Látom, ahogy anya az ajkába harap a megjegyzésem nyomán, hogy ne nevesse el magát, és erre önkéntelenül vigyorgok egyet magam is. Őszinte leszek: az ilyen pillanatok mindennél jobban hiányoznak. Ma már szinte felnőtt vagyok, már más a kapcsolatunk egymással. Nem rosszabb, vagy lazább, hanem másabb. Mikor gyerek, meg kamasz voltam, bármilyen problémát simán át tudtunk hidalni mi ketten pusztán csak a humorra támaszkodva, ha ez a "fegyver" nem lett volna mindkettőnk kezében, anya aligha úszta volna meg az eddigi életvitelemet megbolondulás nélkül. Ha túlságosan komolyra fordultak a dolgok vagy nálam, vagy az ő életében, valamelyikünk mindig előhúzta azt a kártyát egy beszélgetés alkalmával, amit meglátva rájöttünk, hogy a fekete felleg, ami ott lebeg felettünk igazából nem borítja be az eget, csak az égbolt egy részét, és elég egy szellő ahhoz, hogy eltolja a nap elől, és az újra fényesen ragyogjon ránk. A mostani, némileg feszült témát is oldja a vicc, és képtelen vagyok nem észrevenni, hogy anya vonásai hogyan simulnak ki. Tíz perccel ezelőtt még olyan volt, mint egy női Terminátor, és csaknem felrobbant az idegességtől, most meg olyan, mint aki felhajtott néhány pohár bort, vagy bevett egy nyugibogyót a zaklatott idegrendszerére. Vele ellentétben én viszont kissé ideges leszek, egész pontosan inkább csak zavart. Kicsit ciki, hogy anyámmal beszélgetek ilyesféle dolgokról, noha már nyilván sejti, hogy az élet minden terültén nagyfiú vagyok, de azért mégis a szülőanyám, és nem szándékozom felolvasni neki szerelmi életem naplójának minden egyes lapját. Tanács tekintetében viszont ő lehet a legjobb, akihez fordulhatok: igazából sok nőismerősöm nincs, akihez ilyen problémával futhatnék. Egy extől meg mégsem kérhetek tanácsot... pláne hogy van köztük olyan, aki gyaníthatóan egy kanál vízben fojtana meg engem, miután rájött, hogy nálam hosszú kapcsolatra hiába is pályázik. - Ígérem anya, hogy még mielőtt esetleg feleségül venném, vagy teherbe ejteném, mindenképpen megismered. Persze lehet, hogy csak esküvő, vagy a szülés előtt két nappal - mondom kissé kajánul. Nem tudok anyám fejében olvasni - ha tudnék se akarnék - de most bármiben fogadom, hogy magában már lufit fújt, konfettit szórt, és pezsgőt bontott, mert nyilván sejti, hogy a rohamos megkomolyodásom és benőtt fejem lágyának hátterében Ariel felbukkanása áll. Aztán elém tol egy olyan mondatot, aminek hatására felcsuklom, csaknem lenyelem a nyelvem, és ennek következtében a saját nyálamban kezdek röviden fuldokolni. - Jaj anya... - dünnyögöm, és nem kell tükör, érzem hogy ég a képem, fogadok hogy úgy festek jelenleg, mint egy túlérett paradicsom. - Nem vagyok felelőtlen, én mindig... - motyogom aztán még utána mentegetőzésként, meg a kényes téma lezárásaként. Atyaég, még az hiányzik, hogy anyám elővegyen egy óvszert, és megmutassa nekem mondjuk egy cukkinin a konyhában, hogyan kell használni. Azt hiszem, még ma este elbujdosnék valahová szégyenemben. - Szóval kommunikáció meg őszinteség - ismétlem anya után a szemöldökömet ráncolva. - Ez igazából eddig is megvolt. Csak tudod... nem akarom elrontani a dolgot. Nem akarom, hogy megbántódjon. A nők bármin képesek megsértődni, Dottie rá a tökéletes példa. Eddig sosem érdekelt, ha egy lány behisztizett valami ostobaság miatt, de most nagyon bánnám. Hát jó, megpróbálom majd valahogy szépen tálalni azt is, ami nem hangzik annak - bólogatok. Végeredményben tényleg elmondhatom a dolgokat Arielnek úgy, ahogy anya mondta - legfeljebb utána gyorsan elbújok majd valami tereptárgy mögé, hogy ha hozzám akarna valamit vagdalni, akkor annak fájjon, ne nekem. - Köszi anyu - mondom hálásan, és némileg megkönnyebbülten. Nos, most már legalább az irányvonal megvan, aztán lesz, ami lesz. Ha Ariel tényleg olyan, mint amilyennek megismertem, akkor nem fog kiakadni meg problémázni azon, ha én kissé be akarom húzni a kapcsolatunk fékjét. - Nem, azt hiszem, nem mesélnék többet. De... de ígérem, hogy ha tényleg komolyra fordul a dolog, akkor meg fogod ismerni őt. Feltéve, ha tényleg akarod majd - adom a szavam, aztán hátradőlök a kanapén, és belenézek anya szemébe. - Te viszont mesélhetsz, ha szeretnél. Érdekelne, miért ordítoztál éjjel apával. Vagyis, tudom miért, mert a lényeget hallottam. Sokkal inkább azt nem értem, mire alapozod a gyanúdat. Nem hiszem, hogy okod lenne rá, hogy megrendüljön a bizalmad apában. Nem akarlak faggatni olyanról, ami nem tartozik teljes egészében rám, csak hát mégis ránk is tartozik, mert ő az apánk. És ki tudja, talán ezúttal én is tudok majd valami okosat mondani neked.
- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled. - Nem mondom, hogy egy pillanatra nem állt meg bennem az ütő. Egyáltalán nem éreztem még késznek magam arra, hogy ismét egy teljesen új élethelyzet közepébe csöppenjek és szerencsére a fiam sem mutatott hajlandóságot arra, hogy apaszerepben tündököljön. Jelenleg bőven elég volt, hogy a lányom kiváltotta az átkát és a cserfes tündérkéből egy szomorú, visszahúzódó árnyékká vált, emellett Kevin sem volt önmaga, a falka ügyiről nem is beszélve... jelenleg úgy tűnt, hogy Elliott az, akivel minden rendben van és a legkevesebb problémát szolgáltatja. Fura volt belegondolni ebbe. - Tudom, hogy nem vagy felelőtlen és minden nap hálát adok annak, hogy apád átvállalta tőlem az erre vonatkozó beszélgetést, de mint anyád, kötelességem volt figyelmeztetni téged, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen. - Mondtam félig-meddig viccelődve. Tisztában vagyok azzal, hogy Elliott a város ügyeletes szépfiúja és Casanovája, hiszen mindenféle elfogultság nélkül kijelenthető, hogy jóképű férfi. Pont olyan, mint az apja és hozzá hasonlóan ki is használja a lehetőségeit. Nem mintha én túlzottan jókislány lettem volna az ő korában és nem is vártam el tőle, hogy aszkéta életet éljen, csak túlságosan nehéz volt elhinni, hogy a fiam már ilyen nagy. - Ha ez a lány megsértődik azon, hogy te még nem állsz készen szintet lépni, akkor legalább hamar megtudod, hogy nem egyeznek az elképzeléseitek és milyen ő valójában. Sohase félj őszintének lenni, akkor is, ha nehéz. Sokáig fog tartani megtanulni, de egy idő után belejössz. - Nehéz volt, hogy nem intézhettem el helyette mindent. A mai napig szívesen ott lettem volna minden lépésénél, én magam húztam volna be azoknak, aki miatt verekedésbe keveredik és mindent megtettem volna azért, hogy ne érjék nehézségek, de nem lehettem 0-24ben az őrangyala. Az anyja vagyok és meg kellett tanulnom visszahúzódni, hogy kiteljesedhessen a saját életében, viszont nagyon jólesett, hogy kíváncsi a tanácsaimra. Talán mégiscsak jól csinálom a dolgom. - Elfogadom és nem faggatlak. - Bólintottam. Úgyis elmondja, ha akarja, valószínűleg először magában kell rendezni a dolgokat. - De biztos, hogy szeretnéd tudni, miért lett az anyádból házisárkány? - Vontam fel a szemöldökömet kissé szégyenkezve. Jó ideje nem szerettem, ha előtört belőlem a régi, impulzív, elmebeteg énem, viszont tegnap este nem bírtam magammal. Sajnáltam, hogy a fiamnak hallania kellett a kiakadásomat.
- Kétlem, hogy éles helyzetben is ezt mondanád - jegyzem meg vigyorogva anya első szavaira. Tényleg, vajon hogy fogadna egy ilyen hírt? Őt ismerve, két egymással teljesen ellentétes végletet tudok elképzelni: vagy teljes nyugalommal tudomásul venné a megváltoztathatatlan tényeket, vagy ez lökné bele a tényleges megbolondulásba, és szálanként szedné ki a saját haját - na meg az enyémet is. Jobb, ha nem teszem ki a közeljövőben hasonló sokkélménynek. Legfőképp azért nem, mert momentán én vagyok a családban, akivel szinte semmi baj nincs - ez a tény meg nyilván nem csak nekem megdöbbentő. - Ne aggódj anya - dünnyögöm aztán még mindig kissé vörösen. - Apa jó munkát végzett. Még kiskoromban elmagyarázott mindent, szóval a te lelkiismereted tiszta - fűzöm hozzá. Na persze, ma már más világban élünk, mint amikor ők voltak fiatalok. Ma már a csapból is a szexualitás folyik, már egészen kicsiként is láttam ilyesmit, még ha a tévét bekapcsoltam is. Maximum akkor óvhattak volna meg ettől, ha egy búra alá zárnak, helyette a felvilágosítás és ismeretterjesztés módszerét választották. Azt remélem anya a mai napig nem tudja - ez apával közös titkom - hogy nemzőatyám nem csak a beszélgetésre, hanem különféle magazinok mutogatására is kiterjesztette a tudástáram bővítését. Amik közül néhányat még ma is jól eldugva őrizgetek a szobámban, gondolva a magányos estékre is. - Hm... - gondolkodom el aztán azokon a dolgokon, amiket Arielről mondott. De végeredményben tényleg igaza van. Talán tényleg ideje lenne az életemben egy olyan kapcsolatnak, ami nem csak egy-két éjszakáról, vagy napról szó, de eszem ágában sincs elköteleződni, ahhoz még a kelleténél fiatalabb vagyok. Most már csak abban bízhatok, hogy Ariel nem azon lányok közé tartozik, akik ha megismernek egy fiút, máris esküvői katalógusokat lapozgatnak. Ha igen, akkor jobb ha olyat talál, aki partner lesz ebben - ez esetben békésen elválnak útjaink. Már amennyire békésen el lehet hagyni egy lányt. Nincs kizárva, hogy aznap fog a földre költözni az apokalipszis. - Majd igyekszem - zárom le aztán a témát. - Bár én mindig őszinte vagyok. Talán ezt tőled örököltem. Te sem vagyok képes soha elrejteni, mi zajlik benned, vagy mi bánt, és mit gondolsz. Ezt tegnap este is volt alkalmam hallani - fintorodom el. Egyszerűen idegesítő és dühítő volt hallani, ahogy marják egymást. Vagyis, ahogy anya nyekteti apát. Apa önmagához mérten higgadtan kezelte a dolgot, ami engem is meglepett. - Ha elmondható, akkor igen - bólintok végül aztán anya kérdésére. - Már amennyi rám tartozik. Ez a ti kettőtök ügye, nem akarom beleütni az orromat, ugye érted - magyarázom kissé mentegetőzve, még mielőtt olyan formát öltene a dolog, ami azt sugallná, hogy én inkvizíció módjára akarok belőle vallomást kicsikarni. - Egy részét volt "szerencsém" hallani elalvás előtt. Te azt hiszed, hogy apa... hogy egy másik nő... - hebegem kissé ismét zavarba jőve. Hülye dolog anyámék szerelmi életéről beszélni pont az egyik szülővel. - Csak azt nem értem, mire alapozod ezt. Apa előbb leöntené magát benzinnel és gyufát gyújtana, mint hogy ilyesmit tegyen.
Megnyugtató volt, hogy jelenleg nem azon kellett törnöm a fejem, vajon lesz-e következménye Elliott valamelyik balhéjának, sokkal inkább csodálkozhattam azon, hogy talán a fiam megérett egy komoly kapcsolatra. Talán. Ha az apját és engem veszünk alapul, még a közelében sem járt annak, hogy igazi, mély érzelmeket kezdjen táplálni valaki iránt és hogy őszinte legyek, ezt annyira nem is bántam. Pont úgy nem voltam felkészülve egy lány párja anyjának lenni, mint ahogy a nagyiszerep is fényévekre állt tőlem. Lelkiekben biztosan és szerencsémre a fiam megnyugtatott, hogy ő sem tervez közelebbről megismerkedni egy gyerekkel sem. Örültem, hogy ahhoz képest, hogy néha elszalad vele a ló és fáj a fejem miatta, legalább helyén van az esze és felelősségteljesen is képes viselkedni. Nem mintha kételkedtem volna benne, de amikor szavakba és tettekbe öltötte azt, amit gondoltam róla, mindig büszkeség töltött el. Elliott, ha akart, akkor nagyon is éretten tudott viselkedni, most pedig talán túlságosan is figyelt a részletekre. Tényleg azt hittem, hogy egyik gyerekem sincs itthon és végre anélkül beszélhetek Kevin-nel, hogy vigyáznom kell arra, amit mondok: nyitott család vagyunk, de a fiamra és a lányomra nem akartam ráterhelni a szüleik problémáit. Főleg, hogy még én magam sem tudtam pontosan, mi is a probléma. - Azért gondoltam erre, mert fogalmam sincs, mire gondoljak. – Ha a húgom vagy a legjobb barátnőm ült volna velem szemben, akkor sokkal indulatosabban fogalmaztam volna, ám Elliott-al szemben igyekeztem tárgyilagos maradni. Sok időbe és erőfeszítésbe került nekem, az apjának pedig főleg, hogy a kezdeti mozaikcsalád-hangulat után rendeződjenek a soraink és eszem ágában sem volt a gyanakvásom miatt rossz érzéseket kelteni Elliott-ban. Neki és Dottie-nak semmi köze az én személyes bizonytalanságomhoz. – Apáddal nagyon sokáig és nagyon sokszor titkolóztunk egymás előtt és amikor elvett, megígérte, hogy ennek vége lesz. Tudom, mikor hallgat el valamit és most ezt teszi, de még nem jöttem rá, hogy miért. – Megengedtem magamnak egy apró sóhajtást. – Tegnap este egy kicsit kiakadtam… a kelleténél jobban. – Tettem hozzá. Igazi házisárkánynak tűnhettem a szemében. Még nem volt arra példa, hogy Elliot egy igazi veszekedést halljon az apja és az anyja között és ahhoz képest, amilyen vitákat lefolytattunk a múltban, a tegnap esti semmi sem volt. Szóval, akár örülhettem volna, hogy nem látott mindkettőnket elemében. – Bocsánat, hogy hallanod kellett. És azon leszek, hogy megoldjam a helyzetet. – Megpróbáltam biztatóan elmosolyodni, mert én magam is szerettem volna hinni a szavaimban.
Ha volt valami, amit mindennél jobban értékeltem anyában, az az, hogy minden büszkesége ellenére sosem habozott beismerni, ha valamiben hibázott. A gerincességemet alighanem tőle örököltem, ahogy az igazmondásom és a nagy számat is - néha úgy érzem, hogy apa a külső, míg anya a belső tulajdonságai legjavát adta át nekem. Ez persze nem azt jelenti, hogy apa ne lett volna anyához hasonlóan őszinte, és megbízható, de ő sokkal könnyebben látta be ha valamit elrontott, mint anya. És most anyám nemes egyszerűséggel elismeri, hogy a fia jelenleg tisztábban és okosabban látja a dolgokat... nos, azt hiszem, ennél többet egyetlen gyerek se kívánhatna. Olyan érzés, mintha ezzel belépőjegyet kaptam volna a felnőttek világába, és a falka vezetőségének csoporjába is. Arról fogalmam sincs, hogy ha anya és apa már nem lesznek az élők sorában - remélem, jó sokára - vagy épp úgy érzik, kiöregedek már a vezetéssel járó terhekből és problémákból, vajon a farkasok hogyan fogadják a "természetes utódlás" eldöntöttnek tűnő kérdését. Eddig nyilván nem épp a legjobb híremet hallották a városban, amit most pillanatnyilag szégyenlek is elég erőteljesen - bár azoknak, akik esetleg titokban berzenkednek a béke ellen, alighanem tetszik ez a jellemvonásom. Bárhogy is, van rá még néhány évem - talán évtizedem - hogy bebizonyítsam a farkasoknak, hogy benőtt a fejem lágya, és nem vagyok már az a lobbanékony, forrófejű és idióta kölyök, aki voltam még nem is olyan régen. Mindenesetre ahogy látom, anya utasításából nem lesz valami feltartóztathatatlan lavinát elindító tébolyda - azt hiszem, ezzel a farkas-boszorkány probléma mai részét lezártnak is tekinthetjük. Nem úgy, mint a már jóval közelebbi gondot, a tegnap esti, sajnos nagyon is jól hallható veszekedést. Tudom, hogy részben a farkas gének okozzák a családi vonásnak mondható lobbanékonyságot, de amit hallottam elalvás előtt, az azért már nekem is sok volt. Fel sem foghatom, apa hogy bírta idegekkel - na nem anya kiabálását, hanem a vádaskodását. - Nézd anya... - kezdek bele óvatosan, ügyesen egyensúlyozva, hogy ne ártsam magam bele olyanba, ami már nem rám tartozik, akárhogy is vagyok családtag. - Nem tudom, hogy a születésem előtt apa milyen volt, vagy éppen te magad. Azt tudom, hogy már tíz éves voltam, amikor apa visszatért az életünkbe, és te könnyebben bocsátottál meg neki, mint én, mert én még évekig kárhoztattam azért, hogy gyerekkorom első részében csak ünnepnapokon volt velem. Lehet apáról egy csomó dolgot elmondani, de azt nem, hogy ne jelentenénk neki mindennél többet. Ha nem így lenne, nem harcolt volna ennyit értünk. Se érted, se értem... és nem született volna meg Dottie. Tudom, hogy messze nem tökéletes, ahogy egyikünk sem az, de fix, hogy akárhány hibát is követ el még ma is, akkora baklövést nem kockáztatna, hogy másra kacsintgasson. Lehet, hogy titkolózik, vagy nem mond el neked valamit, de én biztos, hogy nem egy bizonyos harmadikra gondolnék a helyedben - jelentem ki teljes határozottsággal. Komolyan mondom, megesküdnék bármire, ami szent, hogy apának egy titkolt kapcsolat lenne az utolsó dolog, ami eszébe jut. - Nem gondoltál még rá, hogy azért titkolózik, mert nem akar a saját problémáival terhelni téged? - kérdezem. - Lehet, hogy céges ügy, ki tudja. Bárhogy is, kérlek anya, légy vele türelmes. Apa jó fej, és hűséges hozzád. Még most is, ennyi év után is oda van érted. Azt hiszed, nem látom? Vagy éppen nem hallom néha? - kérdezem kissé pirulva, ugyanakkor ugratva anyát - szó mi szó, egyszer-másszor kihallani amikor épp áldoznak a szerelem, meg a házastársi élet oltárán.
Az elmúlt két évtizedben sok olyan történést éltem meg, amiket a fiatalabb énjeim abszurdnak ítélnének meg és ha valaki eléjük vetítené a jövőjüket, valószínűleg képen röhögnék. Sokáig nem szerettem volna gyereket és ha Elliott annak idején nem döntött volna úgy, hogy márpedig egy olyan nő fia lesz, aki úgy félt az anyaságtól, mint a tűztől, mindemellett a legszebb kifejezéssel élve eléggé bizonytalan volt a kapcsolata az apjával, talán most nem lenne családom. Huszon-, sőt majdnem harminc évesen sem láttam magam a gondoskodó anya szerepkörében, aki képes lehet arra, hogy teljes felelősséget vállaljon egy emberi lényért és rajta múljon, a gyereke milyen személyiségként fog rohangálni a világban. És tessék, húsz évvel később kissé félve, izgulva, sőt, magamat eléggé idiótának érezve ülök a fiammal szemben, aki megnyitott előttem egy teljesen más világot és akire minden egyes nap rácsodálkozok vagy mert még mindig annyira gyerekként viselkedik vagy éppen ellenkezőleg, felnőttebb, mint amilyennek valaha gondolni mertem. Ez nem segített kevésbé furcsán látni a helyzetet, miszerint éppen ráléptem az útra, amin az apjáról panaszkodnék neki, de igyekeztem visszafogni magam. Ha valamit már az elején megfogadtam, az volt, hogy soha, egyetlen olyan rossz szót sem fogok sem Elliott-nak, sem Dottie-nak mondani, amely rossz színben tüntetné fel előttük Kevin-t. - Ó, hidd el, jobb, ha nem tudod. – Fejcsóválva, ugyanakkor halvány mosollyal utaltam arra, hogy a múltban a tegnap este Kevin-el lefolytatott veszekedés-szerű dolgunk legfeljebb bevezetőnek ment volna el. Azoknak az időknek is megvolt a maga szépsége, sőt… belegondolva, imádtam őket. Szerencsém volt, sohasem kellett visszafognom magam, elrejteni a valós énemet és még így is ki tudtam kötni ott, ahol jelenleg vagyok. Őszintén, a sors kegyesen bánt velem. – És éppen ezért nem rendeztem nagyobb balhét és emiatt vagyok tisztában azzal, hogy minden egyes szavad igaz. – A két kezem közéfogtam Elliott arcát és egy puszit leheltem a homlokára. Egyébként is az életemet adtam volna ezért a fiúért, hát még amikor megmutatta a kedves arcát! – Elképzelésed sincs arról, milyen jó látni és hallani, hogy bár hosszú időbe telt, de egy család vagyunk. És éppen emiatt aggódok, talán túlságosan is. Mindig egyetlen kérésem volt apád és felétek is: ne titkolózzatok. – Komolyabbá vált a tekintetem, ezzel is próbáltam palástolni az arcom esetlegesen vörösbe borulását, miután meghallottam Elliott utolsó szavait. Lehet, hogy idegesítő volt számukra a mindenről tudni akarásom, de világéletemben képtelen voltam elviselni, ha valami nem tiszta számomra. Miért a családom dolgai képeznének kivételt? – Ha nem mondjátok el, mi bajotok van, akkor nem tudok segíteni és ez nekem jobban fáj, mintha kést döfnének a szívembe. – Ezért esett rosszul Kevin hallgatása is és csak reménykedtem abban, hogy Elliott nem fog rászokni arra, hogy ne avasson be a mindennapos történéseibe – persze ésszerű keretek között, hiszen voltak olyan dolgok, amelyekről tényleg nem kellett tudnom.
Ha valaha gyerekem fog születni - remélem még jó sokára - akkor fix, hogy úgy fogom nevelni, ahogy anya nevelt engem: nem csak a gyerekem lesz az a kiskölyök, hanem jóbarátom is. Amikor kicsi voltam, néha csodálkoztam azon, hogy vannak szülők, akik úgymond a barátai is a gyereknek, egész addig így volt, míg rá nem ébredtem, hogy nálunk ugyanez a helyzet. Nem mondom egy percig sem, hogy nem neveltek következetesen, vagy szigorúan, ha a helyzet úgy hozta, de sosem kellett egyik szülőmtől sem félnem, előttük sumákolnom - akkor is őszinte voltam, ha tudtam, hogy fejmosás jár érte. Eltekintve a balhéimtól, meg a falkával kapcsolatos kisebb-nagyobb problémáktól, szerintem bárkinek olyan gyerekkort kívánnék, mint ami nekem is jutott. Hogy anyáék is ugyanilyen gyereket kívánnának-e, hogy elölről kezdhetnék a dolgot - az más kérdés. Bár a jelek szerint azért annyira nem rémítettem halálra őket: ha így lett volna, Dottie aligha születik meg. - Bármibe lefogadom, hogy ha egyszer átveszem a falka vezetését, úgyis hallani fogok egyet s mást - vigyorgok rá anyára, mikor azt mondja, hálás lehetek amiért nem láttam az apával való kapcsolatát még születésem előtt. Nos, a tegnap estéből kiindulva, nem csak szenvedélyes, de roppant hangos viszonyba foghattak - igazából csodálkozom, amiért nem egymáson váltották ki az átkot. - Irgalmas isten, milyen lehet a nagyobb balhé? - kerekedik el aztán a szemem. Abban a tévhitben voltam, hogy ez lehetett a cirkusz maximus, ha élhetek ezzel a fogalommal. El nem tudom képzelni, milyen lehet anya, amikor még ennél jobban is csinálja a fesztivált - tegnap már így is abban a hangnemben visított, hogy azt a frekvenciát szerintem már csak a denevérek hallhatták. Lehunyom a szemem, amikor anya egy csókot nyom a homlokomra, aztán hümmögök egyet. - Igen, egy család vagyunk - erősítem meg. - És szeretném, ha az is maradnánk. Én a helyedben újra beszélnék apával. Persze úgy, hogy ne érezze nyaggatásnak. Szépen, finoman, kiabálás nélkül kérdezd meg, nem akar-e beszélni róla, mi nyomja a lelkét. Ha elmondja, akkor legalább tisztán fogsz látni, és nem látsz majd rémeket. Ha meg ismét nem mond semmit, akkor hagyd, hogy kiforrja magát az érzés benne - előbb vagy utóbb úgyis meg fogja osztani veled a titkát. De ne erőltesd. Az én példámból tudod, mivel jár az - vonok vállat egy árnyalatnyi mosollyal a szám sarkában. Eddig bármikor igyekezett anya némileg nagyobb nyomással tisztában lenni valamivel velem kapcsolatban, mindig kiváltotta belőlem a "csak azért sem" dacot. - Csinálunk egy családi estét! - vetem fel az ötletet. - Dottie-nak is biztos jó lesz, ha valami kissé eltereli a gondolatait a gondjairól, és talán apa sem fogja bánni, ha itthon nem kérdések fogadják majd. Rendeljünk kaját, nézzünk egy filmet... tudod, mint az átlag, sima, hétköznapi családok - vetem fel az ötletet. Remélem mindenki vevő lesz erre. Néha - tényleg nagyon ritkán - de úgy érzem, hogy fordulnak a szerepek: nekem kell kézen fognom a szülőimet, meg a húgomat, és megmutatni az irányt. Szar ügy, de úgy érzem, lassan tényleg felnövök.
Elliott kellő nyugodtsággal és eszméletlenül meglepő módon felnőttekhez illően kezelte a helyzetet, amibe nem szerettem volna, ha belecsöppen. Sokan úgy gondolják, hogy egy családban nincsen én, csak mi, de én azt vallottam, hogy jó, ha léteznek azok a rugalmas határok, amelyek átjárhatóak, de igény esetén merevebbek és ezzel is védik a másikat attól, hogy olyannal foglalkozzon, amivel nem kellene és ami csupán felesleges stresszforrás lenne neki. Valószínűleg a fiam is ezen a nyomon elindulva szerette volna legtöbbször eltitkolni előlem a balhéit, kisebb-nagyobb sikerrel: amíg nem jut el arra a szintre, hogy elcsórja az én vagy a húga sminktermékeit és azzal segítsen a felszakadt száján vagy a belilult szemén, addig az esélytelenek nyugalmával kelhet fel az átbulizott éjszaka utáni reggeleken. Eleinte nagyon ki voltam készülve attól, hogy a kicsi fiam serdülőkorba lépett, majd szépen lassan betáncolt az ifjú felnőttek világába... ma már igyekszem leplezni a rosszulléteimet és nem hangot adni annak minden percben, hogy történjen bármi, nekem Elliott mindig az a kisbaba marad, aki megváltoztatta az életemet és számomra mindennél fontosabbá vált egy olyan időszakban, amikor az otthonom és a releváns dolgaim szinte lángokban álltak. - Tetszik, hogy játszadozol a falka vezetésének gondolatával. - Vallottam be őszintén, alig titkolt félmosollyal. Ehhez szükség volt arra, hogy a fiam kiváltsa az átkát és minden hónap teliholdjakor csonttörések sorozatait szenvedje el. Nem kívántam ezt neki. Dottie esetében is alig bírtam végigasszisztálni, minden egyes kiáltása hatására leszakadt egy darab a szívemből és csak azért nem visítottam és zokogtam mellette, mert nem várhattam el tőle, hogy tartson ki egy kicsit, ha én összeomlok. Az már más tészta, hogy míg ő kialudta az első átváltozása fáradalmait, addig én felváltva markolásztam a hajamat és sírtam a férjem mellkasán, amiért látnom kellett szenvedi a lányomat. Elliott esetében valószínűleg ugyanez lenne a forgatókönyv. - Ó, tudod, hogy képes vagyok a szép és finom kommunikációra is, ha nagyon szeretném. - Kissé szórakozottan vontam meg a vállamat, hiszen még én sem voltam igazán felkészülve arra, hogy ismét elkezdjek beszélgetni Kevin-nel. Erőt kellett vennem magamon és nem is biztos, hogy egyáltalán beszélni akarok vele a mai este folyamán, ezért is csillantak fel a szemeim Elliott ötletét hallva. Egy családi este talán Dottie-t is előcsalogatná a szobájából, engem pedig mindenképpen megnyugtatna. Éppen ezért a telefonom után nyúltam, hogy sms-t pötyögjek Kevin-nek. - Mit szólsz, megpróbálod kiimádkozni a húgodat a saját indíttatásból kialakított várbörtönéből? - Felvont szemöldökkel, kérlelve néztem a fiamra. - Szerintem ha ő választhat filmet, nyert ügyed van. - Somolyogtam rá, reménykedve, hogy jól fog elsülni az este.
Kezdőlap
