Mindig is úgy gondoltam, hogy a lehető legátlagosabb családom van. Amióta csak megszülettem mindig is apám nyomdokaiba szerettem volna lépni. Bár tény és való, hogy anya sokkal több időt töltött velem és ezerszer jobban meg tudtam beszélni vele a problémáimat, mégis inkább apával akartam lenni. Ragaszkodó voltam, imádtam a társaságát, és attól a pillanattól kezdve, hogy munka után belépett a házba, lestem minden kívánságát. Már egészen fiatalon segítettem neki autót szerelni és akkor is mellette voltam, amikor hazahozta az informatikai munkáit, így hát nem véletlen, hogy végül én is ezt a pályát választottam.
Egyébként szerintem teljesen normális krapek voltam. Mindig a többiek közelébe akartam lenni és imádtam bandázni. Bár az igaz, hogy én voltam a csoportban az, aki sosem ment bele a legnagyobb hülyeségbe és nem rakott rajzszöveg a tanárnő feneke alá. Egyébként meg elég sok dologra rá tudtak venni. Többek között arra is, hogy százlábút tegyek a lány osztálytársaim bugyijába, amiért később figyelmeztetőt is kaptam, de teljesen megérte. Bár utólag belegondolva kicsit sajnálom őket. De hát mindig is odavoltam az izgalmakért, a kalandokért meg persze a sportért is. Igaziból majdnem mindent ki is próbáltam. Futó, úszó, sőt még lovas versenyen is részt vettem, egyedül talán az ökölvívás az, amit nem próbáltam de azt nem is akarom. Annak ellenére, hogy nem hagytam ki minden csínytevést  még nem voltam erőszakos gyerek. Sőt, kifejezetten utálom az erőszakot a mai napig, így ha a későbbiekben lesz lehetőségem rá, minden eszközt meg fogok ragadni, hogy tegyek ellene. Magamat ismerve ki fogok ez mellett tartani ameddig csak lehet.
Gimnáziumban egyébként egyike voltam az osztályelsőknek, főleg ha informatikáról volt szó. Mindent megtettem annak érdekében, hogy fényes jövő álljon előttem. Még akkor is tanultam, amikor a húgomra, Kizzy-re vigyáztam. Ez mellett ahogy azt említettem mindenféle sportot kipróbáltam, a szüleimnek segítettem, szóval mondjuk úgy, hogy nem sok szabadidő jutott egy napra. Mindez a fáradtság amit a családomért és magamért csináltam persze megtérült, ugyanis amint befejeztem a középiskolát,  felvételt nyertem Seattle legmenőbb egyetemébe. Ezt aztán meg is akartam ünnepelni a haverokkal, akik persze szó nélkül belementek. De hogy ne legyen annyira mesébe illő a történetem aznap, amikor elmentünk szórakozni mindegyikünk eléggé kirúgott a hámból. Annyit ittunk, amennyit még legálisan  is bűn lett volna és úgy szerettünk volna hazamenni a szomszéd városból. Mivel ha jól emlékszem a sofőrünk is ivott, ezért hazafelé menet olyan balesetet szenvedtünk, ami szerintem egy életre megpecsételte mindannyiunk életét. Lesodródtunk az útról, egyenesen az erdőbe, ahol felborult az autó és csak és kizárólag az mentette meg az életünket, hogy szerencsére mindannyian be voltunk kötve. Engem személy szerint belső vérzéssel, agyrázkódással, többszörös bordatöréssel, kiálló üvegszilánkokkal és totálkáros lábakkal szállítottak kórházba. Miután felébredtem alá akartak velem íratni az orvosok egy beleegyező nyilatkozatot, hogy amputálhassák a lábaimat, ebbe azonban soha nem egyeztem bele és nem is fogok most már több év után, mert reménykedem benne, hogy egy napon még képes leszek használni őket… valamilyen csoda folytán. Addig azonban marad a részleges izomelhalás, a terápia a remény és a kerekesszék, meg a csavarok amik egyben tartják a lábaimat.