunyni a szemem, és elaludni. Mert akárhányszor megteszem, ugyanaz a jelenet játszódik le előttem: a gyilkosság pillanata.  
El akartam mondani anyuéknek Grace-t, aki nyomtalanul felszívódott másnap úgy, hogy még a táborozók sem emlékeztek rá, de féltem, hogyha beköpöm, akkor megtalál és kárt tesz a családomban. A gondolat szinte az őrületbe kergetett, és hogy elnyomjam a szenvedően síró hangom, vagy a sikoltásaimat, a párnámba fúrtam az arcom. Egy gyilkos vagyok.