A szabadság ízétől csak a torkomon lecsusszanó alkohol volt kellemesebb. Alig vártam, hogy kiszabaduljak Louisiana fogságából, legalább néhány napra, a nyár pedig tökéletesnek bizonyult arra, hogy kirepüljek a kalitkámból. Anyámnak és apámnak egy szava sem lehetett, leérettségiztem, felvettek az egyetemre, valóra vált minden álmuk, éppen itt volt az ideje, hogy három mérföldnél távolabb kerüljek tőlük és ne kelljen egész nyáron őket néznem. Azt persze nem engedték, hogy a húgomat magammal hozzam, úgy védik Hannah-t, mintha egy porceláncsirke lenne… bár, jobban belegondolva, nem volt kedvem felelősséget vállalni a kistesómért és egész hátralévő életemben azt hallgatni, mit csinált magával, míg rám volt bízva. Tegnap este érkeztem meg ebbe a városba, aminek meg sem érte megnevezni a nevét, mivel úgyis maximum két napom belül továbbállunk a barátnőimmel, de már a tegnap este is durva volt. AA mai pedig még durvább és közel se volt vége. Feltett szándékom volt az összes lehetséges tűréshatáromat átlépni, legalábbis kitolni annyira, amennyire lehet, csak arra nem gondoltam,hogy bizonyos mennyiség után a hatalmas ellenség tud lenni, pont annyira, hogy szédülni kezdjek és hányingerem legyen tőle. A hangos zenét is elnyomta az ütőerem dobogása, friss levegőre volt szükségem, szerencsére az erdő széli szórakozóhely tett arról, hogy azok, akik bent meghalni készülnek, kint jobban legyenek és ne a füstöt kelljen beszívniuk, hanem a fáknak köszönhetően új erőre kapjanak.
Reméltem, hogy velem is ez fog történni, mert ugyan nekem nem volt 99 problémám, ahogy a srác ordította a mikrofonba a karaoke keretein belül, de a fejem majdnem szétszakadt. Ettől függetlenül tökéletesnek nyugtáztam volna az estét, ha nem láttam volna felém közeledni a volt barátomat, aki valamilyen isteni csapás folytán a kocsinkba keveredett, mielőtt ideértünk volna. Nem is akartam foglalkozni vele, a fának dőlve vártam az isteni megváltást, csak akkor löktem el magam a törzstől, amikor már beszélni is elkezdett. Fürgébb volt, mint én, lehunyt szemmel sóhajtottam, amikor elém került, de hogy mit mondott… homályos volt. A szemeim egyedül azért pattantak ki, mert megszorította a karom. Senki nem érhet hozzám egyetlen ujjal sem, amíg én azt nem akarom, ehhez még részegen is tartottam magam, összegyűjtve a bennem bujkáló összes erőmet löktem el magamtól, ám nem jártam akkora sikerrel, mint reméltem. Újra felém lépett és mivel már figyeltem rá, kivettem a szavaiból, hogy csak beszélgetni akar... ehhez képest vérmes kifejezés ült az arcára, én meg nem tettem mást, mint meglöktem a mellkasát egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, addig míg már csak a levegőt püfölte a tenyerem és az én lábam is megcsúszott a sikamlók köveken. Matt ordítása a fülembe szökött, az ujjaim a talajba fúródtak, egyetlen hajszálon múlt, hogy nem csúsztam utána a lejtőn. Hiába kiáltottam a nevét, nem válaszolt és semmit sem láttam a vak sötétben: a szemeim szúrni, égni kezdtek, a végtagjaimba éles fájdalom költözött, alig bírtam megtartani magam, nagyon nehezen kapaszkodtam vissza és álltam talpra. A mélybe bámultam, a hajamba túrtam, eltátott szájjal néztem a semmibe addig, míg össze nem rezzentem a közeledő léptek hallatán.
- Ki az? - Kérdeztem. - Matt, te vagy az? - Reménykedtem benne, hogy felmászott vagy.. nem lehet, hogy ott van lent.

A jegygyűrűmet forgattam az ujjamon, és emlékszem, alig láttam a könnyeimtől, mit csinálok. Vártam, hogy Sam megint utánam jöjjön és azt mondja, semmiség; szerettem volna, hogy ő kezdjen el békülni, és ne nekem kelljen szembenéznem azzal, milyen hisztis tudok lenni. De hát az esküvő körüli teendők kiborítanak! Kislánykorom óta igazi, mesebeli álomesküvőről ábrándoztam, fehér ruhával, templommal, virágcsokorral. Megértettem, hogy alfaként Samnek a farkasok hagyományaihoz is idomulnia kellett, de közben meg a pokolba kívántam az egészet. Milyen jogon mert bárki is beleszólni a mi esküvőnkbe, az én vágyaimba? Az egész eddigi életem a falkáról szólt, miért kéne a nagy napomat is megosztanom velük? Sam persze máshogy gondolta, ő egyszer már elmenekült a kötelességei elől, és azóta igyekezett mindenben jó farkasként viselkedni. Csakhogy én nem voltam farkas. Boszorkány vagyok, nő vagyok, és jogom van egy normális esküvőhöz.
Felindultságomban elhatároztam, hogy megszabadulok a gyűrűmtől. Pokolba az egésszel, pokolba Sammel is! Ha fontosabb számára a falka, vegye el azt feleségül! Dühösen, a könnyeimet nyelve próbáltam lerángatni a gyűrűt az ujjamról, hogy elhajíthassam, de az meg sem moccant. A futásban és a nagy sírásban rászorult az ujjamra, és ahogy rángattam, hirtelen kiáltás ütötte meg a fülem, egy fiú kiáltása. Túlharsogta a közeli szórakozóhely zenéjét, és ebből jöttem rá, hogy a közelemből jött. Pár pillanatig mozdulatlanná dermedtem, azt mérlegelve, hátat fordítsak-e a különös hangnak. Végül a józan eszem győzött, letöröltem a könnyeket az arcomról, és a farönkről felpattanva, melyen eddig ültem, a hangok irányába siettem.
Egy nálam is fiatalabb lányt pillantottam meg, az első dolog, ami szemet szúrt, hogy milyen vészesen közel álldogál a lejtőhöz. Ahogy közelebb értem, akkor láttam csak, hogy részeg. Mivel láthatóan nem Matt voltam, ezért nem válaszoltam a kérdésére.
- Gyere beljebb, még leesel!
Sosem értettem, miért kellett pont az erdő szélére szórakozóhelyet építeni. Nem egyszer kellett holtrészeg kölyköket elijesztenünk a falka táborából, vagy épp kiszedni őket róka- és medvecsapdákból. Ez a lány meg itt mindjárt kitöri a nyakát! Odasiettem hát hozzá, és ha nem ellenkezett nagyon, átkaroltam a vállát, odébb húztam őt pár méterrel. Feldúltnak tűnt, de nem tudtam megmondani, miért. Szerettem volna biztonságban tudni, ezért olyan messzire húztam a szakadéktól, amennyire csak engedte.
- Jól vagy? Egyedül vagy? - körbenéztem, de a sötétben nem láttam senki mást. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egy fiú hangját hallottam. - Nem kéne ilyen sötétben errefelé kószálnod. Miért nem mész vissza a barátaidhoz?
A szórakozóhely felé pillantottam, hátha látok valakit, aki pont őt keresné, de messze voltunk és túl sötét volt, így hamar feladtam a próbálkozást.

Úgy bámultam a szakadékba, mintha lenne esély arra, hogy visszabámuljon rám. Semmit sem láttam, de pár röpke pillanatra kitisztult a látásom, éppen akkor, amikor olyan szúró fájdalmat éreztem a szemeimben, ami miatt legszívesebben kikapartam volna őket a helyükről. A szám elé szorítottam a kezeimet és mély levegőket vettem, hogy a mellkasom dübörgése csillapodjon, nem mintha sokra mentem volna ezzel a rögtönzött technikával. Az előbb szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj, észnél kellett lennem, ha nem akartam a szakadék alján végezni… hogy lehetnék észnél, amikor az előbb néztem végig, hogy Matt-et elnyeli a sötétség? Semmi nem hallottam, csak annak a faágnak a reccsenését, ami a szívbajt hozta rám és ami annak a reménynek az apró sugarával kecsegtetett, hogy a srácnak semmi baja. Egy szemét, de mégis ki érdemelne olyan sorsot, ahol egy szakadék alján végzi? Főleg… az én kezeim által? Az ujjaimra bámultam és egyre csak azt mantráztam magamban, hogy nem lökhettem le, nem ölhettem meg, nem okozhattam a vesztét… apró nyikkanás tört fel a torkomból, amikor valaki megmarkolta a vállamat és maga felé húzott. Összefontam a karjaimat magam körül, pedig nem fáztam, éppen ellenkezőleg, a testemet forróság járta át, szinte éreztem, ahogy perzsel a bőröm és ég az arcom. Kapkodva néztem a nőre, hunyorítottam kissé, hogy ki tudja venni a vonásait. Szinte vaksötét volt, ezért nem jártam sikerrel, de a hangjából rájöttem, hogy nem ismerem őt.
- Nem, én… - Megcsóváltam a fejemet és nagyot nyeltem, próbáltam összerakni egy értelmes mondatot, de csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy Matt valószínűleg a szakadék alján fekszik és én löktem le őt oda. – Le kell mennem, a barátom… leesett és… - Bennem akadt a szó, hirtelen annyira éles fájdalom járta át az összes porcikámat, amilyen eddig soha. Szúrt, égetett, mintha késsel szurkálták volna a fejemet és valaki ki akarta volna tépni a végtagjaimat. Felordítottam, amivel csak azt értem el, hogy még kevesebb levegőt kapok. A térdemre rogytam, belemarkoltam a talajba és könnyek szöktek a szemembe, amelyek le is csordultak az arcomon. Kínomban szinte gombóccá gyúrtam magam, csak annyi erőm maradt, hogy ránézzek az érkező lányra és néma könyörgéssel a segítségét kérjem. Mi történik velem?

Nem tudtam, mit tehetnék. A lány láthatóan zavarodottnak tűnt, amit igyekeztem betudni az elfogyasztott alkoholmennyiségnek. Azt gondoltam, visszaviszem a szórakozóhelyre, elkísérem az épületig, és onnantól talán már biztonságban lesz, engem sem terhel a felelősség, amiért magára hagytam. Amint azonban odébb terelgettem a fától, megemlítette a barátját, aki lezuhant, és ettől rögtön nagyot fordult velem a világ. Jaj, már csak ez hiányzott! Ezek a buta fiatalok mikor tanulják már meg végre, hogy ittasan az erdő egyáltalán nem jó buli?
- Maradj itt, ne mozdulj el innét! - állítottam meg egy ponton, és a fához siettem, melynél állt. A törzsébe kapaszkodva lebámultam a mélységbe. Túlságosan sötét volt ahhoz, hogy bármit is lássak, és hiába ismertem jól az erdőt, így lemászni sem mertem. Mérlegelnem kellett, felfedjem-e a varázserőmet a lány előtt, elég részeg-e ahhoz, hogy mindent elfelejtsen, vagy túl nagy kockázatot jelentene, és... A gondolatmenetet azonban képtelen voltam befejezni, mert összerogyott és üvölteni kezdett. Megszeppenten, értetlenül bámultam, fogalmam sem volt, mi történik vele.
- Jól vagy? - Láthatóan nem volt, de muszáj volt megkérdeznem. Közelebb léptem hozzá, majd tétován megtorpantam. Vicces, hogy boszorkányként tartottam egy egyszerű embertől... De a megérzésem azt súgta, valami itt nem stimmel. Kétségbeesett pillantását látva letérdeltem mellé és a homlokára szorítottam a tenyeremet. Ahogy vártam, szinte tüzelt. Megfogtam a csuklóját és két ujjamat rászorítottam. A pulzusa gyorsnak tűnt, túlságosan is gyorsnak.
- Az nem lehet... Te... - Döbbenten bámultam, képtelen voltam befejezni a mondatot. Mennyi az esély rá, hogy vérfarkas, nem tud róla, és pont most aktiválta az átkát? Márpedig a tünetek erre utaltak, és nem hunyhattam szemet felette, nem hagyhattam magára, ugyanakkor fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Talán tévedek, és azzal az egész falkát veszélybe sodrom... Ha viszont igazam van, minél messzebbre kell őt vinnem másoktól. Épp elégszer láttam már átalakulást ahhoz, hogy tudjam, nem leányálom.
- Jól van, nincs semmi baj... Nyugodj meg! Minden rendben lesz! - duruzsoltam neki lágyan, a füle mögé igazítva egy hajtincset. - A nevem Nora, téged hogy hívnak? Tudom, hogy fáj, de rám kell figyelned! Fel tudsz állni?
Megragadtam a karját és megpróbáltam talpra húzni őt. Mélyebbre kell mennünk az erdőben, a biztonság kedvéért - itt egyáltalán nem biztonságos. A legjobb az lenne, ha el tudnám vinni őt a falkához; Sam sokkal jobban tudja, mi a teendő ilyenkor.

Halk duruzsolást hallottam, ami akár ordítás is lehetett volna, de a füleim annyira égtek, mintha forró vizet öntöttek volna beléjük. Az amúgy is sötét környezet elmosódott előttem, semmi másra nem tudtam koncentrálni, mint a testemet átjáró fájdalomra, az égő végtagjaimra, lüktető fejemre, a heves szívverésemre és a tüdőmre, ami nem tudott megtelni levegővel. Kezdtem azt hinni, hogy haldoklom. Tizennyolc évesen egy erdő szélén fog értem jönni a kaszás? De miért? Egyáltalán mi történik velem? Beteg lennék és mint valami hülye filmben, most jön elő, mint derült égből villámcsapás?
- Nagyon fáj… - Csak ennyit tudtam kinyögni, még az is nehezemre esett, hogy egyáltalán szólásra nyissam a számat. Pár pillanatra kitisztult előttem a világ, láttam, ahogy a lány erre-arra lépdel és mintha némi tehetetlenséget is láttam volna kirajzolódni az arcán, de egyre inkább biztosabb voltam abban, hogy minden, ami lejátszódik előttem, körülöttem és bennem, az a képzeletem szüleménye. Semmilyen épelméjű magyarázat nem volt arra, ami történik, totális őrültnek éreztem magam, de… mintha a fájdalmam nagyon lassan tompult volna. A szúró érzés befészkelődött a bőröm alá, ám nem volt annyira intenzív, mint amikor térdre kellett rogynom miatta. Ha pislogtam olyan volt, mintha szétfeszítenék a fejemet és tűvel kapirgálnák az agyamat, viszont belemarkolva a talajba kezdtem hozzászokni a borzasztósághoz. Ezekben a percekben annak örültem volna a leginkább, ha kikaparhattam volna a saját síromat, a föld elég hűvösnek tűnt ahhoz, hogy lehűtse az átforrósodott sejtjeimet, de a lány átfogta a vállam, így felé kaptam a feje és bár lehetetlen vállalkozásnak tartottam a kérését, megpróbáltam lábra állni. Az időérzékem teljesen elveszett, fogalmam sem volt, mennyi ideig tartottam, míg az egyik lábamra helyeztem a testsúlyomat és elkezdtem felemelkedni. Mindenem sajgott és lüktetett, nem mertem elbízni magam, amikor úgy éreztem, hogy nem csak egyes testrészeimen, hanem az egész testemben tompulni kezdett a fájdalom. Egyfajta különös feszültség vette át a helyét, ami a sajgással együtt kezdett dolgozni bennem, de engedte, hogy talpra álljak. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, csak megszorítottam a lány kezét, próbáltam mélyebb levegőket venni.
- Rosszul vagyok, de… nem ittam sokat. – Egyébként is, a részegség nem ilyen, az nem fáj. – Sajnálom, nem tudom, mi van velem. – Megcsóváltam a fejem, a túl hirtelen mozdulattól kissé megszédültem. – Vissza kellene mennem. - Örültem annak, hogy itt van, de ha Matt tényleg leesett és nem jött fel, akkor… ha visszamegyek, a többiek kérdezősködni fognak. Mit mondjak nekik? Azt sem tudom, hol vagyok, nemhogy mi történt. – Inkább… nem maradhatnánk? – Jó nekem itt. Hűvös van, tiszta a levegő és fajnak a csontjaim. Miért mennék bárhová is?