- Már itt is vagyok! - Szélvészként tértem be a boncterembe midőn az ajtóba máris ledobom a hátizsákomat és kapkodva, de lekapom a fogasról a fehér köpenyemet és azonnal kesztyű után nyúlok. Az apám már ott várt a terem közepén, pontosan az üres asztal mellett állva. Tekintete eleinte szigorú, karjai egymást ölelték, jobb talpával pedig folyamatosan ütlegelte a padlót. Komoly tekintete azonban hamar tovaszállt, hisz máris minden szó nélkül átraktuk a hordágyról a boncasztalra a női halott testet.
- Bocs a késésért, Apa. - Tudtam, hogy esti fél tizenegykor már itt kellett volna állnom előtte az orvosi ruhámban, e helyett azonban éjfél előtt tíz perccel értem ide. Azonban amíg én ezen stresszeltem, a hűtő felől kesztyűnek a csattanása hangzik el. Előbukkan egy nagyon kimért tekintetű fiatalember, aki nem más, mint a testvérem, Holden. Kezére már felhúzta a kesztyűt, a köpenyt pedig szintén felvette már.
- Oz? Téged is látni még? - Kérdezi meleg hangon, nagyon nemes küllemmel. Az öcsém mindig rendkívül tapintatos volt ugyanakkor nagyon türelmes egyaránt. Több mint egy órát veszítettünk az időnkből miattam, de ettől függetlenül nagyon empatikusan viszonyul hozzám.
- Szervusz, Holden. Minden rendben? - Közelebb lépek hozzá szeretetteljesen, hogy elismerően megpaskolhassam a vállát. Ő mindössze csak szelíd mosolyt mutatott felém, aztán ő maga is apánk mellé lépett és végigtekintett a fekete zacskón, amibe még bele volt rakva a holttest. Egyelőre semmit sem tudok, hogy kit van szerencsénk boncolni, de hamarosan kiderült.
- Nos, Oz, remélem élvezetes volt az angliai utad és gratulálok az iskoláért. Viszont ez még nem mentség arra, hogy elkéshetsz. – Holden felém fordult látszólag nagyon is ellentmondást nem tűrő ábrázattal, azonban hamar tovaszáll a szigor az arcán. Az igazság az, hogy két napja vagyok már itt New Orleansban. Két éve jöttem el itthonról és hagytam őket magukra. Kutatókonferenciára tértünk rá néhány orvossal akik nálam jóval korosabbak voltak már, de a fiatal tanul az időstől.
(..) Még váltottunk néhány szót a témával kapcsolatban, azonban én azonnal rátértem a lényegre és a termet körbeölelő pult felületein kezdem el keresni az aktáit a lánynak mire apám és az öcsém azonnal felszólalnak:
- Ne keresd az aktáit. Ismeretlen női testről van szó. Nincsenek adatai és egyelőre nem tudunk róla semmit sem. – Már épp találtam egy ismeretlen aktát, ami a mondatai közepette megállt a kezemben. Ez a mappa tehát nem a lányé, hanem egy közönséges papírok csokra lehet mindössze.
- Értem. – Feleltem végül pirultan, forró arccal. Zavarodott voltam, amiért itthon voltam. Ráadásul rossz érzések vontak maguk köré; ámde még én magam sem voltam abban biztos, hogy mi volt az, amit éreztem. Csak valami rosszat, itt belül. – Nos, akkor még mire várunk? – összecsaptam két tenyeremet, és máris lehúztam a zacskó cipzárját, hogy a testet megtekinthessük.

- Nem maradt senkik sem, Holden! Fogd fel! – Rácsaptam a boncasztalra erőteljesen, felmérhetetlenül kikelve magamból. Holden-re oda sem néztem, de tudtam, hogy arcát a padlóra szegezi teljesen némán, mint egy önmagát okoló buta gyerek. – Mi az a koven és egyáltalán minek rángattál bele? Magyarázd el! – Üvöltöttem vele remegő hangszalagokkal, midőn észre sem veszem, hogy egy szike kezem ügyébe csusszan az asztalról. – Megölték az egyetlen olyan embert, aki mellettünk állt...felfogtad ezt egyált..? -  Most azonban ő csapott rá az asztalra, sőt, némileg azt meg is megmozgatta, hogy szándékát valóra váltsa, és egyenesen rám döntse. A már így is hevesen lüktető szívem most már a torkom tetején kalimpált. (..) Közelebb mentem hozzá, megragadtam a pultról a porckést, mire ő azonnal lefogta a karjaimat miközben a falnak szegeztem őt, hogy egyenesen kivéssem a szemeit.
- Állj le! Ez nem te vagy! – Ellökött magától, mire én az erejétől azonnal hátraestem a földre. Még a kés is kicsúszott a kezemből.
Felálltam a földről és szinte pont akkor bekapcsolt a pulton lévő öreg rádió. Kislányos ének körülbelül az ötvenes évekből, még a rádió is belerecsegett és belesípolt. Valami akkor engem megállított és tenyereimet az arcomra tapasztottam zokogva; térdeimre rogytam fájdalmasan összekuporodva aztán.
Rengetegszer agyonvertük egymást szinte az évek alatt, hűen viselve az átkot, ami van minden fiútestvér között. Egyszer ő valóságosan fejbevágott egy tégladarabbal, amit mi gondosan kiszedtünk a házból pusztán szórakozásból és csínytevésből. Összevesztünk azon, hogy ez melyikünk ötlete volt és ki fog vallani majd apánknak, és egyikőnk sem volt annyira menő akkor, hogy valljunk. Holden tehát haragból olyannyira fejbevágott, hogy az orvosok később tartottak attól, hogy belehalok a sérülés által okozott következményekbe. Nem mellesleg akkor két műtéten is átestem. Én hét éves voltam, neki pedig csak egy év kellett ahhoz, hogy annyi legyen, mint én akkor.
Hasonló komikumba keveredtünk néhány perccel ezelőtt, azonban én nem akartam őt bántani... egyáltalán nem emlékszem arra, mikor ragadtam kést magamhoz, hogy ellene irányuljak.
- Amióta azt a lányt behoztátok semmi sem a régi. –Elvonom arcomtól a tenyereimet, midőn magam elé meredek teljesen némán. Holden akkor már kinyomta a rádiót ami nem mellesleg megmagyarázhatatlanul, de önmagától bekapcsolt akkor.
- Nem véletlen, hogy nem boncoltuk fel. Mi lett volna, ha mégis...? – Kérdés, vagy kijelentés, nem tudom eldönteni, hogy hova sorolhatnám a mondatát. (..)
Kellett egy teljes egész nap, hogy összeszedjük magunkat Holden-nel. Magunkra maradtunk, ő pedig egyszerűen a némaságba temeti a félelmét; egy szót sem felelt az óta. A lányt nem véletlen, hogy nem boncoltuk fel két hete. Egyszerűen nem mertünk hozzányúlni egy olyan holttesthez, amit évszázadokkal ezelőtt falaztak be. A test ép volt, épp olyan volt, mint egy egynapos hulla.
Ahhoz képest, hogy a vizsgálatok alapján az épülethez egyáltalán nem lett hozzányúlva, ami arra utalt volna, hogy épp akkor falazták be őt. Valami nem stimmel... nagyon nem. Tekintve, hogy a holttest eltűnt az óta.
- Te emlékszel arra, hogy az a vak, fekete bőrű nő akkor mit mondott? – Felém fordult Holden, amint a boncasztalhoz ment, amin apa is ott feküdt arra várva, hogy mi elvégezzük a boncolást. De egyelőre még nem voltunk rá képesek, pedig már négy napja fagyasztottuk és csak most pár órája vettük ki őt.
Kérdésén pár másodpercig gondolkoznom kellett, miközben erőteljes fintorokat generáltam az arcomra.
- Valami olyasmit, mint... moti? – Kérdezem bizonytalanul.
- Igen, pontosan azt! – Mutatóujját sikerérzetű érzéssel nyomta bele az asztalba, ámde a látszólagos jókedv azonnal tovaszáll. – ...Mégis mi a francot jelent?! – Kérdezi olyan ügyetlen hangnemmel, mint egy tudatlan gyerek. Az én arckifejezésem se volt másabb az övénél.
- Baromság. Az a nő nem volt normális...
- Miért? Szerinted ez az egész helyzet ’normális’? – Kérdez vissza Holden kicsattanóan, már-már türelmetlenül.

Holden eltűnt. Felhívott, hogy sürgősen menjek haza mert talált valamit. Azonban csak két óra elteltével tudtam hazamenni, de addigra otthon nem találtam őt sehol sem. Egy valamit kivéve. A pincében felboncolta apánk holttestét. Mindent kiszedett belőle, mégis a bőr volt nagyon érdekes. Szimbólumok voltak beleégetve a bőre alá.
Meg kell keresnem Holden-t. Mi van akkor, ha ő is már halott? Az nem lehet...