Mikor azt mondta, hogy mondhatná, hogy sajnálja, de az hazugság lenne teljesen ledöbbentem. Ezek szerint ő is..érez engem? Ahhoz, hogy beleszeressünk valakibe, legalább egy halvány reménysugárra van szükség, hogy esetleg viszonozza érzelmeinket. Beleszeretni? Ki beszél itt szerelemről..én nem vagyok ilyen. Képtelen vagyok ennyire mély érzelmeket táplálni..vagy mégsem? Egész életemben csak kifelé bámultam az ablakon... és abban reménykedtem, hogy van odakint valaki vagy valami, amibe belekapaszkodhatok, és végre boldog lehetek...
- Nem..akarom, hogy...elmenj. - néztem rá, és nagyot nyeltem. És bár a mondat kicsit döcögősre sikeredett, magamhoz képes tele volt érzelemmel. - Nem akarlak kihasználni, vagy megbántani. - léptem közelebb - És nem tudom mennyire reális - pillantottam órámra, majd újra rá - hogy körülbelül egy három órányi ismeretség után teljesen felforgattad az életem, de megtörtént. Még nem vágytam így nőre...soha. - sóhajtottam. - Nem csak a testiekről beszélek.- váltottam elismerő hangnemre, hogy azért ugyan már érezze mennyire is bomba teste van, és mennyire eszméletlenül vágyok arra is.- Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, elvesztem. Félek elmondani neked, mire vágyom, mert tartok tőle, hogy... jaj, nem is tudom, hogy talán belevágsz a tűzbe. Vagy ami valószínűbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni. - ráztam meg fejem, mert ez szinte a lehetetlenséggel egyenlő. - Én nem tudom, olyan más vagy, egyszerűen más, és én..én meg egy szociopatának gondoltam magam eddig...- fixíroztam a földet. Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.
Annyi minden forgott a fejemben.Ő még nem ismeri, amit én már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel ő is meg fogja ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember. De nincs a szívemnek semmi baja! Éppen olyan, mint én. Néha bolondul elharapódzik benne a pánik, megbokrosodik tehetetlenségében, hányja- dobálja magát, aztán belefárad félelmébe, lehiggad, mint a földönfutó, ha körülnéz és látja, hogy senki se hajt a nyomában.

Minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, ahogy gyakorlottan felteszi a teavizet forralni. Talán még házias is.. - mosolyodtam el ismét. Valószínűleg elkalandozhattak a gondolataim, mert a következő, amire emlékszem, hogy vészesen közel került hozzám. Hirtelen a lélegzetem is elakadt, a szívem kihagyott egy ütemet a felismerésre, hogy alig két centire van tőlem hívogató ajka. Kezeivel mellettem támasztotta a falat, elzárva ezzel előlem az egérút lehetőségét. Na nem mintha menekülni akartam volna... Ajkaim résnyire nyíltak, megéreztem rajtuk forró, perzselő lélegzetét. Tekintetem szeme és ajka között ugrált. Akartam, hogy megcsókoljon. Akartam. És megtette. Puha ajkai leheletfinoman csókolták az enyémeket, pilláim pedig reflexszerűen csukódtak le. A sötétség, valami ellenállhatatlanul sejtelmes közeget adott. Nem láttam csak éreztem. Arcán végigterülő apró borostái óvatosan karcolták érzékeny bőrömet, hosszú szempillái is simogattak. Karjaimat nyaka köré fontam, hogy közelebb vonjam magamhoz, és megízlelhessem Őt teljesen. Nyelveink édesen gabalyodtak össze, íze még az illatánál is tébolyítóbb volt. Elvesztem az érzékeim tengerében.
Aztán egyszer csak vége lett. Mintha elvágták volna. Egyik pillanatban még arcát és nyakát cirógattam, a másikban pedig kiszakította magát a kezeimből. Visszautasított, én pedig rettenetesen nagyot csalódtam. Csak játszik? Szórakozik velem?! Túl közel engedtem magamhoz.. Nagyon közel. Pedig nagyon is jól tudom, mi az ábra, hogy veszélyben vagyok és a közelemben Ő is. Feszélyezve engedtem le karjaimat újra az oldalam mellé. Talán mennem kellene, hogy megmentsem magunkat a további kínos helyzetektől... De ismét nem az eszemre hallgattam.
- Mondanám, hogy sajnálom, de az hazugság lenne... - néztem fel Rá. Óh, mi a francot művelek már megint?! Neki az lenne a kifizetődő, hogyha az életben nem találkoznék vele többet, csak a bajt hozom rá...
- Talán mennem kellene.. - vetettem fel tétován. Nem tudtam, mi történt vele, mi zajlik le benne, amitől ilyen heves visszakozásba kezdett..

- Tea... - néztem hátra a vállam felett, majd feltettem a vizet forrni. Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, félelem- és izgalomkatyvasz felett.
Aztán valami eszméletlen döntés folytán elindultam felé. A döntéseket gyorsabban és könnyebben meghozza az ember, ha egy igazi érzés megérinti.Most elindultam valamerre. Merre? E pillanatban nem törődtem vele. Magamon éreztem a szemét. Annyi meleg áradt a szeméből... Boldog voltam. Attól, hogy itt volt, attól, hogy mindketten itt voltunk. Határozott léptekkel haladtam felé. Valamennyi kezdeményező és alkotó cselekedetet illetően egyetlen alapvető igazság létezik - abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a Gondviselés is működésbe lép. Kezeimet a falnak támaszkodtam, s egy pár pillanatig tartóztatva magam ott lihegtem orra előtt, pár centire gyönyörű, telt ajkaitól. Mint egy utcára kivetett kutya, remegtem, de nem a félelemtől, nem, ez izgalmamban történt. Képtelen voltam tovább tartóztatni magam, ajkam ajkára tapadt.Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem oly selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől... milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel... érzelemmel csókolni!Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtelmet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem.
Hirtelen szakadtam el tőle, mint aki rosszat cselekedett. Hátráltam egy lépést, majd félve kerestem tekintetét.

Talán most láttam először, igazán, szívből mosolyogni. A szeme is mosolygott, apró, édes, alig észrevehető ráncokba szaladt a szeme sarka, én pedig hitelen ellenállhatatlan késztetést éreztem rá, hogy végigsimítsak az apró barázdákon. Nem! - utasítottam tudatomat, hogy az irányítás nem a szívemé. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne...
Néhány perc múlva már a bejárat előtt ácsorogtunk, nem túl sokáig, de valahogy elöltött az érzés, hogy talán ez mégsem jó ötlet. Mintha mindenféle felszerelés nélkül sétálnék be az oroszlán barlangjába. Mindenféle előzetes tudás és felkészülés nélkül. Az egyetlen biztos tényező, hogy előzékenységemből kiindulva bizalmat szavaztam neki. Végül ismét arra kicsi ördögfiókára hallgattam, aki a vállamon csücsült és az értelmetlenség apró vasszigonyával bökdösött; megtartottam a szavamat, Vele mentem.
Udvarias volt, ahogyan azt már tapasztaltam, végtelenül figyelmes. Kabátomat óvatosan segítette le rólam, de sála nyakamban maradt, így azt én fejtettem le magamról, és gondosan a kabátjára terítettem. - Köszönöm a sálat - fordultam felé. - Valószínűleg egy jó kis betegségtől mentettél meg... - mosolyogtam rá melegen. Az Ő társaságában nem esett nehezemre mosolyogni, felszabadult voltam, ahogy Ő is, bár tudatalattim egyáltalán nem támogatta a jelenleg kialakult helyzetet. A biztonságérzet meg volt ugyan, de nem feltétel nélküli. Azt a luxust valószínűleg sohasem engedhetem már meg magamnak...
- A beígért forró teámat... - kuncogtam és a radiátorhoz sétáltam, hogy megtámaszkodhassak benne és testemet a melegség apró szikrái bizseregve járhassák át. - Teljesen átfagytam... - sóhajtottam.

- Mindent. - néztem rá mosolyogva. A mosoly hatalma legyőzhetetlen: megmutatja, hogy boldogan éled az életed, függetlenül attól, hogy mi történik benne. Nincs ennél nagyobb hatalom a világon. Mosolyt kaptam tőle is viszonzásul. Láttam már szép, fiatal lányokat, ártatlan gyermekeket mosolyogni, de így, ilyen romlatlan jósággal, félénk csodálkozással soha senkit. Ez a mosoly maga volt a hibátlan emberi jóság.
Az ajtó rövidesen kattant, én pedig előre engedtem őt, majd újra kulcsra zártam az ajtót, de a kulcsot benne hagytam. Övtáskám ledobtam a kanapéra, majd a hűtőhöz sétáltam. - Kérsz valamit? - kérdeztem Tőle, miközben lesegítettem a kabátját. Egyetlen komoly pillantása elegendő volt ahhoz, hogy mindazok a gyengéd érzelmek, amelyeket mélyen magamba temettem, ismét elborítsák a szívemet. Küzdöttem, hogy ne vegyek róluk tudomást, keményen el voltam szánva, hogy megőrzöm magamban a haragot és sértődöttséget, s csupán udvariasnak mutatkozom, de mintha a sántát kérnéd, hogy fussa le a maratont; nehezemre esett.
Felakasztottam kabátjainkat, és visszamentem a hűtőhöz. A bőröm alatt szüntelen pulzáló energiát már nehezemre esett visszatartani, talán, ha betartom a pár lépés távolságot...
Nem akarom betartani.

(Rét)

Felszabadultan sétáltam oldalán, hagytam ujjainkat összekulcsolni. Ezáltal egy még bensőségesebb helyzetet alapoztunk meg. A feltétel nélküli bizalmat, talán... Keze nem volt túlságosan hideg, még az időjárás viszontagságai ellenére sem. És valami vonzott benne... Mintha pontosan tudtam volna, hogy ez az amit nem lenne szabad, de a bennem bujkáló kisördögnek nem kellett sokáig győzködnie, hogy ez így helyes...
- Ugyan mit? - néztem fel rá nagyot pislogva. Valóban nem értettem a helyzetet. Hiszen nem tettem semmit, ami megköszönésre méltó lenne. De ölelése kétségkívül jól esett... Fejbőrömön éreztem meleg szuszogását, derekam körül a karjait, és valószínűleg a térdeim megroggyantak volna, ha nem vagyok ennyire megdermedve. De azt hiszem, ebben a helyzetben még jól is jön az enyhe mozgáskoordináció-zavar, amitől elgémberedett végtagjaim nem tudják teljesíteni azt a közvetlen parancsot, ami miatt utána én kerülnék kellemetlen helyzetbe.
Kabátjából még inkább áradt az az ellenállhatatlanul csábító illat, amit nyakamat ölelő sálja is árasztott. Ez valósággal részegítő... Az érzékeim pedig, kiéleződtek rá.. Már az illata is hatással van rám, és biztos vagyok benne, hogy ezután bárhol megismerném, mindenféle szuper képesség nélkül is... Ez az aroma beivódott a szervezetembe...
De nem élvezhettem elég ideig meleg karjait magam körül és a borzongatóan nagy csendben, szívének nyugodt, a végtelenségig békés tamtamját, kibontakoztunk az ölelésből, és az idilli hangulatot el nem eresztve vezetett a szobájáig.

-Próbálok igyekezni. -szóltam még oda, majd az ajtó felé vettem az irányt, hogy indulhassak amikor hirtelen utánam lépett.
-Az erdőben van egy romos pinceszerű épület. A Lockwood kripta. Kb az erdő közepe felé lehet. Nem tudod eltéveszteni, vagy ha mégis akkor....-fejeztem be a mondatomat, majd szembefordultam vele- ...nem nincs mégis. Nem lehet eltéveszteni. -vigyorodtam el és már ténylegesen a kijárat felé vettem az irányt.
-Ott találkozunk. -böktem ki még ennyit, majd azzal a lendülettel el is indultam. Azért megfordult a fejemben, hogy ő miket akar magával hozni. Bár van egy olyan érzésem, hogy jobb ha nem tudom, és nem is gondolok rá.

(Lockwood birtok)

- Rendben. - feleltem biccentve - Nekem is össze kell csomagolnom egy pár hasznos ketyerét. - nevettem rá. Azért jobb, ha nem tudja, a tudatlanság néha áldás.
- Ismered a kijáratot. - mutattam az ajtó felé. - De várj csak! - léptem utána - Hol találkozzunk? Megpróbálok oda jutni valahogy. - rövidesen választ kaptam kérdésemre, és el is indultam összecsomagolni. Az események jönnek hozzánk, nem pedig fordítva. Mert hiszen miért van az, hogy bizonyos embereknek csupa izgalom az életük, másoknak meg merő unalom? Vajon a környezetük tehet róla? De nem ám! Az egyik ember beutazhatja a fél világot anélkül, hogy bármi érdekes történne vele. Vérfürdő az érkezése előtti héten, földrengés az elutazása után egy nappal, hajótörés a lekésett járaton. A másik meg kertvárosban lakik, naponta vonattal bumlizik a Citybe, és mégis mindenféle megesik vele. Zsaroló bűnbandák, gyönyörű lányok, bankrablók karmaiba kerül. Vannak emberek, akik egyszerűen vonzzák a baleseteket - s még akkor is történik velük valami, ha csak a városligeti tóra mennek sétahajókázni. Hasonlóképp áll a helyzet a maga Hercule Poirot-jával is: nem kell keresnie a bűntényt, jön az hozzá magától is. Míg gondolatmenetem végére értem, szinte minden össze volt csomagolva. Egy kézi táskába tettem váltóruhát, egy kevés ópiumot, na meg persze a morfium sem maradhatott itthon. Lényegében az egész készletem elcsomagoltam, és hozzá pluszban egy pár tasak tündérvért, sosem lehet tudni alapon.
Magam sem tudom, hogy mi vár rám, de izgatottan várom, ez egyszer tuti biztos. Egyre jobban tetszik nekem ez a városka.

-Ez komoly? -kérdeztem rá, már-már valamiféle lelkesedéssel a hangomban, amikor odasétálva megfogta a vállamat, majd visszaült. Ez remek, legalább nem kell Hayley-re várnom és arra, hogy megbocsásson. Hamarabb túllehetek rajta, ez zene füleimnek.
Mondatai szinte úgy befúrták a fejembe magukat, hogy már kezdett elúszni minden kétségem amit ezzel a dologgal kapcsolatban tápláltam eddig.
-Rosszabb az mindig van. -vágtam jómagam is egy grimaszt és már az utolsó gondolatmeneteimet zavartam le magamban, mire végre egy határozott döntést tudtam kifacsarni magamból, amit már tényleg komolyan is gondoltam.
-Tőlem akár most is kezdhetjük. Csak legyünk túl rajta. -álltam fel a székről, hogy megállhassak előtte.
-Csak nekem még haza kéne ugrani egy pár cuccért, ha nem akarod, hogy neked essek miután átváltoztam. -viccelődtem és már csak a válaszára vártam.

- Ezek után nem gondolod, hogy hagyom, hogy egyedül csináld... - fogtam meg vállát biztatás képpen, majd visszaültem a székre, és keresztbe dobtam a lábam. Hallottam hangjában a bizonytalanságot...A bizonytalanság szerintem rosszabb, mint szembenézni az igazsággal, de sokkal érdekesebb bizonytalanságban élni, semmint olyan válaszokat tudni, amik talán nem is igazak. - Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig. - néztem rá. Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat...ha nem akarja eléggé megtörni ezt az egészet, hát nem is fogja tudni. De továbbra is csak ismételni tudom önmagam.
- Fél év? - apró grimaszt vágtam, majd elgondolkoztam. - Nem számít, mennyire borzasztónak érzel valamit, mindig lehet annál sokkal rosszabb is. - nevettem fel, majd összeszedtem a bögréket és a mosogatóba pakoltam. Eszem szerint egy kicsit pesszimista vagyok, akaratom és hitem arra vezet, hogy optimista legyek.
- Nem mintha sürgetni akarnálak, de minél tovább gondolkozol ezen, és halasztod, annál nehezebb lesz. - ültem vissza helyemre, és néztem rá.

-Azt hiszem..-mondtam kissé bizonytalanul-..Mármint igen, orvosolható. -jelentettem ki aztán, már annál inkább határozottan. Olyan jól beszélt, hogy már tényleg kezdtem elhinni amit mondott. Komolyan pont egy olyan ember térített észhez akit még csak nem is ismerek? Erre aztán tényleg nem gondoltam volna, de talán így jobban átlátom én is a saját problémáimat, hogy egy idegen szájából hallom rá a megoldást.
-Ez mind szép és jó, de komolyan nem tudom, hogy menne-e még. Régen se bírtam, most, hogy akkor változok át amikor akarok, főleg nem lesz meg rá a kellő akaratom. -sóhajtottam és összefontam a két kezemet.
-Lassan fél éve nem változtam át. -böktem ki aztán, majd nyeltem egyet. Utoljára talán akkor volt rá alkalmam amikor Matt-el mentünk el Staunton-ba és az se mostanában volt.
-Egyedül nem fog menni.. -mondtam miközben a padlót bámultam. Komolyan rá kell szánnom magam erre az egészre, hogy sikerüljön.

- Na, de a legrosszabb dolog orvosolható. - kacsintottam rá, cinkos mosolyt villantva. Az élet kölcsönhatáson és együttműködésen alapuló erőfeszítés. Minden egyes élő organizmusnak megvan a maga szerepe más organizmusok túlélésében. Ennek tükrében terveztem a további együttműködést Tylerrel. - Miután az ember túljutott egy nagy megpróbáltatáson, mélyebb megértéssel ismeri fel, hogy semmit sem veszített, csak illúziókat...-próbáltam utalni a minél előbbi akadálylegyőzéshez. -Valójában az a bátor ember, aki ellenáll a félelemnek, aki legyőzi a félelmét – nem pedig az, akiből hiányzik a félelem. - néztem rá, és közben az üres bögrét forgattam kezemben. - Tudom, hogy tartasz a fájdalomtól, mindenki tart. - A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni.
Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől...egyszerűen utálom azt, hogy ebben a rohadt életben semmire sem jutok, a kísérleteimet sem tudom normálisan megcsinálni, minden ellenem van mostanában.

Baráti kézfogásra nyújtotta a kezét, ami után egy széles vigyorral az arcomon nyúltam, hogy megrázhassam. Mostanában nem nagyon volt alkalmam új embereket megismerni, de most, hogy mégis összehozott vele a sors, egyáltalán nem bánom.
Rákérdezett, hogy miért erőltetem ezt a kapcsolatot, de erre magam sem tudtam a választ. Tényleg, miért erőltetem? Megéri ez egyáltalán nekem, hogy folyton ezen rágom magam és ezért teszek tönkre mindent magam körül? Hayley is eléggé utálhat most, még őt is ki kéne engesztelnem valahogyan, de ez még a jövő zenéje.
-Na látod ez egy jó kérdés. -forgattam meg a szemeimet. Erre egyszerűen nem tudtam normális választ adni. Ez számomra is indokolatlan dolog.
-Vannak. -helyeseltem és kérdéseire csak egy kínmosoly ült ki az arcomra. -Akkor változok át amikor akarok, bár engem a hold alapból nem kötött, de ez is hosszú történet, amibe inkább bele se kezdek. Régen volt. -vontam vállat, majd tovább folytattam a monológomat- Erősebb is vagyok, gyorsabb túlélőbb. Bár így a verbéna is árt nekem és a farkasölő is egyszerre, meg amint te is tapasztaltad nem mehetek be bárhová. Na meg ez a kötődés dolog ez a legrosszabb. -fejeztem be, majd megköszörültem a torkomat.

Önelégült mosolyra húztam ajkaim, és baráti kézfogásra nyújtottam kezem. Tetszett, ahogyan egy hullámhosszra kerültünk, és megértettük egymást. Bár mostanában hadilábon állok a világgal, nincs ebben semmi különös. A világ egyébként mindig ilyen volt, legfeljebb én viszonyultam hozzá túlzott megértéssel. Ennek azonban vége. Vajon bele mer-e pillantani haragos tekintetű szemembe...? De talán most egy kicsit lenyugodtam, új hely, újrakezdés. De már hányadik újrakezdés, egyszer bele fogok fáradni...és ez elkeserít, de az "egyszer" még nagyon messze van. Mostnak kell élni. És most, van egy csomó csomó megoldatlan dolog.
- Akkor miért erőlteted..? - tényleg nem értettem, miért kell erőltetni azt, ami nem megy.
- De azt hiszem ennél most ezerszer fontosabb problémáink is vannak...- céloztam itt a hibridségre. - Mesélj nekem egy kicsit erről a hibrid dologról. Mivel jár? Mivel vagy több mint egy vérfarkas? Miért nem jó? Kíváncsi vagyok.- A kíváncsiság nem bűn, de a ha nem vigyázunk, bajt hozhat ránk. Szerintem az a legfontosabb, hogy ne veszítsük el a titokzatos ismeretlen iránti kíváncsiságunkat, a rácsodálkozás képességét. Higgyünk kicsit a jó vagy a gonosz varázslatában, a lehetetlenben, a csodákban.

Annyira meggyőzően mondta nekem a dolgokat, hogy már magam is kezdtem elhinni, hogy meg tudom csinálni és nem kell ehhez külön segítség. Miért is kéne? Ha akarom és hiszek magamban akkor mennie kell. Márpedig menni is fog. Komolyan nem gondoltam volna, hogy pont egy ismeretlen fogja megváltoztatni a magam köré állított hamis életképet amibe már egy jó ideje makacsul kapaszkodtam.
-Na, ez egy jó ötlet. -húzódott mosolyra a szám. Meg is fogom próbálni, van benne logika. Sőt az egész maga a logika..
-Az utóbbi napokban tűnt csak fel mintha ez lenne a célja, hogy apja legyen a gyereknek. -vontam egyet a vállamon- Igazából már semminek sincs értelme körülöttem. Pedig épp itt az ideje, hogy összeszedjem magam és kiálljak a saját akaratom mellett. -jelentettem ki határozottan. Ez lesz, ezt fogom tenni. Kiállok magam mellett. Ha Caroline nem keres hát én sem fogom őt, maximum azért, hogy elmondjam a véleményemet erről a kapcsolatról, ami már azt hiszem egy jó ideje halálra van ítélve.
-Mostanában semmit. Érzem rajta, hogy nem akarja ezt az egészet és én sem, de meglátjuk mit hoz a jövő. Bár nem sok jót sejtet, de igazából már mindegy is. -vontam meg a vállamat.

- Ne próbáld, hanem csináld. - vágtam igen csak jelentőségteljes arcot. - Nem, valóban nem tudom,h ogy miken kell keresztül menned. De ha eléggé akarod, akkor mennie kell, érted? - néztem rá. - És nem azért a két forintért, de a tündérvér gyógyít, ha tündérvérrel a szervezetedben próbálsz alakot váltani, talán nem fáj annyira. - vontam meg a vállam. Egy esetleges A tervnek szerintem ez is elég meggyőző. És igen, ha megkér segítek neki. Nagyokat kortyoltam a kávéból, majd az üres csészét az asztalra tettem, aztán a következő gondolataira figyeltem már.
- Á, szóval téged potenciális apajelöltnek tart. Szép. - Mosolyogtam a dolgon. - Igazán kedves. De úgy látom jól csinálja, ha még mindig foglalkozol vele. - ingattam meg a fejem. Vannak nők, akik képtelenek önállóan létezni, muszáj, hogy mellettük legyen egy férfi. Még akkor is, ha minden újabb férfi kedvéért engedniük kell az álmaikból. És aki újabb és újabb engedményeket tesz, az, ugye, egyre rosszabbul jár. - Ha önmagadat adod, az nem ragaszkodás. Ha kinyilvánítod a szeretetedet, az nem ragaszkodás. Ha a belső választásaidat követed, tisztán és őszintén, és valaki ezt ragaszkodásnak ítéli meg - van értelme folytatni az olyan kapcsolatot? - dőltem hátra, és nagyot sóhajtottam. - Miért Te akarsz mindent megtenni ezért a kapcsolatért? Ő mit tesz érte? - hű, magam is meglepem jobbnál jobb kérdéseimmel.No meg azzal is, hogy ekkora jó arc vagyok. De ezeket a kérdéseket tulajdonképpen önmagának kellene feltennie...de most itt vagyok én, aki ezt megteszi helyette, milyen idilli.

-Akarom, ezt elhiheted, de te nem tudod milyen szörnyű fájdalmakat kell átélni. -mondtam, miközben az elkészült kávé felé nyúltam amit az asztalra rakott. -Köszönöm..-kortyoltam bele, majd ismét visszataláltam a tekintetéhez.
-Megteszem, de önszántamból kétlem, hogy menne. De még ma megpróbálom legalább egyszer. Onnantól meg meglátom majd, hogy mi lesz. -nyeltem egyet, majd ismét a számhoz emeltem a kávét, hogy lehúzhassam a maradékot is ami benne volt.
-Nem erről van szó. Én nem akartam még egyenlőre gyereket, és úgy érzem, hogy Caroline-nak is csak azért kellek, hogy legyen apa a gyerek mellett, de nekem ez így nem megy. Szeretem még, de már nem úgy mint régen és ő se szeret már úgy. -jelent meg akarva akaratlanul is egy fintor az arcomon.
-Nem, nem éri meg..-jelentettem ki egy pár percnyi gondolkodás után.

Elkészítettem neki is a kávét, ugyanúgy ahogyan az enyémet. Tisztán, feketén, jó erősre, ahogy kell. Van a kávé... A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű, és különben is ihatatlan kávé nem létezik, csak akaratgyenge ember!
- Szerintem pedig képes lennél rá, csak nem akarod eléggé. - tettem le elé a kávét. Éppen ideje, hogy valaki kirángassa a tündérmeséből, és felébressze. És erre én, mint idegen tökéletesen megfelelek. Engem utálhat, címezhet nekem akármilyen jelzőket, én megmondom neki a frankót anélkül, hogy bármilyen következménye lenne. - Ha tudod a módját meg kell tenned. Vagy jó ez így neked? Függni valakitől? Mert lehet, hogy addig halasztod, amíg késő lesz. - mondom, nem értettem ehhez a témához, csak azt tudtam mondani, ami először eszembe jutott.
-Á - mosolyodtam el, miközben leültem vissza. - Szóval Te nem Caroline-hoz, hanem a babához kötődsz. - világosodott fel bennem minden, mint amikor feloltanak egy lámpát az ember feje felett a filmekben. - Ez mind szép és jó...de gondold végig...megéri? - csupa jó kérdést teszek fel mostanában, még magam is meglepem. Kicsit mintha szkeptikus lettem volna. Kicsit? Nagyon.

Szavai komolyan elgondolkodtattak. Valami már régóta nincs rendben kettőnk között, de akkor az istenért....Miért ragaszkodom hozzá ennyire? Pedig ez már korántsem ugyanaz a kapcsolat amilyen az elején volt.
Egy pillanat alatt lepergett előttem ez a röpke egy év. Caroline-ról és rólam...
-Igazad van teljes mértékben, és fogalmam sincs, hogy miért akarom erőltetni ezt az egészet. -mondtam rezzenéstelen és komoly arccal. Egy pár percre el is gondolkodtam ezen az egészen, aztán a kérdése hozott vissza a való világba.
-Egy kávé jól esne. -erőltettem egy mosolyféleséget az arcomra. Kissé fáradt voltam a mai nap után úgyhogy ez most jól esett volna.
-Hát nem..-vágtam rá- Nem olyan egyszerű ez a dolog. Többször át kell változnom, hogy sikerüljön, de nekem ez nem menne. Egyszer még csak-csak, de többször kizárt. Nem bírnám. Pedig előbb utóbb muszáj lesz. -húztam félre a számat. Belegondolni is elég rossz, hogy nemsokára ez vár rám.
Következő kérdése viszont komolyan elgondolkodtatott. Amilyen egyszerű volt a kérdés, olyan nehéz volt rá válaszolni ilyen hirtelenjében.
-Fogalmam sincs.. -ráztam meg a fejemet- Az eszem azt súgja, hogy nem, de a szívemben viszont akkora kuszaság van, hogy....hogy egyszerűen nem tudok erre mit mondani.. -sóhajtottam egyet ismét eléggé feszülten.
-Terhes tőlem. -böktem aztán ki hirtelen.

-A megcsalásról meg az érzelmekről pedig annyit, hogy ha el tudtál nézni más nő felé, és meg tudtad tenni azt amit tenned kell, akkor ott már nincs rendben valami. Ha félre tudsz nézni, hogy is hívják...Caroline mellett, akkor már megtört valami köztetek. - mondtam nyugodtan végiggondolva. - Viszont megcsalásról értekezni fölösleges, mert minden csak teória, azonban az életben csak úgy megtörténik. És van, hogy teljességgel hormonális és jelentéktelen a jövőre nézve, azonban akkor és ott elkerülhetetlen. De ha már az ember megtette, bevallani gyengeség és önzés, mert a másikat terheled, hogy te magad megtisztulj. Minden kapcsolatba kellenek titkok.. - álltam fel a székről. - Kérsz valamit? - pillantottam hátra vállam felett, majd tovább hallgattam amit mondott. Mindeközben elővettem a tejet, és feltettem egy kávét. Nekitámaszkodtam a pultnak, és úgy figyeltem, pontosabban hallgattam amit mond. - Tehát ez a hibriség mégsem akkora móka, mint amilyennek látszik.- húztam el a számat. - Törd meg, vagy nem tudom.- néztem egy picit értetlenül. Nem értem a témát, nem tudok semmit tenni, ameddig nem ismerek minden egyes részletet. De úgy érzem a szavaiból, hogy nincs itt annak az ideje, hogy elmondja nekem, talán majd egy kis idő múlva. - Szereted Caroline-t? - tettem fel ezt az egyszerűnek tűnő kérdést, holott tudtam, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Bonyolult, és kiszámíthatatlan..tetszik.

-Igazából én sem vagyok teljesen makulátlan. Nem egyszer csaltam meg, de azt már tisztáztuk. -ráztam meg a fejemet. Igaza volt.. Ilyen vagyok, ez ellen tényleg nem kéne tennem semmit. Ha "normális" életet akarok élni akkor nem függhetek mindig tőle.
-Az igazság az, hogy már egy jó ideje azt érzem, hogy egyre haloványabbak az érzelmei felém. -vágtam egy fintort- Én hülye meg még mindig annyira ragaszkodom hozzá, hogy képtelen vagyok elengedni. Annak ellenére is amik ma történtek. Azt mondta, hogy keressem fel ha észhez tértem. -sóhajtottam- Őszintén, elég szánalmas lenne ha nekem kéne megalázkodni előtte. Szeretem, de akkor is ez már kicsit nonszensz. -forgattam meg a szemeimet. Igen, szeretem, de akkor se nekem kéne loholnom utána. Neki kéne elfogadni olyannak amilyen vagyok, vagy lettem. Végül is nem az én hibám ez az egész. Ha tehettem volna nem engedem, hogy ez történjen velem, emiatt ment tönkre minden.
Meglepett, hogy ennyire átlátja a dolgokat és ilyen meggyőzően beszél erről. És igaza volt. Teljes mértékben egyetértettem vele.
-Nem, nem az. -jelentettem ki határozottan. Nem veheti el tőlem senki az egyetlen dolgot is amitől kicsit is de élőnek érzem magam.
-Nem. -sóhajtottam- Mikor hibridet csináltak belőlem elvesztettem a szabad akaratomat. Azért mert hálát érzek az átváltoztatóm iránt mivel megszabadított a fájdalmaktól, és ha szól nekem ugranom kell. Ha akarom, ha nem. -mondtam el a lehető legrövidebben.

- Nos, ha ő a nézetei miatt képes ott hagyni téged, akkor meg is érdemli. - puffogtam egy sort. Sosem értettem egyet ezekkel a dolgokkal. - Attól még, hogy a nézeteitek nem egyeznek, nem hiszem, hogy tönkre kéne tenni egy kapcsolatot. - folytattam tovább, és abszolút a csaj ellen voltam. - Még ha direkt is csináltad, basszus ragadozó vagy - tártam szét karom. - ez a dolgod. A tápláléklánc egyik véglete vagy. Mégis mit vár tőled? - kezdem egy kicsit elragadtatni magam. De egyszerűen ez annyira fel tudott idegesíteni. Annyira nem értettem ezzel egyet. - Van, aki azt mondja: menj érte... Én azt mondom: vedd rá, hogy hozzád jöjjön.- kacsintottam rá. - A nőnek nincs meg a kellő képessége arra, hogy csupán akaratának a megerőltetésével gyökeresen eltörölje annak a képét, aki sokáig lenyűgözte. Egy másikkal kell helyettesítenie. Nem rombol, hanem egymásra illeszt. Amikor a második kép nagyobb és szélesebb az elsőnél, s emebből semmi sem látszik többé, akkor minden jól van. Ez a feledés. Amikor kisebb nála, s a réginek a szélei kilátszanak alóla, akkor hiába minden: ez a lelkifurdalás.-Legbelül mindenki megfejthetetlen titok számunkra. Sosem láthatjuk egymást tökéletesen tisztán. Mindannyian csak töredékeket látunk és értünk meg egymásból, mintegy tükör által, homályosan. De a nők...sosem fogom megérteni őket. - Nem értek egyet azzal, hogy bűnösnek érzed magad. Élni bűn? - néztem rá kicsit rosszallóan. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy nő miatt emésszük magunkat. Egyszerűen nem megy. És nem mellesleg...hogy tegyen valaki az ellen, ami? Ha nem fogadja el a lány olyannak ezt a fiút, amilyen ő valójában, akkor nem is szeretheti őt igazán...
- Nem teljesen szabad az akaratod?- vontam össze szemöldököm, hiszen ezt nem egészen értettem. Én sosem függtem senkitől, talán ezért nem ismerős az érzés.

-Oké..-bólintottam egy kissé feszélyezve és a szék felé vettem az irányt, hogy leülhessek rá. -Remélem. -mondtam már egy halványabb vigyorral az arcomon. Igazából az se túlzottan izgatott volna ha fáj, megszoktam. Viszont amikor az állkapcsom mögé nyúlt és kiakasztotta, azt már nagyon is éreztem, de nem is tudtam volna most nagyon bármit is reagálni rá, csak csendben tűrtem. Éreztem ahogy a fecskendővel szívja ki a mérget, de egyáltalán nem fájt, mondhatni meg sem éreztem. Csak az járt a fejemben, hogy már nincs sok hátra és végeztünk.
Így is lett. Egy gyors mozdulattal húzta ki a tűt és akasztotta vissza az állkapcsomat.
-Ennyi a legkevesebb azért amit adtál. -mondtam még kissé halkan miközben megdörzsöltem az államat.
-Ez összetett dolog. -sóhajtottam és most már tudtam, hogy elmondhatom neki, bár ez alapból nem egy eget rengető titok. A vak is látja, hogy mostanában nem vagyok önmagam.
-A menyasszonyom Caroline miatt csinálom ezt az egészet. Ma reggel békültünk ki, de nem volt túlságosan hosszú életű ez az egész idill. -kezdtem bele, egy pármásodpercnyi szünetet tartva a mondatok között- Aztán elmentünk vadászni és ő nem öl embereket. Teljesen elszaladt velem a ló és kis híján megöltem egy ártatlan nőt. Pedig nem állt szándékomban. Ezért ott is hagyott, utána pedig engem vadásztak le. -forgattam meg a szemeimet, utolsó mondatommal arra célozva, hogy amikor rám talált akkor mi történt előtte.
-Mostanában rohadtul, de nem igazodok ki saját magamon. Talán ez azért van mert nem teljesen szabad az akaratom. -vontam egyet a vállamon, de lehet, hogy ezt már nem kellett volna elmondanom neki. Így is már túl sok minden szól ellenem.

-Ülj le. - kértem meg, és a velem szemben lévő székre böktem. Hátat fordítottam neki, és úgy szereltem össze a fecskendőt, a viszonylag hosszú, de vékony tűvel. - Tudom, hogy közhely, de egy cseppet sem fog fájni. - fordultam meg a tűvel a kezemben, ami azért nem lehetett túl bizalomgerjesztő. Lassan közelítettem felé, és elmosolyodtam. - Ezt azért megérzed. - nyúltam állkapcsa mögé, ezzel kiakasztva azt. Csak egy pillanatnyi fájdalom, a későbbi fájdalmak elkerüléséhez. Tudtam, hogy nem fáj neki, ez nem fájhat senkinek, vagy ha igen, akkor is csak egy pillanatig. Lehúztam alsó fogsoráról az ínyt, ugyanis az alsó fogsorban jobban koncentrálódik a méreg, a szorítás miatt. Mert ha a test valahol veszélyt érez, oda összpontosítja az erejét, tehát ahogy kiakasztottam állkapcsát, a teste úgy válaszol rá, hogy több mérget összpontosít arra a helyre. A tűt a két fog között szúrtam be, egészen a fog gyökeréig, majd mikor éreztem, hogy már nincs tovább, finoman elkezdtem fölfelé húzni a fecskendő pöckét. A kis tartálya elkezdett megtelni majdhogynem fehér lével, tudtam, hogy jó helyen járok, és sikerült a tervem, megszereztem a mérgét. Amint megtelt a fecskendő, egy gyors mozdulattal kihúztam a tűt, és az állkapcsát is a helyére akasztottam, szinte fájdalommentesen. - Nos, köszönöm a közreműködést. - pöcköltem meg a fecskendőt, és elvittem a többi fecskendőm mellé, ahol felcímkézetten, betűrendben sorakoztak a jobbnál jobb mérgek. Kijöttem, és becsuktam magam mögött az ajtót, aztán miután leültem vele szembe vissza tértem erre a vér témára. - Mikorra kell neked? - néztem rá, miközben felkönyököltem az asztalra. - Azt mondtad azért kell, hogy ne ess neki embereknek. De hát itt vagyok én, aki több mint egy ember, és visszafogod magad...akkor? - néztem rá, mert nem egészen értettem az összefüggést. - Vagy talán most étkeztél? - vártam, hátha beavat az egész tervébe, és egy kicsit elkezdhettem volna belefolyni az itteni életbe. Jó lenne, ha elkezdenének ismerni az emberek, jót tenne nekem,és az üzletnek is.

Már-már röhejes volt amikor bement az ajtón és észre sem vette, hogy nem tudok bemenni, de aztán végül sikeresen behívott. Bár ezen a helyzeten szerintem még én is elmosolyodtam, mert elég idiótán jött ki, hogy amikor ő már bent lecuccol én még mindig kint szobrozok az ajtó előtt. -Köszönöm. -léptem át végül a küszöböt, hogy beljebb mehessek.
Szemmel követtem ahogy neki kezd ennek a procedúrának és őszintén szólva elég nehezen bírtam a vérének az illatát, de úgy ahogy visszafogtam magam és a kanapéra ülve meredtem a lakás egyik falára azzal is terelve a gondolataimat.
-Bírom. -böktem ki csak ennyit amikor már leültem. A fejemet szinte átjárta az a hang ahogy a vére átáramlik a tasakba és lassacskán, de megtölti azt. Amikor már úgy hallottam, hogy végzett csak akkor néztem vissza rá és egy halk sóhaj hagyta el a számat.
-Megjegyzem. -bólintottam és amint a kezembe nyomta a tasakot a kabátom belsejébe csúsztattam mielőtt az utcán bárki is hülyének nézne, hogy vértasakkal a kezemben mászkálok.
Amikor kijelentette, hogy én jövök lassan, de biztosan felálltam a kanapéról, hogy szembekerülhessek vele és vártam, hogy nekikezdjen a dolognak. Elvégre ebben ő volt a profi, én még csak azt se tudnám, hogy hogyan kezdjek neki.