Este tízre jár az idő - fogadok, a családom egyetlen, ma este itthon lévő tagja sem számít rám. Talán az elmúlt időszakban tanúsított, meglepően balhémentes és érett viselkedésemnek köszönhetően, gond és ősz hajszálak nélkül engedtek el anyáék az erdőbe a barátaimmal egy kis sütögetésre, azzal a tervvel megspékelve, hogy a mocsárban alszom a falkával - egy amolyan farkasfiúk egymás közt jellegű szórakozást terveztünk a srácokkal. Ennél fogva bármibe fogadom, hogy nem gondolták, hogy holnap reggelnél hamarabb visszatérek - és legfőképpen nem úgy, ahogy most hazaérkezem. Talán a legproblémásabb időszakomban lopakodtam a házba minden este úgy, ahogyan jelenleg: jó alaposan megtépázva, szakadt ruházatban, össze-vissza borzolt hajjal, néhány vérző sebbel. Az egyetlen aprócska, de nem elhanyagolható különbség talán annyi, hogy ezen régi esetekben sosem ült olyan halálos rémület és borzadály a képemen, mint jelenleg. Na meg persze az, hogy ezúttal szó sincs lopakodásról: úgy rohanok végig a városon, hogy már szinte fáj a torkom a beszívott levegőtől, és úgy vágom be magam mögött a bejárati ajtót, hogy csaknem kiszakad a keretéből. Nem kapcsolom fel a villanyt, a vaksötétségben eltapogatózom a nappali ablakáig, és a függönyt óvatosan félrehúzva kémlelek ki az utcára, de odakinn minden néptelen. Bár ez mit sem jelent - ettől még akár ezer szem is pásztázhatja az ablakot, meg a fizimiskámat. Az némileg megnyugtat, hogy a társaság, amely nemrég megzavarta a bulit, ha akarna se léphetne a házba, közben meg az agyam sokadik tekervényében hálát adok az égnek, amiért apa és Dottie nincsenek itthon: apát egy üzleti útja Houstonba szólította, és hosszas rábeszélésre - hátha a levegőváltozás kimozdítja a depresszióból - Dottie is vele ment. Ha nem így lenne, a húgom talán ma éjjel szintén a barátnőivel szórakozna, már persze ha sikerült volna rábeszélni, hogy lépjen ki a szobájából - ezáltal ő is legalább akkora veszélyben lenne, mint én magam voltam fél órával ezelőtt. Apát is féltem, hogy az ördögbe ne félteném, de ő felnőtt férfi, sokat próbált farkas, akit szerintem egy komplett vérszívósereg se gyűrne maga alá, de a húgom farkasként is csak egy kamaszlány - ökölbe szorul a kezem a puszta gondolatára is annak, hogy valami bántalom érheti. Ott hagyom az ablakot, és lehuppanok a kanapéra, hogy némileg kifújjam magam, meg hogy legyűrjem a még mindig bennem dolgozó rémületet. Oké, hallottam már sztorikat arról, hogy a megszületésemkor, na meg előtte is, miféle háborús övezet volt ez a város, de elsőkézből még sosem tapasztaltam meg úgy, ahogy ma este - de köszönettel, nem is kérek többet belőle. Ha húsz évvel ezelőtt is ilyen volt az élet, én anyáék helyében felcuccoltam volna, és szívbaj nélkül hagyom itt az egész várost. Igaz, anya nem az a típus, aki ott hagyja az embereit a vámpírok martalékául, szóval ez elég huszonkettes csapdája. Azért remélem, rendben tudom szedni magam kissé, mert ha anya felébredt a hazaérkezésemre, és így meglát, az isten se mossa le rólam, hogy már megint ökölharcot vívtam csak úgy passzióból. Még szinte végig se fut az agyamon a gondolat, mikor hirtelen egy árnyék jelenik meg a nappali ajtajában, majd felkattan a villany - olyan hirtelenséggel, hogy felpattanok a kanapéról, és lányos fejhangon felsikítok, aztán csak állok szívemre szorított kézzel, anya szemébe nézve. Ha az elmúlt egy óra csak félig sodort el az infarktus szélére, akkor anyám most csaknem befejezte ezt a feladatot.
Estére egyedül maradtam a házban és hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Hozzá voltam szokva, hogy mindig csinálnom kell valamit: a gyerekeimmel, a férjemmel, a munkámmal és a falkával való foglalkozás kitöltötte a napjaimat, nagyjából volt egy rendszer, ami szerint éltem és ebben nem igazán szerepeltek üres lyukak. Ám a ma este egy hatalmas üres lyuk volt. Kevin és Dottie Houston-ba mentek, Elliott pedig úgy döntött, hogy bandázik a haverjaival és a mocsárban töltik az éjszakát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem a hírnek, miszerint egyre közelebb és közelebb szeretne kerülni a falkához, szóval még bátorítottam is, hogy menjen. Így történt, hogy a ház csendje lett. Charlie-t nem zargattam, mivel tudtam, hogy a legkisebb gyereke beteg, abból a korszakomból pedig már bőven kinőttem, amikor a nyakamba vettem a várost. Gyors ötlettől vezérleve arra jutottam, hogy kipróbálom a mindenki által agyondicsért meditációt. Bőven volt mit elengednem, készségesen követtem a kellemes hangú nő utasításait, mégsem sikerült módosult tudatállapotba kerülnöm, amitől csak még idegesebb lettem, ezért egy bögre tea társaságában felköltöztem az emeletre. Időtlen idők óta nem volt lehetőségem csak úgy spontán leülni a vásznam elé és ecsetet fogni a kezembe, a mai este viszont megfelelőnek bizonyult a festegetéshez. Sokáig eszembe sem jutott saját művet alkotni – egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a nagy művészek már mindent lefestettek, amit le lehetett, így nem éri meg próbálkozni, csakis akkor, ha ellenállhatatlan késztetést érzel az érzéseid vászonra vetésére. Az első saját képemet akkor kezdtem el, amikor a fiam megszületett, a másodikat Dottie érkezésekor, a harmadikat pedig mikor Kevin megkérte a kezem. Ennek már tíz éve és ma sem konkrét ötlettel húztam magam alá a székemet… egyszerűen jólesett a szobában ücsörögni, bámulni a festékeket és pár percig még a háborítatlan csönd is tetszett. Aztán zenét kapcsoltam és hosszú percekkel vagy éppen órákkal később a lentről jövő zajok zökkentettek ki a mélázásból. A lépcsőfeljáró tetejéről láttam, hogy senki sem kapcsolt villanyt, ami nagyon furcsa volt, hiszen mégis ki akar sötétben tapogatózni, ha világosban is tehetné? Esélytelen, hogy Kev és Dottie visszafordultak volna, Elliott pedig nem arról volt híres, hogy az éjszaka közepén búcsút mond egy várhatóan másnap reggelig tartó bulinak, ezért nem volt más választásom, mint venni egy mély levegőt, előhalászni a háló egyik szekrényéből a baseball-ütőt és lassan, hangtalanul leosonni a földszintre. Minden lépésemre úgy vigyáztam, mintha az utolsó lenne és egy életem, egy halálom gondolat kíséretében felkapcsoltam a nappali világítását. A kanapéról felugró alak és a visítás a szívbajt hozta rá, pont annyira, hogy én is kiáltani kezdjek és csak akkor hallgassak el, amikor rájöttem, hogy a fiam állt velem szemben. - Jézusom, Elliott, miért sikítasz? – A mellkasom elé szorítottam a kezem, mert úgy éreztem, kis híja volt annak, hogy nem szükségeltetett mentőt hívni. A következő kérdésem az lett volna, hogy miért osont be, mint egy betörő, ám közben megláttam, hogyan is néz ki: mint egy komolyabb bokszmeccs éppen csak túlélő vesztese. Jó néhányszor láttam már betört orral és felszakadt szájjal, de a mostani eset más volt. – Mi történt veled? – Közelebb léptem hozzá és óvatosan a kezeim közé fogtam az arcát, hogy jobban szemügyre vehessem. Rájöttem, mi volt más… a fiam rémültnek tűnt és ez engem is megijesztett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Júl. 02, 2018 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Nem mondhatnám magam egy másodpercig sem nyugodtnak, vagy épp stresszmentesnek, de már éppen kezdenék lehiggadni kissé, mikor anya gondoskodik róla, hogy ismét csak néhány hajszálra legyek a szívroham innenső oldalán - igaz, ahogy látom, ez kölcsönös, mert ahogy felvisítok, ő is produkál egy meglehetősen hosszan kitartott magas c-t, és elég sokáig bírja tüdővel. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka lesz a halálom, akár így, akár úgy, azt meg még úgy sem, hogy a szülői ház küszöbén belül fogok átlépni a túlvilágra. Oké, néhányszor voltak efféle félelmeim, mikor a kelleténél jobban megtépázva mentem haza, hogy apa vagy anya minimum kinyírnak, de ez persze csak képletesen volt értendő. Viszont az elmúlt egy órában tényleg féltenem kellett az életemet, és mivel ez a kelleténél ingatagabbá tette az idegrendszeremet, anya tényleg kevésre járt attól, hogy befejezze, amit azok a dögök elkezdtek. - Miért hozod rám még te is az infarktust? - kérdezem rekedten, a szívem táját masszírozva, mikor anya erőt vesz magán, meg az ijedtségtől ingatag lábain, és közelebb lép hozzám. Az apró, meghitt mozdulata, amivel két keze közé fogja a fejemet, egész életemben a biztonságot jelentette számomra - kivéve ma éjjel. Figyelmen kívül hagyva, egész pontosan elodázva a kérdésének megválaszolását, kikapom a kezéből az ütőt, és úgy lendítem meg néhányszor, mintha legalábbis a profi ligába készülnék, majd ismét lenyomom a villanykapcsolót. Ahogy a nappalira sötétség borul, megint kikémlelek az ablakon, de az utca néptelen, illetőleg annak tűnik. Kissé megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, de biztos ami biztos alapon berántom a sötétítő függönyöket, és a csillár kapcsolója helyett a sarokban álló lámpát kattintom fel: a fénye kevesebb, de legalább látjuk egymást. Most, hogy a közvetlen életveszély már elhárult a fejem felől, nem sokkal, de azért mégis higgadtabban tudok visszanézni a történtekre, és magamban mélyen bosszankodom. Most komolyan, én hittem magamat felnőtt férfinek? Olyan vagyok, mint egy nyivákoló csecsemő, aki úgy rohant el a balhé közepéből, hogy vissza se nézett. Amilyen magabiztosan és bátran mentem bele eddig bármilyen ökölharcba meg balhéba, most ugyanolyan töketlen és nyuszi módon vettem fel a nyúlcipőt. Vetek egy pillantást anya felé, aki szemlátomást hezitál a két verzió között, hogy várja-e meg - nyilván egyre inkább csökkenő türelemmel - míg méltóztatom nyilatkozni a történteket illetően, vagy kezdjen el rikácsolva meggyőződni testi épségem felől. Úgy döntök, tud várni még nagyjából fél percet, már csak azért is, mert össze kéne szedni a gondolataimat ahhoz, hogy ne akarjon azonnal bosszúhadjáratra indulni az események hallatán. Nem lenne okos verzió, senki számára sem. Ehelyett inkább odaballagok a szekrényhez, előhalászom apa whiskyjét, és fiatalkorúság ide vagy oda, de kiutalok magamnak néhány kortyot, majd anya felé nyújtom az üveget. Gyanítom, egy kevésre neki is szüksége lesz majd az információ feldolgozáshoz. - Megtámadtak az erdőben - bököm végül ki. Az a nagy marha igazság, hogy egyrészt nem tisztességes tovább túráztatni anya idegzetét, másrészt ha még fél napig hallgatok se lehet a történteket szebben vagy kíméletesebben tálalni annál, ahogy lezajlott. - Megtámadtak a vámpírok - ismétlem végül, és lerogyok a kanapéra, oda ahonnan az előbb anya felugrasztott. - Jól vagyok, jól vagyok... - emelem fel a kezem, még mielőtt anya centiről centire átvizslatna. Végül is tényleg könnyen megúsztam. Néhány horzsolás, meg kék folt, meg tépett ruházat... volt már ennél rosszabb is a listámon. - Egész jól elvoltunk a srácokkal, meg a falkával - kezdem el anyát beavatni aztán a részletekbe. - Ott volt az egész társaság... az egész falka, úgy értem. Húst sütöttünk, söröztünk, beszélgettünk. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonomat a kocsiban hagytam, szóval elindultam arrafelé. De hát ismered, milyen a mocsár... - vonok vállat. Na ja, hát a farkasok tábora körül nincs betonozott parkoló. - Távolabb, az erdő szélén kellett megállnom. És mire kimásztam az autóból, addigra már körül is vettek azok a mocskok - csikordul össze a fogsorom akaratlanul. - Tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyen adja a bőrét, de a tíz az egy ellen arány alapból is esélytelen - rázom a fejem. Hálás vagyok a whiskynek, hogy minimálisan ugyan, de megnyugtatott, meg helyre billentette a szegény agyamat, amelynek az elmúlt egy órában egy komplett horrort kellett átélnie, mert így lenyelem az önkéntelenül is felkívánkozó kérdést, hogy vajon azért támadtak rám, mert tudták, ki vagyok? Valószínű. Nem váltottam ki az átkomat, ki az ördögöt érdekelne egy némileg hétköznapi kölyök? Ha ez a lehetőség áll fenn, akkor még mindig van két megválaszolandó kérdés. Vajon azért támadtak rám, hogy kiiktassák egy falka leendő fejét, vagy azért, hogy anyán és apán üssenek vele egy nagyot, és kényszerítsék őket bele az eddig sikeresen elkerült harcba?
Feszültem figyeltem Elliott-ot és nem értettem, miért nem szólal meg, amikor pontosa tudja, hogy gyűlölöm, ha csinált valamit és utána csendben van. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy rájöjjek, mi jár a fejében, de mivel szeretek mindenről tudni, általában addig megyek, míg ki nem kaparom az információkat az emberekből. Ez alól a fiam sem kivétel, csupán annyiban, hogy vele szemben megpróbálom visszafogni magam és nem lesüllyedni a zrikálás szintjéig. Jelenleg azonban nemhogy további kérdések feltételére, hanem arra sincs időm, hogy egyáltalán követni tudjam a fiam viselkedését. Lóbálni kezdte az ütőt, mintha egy látomással harcolna, aztán lekapcsolta a villanyt, így mindössze a fogyó hold fénye világított be a szobát. Ahogy behúzta a sötétítőt, már az sem. Mire szavak jöttek volna a számra, addigra megkegyelmezett némi fénnyel… bár ne tette volna, hiszem azt kellett látnom, hogy a szekrénybe nyúlva előkotorja a whiskys üveget és meghúzza. - Na jó, ebből elég volt. Úgy viselkedsz, mint aki megőrült. - Felém nyújtotta az üveget, én pedig kikaptam a kezéből és az asztalra tettem. Tanácstalan voltam abban a tekintetben, hogy melyik nézésemet vegyem elő: az aggódót, a kezd elegem lenni-szerűt vagy a sárkányost, amit nagyon ritkán, csak és kizárólag indokolt esetekben alkalmaztam, de mivel Elliott kezdte kihúzni a gyufát a zavart viselkedésével, ami a frászt hozta rám, talán most szükségem lesz erre a fegyveremre. Magamban már hálát morogtam az égnek, amikor úgy tűnt, hogy végre megszólal… aztán azt kívántam, ne tette volna. - Hogy micsoda? – Hangom sötét színt vett fel. Nem Elliott ellen szólt, hanem a fiam szájából elhangzó „megtámadtam a vámpírok” szókapcsolatnak, amit soha nem szerettem volna hallani a létezésem során. Mélyebb levegőt kellett vennem, mert éreztem, hogy Elliott szavai triggerként hatottak rám. Az ereimet égetni kezdte a vér, a szemöldökeim összefutottak és csupán azért nem kezdtem fel-alá járkálni, mert megpróbáltam magamra némi nyugalmat erőltetni. Nem hiányzik az idegrendszeremnek egy újabb kiakadás, akkor képtelen lennék figyelni a részletekre. Egyedül arra voltam képes, hogy közelebb lépjek Elliott-hoz, de mivel felemelt kézzel jelezte, hogy nincs szüksége a Grace Klinikából tanult orvosi szaktudásom gyakorlására, inkább megálltam a kanapé mellett és a mellkasom előtt összefont karokkal hallgattam a beszámolót. Sütögettek, a fiam pár percre otthagyta a bandát és rögtön körül is vették a vámpírok. Muszáj volt leülnöm mellé, mivel az idegességtől remegni kezdtek a lábaim. - Megijedhettél. – Bukott ki belőlem, mintha a hároméves kisfiam lett volna, aki az ágy alá képzelt szörnyeteg miatt akart mellettem aludni. Nem tehettem róla, ösztönösen fogtam meg a kezét és öleltem magamhoz. Talán nekem nagyobb szükségem volt erre a gesztusra, mint neki. Összeszorult a torkom és kis híján bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen élményben volt része. A fiam húsz éves és most jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem biztosítja az épségét az elmúlt években beállt viszonylagos béke. - Tízen voltak? – Kérdeztem aztán tőle, ahogy elengedtem. – Senki más nem érdekelte őket, csak és kizárólag te? – Újabb kérdés. Minél többet kellett megtudnom ahhoz, hogy a holnapi napot a nyomorultak lemészárolásának tervezésével kezdhessem el. – Hogy jutottál ki? Szerinted követtek? – Eléggé bántotta a szememet a kislámpa gyenge fénye, ezért felálltam és felkapcsoltam a villanyt, hogy végre normálisan láthassak. Ez a ház olyan volt, mint egy erőd: egyetlen vámpírnak volt bejárása, akiben feltétel nélkül bíztam és ha valamilyen oknál fogva bármelyikünk úgy döntött volna, hogy mégis beenged egy vérszívót, annak még át kellett magát küzdenie Kevin védővarázslatán is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 13, 2018 4:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Ha most külső szemlélőként figyelném saját magam, nyilván én is meg lennék győződve róla, hogy nekem teljesen elmentek otthonról. Így a legkevésbé sem csodálkozom, amikor anya arcán is látom azt a kifejezést, ami tökéletesen árulkodik róla, hogy per pillanat beszámíthatatlannak tart. Bármennyire is gondolja úgy, hogy kattant, vagy minimum részeg vagyok, addig nem adok neki magyarázatot, míg meg nem győződöm róla, hogy jelenleg biztonságban vagyunk. Most, az életveszélyből kimenekülve, és a lakás négy fala között higgadtabban érezve magam, rájövök, hogy apát meg anyát azért abszolút nem ejtették fejre: én ugyan nem tudok róla, de vannak sejtéseim, hogy gondoskodtak róla, miszerint ide senki nem kívánatos vendég ne tehesse be a lábát. A vámpíroknak amúgy is kell invitálás, de ez nem jelenti azt, hogy nem igézhetnek meg bárkit, hogy teszem azt, egy bombát robbantson fel a házunk ajtajában. Valahogy nincs kedvem megismerni a supermen-féle repülés fortélyait, sem a híd alatt térni nyugovóra lakhely hiányában. Kb ilyen reakcióra számítottam anyától, mikor végre kibököm az igazságot az éjjel történtekről. A hangja elmélyül - bár én azt vártam, hogy a sztatoszféra környékére fog emelkedni - és látom a szemeiben, hogyan játssza végig fejben a fél város elpusztítását. Legalábbis azoknak az utcáknak és házaknak a pusztulására mérget vennék, ahol vérszívók laknak. Az sem nagyon nyugtatja meg, hogy biztosítom róla, miszerint a tépett ruházatomtól eltekintve egyben vagyok, és épkézláb - de igazán kevésen múlt, hogy megúsztam az aljas és alattomos támadást. Néhány napja megöltek egy farkas házaspárt, ma engem kaptak el - úgy tűnik, a vámpírok egyre inkább berzenkednek a rájuk kényszerített béke ellen. - Megijedtem? - dünnyögöm bele anya felsőjének a vállrészébe, mikor magához ölel. Hát, ez nagyon finom megfogalmazás, és nem igazán festi le, mit is éreztem akkor, mikor egy vámpírgyűrűben találtam magam. - Igazság szerint halálfélelmem volt - mondom kibontakozva a karjaiból, és kizárólag azért nem fordulok újfent a whisky enyhítő áldásához, mert történtek ide vagy oda, de fix, hogy a következő csúnya pillantást én kapnám. Pedig vannak olyan pillanatok az életben - kétlem, hogy anya ezzel ne lenne tisztában - amikor a dolgok feldolgozásának egyetlen esélye a letompított szürkeállomány. - Nem tudom, hogy pontosan hányan voltak - sóhajtok aztán, és még mielőtt részletekbe menően beavatnám anyát, megfogom a kezét, egyrészt hogy némi támaszt nyerjek általa, másrészt hogy megnyugtassam - hiába is titkolja, tudom hogy ő legalább annyira meg van rémülve, mint jómagam. - Gondolhatod, hogy nem azzal voltam elfoglalva, hogy számoljam őket. Talán egy-kettővel többen voltak, talán kevesebben - vonok vállat. - Tudom, hogy apa meg te mindig nagyon haragudtatok a balhézásaim meg a verekedéseim miatt, de most azt mondom, hála az égnek, hogy van némi gyakorlatom a közelharcban. Ha nem így lenne... - rázom meg aztán a fejem, mintha a sötét gondolataimat akarnám elűzni. - Hárman kiütöttem, még mielőtt győzött felettem a túlerő. Ketten lefogtak, és már biztosra vettem, hogy nekem itt és most annyi, de aztán megjelent Mikaelson. Az az öltönyös - teszem hozzá, bár az Ősi család többi tagjáról nem nagyon feltételeznék ehhez hasonló cselekedetet. - Mondd anya, te tudtál róla, hogy csaknem minden éjjel ott van a mocsárban, és figyeli, hogy ne essen bántódása a farkasoknak? - kérdezem. - Mindenesetre nekifogott szíveket kitépkedni. Úgy értem, vámpírszíveket. A szombat esti horror garantálva volt - fintorgok. Nem vagyok egy finnyás fickó, de látni a véres, gőzölgő izomkötegeket egy Ősi kezében csaknem visszafordította bennem a vacsorát. Ugyanakkor teljesen egyetértettem Mikaelson tettével: azok után, hogy engem akartak kinyírni, ez volt a minimum, amit megérdemeltek. - Miután az utolsót is kiiktatta, azt mondta, tűnjek el, amilyen gyorsan csak tudok. Meg azt is, hogy ő ott marad, és gondoskodik a barátaim, meg a falka biztonságáról is. Szóval felvettem a nyúlcipőt, és futottam hazáig, mivel a kocsi Ethané. Ráadásul a kocsikulcs nálam maradt, úgyhogy szerintem ők ma a mocsárban töltik az éjszakát - jut el az agyamig az információ. Legszívesebben visszafordulnék, hogy odaadjam a haveromnak a jogos tulajdonát, de nem hiszem, hogy okos dolog lenne ma este visszamerészkednem oda. - Nem tudom, követtek-e. Gyanítom nem, mert akkor a városban is rám támadtak volna. De azért jobb az óvatosság - intek a behúzott függönyök felé. Nem szívderítő a gondolat, hogy vámpírok bámulnak kívülről, míg mi a fényben úszó nappaliban ücsörgünk. - Szóval, dióhéjban ennyi - sóhajtok fel aztán, és elengedve anya kezét végigpislogok magamon. - Elszakították a kedvenc pólómat - dünnyögöm, mintha csak ez lenne az este legnagyobb drámája vagy tragédiája.
Ha le kellett volna írnom az idegállapotomat, valahová az „ölni támadt kedvem” és a „pusztuljon az egész világ” közé tettem volna. Bíztam abban, hogy soha nem fog eljönni ez a pillanat és bár a reményeim szerették volna, ha felkészülök az eljövetelére, mégis megtettem: legalábbis próbáltam, ám úgy tűnt, a mentális felkészülés egyáltalán nem elég. Látni a fiam félelmét, ahogy reszket, páni óvintézkedéseket tesz és elmeséli, mi történt vele, semmihez sem volt fogható. Az ujjaim remegni kezdtek, a szívem hevesebben vert, a szám kiszáradt és csak azért nem kezdtem teli torokból üvölteni, mert nem szerettem volna, ha Elliott látná, miképp kelek ki teljesen magamból. Mindig ügyeltem arra, hogy bár emberi legyek a gyermekeim szeme előtt, mégse mutassam ki teljesen, hogyha rossz napom van és az összeomlás szélén állok. Egy anya amellett, hogy társa a gyermekeinek, a védelmezője és a bástyája is, amelyet széttörve látni felérhet egy traumával. Hát még elviselni a tudatot, hogy a fiam majdnem vámpírfogak martalékává vált…! - Megértem. Ez normális, ha megtámad egy csapatnyi vámpír. – Végigsimítottam a haján, amikor a vállamra hajtotta a fejét. Legszívesebben kérdések sorozatát zúdítottam volna rá, de végre elérte a kedv, hogy magától beszéljen, felelve az előzőekre. - Jól van, majd megdicsérlek, amiért már párszor átbalhéztad magad a városon. – Megszorongattam a kezét és halvány félmosoly suhant át az arcomon. Jelenleg tényleg hálát adtam az égnek és a fiam természetének, amiért nem egy visszahúzódó, az árnyékától is megijedő nyuszi, hanem megtanulta megvédeni magát. Persze, tíz vámpír ellen ez is kevés volt, viszont egy pillanatra megállt bennem a levegő, mikor közölte, hogy Elijah Mikaelson-nak köszönhetően nem kell gyászruhát válogatnom. Bólintottam egyet a kérdésére, miután nagyjából összeszedtem a gondolataimat. - Tudom, hogy ott lófrál pár napja, de azt nem hittem volna, hogy hasznunk is lesz belőle. – Attól függetlenül, hogy a vámpír jót akart, a farkasoknak nem mindig tetszett, hogy fel-felbukkant. Ha ehhez hozzácsapódik, hogy most egy csapatnyi vérszívó támadta meg Elliott-ot a mocsár határában, lehetséges, hogy elkezdenek gyártódni az összeesküvés-elméletek. Ennek ellenére ezekben a másodpercekben mérhetetlen hálát éreztem az öltönyös iránt, amiről nem hittem volna, hogy bármikor elő fog bukkanni belőlem. - A lényeg, hogy nem lett bajod. Vagyis bajotok. – Megkönnyebbült sóhajtás hagyta el a számat. Nem örültem, hogy Elliott része volt egy kisebb mészárlásnak, de ha választani kellett, hogy végignézze pár szív kitépését vagy az övéből falatozzanak a vámpírok, az előbbi mellett tettem le a voksomat. Az utolsó kívánságom az lett volna a gyerekem számára, hogy ilyen helyzetbe keveredjen… nekem sok hasonlóban volt részem, éppen ezért tudtam, milyen érzés testközelből átélni a halált. - Holnap reggel elmegyünk a mocsárba. – Legszívesebben azonnal indultam volna, ám nem akartam Elliott-ot kirángatni a ház nyújtotta biztonságból, magára hagyni pedig még úgy sem. Elég sokk érte ma estére, szüksége van egy kis nyugalomra. – Sajnálom, hogy át kellett ezt élned. – És van, aki csodálkozik, hogy legszívesebben egy burokba zártam volna őket, hogy egyiküket se érje semmi baj? – A vámpírok mostanában egyre inkább lázadozni kezdenek a béke ellen… ezentúl óvatosabbnak kell lennünk. – Nyögtem ki.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 21, 2018 9:32 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Ha most lenne egy olyan varázsórám, mint Hermiónénak a Harry Potterben, istenüccse visszaforgatnám az időt, és ki sem tenném innen ma este a lábam - jobban járna így mindenki. Látom anyán, hogy erővel tartja magát vissza a kiborulástól miután elregélem neki a mai fél éjszaka történéseit. Alighanem libabőröztető lehet hallani, hogy a fia csaknem vámpírvacsorává vált, de nyilván nem kell biztosítanom róla, hogy átélni sem volt egy Mardi Gras karnevál. Azért mindenesetre hálás vagyok, hogy nem kezd el sikítani, káromkodni, vagy épp magára csatolni a bosszúálló köpenyét és eszeveszett mészárlásba fogni a francia negyedben, a vámpírfészek kellős közepén. Biztos nem lehet könnyű féken tartani sem a természetét, sem pedig a jogos haragját. - Hát azt hiszem, hogy nem csak a halálfélelem normális, ha megtámadnak. Úgy értem, az már alapból nem tartozik a normalitások közé, hogy egy rakás vérszívó velem akar vacsorázni úgy, hogy én legyek az étlapon - húzom el a számat, aztán felszusszanok. Persze, nyilván nem várhatom el, hogy anya most felvonulást rendez virágos kocsikkal, meg harsonákkal azért, mert volt rá alkalmam, hogy megtanuljam az ökölharcot, és az önmagamért való kiállást, meg azt sem, hogy hamut szórjon a fejére és mea culpázzon azért, mert litániákat cirkuszoltak velem a verekedéseim miatt, de lássuk be, hogy ma éjjel ez mentette meg az életemet, legalábbis félig-meddig. Arra legalábbis elég volt, hogy nyerjek némi időt Elijah Mikaelsonnak, hogy tettleg is beleavatkozzon az események menetébe, méghozzá számomra pozitív végkifejlettel. Akkor is, ha fogalmam sem volt róla, hogy lesz bárki is, aki hozzásegít ahhoz, hogy még ne kelljen kísértetként kóborolnom a La Fayette temetőben, és ne kelljen megismertetnem a családommal a korai gyász érzését. - Mmm... - dünnyögök aztán halkan, mikor anya megjegyzi, hogy nem esett bajom, sem nekem, sem a haverjaimnak, vagy a falkának, legalábbis ha az a Mikaleson pasas tartja a szavát, akkor nyilván nem engedte, hogy ma reggelre farkashullákkal legyen borítva a mocsár talaja. Ez azért elég fura, mert még sosem láttam vámpírt, aki többre tartott volna egy rakásnyi farkast a saját fajtájánál. Nos úgy tűnik, a vérszívók sem egyformák, és vannak köztük tisztességesebb egyedek is. - Persze, igazad van. Talán nem muszáj megvárnunk a reggelt sem. Amint feljön a nap, és hajnalodik... - vonok vállat, be sem fejezve a mondatot. Nem vagyok idióta, nem kell megkérdeznem, hogy miért ennyire sietős anyának hogy elmenjen a városon kívülre - saját szemével is meg akar bizonyosodni róla, hogy a csapat száma nem mínuszolódott ismét egy-két fővel, akik ugyanúgy aljasul és előre kitervelten estek volna egy támadás áldozatául, ahogy néhány nappal ezelőtt egy férfi, és egy nő. Plusz, ha Elijah Mikaelson nem gondoskodott volna a vámpírtetemekről, anya alighanem még azokon is rúgna egyet-kettőt. Igaz, sovány elégtétel lenne számára, de azért mégiscsak elégtétel. - De ha gondolod, akár most is mehetsz. Ne aggódj - próbálkozom meg egy mosollyal. - Én biztonságban leszek idehaza - ha valakinek aggódnia kéne, az én vagyok, mert szeretném anyámat épen és egészségesen visszakapni. Igaz, eddig sem kellett féltenem, mert jobban tudott verekedni, mint én bármikor is pályafutásom során, és most per pillanat ha nem is mutatja, olyan düh lángol benne, hogy pusztán a pillantásával is lángra lobbanthatna egy egész vámpírsereget. Az fix, hogy ha én gyilkos hajlamokkal megáldott vámpír lennék, ma és az elkövetkezendő napokban úgy kerülném el anyát, mint az ördög a katolikus papot. Feltápászkodom a kanapéról, elég könnyen áthidalható távolságra megállva a whiskys üvegtől, aztán inkább elsétálok a szoba másik sarkába, még mielőtt okot adnék szülőmnek, hogy a következő kiborulása tárgya én legyek. - Jól van anya - válik a hangom határozottabbá, mint aki végre-valahára túlesett az első megrázkódtatáson. - Kerülgethetjük a témát még akár hetekig is, de előbb-utóbb valamelyikünknek ki kell mondania, és fel kell tennie a kérdést, hogy a vámpírok egyszerűen csak farkast akartak-e ölni, vagy célzottan én voltam a támadásuk célja - nézek bele anyám szemébe, bár az én fejemben már nagyjából kibontakozik a válasz. Nem vagyok farkas - igaz, hordom magamban a géneket, de ha van némi szerencsém, akár az egész életemet is leélhetem úgy, hogy sosem tudom meg, milyen kiváltani az átkot. Ha a vámpírok semmi másra nem vágytak ma este, csak farkasvére - bárkié is legyen az - száz másik alanyt találhattak volna. A tény, hogy megvárták, míg egyedül leszek, csak azért, hogy lecsaphassanak rám, eléggé céltudatos támadás képét vetíti elém. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon anya is így gondolja-e.
- Igazad van, mostanában tényleg nem normális. – Nyögtem ki, de inkább csak hangosan gondolkoztam. A kezeimet összefontam a mellkasom előtt és ugyan képtelen voltam levenni a szemeimet a fiamról, mert még mindig nem hittem el teljesen, hogy ép bőrrel megúszta a támadást, de az agyam már máson kattogott. Miért most? Mi történt, ami miatt a vámpírok láthatóan lázadozni kezdtek a béke ellen és válogatott módszerekkel kezdtek bele a farkasok ijesztgetésébe? A város ügyeit sohasem hagytam és nem is hagyhattam volna figyelmen kívül, így az elmúlt húsz évre is jellemző volt, hogy csak arról nem tudtam, ami még nem történt meg és csak azért, mert kihagyták belőlem a jövőbelátás képességét. Ha pár nappal ezelőtt ideges voltam, amiért meggyilkolták a barátaimat, most egyszerűen fortyogtam, amiért egy csapatnyi vámpír a fiamat pécézte ki magának és valószínűleg nem fogták volna vissza magukat, ha nem jelenik meg az öltönyös fővámpír… akinek ki kell majd fejeznem a hálámat és aki ezzel a cselekedetével körülbelül egy életre lekötelezett. Legszívesebben azonnal indultam volna a falkához, ám képtelen voltam egyedül hagyni Elliott-ot annak ellenére, hogy váltig állított: jól van. Kettőnk közül talán inkább nekem volt nagyobb szükségem arra, hogy most itt toporogjak előtte és figyeljem minden rezdülését, ugyanakkor amint kissé én is összeszedem magam, mindenképp a farkasok felé veszem majd az irányt. - Itt már biztonságban vagy. – Helyeseltem bólogatva. Szerettem volna azt mondani neki, hogy menjen, tusoljon le, aztán aludjon egyet, de őt sem ebből a fajtából szalasztották és jelen pillanatban nem örültem volna annak, ha három méternél nagyobb távolságban kellene tartózkodnom tőle. – Minden rendben lesz. Holnap összehívom a tanácsot és megoldjuk a dolgot. Ha rajtam múlik nem fog még egyszer ilyen előfordulni. – És ha rajtam múlna, a francia negyed most lángokban állna és röhögve nézném, hogyan futkároznak a lángoló vámpírok, de ennek a vágyálomnak a beteljesítésére nem volt lehetőségem… így maradt a demokratikus, ugyanakkor nyomatékosított módja a dolgok elrendezésének, amelyet holnap reggel mindenképpen tető alá fogok hozni. Szerencsére az elmúlt években csupán néhány alkalommal volt szükség a természetfeletti koalíció képviselőinek összehívására, viszont mivel a vámpírok a tűrőképességem határán jártak mambót, lépnem kellett. - Elliott… - A hirtelen feltett kérdésétől ráncba szaladt a homlokom. Azóta ezen törtem a fejem, hogy elmondta, mi történt, de a gondolatmenetembe, ami eléggé katasztrofizáló volt, nem szerettem volna beavatni. Bőven elég volt neki a mai este, sőt, ezt sem kellett volna átélnie, nem azon gondolkoznia, hogy vajon kifejezetten ellene irányult-e a támadás… - Ne foglalkozz ezzel. A vámpírok nem jártak sikerrel és ez a lényeg. Bármi is volt a céljuk, életben vagy és csakis ez számít. – Közelebb léptem hozzá és úgy öleltem magamhoz, mintha először tettem volna. Féltem, hogy igaza van és őt pécézték ki. Pár nappal ezelőtt közeli barátaimat ölték meg, ma pedig a fiam ellen mentek, a számomra egyik legfontosabb személy életére törtek. Meg akarták ölni? Azt akarták, hogy ő öljön? Az én tűrőképességemet akarják teljesen kimeríteni és előcsalogatni belőlem a vadállatot? Azt sem tudtam eldönteni, hogy örülök-e neki vagy sem, hoy Elliott-nak fogalma sincs, milyen a háborgó New Orleans... ha begyullad a puskaporos hiordó, akkor teljesen ismeretlen lesz neki a régi-új világ, de legalább eddig nyugodtan élhetett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Júl. 27, 2018 4:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Mostanában nem normális? Igazából sosem volt az. Már a létezésünk eleve sem tartozik ebbe a kategóriába. De ha már a sors, a túlvilág, a menny vagy pokol, vagy épp bármi így akarta, hogy a legkülönfélébb fajok futkossanak a földön, nem lehetne békében? Egyszerűen hihetetlen, hogy hosszabb ideig tulajdonképp egy társaság sem tud nyugton ülni a babérjain. És a hosszabb idő alatt most évtizedeket értek, bár a vámpíroknak ez valószínűleg csak annyi, mint nekem egy áttévézett este. Bárhogy is, elég szürreális a gondolat, hogy itt New Orlansban lassan az emberek léte válik már természetfelettivé, a miénk pedig "normálissá", ahogy anya fogalmaz. Önkéntelenül is megdörgölöm két kézzel a halántékomat, mintha a gondolatokat akarnám a helyére passzírozni a koponyámban, ámbár hiába: úgy pörögnek bennem, mint egy buddhista imamalom, és lassan, de biztosan kezdem úgy érezni, mintha egy apró viking harcos bontaná le bentről a szürkeállományomat egy kis kalapáccsal. Szívesen cucliznék újfent egy adagot apa whiskyjéből, de talán jobb nem tovább feszegetnem a húrt anyánál - rémes este ide vagy oda, vagy a falon verné szét az üveget, vagy a fejem búbját célozná vele, csak amolyan prevenció gyanánt. Úgyhogy inkább újra elsétálok apa szekrényéig, és kiutalok magamnak egy hideg üdítőt: ez is több a semminél. Így legalább a szénsavtól érzem pezsegni az agyamat, nem a bennem ide-oda röppenő teóriáktól. - Roppant megtisztelő számomra, hogy az én szerény személyem rántja majd össze a tanács illusztris társaságát - dünnyögöm halkan, bár le merem fogadni egy havi zsebpénzemben, hogy anya vájt füle tökéletesen hallja a mormogásomat. Mindenesetre én a boszorkányok és vámpírok képviselőjének a helyében már most beszereznék egy füldugót, mert gyanítom, hogy anya holnap az élesebbik hangnemét fogja igénybe venni beszélgetés címszó alatt. Volt már részem benne, hogy milyen, amikor a felháborodás felsrófolja a hangját: utána napokig nem hallottam a fél fülemre. - Sajnálom anya, de képtelen vagyok nem foglalkozni azzal a kérdéssel, ami benned és bennem is megfogalmazódott. Igazad van, a vámpírok nem jártak sikerrel, és életben vagyok... egyelőre. De semmi biztosíték sincs rá, hogy egy ilyen támadás nem fog előfordulni újra. Hacsak persze Elijah Mikaelson nem lesz a kelleténél nyomatékosabb és fenyegetőbb azt illetően, hogy a vérszívók ne forgassanak több ilyen tervet a fejükben. És bárhogy is van, bármennyire is legyek biztonságban itt a házban, de nem élhetem le az egész életemet ezek között a falak között. Akárcsak Dottie sem. És ti ketten sem apával - dobom aztán magam vissza a kanapéra, és hosszan, elgondolkozva nézem a fal tapétájának mintáját. Észre sem veszem, hogy tulajdonképpen hangosan gondolkodom, ahogy anya az előbb, és hogy ebben mennyire hihetetlenül hasonlítok rá. - Nem volt még sok lehetőségem végiggondolni a dolgot, de jelenleg úgy tűnik, hogy a vámpírok két legyet akartak ütni egy csapásra. Kiiktatni engem, mint a falka jövendőbeli vezetőjét, plusz téged egy olyan helyzetbe hozni, amivel a bosszú zászlóját lengetve kihirdetnéd a harci állapotot - hunyorgok, mintha igyekeznék belelátni az igazság homályába. - De persze azt sem tartom kizárnak, hogy a vámpírok nem a saját akaratukat követték. Ki tudja, nem a boszorkányok uralták-e őket abban a pillanatban, és nem ők késztették-e őket támadásra. Bár ezt igazából nem hiszem. A mi fajtánk és a boszorkányok mindig is jól megvoltak, és nem keresztezték egymás útját - iszom bele újra az üdítőmbe. - Két kérdés van még, ami nem hagy nyugodni. Az egyik, hogy szerinted hogy adjuk elő apának és Dottie-nak a történteket úgy, hogy a húgom ne rémüljön halálra, és apa ne akarja azonnali hatállyal kiirtani a fél francia negyedet? - nézek anyára tanácstalanul és segélykérően. - A másik pedig, hogy elmondhatatlanul szégyellem magam - bököm ki, és érzem, hogy gyönyörűen el is vörösödöm e mellé a vallomás mellé. - Félig boszorkány vagyok, anya. Egyetlen varázslattal megvédhettem volna magam - és nem tettem. Leblokkoltam. Eszembe sem jutott a mágia, csak a nyers erő. Olyan voltam, mint egy beszari gyerek, aki halálra rémül a gardróbjából kilépő szekrényszörnyttől - sóhajtok fel. - Gondolod, hogy a falkának olyan vezetőre van szüksége a jövőben, mint én? Olyanra, aki a döntő pillanatban nem képes másra, csak a földön fekvő nyüszítésre? - borul el a tekintetem. Rossz dolog, ha az ember csalódik másokban - de annál talán nincs rosszabb, mikor önmagában kell.
A kelleténél talán csúnyábban pillantottam Elliott-ra hallva, hogy az orra alatt dünnyög. Nem szerettem, ha magában motyogott, akkor pedig főleg nem, ha igazságtalan és durcás szavakat fogalmazott meg. Csak azért nem szóltam rá, mert a helyében én is puffogtam volna, sőt, a huszonéves énem sokallta rosszabbul fogadta volna a fejleményeket, ha vele történtek volna. Elliott viszonylag nyugodt volt, teljesen jogos kérdéseket tett fel és a természetes, hogy foglalkoztatták a miértek és a ma történtek jövőbeli vonatkozásai. Nem voltam felkészülve erre a helyzetre: reménykedtem abban, hogy lesz még egy kis időm, mielőtt a fiamat be kellene avatnom a természetfeletti világ forrongásának mikéntjébe és abba, hogy az élet nem fenékig tejfel. Ha rajtam múlt volna, bezárnám egy buborékba és soha nem engedném ki, legalábbis addig biztos nem, míg nem rendeződnek a dolgok. Sajnos, ezt nem tehettem meg. - Pár nappal ezelőtt nyilvánosan végeztünk ki egy vámpírt, amiért megölt két falkatagot, ma este pedig a vezetőjük többüknek kitépte a szívét. Ettől mi lenne nagyobb elrettentés? – Nem szerettem volna feltenni Elliott-nak ezt a kérdést, mert sokkal inkább magamnak szólt, de a szavak utat törtek maguknak. Ha a vámpírok lázadozni kezdenek a béke ellen, bántani fogják a farkasokat, hova tovább a szűk családom tagjait is és a városban ismét kitör a háború, a gyerekem egy olyan oldalamat fogja megismerni, amit soha nem szerettem volna megmutatni neki. A személyiség megmunkált, visszafojtott, durvább részei segítettek átvészelni az évekkel ezelőtti állapotokat és annak a nőnek köszönhettem, hogy a farkasokkal karöltve képesek voltunk békére lépni… mégis tettem olyanokat és viselkedtem számos módon, amire a fiam előtt nem feltétlenül lennék büszke. - Még a végén kiderül, hogy a paranoiát is sikerült örökölnöd tőlem. – Sóhajtottam egyet, majd leültem mellé a kanapéra. Nem tudtam gondolkozni, miközben őt néztem, mert egyre csak azon járt az eszem, miért kellett átélnie egy vámpírtámadást és vajon hogyan érezheti magát? Az anyai oldalam átvette felettem az uralmat, de Elliott úgy beszélt, mintha én szóltam volna. Számos lehetőséget vett sorra, amelyek hallatán bólogattam vagy megcsóváltam a fejemet: a boszorkányokat reméltem, hogy nem kell belekeverni ebbe a történetbe, ha ők a vámpírok oldalán állnak, akkor ezt a harcot itt, a kanapén ülve elvesztettük. Összevont szemöldökkel néztem rá, mikor közölte, hogy szégyelli magát, a gesztusomban pedig nyoma sem volt rosszallásnak, sokkal inkább fájdalmas grimasz ült ki az arcomra. - Kicsim, nem voltál felkészülve arra, hogy megtámadnak. – Nyögtem ki megsimítva a haját. – Nem hibáztathatod magad, senki sem úgy megy el szórakozni a barátaival, hogy egy csapatnyi vámpír fel akarja tépni a nyakát. – Csúnya, ám ez volt az igazság. – Soha nem volt még részed ilyen helyzetben és nem kellett a hátad mögé nézned. – Örültem ennek, de jelenleg hibáztattam is magam, amiért nem készítettem fel a rossz eshetőségekre… viszont, milyen anya lettem volna, ha rémtörténetekkel ijesztgetem a gyerekemet? – Mindenki így reagált volna a helyedben… de az első kérdésedre csak akkor tudok válaszolni, ha te is válaszolsz az enyémre: szeretnéd, hogy ez az egész a te harcod is legyen, vagy inkább kimaradnál belőle? – Nem szerettem volna, ha a fiam konfliktusba keveredik a város bármely természetfeletti koalíciójával, ám ha úgy dönt, hogy beleáll ennek a dolognak a közepébe, tiszteletben fogom tartani. Felnőtt férfi, akinek joga van eldönteni, mit szeretne képviselni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 31, 2018 7:12 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
A szemem sarkából látom anya kissé morcosabb tekintetét, amit az orrom alatt dünnyögés hatására vet rám, de nem szól semmit, ezért pedig most nagyon hálás vagyok neki. Egy olyan este után, mint amin most át kellett esnem, a nem éppen vidám hangulat és némi szarkazmus minimum érthető részemről, legalábbis én simán megszavazok magamnak ennyi örömöt. Aztán ahogy az üdítőt kortyolgatva lerogyok a kanapéra, és megosztom anyával az eszmefuttatásaimat, ő is elgondolkodva néz maga elé, majd szavaival kiegészíti az enyémeket. - Hm... - vakargatom meg az államat, ujjaim alatt kissé serceg a borostám, és szeretem hallani ezt a hangot: apa volt mindig ilyen szúrós - ahogy kiskoromban hívtam - és imádtam belopakodni, meg ott ülni mellette a fürdőben, mikor borotválkozott. Ez a hang bennem összekapcsolódott a férfiasság képével, szóval magamban büszkén fogadom a legkisebb dolgot is, ami hasonlóvá tesz engem apához. - Annak ellenére, hogy pár napja a falka szeme láttára tépte ki az öltönyös fickó egy vámpír szívét, nem igazán tartotta vissza a többi vérszívót a mai balhétól. Talán ennek a Mikaelsonnak mégsincs akkora tekintélye a népe előtt, mint ahogy hiszi ő, na meg mi - ráncolom a homlokomat, bár ez esetben elmondhatnám, hogy jócskán mélyen üldögélünk abban a bizonyos barna halomban. Nem ismerem igazán az Ősi család tagjait, csak hallomásból, meg anya és apa elmondásaiból - nem is vágyom ennél közelebbi kontaktusra velük - de szerintem ha egy vámpírlázadás kitörne a városban, akkor ők fej fej mellé felzárkózva elfojtanák a lehetséges háború kitörését. Klaus Mikaelson félig farkas, ahogy a gyereke anyja is, Elijah Mikaelson pedig már bebizonyította, hogy mind a farkasok, mind a boszorkányok ugyanúgy a szívügyei, ahogy a saját fajtája. Hülye helyzet, hogy kénytelenek vagyunk a bizalmunkat egy vámpír - egy vámpírcsalád - kezeibe tenni, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy ha bármikor is úgy kívánná a farkasok érdeke, a klánok ugyanúgy összezárnának, ahogy az Ősiek is. A félholdasok, és anya falkája is becsületes, bátor farkasok gyülekezete - senki nem fogja engedni, hogy másodszor is ugyanúgy térdre, és alárendelt létbe kényszerítsenek bennünket, mint Marcel Gerard idején történt. Anya következő szavaira viszont még a történések ellenére is elvigyorgom magam halványan - imádom amikor anya humora saját magát sem kíméli. - Hol van az előírva, hogy csak a jó tulajdonságokat lehet örökölni a szülőktől? - kérdezek vissza, némileg jobb kedvvel, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy anya ösztönösen nyúl-e a legjobb módszerhez, hogy feloldja bennem a feszültséget, de tény, hogy sikerrel jár, legalábbis némileg, és egy-két percig. Itt üldögélve a ház biztonságos falai között, a lámpa fényében, a családom jelenleg egyetlen itthon lévő tagjával, az elmúlt pár óra olyannak tűnik előttem, mint egy éjszakai lidércnyomás, amiből leizzadva ugyan, de sikerül reggel felébrednem. A kissé derűsebb gondolataim viszont nem tartanak sokáig, ugyanis sikerül saját eszembe juttatnom, hogy nem csak felnőttként, de mágusként is kudarcot vallottam. Nem túl jó kifogás, hogy nem számítottam támadásra. Ha csakugyan két lábbal állnék a talajon, rájöhettem volna, hogy a megölt farkaspár talán csak a kezdete lehetett a jövőbeli eseményeknek. A jelek szerint ennyire még nem nőtt be a fejem lágya, és még mindig jobban táncolok a felnőttkor és kamaszkor határán, mint ahogy én azt sejtettem. Ha csakugyan létezik egy halvány vigasz számomra, az az, hogy anya sem sejtett semmi rosszat: ellenkező esetben akár keresztbe feküdt volna a küszöbön, és bedeszkázza az ajtót is, hogy a lábam ki se tehessem innen. Beáll némi csend, mindaddig, amíg anya kérdésemre szintén kérdéssel nem válaszol. Ezt hallván mélyen elkomorodom, mert szinte azonnal, a másodperc tört része alatt megszületik bennem a válasz, hezitálás nélkül. Ettől függetlenül várok egy percig, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, aztán úgy koppantom le az üdítős üveget az asztalra, mintha pontot tennék egy mondat végére. - Nem tudom, hogy milyen szülőnek lenni, és félteni egy gyereket, hiszen én még ehhez fiatal vagyok - állok fel, és megállok, szemben anyával. - De azt már megtapasztaltam, hogy milyen félni, és ezt soha nem akarom többet. Nem fogom szántszándékkal keresni a veszélyt, és fejjel rohanni a falnak, de nem vagyok már gyerek, aki hagyja, hogy mások vívjanak meg helyette olyan harcokat, amit neki kell. Tudom, hogy engem szánsz a farkasok jövőbeli vezetőjének, és noha nem mindig vagyok boldog a gondolattól, elfogadom. Ha eljön az ideje, igyekszem jó, és felelősségteljes alfává válni. És ennek talán az az első mérföldköve, hogy nem bújok a sarokba vinnyogni, és nem hagyom, hogy mások küzdjék végig az én harcomat is. Ha ne adná az ég, és újra kitörne a háború, az első sorban van a helyem. És egyébként is - guggolok le, és kézbe fogom anya ujjait - nekünk közösen kell megvédenünk Dottie-t. Mindnyájunknak, együtt. Ezért sem fogom magam kihúzni a harcból. Nem akarom, hogy a húgomnak is át kelljen élnie, amit nekem. Meg fogom őt védeni, veletek együtt. Hallgatni fogok rád, és apa szavára is - de többé nem óvhatsz meg a világtól, és én sem temethetem homokba a fejemet. El tudod ezt fogadni, anya?
Szerettem azt hinni, hogy multifunkcionális vagyok, de jelen pillanatban úgy tűnt, hogy egyszerre fél dologra sem vagyok képes koncentrálni, nemhogy többre. Szerettem volna, ha leperegnek előttem gondolatok és ötletek, amelyek megmutatják, hogyan oldhatjuk meg az úgy tűnik, hogy eléggé elmérgesedni látszó helyzetet, de tiszta megoldás helyett csupán kavargó képeket láttam magam előtt a legpozitívabbtól a legrosszabb kimenetelig. Emellett képtelen voltam szabadulni a mellkasomat szorongató érzéstől, miszerint a fiam ma este majdnem otthagyta a fogát és vérszívóknak köszönhetően. Csak a szerencsén és a fővámpír jelenlétén múlott, hogy épségben hazaért? Mi lett volna, ha nincs segítsége? Átharapják a torkát, kitépik a szívét és át kell élnem minden szülő legnagyobb rémálmát, a gyermekem eltemetését? Legszívesebben a fiam köré fontam volna a karjaimat, hogy soha ne engedjem el a közelemből és véletlenül se tehessen egyetlen lépést sem nélkülem, de az talán már túlzás lett volna. - Mindig is tudtam, hogy nincs akkora tekintélye, mint képzeli. – Ironizálva forgattam meg a szemeimet és a még este az asztalon hagyott rágcsálnivalóm után nyúltam. Le kellett kötnöm magam valamivel, mert ha csak Elliott-ot bámultam volna, akkor biztosan elkezdek bőgni, viszont ha csak a gondolataimra figyelek, akkor rövidesen az őrület határára kerülök, így a sós rudacskák ropogtatása szükséges volt. Még a végén kiderül, hogy az évek alatt stresszevő lettem, bár még mindig jobb, mintha a vámpíroknak villantottam volna meg a fogaimat a teliholdak alkalmával. Tényleg csodálkoztam azon, hogy a két falkatagot megölő vámpír sorsa egyáltalán nem ijesztette el a lázongó vámpírokat, sőt, mintha elkezdtek volna osztódni és ez nagyon, de nagyon nem tetszett… az viszont annál inkább, hogy láttam megvillanni egy apró, felém ejtett mosolyt. A gesztusa mindennél többet ért,a vészterhes beszélgetés közepette semmi sem nyugtatta jobban a szívemet, mint látni, hogy képes felfelé görbült ajkakkal rám nézni. Úgy éreztem, fontos mérföldkőhöz érkeztünk. Ő azért, mert megtapasztalta, milyen veszélyes leselkedhetnek rá ebben a városban, hogyha éppen nem békés időszakot élünk és én azért, mert muszáj lesz visszafognom az óvó anyafarkas üzemmódot, ha az szeretném, hogy a gyerekemnek jó legyen. Ismét egyensúlyt kell találnom a védés és a szabadra engedés között, ami nehéz lesz, mert ilyen helyzet az elmúlt húsz évben nem állt fenn: nem kellett azon töprengenem, hogy mikortól veszélyes Elliott életére nézve, ha engedem, hogy azt csináljon, amit akar. - Nem, kicsim, ez nem igaz. – Megcsóváltam a fejemet, mikor megállt előttem és azt mondta, hogy szerinte őt szánom a falka vezetőjének és neki ehhez méltóan kell viselkednie. – Az, hogy mennyi szerepet szeretnél a falkában, milyen viszont akarsz fenntartani velük és egyszer az alfájuk lennél-e, a te döntésed lesz, nem az enyém. – Ha nem akart ebben részt venni, csak egyetlen szavába került. Nem tagadom, hogy kicsit rosszul esne, mivel hittem benne, hogy jó vezető válna belőle, de abból még senki sem került ki jól, ha ráerőltettek valamit. – Ahogy az is, hogy milyen harcokat szeretnél a sajátodként megvívni. – Megszorítottam az enyémet markoló ujjait és a szemeibe néztem. – Sajnálom, hogy nem készítettelek fel arra, mi történhet New Orleans-ban. Szép életet akartam neked, gondtalant és reméltem, hogy soha nem kell majd megtapasztalnod azt, ami ma este történt veled. – Buta voltam, amiért reménykedtem? Tudnom kellett volna, hogy a törékeny béke bármelyik pillanatban kettérepedhet? - És azt sem tudom, most hogyan segíthetnék neked azon kívül, hogy melletted vagyok és mindig melletted leszek. - Sóhajtottam egyet, viszont a szememet nem vettem le Elliott-ról. Húsz háború nélküli év előzményeit egy gyorstalpalóban hogyan foglalhatnám össze? Mit tegyek, hogy ne rémítsem meg, mégis felkészítsem arra, mi történhet? Kezdtem úgy érezni, hogy anyaként csődöt mondtam. - Ha gondolod... - Eszembe jutott valami, de nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet. - Boszorkány vagy, könnyen belenézhetsz a fejembe. Tudom, hogy apád megtanította, hogyan kell. - Egy pillanatra megrándult a szám sarka, de nem rosszallásból, hanem inkább azért, mert ezek ketten azt hitték, hogy van, amit el tudnak titkolni előlem.. bár, jobban belegondolva büszke voltam az összetartásukra. - Láthatsz néhány darabot a régi New Orleans-ból, a háborús helyzetekből és arról, hogy ha ilyen irányba haladunk, milyenné válhat ismét a világunk...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Aug. 03, 2018 12:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Tudom, hogy anya jó szemmel nézte mindig is, ha igyekeztem közelebb kerülni a falkához, és nekem sem volt ellenemre a csapattal való minél közelebbi megismerkedés. Ők persze ismertek már engem születésem óta, de én nyilván azokra az időkre nem emlékezhetek - majd jött az iskola, a többé-kevésbé normális élet, aminek keretein belül nem töltöttem velük annyi időt, mint anya, akinek kézben kellett tartania a gyeplőt, és vigyázni egy egész mocsárnyi ember biztonságára: tulajdonképpen fel sem foghatom, hogyan tudott időt szakítani minderre még a család mellett. Bárhogy is, nem tudatosan, inkább csak ösztönösen fogtam fel, hogy a falka tagjai nagyjából úgy néznek rám minden megjelenésemkor, olyasfajta mérlegeléssel, ahogy a király mellett szokták a herceget: várakozásteljes álláspontra helyezkednek, amiből lehet trónra emelés, de akár csúfos bukásom is. Ők is tudták, hogy anya az én kezembe szánja a jövőbeli vezetést, és biztosra vettem, hogy hajlandóak lesznek alávetni magukat az én alfabéli státuszomnak is - feltéve, ha bizonyítom a rátermettségemet, bátorságomat, és elkötelezettségemet a csapat iránt. Ezért is engedett el anya ma éjjel örömmel a mocsárba, ezért fogadtak a farkasok engem is szívesen, a többi - átkot egyelőre még ki nem váltott - barátommal egyetemben. Nos, az tény, hogy nem ilyen éjszakát terveztünk magunknak, mint amilyen kerekedett belőle. Az érzéseim most meglehetősen összetettek, és komplikáltak, pedig eddig bőszen hangoztattam, hogy efféle emócióhalmazokra kizárólag nők lehetnek képesek: egyszerre van bennem a félelem, a düh, a megrőkönyödés, a szégyenkezés, és aggodalom, mindaz iránt, ami történt, és ami történhet majd a jövőben. - Jaj már... - horkanok fel kissé elítélő hangsúllyal, mikor anya azért nem hagyja ki a lehetőségét annak, hogy szavakkal kicsit megcsipkedje az Ősit, holott ő is tudja, hogy ma egyedül neki volt köszönhető, hogy itt vagyok, élek és lélegzem, nem a saját vérembe fagyva fekszem a mocsár szélén, egy autó mellett. Ráadásul anya is tudja jól, hogy egy csapatra - legyen az akár vámpír, akár farkas - kb olyan könnyű vigyázni, mint egy zsák bolhára, mert mindegyiknek saját egyénisége és akarata van. Én biztosra veszem - egész pontosan reménykedem abban - hogy Elijah Mikaelson kézben tartja a dolgokat, legalább annyira, mint ma éjjel a sajátjai kitépkedett szívét, és ha a helyzet úgy hozza, bármit megtesz azért, hogy a város ismét ne boruljon lángokba. A vallomásom - vagy inkább mondjam úgy, a döntésem és állásfoglalásom - viszont némileg elveszi anya szavát, legalábbis kis időre. Ő maga is legalább annyira tisztában van vele, hogy olyan oldal mellett tettem le a voksomat, amely lehet, hogy túl sok örömöt és hosszú életet nem hoz magával, de mégis: farkas vagyok, legalábbis félig. Nem fogok gyáván megfutamodni, és hátat fordítani a sajátjaimnak. Ahogy azt sem fogom tétlenül végignézni, hogy százakat mészároljanak le egy régi, értelmetlen gyűlölet oltárán áldozva. Nem, én nem fogok támadni, gyilkolni ha nem szükséges, csupán passzióból, de nem fogom hagyni, hogy ártsanak a barátaimnak, a csapatnak, a húgomnak vagy a szüleimnek. Egységben az erő, nem így mondják? Hát bizonyítsuk be, hogy a farkasok birtokában vannak ennek. - Hogy belőlem alfa lesz-e, vagy sem, nem csak a te döntésed kell hogy legyen, vagy az enyém, hanem a falkáé is. Ha félre akarnak majd tolni engem az útból, nem fogok küzdeni ellene. Nem a saját egóm a fő, hanem hogy a csapat majd jó kezekben legyen. De ha én veszem majd át a helyed, nem kell félned: minden erőmmel azon leszek, hogy ne csúfoljam meg azt, amit te elértél - villantok fel ismét egy halvány mosolyt anya felé, mikor azt mondja, nem várja el tőlem, hogy kényszerből vegyem át a helyét. Pedig valahol a lelkünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ez elkerülhetetlen: csak az emberek irántam érzett csalódása, vagy a túl korai halálom lehet akadálya ennek a tervnek. Ha van ennek a mai estének meglepetése, vagy nem várt fejleménye, akkor igazából talán nem is megtámadásom eseményére tenném a koronát, hanem arra, ami a következő percben elhagyja anya száját. Biztosra veszem, hogy egy-két másodpercig még a szám is tátva marad a javaslatra, miszerint nézzek bele a fejébe. Az ajánlat egyszerre csábító és rémítő: egyrészt az anyám fejében kellene turkálnom, ami azért nem igazán a hétköznapok margójára való, másrészt viszont premier plánban láthatnék bele azokba az időkba, amikor én még nem éltem. Az már csak a hab a tortán, hogy mint megtudom, csúfosan lebuktunk apával: nem is értem, miért gondoltuk azt, hogy anyám, aki erőteljesen birtokolja a logika meg a gondolkodás áldását, és a kelleténél jobban ismer minket, nem fog rájönni, hogy apa nekem többet is tanított annál, mint amiben először ők ketten megegyeztek. Úgy tűnik, ez legalább olyan tudott, de nem említett dolog volt anya részéről, mint a cicis női magazinok az ágyam alatt. - Biztos vagy benne, hogy nem bánod....? - kérdezem, kezem félénken kinyújtva anya feje felé, de még nem érek hozzá - hagy döntse el véglegesen, akarja-e, hogy az egyetlen fia a koponyájában bányásszon emlékek után. - Ha igen, akkor kérlek, amennyiben lehet, fókuszálj a múltra. Nem akarok olyasmit látni, ami nemes egyszerűséggel nem rám tartozik - dünnyögöm. Ha ne adja az isten valami romantikus szarságra bukkannék anya fejében apát illetően, talán felpattanva kirohannék a ház elé, az sem zavarna nagyon, ha egy vámpírsereg fenné kinn rám a fogát. - Ja, és ígérd meg, hogy ezért az apró plusz trükkért nem nyuvasztod ki apát.
Csak megvontam a vállamat, amikor Elliott röviden hangot adott annak, hogy visszafoghatnám magam, ami az ősi vámpírral való csipkelődést illeti. Képtelen voltam levetkőzni a természetemet, akkor is belekötnék, hogyha puszipajtások lennénk. A férjemet, a legjobb barátomat, a falkatagokat, sőt néha még a gyerekeimet is szoktam szívatni a szavaimmal, a vámpírok fejével miért ne tenném ugyanezt? Ez a kis gesztusom egyébként is csak arra volt jó, hogy oldjam magamban a feszültséget, ami Elliott szavai okoztak: egyszerre voltam mérhetetlenül boldog az éleslátása és a hirtelenjében magára szedett bölcsessége miatt és aggódtam, mert pontosan tudtam, hogy milyen veszélyes az út, amire rálépni készül. Falkatagnak lenni nem mindig leányálom, mert bár az utóbbi időkben legalább a többi faj túlzott ellenségeskedésével nem kellett megküzdenünk, a belső dinamika mindig tartogatott meglepetéseket. Húszévesen én is azt hittem, hogy alfának, sőt, falkatagnak lenni öröm és boldogság, ami igaz is volt, de felelősségteljes hozzáállást, koncentrációt, odafigyelést és rengeteg önfeláldozást igényelt. Természetes, hogy nem akartam Elliott vállára helyezni ezt a terhet, ezét nem is pedzegettem a jövőnek azt a szeletét, amiben erről lehet szó: azt szerettem volna, ha a farkasokkal jó kapcsolatot ápol, de az alfa-státusz betöltésének megbeszélésére reméltem, hogy nem mostanában fog sor kerülni, hiszen azt egyet jelentene az én halálommal vagy csúfos bukásommal, a fiam átkának kiváltásával és a nyakába szakadó új élettel. - Nem tudsz olyat tenni, amivel szégyent hoznál rám. – Csupán ennyit mondtam, miközben biztató mosollyal néztem rá. Talán sokszor tűnt úgy, hogy majd’ felrobbanok egy-egy balhéja után, de ez semmiség, elképzelésem sem volt, minek kellene történnie ahhoz, hogy igazán megharagudjak rá. Ha önszántából embert ölne is az lenne az első kérdésem, hogy hol a hulla és segítsek-e elásni. - Ha bánnám, nem ajánlottam volna fel. – Ez így teljesen nem volt igaz, viszont némi kegyes hazugság megítélésem szerint belefért. Az én hibám, hogy Elliott-nak fogalma sincs arról, milyen volt New Orleans háborús övezetként, de hát melyik anya mond esti mese helyett rémtörténeteket a gyerekének? Ám ha a húszéves érdeklődni kezd az újonnan felizzó parazsak iránt, kötelességem beavatni némi részletbe. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék szavakba önteni a múlt történéseit, ezért megfogtam a kezét és az arcomra helyeztem. – Ígérem, nem ezért fogom kibelezni apádat. – Apró mosollyal csóváltam meg a fejem, majd egy mély levegőt véve megpróbáltam fókuszálni arra, amit mutatni szerettem volna neki. Nem voltam gyakorlott a mágiában, de a kétemberes történetekben igen. A jó pár évvel ezelőtti városi helyzet emlékeit előhívva úgy éreztem, mintha én is ismét átélném őket: az első átváltozásomat, amit az erdőben töltöttem és ami során meg is kergettek a vámpírok, az alfának elfogadásomat, a sok temetést, amit a Mississippin úszó égő tutajok jelképeztek, az estét, amikor egy csapatnyi farkas és vámpír egymásnak ugrott; míg én megharaptam a vérszívót, az ő foga karcolta a bőrömet, majd egy fának csapódva szinte az összes bordám eltörött… ahogy Marcel Gerard boszorkányai elvarázsolták a mocsárbeli farkasokat és a vámpírjai az utunkat állták a Francia Negyedben, amiért egy éjjel egy cigarettacsikk segítségével felgyújtottam a mostani Mikaelson-birtok vámpírok lakta, környező épületeit, sőt, az őt megmentő Elijah-t is megajándékoztam egy harapásommal. Libabőr járt át a gondolattól, hogy vajon milyen véleménnyel lesz rólam ezek után.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 29, 2018 5:12 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Egyre inkább kezdett hatalmába keríteni az az érzés, hogy ami ma este történt, és történik, nem más, mint egy szürreális álom. Kezdődött egy vámpírtámadással, most pedig folytatódik olyas valamivel, amit eddig sosem tartottam elképzelhetőenek: a saját anyám agyában kell matatnom, és megtalálnom a régmúlt emlékeit. Persze, sokat nyom a latban, hogy ő ajánlotta fel ezt a módszert arra, hogy megmutassa nekem a New Orleans általam nem ismert életét, és ha hezitálok is, az nem kizárólag amiatt van, mert elég egy olyan emlék, ami jelentősebb a többinél, hogy tévútra vezessen, és másba botoljak, mint amit látnom kell. A habozásom legfőbb oka valójában az, hogy fogalmam sincs, akarom-e látni egyáltalán a húsz évvel ezelőtti múlt történéseit. Persze tisztában vagyok vele, történetek százai keringenek róla, hogy milyen volt az élet a városban a születésem előtt, vagy épp akkor, mikor még olyan kicsi voltam, hogy nem voltam képes felfogni a világot magam körül, de eléggé megijeszt a tudat, hogy amit most látni fogok, az nem egy szombat esti horrorfilm, ami másfél óra múlva véget ér, és legyintek az egészre, mert tudom, hogy nem a valóság. Ugyanakkor tudom azt is, hogy ez a lehetőség, hogy viszonylag saját szememmel - anya emlékein át - szembesülhessek a múlt egy darabjával, ellenállhatatlanul csábító: ilyesmi lehet, amikor majd a nagyon távoli jövőben egy ember az időgépbe ül, és ellátogat a régvoltba. Látom anya halvány mosolyát, amit egy hasonlóval viszonzok, és jelentőségteljesen nézek a szemeibe. - Jó, de számíthatsz rá, hogy ezt az ígéretet a fejedre fogom olvasni, ha valaha megfeledkeznél róla, és elő akarod érte venni apát - dörmögöm. Elég idegenül érzem most magam anya mellett üldögélve a kanapén, mintha csak békés családi este lenne, és nem arra készülnék, hogy mágiával másszak bele szülőanyám koponyájába. Amikor elmúltam tíz éves, apa tanítgatni kezdett a mágiára, akkor is, ha anya sokszor nem örült ennek - később persze naná, hogy neki lett igaza: olyannyira élveztem az újonnan felfedezett erőmet, hogy legszívesebben még az esti mosogatást is varázsigékkel intéztem volna el. Aztán mikor úgy-ahogy már benőtt a fejem lágya, rájöttem, hogy nem minden a varázslat, és okosabb nem fitogtatni mások előtt az erőmet: tulajdonképpen innentől csak akkor szedtem elő ezt a képességemet, ha a kelleténél jobban elvesztettem a fejem egy szituációban. Nem mellesleg, most, mondjuk úgy, hogy felnőtt fejjel már képes vagyok megfogalmazni - még ha hangosan nem is mondom ki - a mágiát az elmúlt időszakban már úgy fogtam fel, mint egy szükséges velejáróját az életnek, valami pluszt, amit nem kértem, csak egyszerűen megkaptam. A nagy büdös igazság az, hogy bármivel is jár együtt, de a lelkem legmélyén mindig is jobban érzem magam farkasnak, mint warlocknak. Ezt persze nem szándékozom egyelőre senkivel sem közölni, legfőképpen apával: tudom, hogy ő büszke a boszorkány részére is, és nem áll szándékomban megbántani őt. Végül aztán egy jókora lélegzetvétel után mindkét kezem anya halántékára teszem, és a következő pillanatban az agyam megtelik képekkel és emlékekkel, amelyek nem az enyémek: úgy villannak fel előttem gyors egymásutánban, mintha egy rosszul összevágott filmet néznék, ahol minden jelenetnek csak egy-két másodpercet szenteltek. Nem látok ugyan mindent teljesen tisztán, de a lényeget képes vagyok leszűrni, és mikor végül elszakítom magam anya emlékeitől - és anyától is - csak tátogni tudok, mint a hal a száraz parton. - Azta... - nyögöm ki végül kábán. Azt hiszem elmondhatom, hogy ezek nélkül a horrorképek és információk nélkül is simán le tudtam volna az életmet - meg le tudnám egy újabb háború nélkül is. - Tudtam, hogy kemény volt a helyzet, de ez... - rázogatom a fejem. Ennek ellenére nem másít meg bennem semmiféle szándékot, és elhatározást. Farkas vagyok, és ha kitörni ismét a pusztulás, tudom, hol a helyem: az enyéim mellett. Kb négy millió kérdést tudnék most nagy hirtelenjében feltenni anyának, de egyelőre hagyom ülepedni magamban az információkat. - Tudom, eddig is tudtam, hogy mindent megtettél a falkáért. És azzal is tisztában voltam, hogy ez a "minden" néha hajmeresztő dolgokat is magába foglalt - teszem hozzá, mert látok anya arcán némi feszengést - alighanem az jár az agyában, mit szólok majd mindahhoz, amit láttam. - Én is ezeket tettem volna a helyedben, a te helyzetedben - nyugtatom meg, aztán mégis kibukik belőlem egy kérdés, amit még azelőtt láttam anya fejében, mielőtt megszakítottam volna a kapcsolatot. - Miért gondolod, hogy ahhoz, hogy alfa legyek, ki kell váltanom az átkomat? - kérdezem. - Anélkül is farkasvér folyik az ereimben. Miért ne lehetnék vezető átváltozás nélkül is? Vagy ez egyfajta felvételi követelmény? - ha igen, akkor cseszhetem, és szép jövő áll előttem. Valahogy piszkosul nem vágyom rá, hogy egy ember vére tapadjon a kezeimhez.
Meggyőződésem volt, hogy jó ötlet lesz ilyen módon beavatni a fiamat a régi New Orleans történéseibe, de miután elengedte a halántékomat, szívesen visszarepültem volna az időben, hogy élhessek a saját magam elleni vétójogommal. A fejem zúgni kezdett a hirtelenjében lepörgött emlékeknek köszönhetően: egy pillanatra arról is elfeledkeztem, egyáltalán hol vagyok, a felvillanó képek által okozott érzelmek járták át a testem. Libabőrözni kezdett a karom, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy átéltem őket és az agyamban eddig is helyet kaptam, de eddig nem volt szükség arra, hogy válogatott módon kelljen felidéznem őket. Akár egy egész napot itt ülhettünk volna, hogy mindent megmutathassak Elliott-nak, ám ennyitől is megszédültem kissé és úgy láttam, hogy a fiamnak is bőven sok volt, amit látott. Elliott-ra emeltem a tekintetemet, ami valószínűleg kissé zavaros volt… csoda, hogy nem igazán voltam oda és vissza a mágiáért? - Nem. – Megcsóváltam a fejemet. – Nem biztos, hogy ezeket tetted volna. Az sem biztos, hogy a mai fejemmel én is ugyanígy cselekednék, de… ez történt. Ilyen volt New Orleans és mi tettük azzá, ami volt. Ezzel nem tudunk mit tenni, sem a farkasok, sem a vámpírok nem akartak jó ideig békét, mert mindenkit a sérelmei vezéreltek. Azt hittem, hittük, hogy talán kicsit alábbhagyhat az ellenségeskedés, viszont úgy tűnik, nem így van. – Elhúztam a számat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt várható: a vére kötelezi az ember és mióta világ a világ, a farkasok és a vámpírok hadban álltak. Ez a természetünk, muszáj gyűlölnünk egymást akkor is, ha egyébként vissza akarjuk fogni magunkat. Őszintén, egy részem vágyott már arra, hogy borsot törjünk egymás orra alá, mozduljunk valamerre, legyen egy kis csetepaté, de amikor ez a gondolat előtérbe került mindig eszembe jutott az is, hogy nincs semmi, ami miatt megérné annyira önzőnek lenni, hogy csak azért nekiugorjak egy vérszívónak, mert éppen olyan hangulatom van. A békés időszakban példát statuálva visszafogottabbá váltam a másik fajjal szemben, arról nem is beszélve, hogy a családom testi és lelki épségét semmiért sem kockáztatnám. - Követelmény? – Meglepődtem a kérdésén, ami teljesen jogos volt, ám hirtelen nem tudtam rá válaszolni. Mi lenne a helyes? Mondjam azt, hogy egy alfának igenis tisztában kell lennie azzal, mivel jár az átváltozás, milyen átrohanni az erdőn teliholdkor magányosa vagy éppen egy csapatnyi farkas kíséretében és muszáj megtapasztalnia, mennyi örömmel, szépséggel, ugyanakkor a sorozatos csonttörések fájdalmával jár a négylábúvá válás? Mégis milyen anya lennék, ha zokszó nélkül tudnék asszisztálni a gyermekem átváltozásához? Dottie elsőjét végigcsináltam vele, osztoztam a fájdalmában és a félelmében, ugyanakkor szavakkal és a jelenlétemmel is biztosította arról, hogy ami rá vár, az egyszerűen csodás lesz. Fogalmam sem volt, mi a jó válasz Ellie kérdésére. – Nem szeretném, ha vér tapadna a kezedhez. Nem kívánom neked azt, hogy bárkit direkt vagy véletlenül megölj. De… - Vettem egy mély levegőt. Kevésszer engedtem meg magamnak a kegyes hazugságot a fiammal szemben és most sem füllenthettem neki. – Amikor Frank bácsikám úgy döntött, elhagyja a falkát, az anyámnak kellett volna a helyébe lépni. Ő akkoriban nem váltotta ki az átkát és a falkának ez kevésbé tetszett. Az más kérdés, hogy nem is akart alfa lenni, de… mivel én tizennyolc évesen túlestem rajta, adott volt, hogy én vegyem át Frank helyét. – Ebbe eddig nem avattam be Elliott-ot, ahogy arról sem meséltem soha, miképpen váltottam ki az átkom és változtam át. Talán most jött el ezeknek a beszélgetéseknek az ideje.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Szept. 11, 2018 4:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Faye + Elliott
Csendben nézem anyát, amíg igyekszik magához térni az apró kis szédülésből, ami ennek a varázslatnak az elkerülhetetlen velejárója, bár ezzel nyilván ő is tisztában volt, mikor felajánlotta nekem az agyában turkálás lehetőségét. Nem is bánom ezt a néhány másodpercet, mert nekem is szükségem van némi időre hogy felfogjam és megemésszem a szívderítőnek éppen nem mondható emlékeket: meséltek már nekem anyáék néhány dolgot a régi New Orleans-beli életről, de mégis más volt a saját szememmel látni - addig amíg csak mesélték nem volt számomra másmilyen, mint egy Grimm-mese. Hát, a valóság ennél jóval borzasztóbb és megdöbbentőbb, ezt el kell hogy ismerjem. - Erre nem tudok válaszolni, de talán nem is olyan nagy baj, hogy nem kellett élesben tesztelnem eddig, mit tettem volna másképpen, mint te - válaszolom végül. - De mivel sokkal jobban hordom a génjeidet, mint te gondolnád, nincs kizárva, hogy én pontosan ugyanúgy viselkedtem volna egy-egy helyzetben, ahogy te is. Anyja fia, ahogy mondani szokás - mosolygom el magam halványan, aztán felkelek, és hozok anyának egy pohár vizet, közben vetek egy pillantást a lefüggönyzött ablak irányába: nem hallani kintről motoszkálást, és az ajtót sem kaparásszák, vagy verik még ököllel, így nincs kizárva, hogy a ma esti horrort megúsztam annyival, amennyi az erdőben történt, és a Mikaelson fazon tényleg tett róla, hogy a vámpírok szívével meg cafatjaival borítsa be a mocsár talaját. Odaadom anyának a vizet, de már az első korty félrecsúszik mikor megismétli a kérdésemet, aztán hosszan elgondolkodva néz rám. Most fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de ismerve anyát most sem fogja eltitkolni előlem az igazságot, nyilván inkább igyekszik elfogadhatóbb köntösbe csomagolni, mint ahogy elsőre hallatszana. Csakhamar meg is kapom a választ, de nem kerít tőle hatalmába a felhőtlen öröm. - Értem - hümmögök, mert egyszerűen nem értem meg ezeket az okokat. - Ostobaság - foglalom aztán végül össze, aztán mivel látom anya arcán, hogy nem igazán tudja, mire gondolok, ezért nekifogok elmagyarázni a dolgokat az én szemszögemből: vagy épp egy olyan szemszögből, amelyet eddig nem ismert, és nem gondolt bele. Vagy csak épp a hagyománytisztelete volt nagyobb, mint az enyém. - Csak azért, mert valaki nem éli át minden hónapban a négy lábon rohangálás élményét, attól még tud reálisan és felelősségteljesen gondolkodni, nem? - kérdezem. - Most is élnek a mocsárban olyanok a falkával együtt, akikben farkasvér folyik, de nem váltották ki az átkot, és a csapat teljes jogú tagjának számítanak - értetlenkedem. - Akkor egy alfával miért lenne ez másképp? A vezetői hajlamokat nem az átváltozás szabja meg, hanem a rátermettség - teszem végül hozzá, aztán mikor anya végez a kis családi történettel, megvakarom a fejem búbját. - Megértem én, hogy fontosak a hagyományok, a mieink körében is - dünnyögöm aztán. - De miért ne lehetne változtatni ezen? Miért kell nekünk még ma is több száz, vagy mit tudom én hány éves szokások nyomában haladni? Változnak az idők, szükség van más változásokra is - gondolkodom hangosan. - Tudom, hogy szeretnéd, hogy átvegyem a csapat vezetését idővel, de ha ez azon múlik, hogy valaki életét el kell vennem, akkor inkább soha nem leszek alfa. Ilyen áron nem.
Én örültem a legjobban, hogy ahogyan ő mondta, neki még nem kellett tesztelnie, mit tett volna a helyemben. Soha nem kívántam, hogy a helyemben legyen, sőt, ahogy mondani szokás, az ellenségeimet is szívesen megkíméltem volna ettől. Az vesse rám az első követ, aki szívesen látná a gyerekét egy háborús övezet kellős középén táncolni! A farkasok sokáig elnyomottak voltak, én még éltem azokban az időkben, mikor egy adott határon belül nem tehettük a lábunkat és nem szerettem volna, ha ezt neki is meg kellene tapasztalnia. Mióta megszületett az volt az elsődleges szempont, hogy neki a természetfeletti problémáktól mentes élete legyen: talán túlságosan jól végeztem a dolgomat, elvégre sokként érte ma este, hogy a vámpírok tényleg képesek megtámadni a farkasokat és nem csak szájkaratéznak, hanem vérre mennek. Jelen pillanatban a legkevésbé sem örültem annak, hogy Elliott hasonlított rám, mert ha örökölte- márpedig örökölte, ennek többször mutatta bizonyítékát - a felfokozott, néha túlkapott igazságérzetemet, akkor nagy bajban vagyok, mert semmi sem állíthatja meg. Ezért inkább mélyen hallgattam és belekortyoltam a vízbe, amit időközben a fiam hozott nekem. Eddig még egyszer sem turkáltak az agyamban, gondoltam, hogy nem lesz kellemes, de azt nem, hogy ennyire émelyítő. - Most én is azt mondanám, hogy ostobaság… de nem tudom, hogy azért mondanám-e, mert tényleg ezt gondolom vagy mert a fiam vagy. – Őszinte voltam, semmi értelme nem lett volna hazudni neki. Jelenleg képtelen voltam eldönteni, hogy akkor is kardoskodnék-e valaki mellett, aki nem váltotta ki az átkát, nem élte át az átváltozást és fogalma sincs arról, milyen teliholdkor az erdőben járkálni a családtagokat jelentő falkával… azt viszont szerettem volna elkerülni, hogy kiváltsa az átkát. Legalább ne most, ne ilyen fiatalon. Két gyerek frissen farkassá válását nehezen viselném. – Szerencsére még nem kell azzal foglalkoznunk, hogy legyen-e alfa belőled vagy sem. – Sóhajtottam egyet. Elliott mostanában fejlődő tendenciát mutatott felelősség terén, de ez közel sem jelentette, hogy itt volt az ideje meghalnom és a nyakába hajítani egy csapat farkas támogatásának feladatát. Ez nem jelentette, hogy nem bíztam a fiamban, inkább, hogy reméltem, nem tartunk még ott, hogy ezeket a hatalmas változásokat eszközölni kelljen. - Elég volt mára ennyi. – Nyeltem egyet és megsimogattam Elliott arcát. Kedves mosolyra húztam a számat, valamivel nyugodtabb voltam, hogy megérinthettem és nem lett belőle vámpírcsemege az este folyamán. – Próbálj meg aludni. Ide nem fog bejönni senki és ha Elijah Mikaelson tényleg jó kedvében volt, akkor elintézte a támadókat, úgyhogy a farkasokat sem fogják zaklatni. – Felálltam a kanapéról, kézen fogtam a fiamat és felhúztam ültéből. – Reggel elmegyünk a falkához, aztán elég dolgunk lesz ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Legalábbis nekem, te pedig eldöntöd, hogy velem jössz-e vagy sem. – Eljött annak az ideje, hogy hagyjam meghozni a saját döntéseit… belefájdult a szívem, hogy már nem kisfiú és joga van kézbe venni az életét. Évtizedek óta az a dolgom, hogy védjem őt és amíg gyerek volt, sokkal egyszerűbbnek tűnt ez a hivatás. – Szeretlek, kicsikém. Minden rendben lesz, megígérem. – A homlokára adtam egy puszit. Persze azt elfelejtettem neki mondani, hogy amint ő beteszi magát az ágyba, én fogom magam és elindulok a farkasokhoz… neki viszont elég volt ennyi, ki kell hevernie a támadást.
Kezdőlap
