Kai & Hel

A fájdalom elemi erővel, nagy hullámokban tör rám. Sűrűn kortyolom a levegőt, mégis képtelen vagyok lélegezni. Mintha a markában tartaná élettelen szívemet, mintha még érezném a fájdalmat, a tőrt, mely összezúzza. Idővel megtanultam összekapcsolni ezt az érzést a boldogsággal, és már tudom, hogy sosem lehetek teljes egyik nélkül sem. Csak úgy örülhetek igazán valaminek, ha fáj, és csak úgy érezhetem át a szenvedést, ha az közben örömmel tölt el. Ez a kettősség kavarog bennem, miközben Kai becipel a lakásba és becsukja magunk után az ajtót.
Térdre zuhan előttem, s én furcsa érdeklődéssel pillantok le rá. Mintha megzavarna egy pillanatra a helyzet, ez az újszerű felállás. Hiszen mindig is én csüngtem rajta áhítattal, én hevertem a térdei előtt. Elvette az életemet, a jövőmet, és mégis ő az, aki most felnéz rám. A hatalom lehelete épp hogy csak megcirógatja a bőrömet, már tova is illan, nem hajtok fejet a csábításának, hiszen sosem vonzott, hogy uralkodjak felette. Azt akarom, hogy ő birtokoljon engem, hiszen nincs boldogság fájdalom nélkül... Nem tudnék boldog lenni, ha győznék felette. Így hát letérdelek, hogy egy magasságban legyünk, és hagyom, hogy könnyek lepjék el a szemem, majd patakokba duzzadva leguruljanak az arcomon.
- Kai... Azt hittem, meghaltál... - sóhaj szakad fel belőlem, megérintem a vállát, a nyakát, az arcát, a haját. Gyengéden cirógatom, majd megmarkolom a tarkóján a tincseket és átölelem, ha engedi. - De közben meg tudtam, hogy élsz és eljössz értem... Tudtam, hogy nem adtad volna nekem az öröklétet, ha aztán magamra hagynál benne. Olyan régóta várok rád!
Tíz körmöm a hátába vájom, szorosan magamhoz ölelem, préselem, és csak sírok a vállán. Nem akarom már soha többé elengedni. Addig bújok hozzá, míg engedi, és utána sem húzódom messzire tőle.
- Az elmúlt húsz évben mindent érted tettem! Annyi bolondtól szabadítottam meg a világot... Kerestelek. Hol voltál? És hogy jutottál ki? - Talán nem számít, mégis tudni szeretném. Minden érdekel, ami vele és az elmúlt két évtizeddel kapcsolatos. Be akarom tölteni a távollétében keletkezett űrt, minden cseppjét.
- Megöltem őket, érted... A kedvedért - Tenyeremet az arcára simítom, tekintetemben lázas tűz lobog, őrült szikrák pattognak. A hangom viszont ugyanolyan hízelgő és kisimult, mint eddig. - A szüleimet. Kivégeztem őket...
Várakozón fürkészem az arcát. Azt szeretném, ha büszke lenne rám, ha örömmel töltené el, amit tettem, és megjutalmazna érte... Ó, igen, nagyon is vágyom a jutalomra... Tekintetem elkalandozik a testén, és észre sem veszem, hogy előugranak a szemfogaim. Sóvárogva nyalok végig rajtuk, meg sem próbálok leplezni, mennyire kívánom őt, mennyire szomjazom a vérére. Sosem ízlelhettem meg igazán, de a rabjává váltam az első csepp után. Hiszen ő teremtett... Még ha nem is az ő vére tett vámpírrá, attól még ő taszított ebbe az időtlen kétségbeesésbe. Számomra ő a teremtő, a mester, a gazda, és nem fogadnék el senki mást helyette.

Szorosan fogom őt magamhoz, erősen körbefonva karjaimat derekánál. Arcomat fáradtan hajtom nyakába, már-már megremegek az érzelemtől amit Luke óta nem tudok elviselni; újra kitör rajtam, könnyeket facsarhatna szemeimben, de tudom, hogy mindezt Luke érzelmei okozzák... talán az is, hogy az egyetlen  menedékemet épp most találtam meg annyi év elteltével. Újra kínozhatom őt, azt tehetek vele amit csak akarok. Képes lennék rá újra?
- Shh! - Egyik karommal megtartom őt, míg a szabad kezemet felé emelem, hogy mutatóujjamat puha ajkaira helyezzem. - Nem foglak többé hagyni. És te sem engem. - Suttogom magunk közé, szinte kóros birtoklási szándékkal. Mindig is az enyém volt, és az enyém is fog maradni. Különleges módon szeretem őt, úgy, ahogy soha senki más nem tud szeretni. Szeretettel okozok neki fájdalmat.
- Mindent megbeszélünk, de előbb... - Finoman simítok végig arcán eleinte, s beljebb lépve leteszem őt miután becsuktam magunk mögött az ajtót. Az én poklomban rengeteget gondoltam rá. Vegyes érzelmek töltöttek el vele kapcsolatban akkor; haragudtam rá, aztán féltékenység öntött el, aztán pedig gyűlölet... újra ártani akartam neki de nem tudtam. Másnap pedig mély gyötrelem, kín, fájdalom, miszerint nem érezhetem magamat mellette, és ő sem érezheti magát mellettem. Ez a két érzelem most is jelen vannak, vegyítve, és fogalmam sincs, hogy melyik erősebb.  
Álltam előtte, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Túlságosan is megviselt a hiánya, mintha csak egy gyermeket szakítottak volna el az anyjától. Ő volt mindig is az én egyetlen menedékem, a társam, az utolsó emberségem. Még mindig él, még mindig itt van. Csak is nekem köszönhetően, elvégre már egyszer megöltem őt. De visszahoztam mert nem tudtam tőle megválni. (...)
Ölelő karjaiba szerettem volna újra magamat érezni, de mégis valami gyengeség eldönt engem lélekben. Izmaim egyszerűen csak elgyengülnek,
és erőteljesen zuhanok térdre előtte, könnyekkel telt íriszekkel. Látott már sírni. De ez mégis valami egészen más... mintha az összes kín összehalmozódott volna bennem amit átéltem, és mindez könnyek formájában tör ki rajtam.
- Nem bírom ki nélküled... - Betegesen remegni kezdek, szinte már üvöltök.
Nem nézek rá, hanem egyszerűen szégyenteljesen eltakarom tenyereimmel az arcomat, és remegve összegörnyedek térdeimen állva. Szenvedtem. Nélküle. Mi van akkor, ha már új életet kezdett nélkülem? Vagy, ha már nem szeret? Az nem lehet...

Kai & Hel

Ezt nem hiszem el. Képtelen vagyok hinni a saját szememnek.
Néhány hete kezdődött, eleinte egy-egy csokor liliommal és egy névtelen, rövid kérdést tartalmazó cetlivel. Kellett pár hét, hogy rájöjjek, a liliomok száma napról napra csökken, jelezve valami misztikus és veszélyes dolog közeledtét. Eleinte megdöbbentett, utána dühíteni kezdett, értetlenül álltam az egész előtt, majd kíváncsi várakozás lett úrrá rajtam napról napra. Amint meghallottam a két csengetést, már rohantam is az ajtóhoz, ha pedig éppen nem tartózkodtam otthon, öröm volt erre hazaérni. Az utolsó hét liliomnál jártunk, amikor a halvány megérzésem egyre erősebb balsejtelemmé vált. Ez ő, ez csakis ő lehet... De hogyan, miért? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, főként az, mi történik majd az utolsó szál liliom után.
A lakásom igazi virágkereskedéssé vált, nem dobtam ki semmit. Bódító illatára néha panaszkodtak a vendégeim, de őket sem zavarta sokáig, csak míg feltéptem a nyakukat és elfogyasztottam őket. A házhoz érkező vacsorámon túl senkit sem fogadtam a lakásomon, még Raint sem. Közel két évtizede már, hogy elszakadtunk egymástól, és azt hiszem, elég nyilvánvalóvá tettem számára, hogy nem óhajtom többé a társaságát élvezni. A napjaim egyedül teltek, józanságom penge vékony peremén egyensúlyoztam, és néha az őrület győzött. Csak akkor éreztem közel magamhoz Kait, ha gyilkoltam, hiszen ez volt a legerősebb dolog, a legutolsó emlék, ami összekötött minket. Úgyhogy öltem, néha éhségből, néha teljesen halandó módjára, csak az élvezet kedvéért. A rendőrség nem sok gyilkosságot tudott összekapcsolni, de a média máris elkeresztelt lady midnightnak. Elég gagyi egy név, szerintem majd írok a sajtónak, hogy találjanak már ki valami jobbat. Tény, mióta elvesztettem a napfénygyűrűmet, csak éjszaka vagyok képes mozogni.
Elmélkedésemből a szokásos, két rövid csengetés riasztott fel. Shortban és fekete, spagettipántos topban kapcsolgattam a tv-t, gondosan behúzott függönyök mögött. Nem számítottam rá, hogy bárkit is látni fogok az ajtón túl, épp ezért kaptam sokkot a látványtól. Ott állt ő, teljes életnagyságban, ujjai közt forgatva a virágot, én meg azt sem tudtam, éppen milyen érzelem játszódik le bennem. Teljesen lefagytam.
- Kai - Nem is emlékszem, hogy került hozzám a virág és a papír, csak arra, hogy orromat a szirmok közé fúrva szippantok az édes, bódító aromából. Hallucinálok? Ahogy megérzem a kezét az arcomon, behunyom a szemem és a tenyerébe simulok. Halk sóhaj szakad fel az ajkamról, a kézfejére simítva szorítom bőrét jobban magamhoz.
Hagyom, hogy a földre ejtse a virágot, és ahogy magához húz, ellepik a szememet a könnyek. Arcom a mellkasába fúrom, elönt a hála és a szeretet, amiért újból megérinthetem. Él, tényleg él!
- De te meghaltál... Apád elküldött abba a másik dimenzióba, ahonnét nincs kiút... Annyit kerestelek! Megkínoztam az összes nyomorult boszorkányt Portlandben, de senki sem tudott segíteni! Azt mondták, te már...
A szavak csak úgy kirobbannak belőlem. Felmarkolom a mellkasán a felsőt, hogy az ölelésébe bújhassak. Annyi kérdésem lenne, hogyan jutott ki, miért nem keresett hamarabb, mihez fog most kezdeni - és mesélni is akartam a bosszúmról, az eddigi tetteimről. Mindent érte csináltam, egyes egyedül érte. Most mégsem tudtam többet kinyögni, csak kapaszkodtam belé, lábujjhegyre állva, majd karjaimat a nyaka köré fonva egész egyszerűen felugrottam rá, lábaimmal átkulcsolva a derekát.
- Kai!! - Szinte már fojtón ölelgettem, boldogan nevetve, és végre kezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg itt van. Visszakaptam! A hogyan és a miért egyelőre lényegtelen.

Szerettem volna még valakit látni. Huszonkét év telt el az óta, hogy utoljára láttam őt, márpedig a mi múltunk, nos... egészen különleges. Valamit pedig szeretnék kipróbálni. Annyi év után is élni fog közöttünk az a beteges, őrült vonzalom? Vajon képes leszek őt újra a karmaim közé szorítani? Régen bármit megtehettem vele, amit csak akartam. Kínozhattam, ő élvezte. Bánthattam, ő élvezte. Szerethettem, s ő is viszont szeretett engem. Olyannyira kedveltem őt, hogy egyszer majdnem megöltem. Talán ismerjük azt az érzést mindannyian, amikor a túlzott érzelem hatására egyszerűen szeretetből erőszakosabban viselkedünk a másikkal, én pedig... megöltem őt. De aztán megmentettem. Titkon mélyen nem szerettem volna őt megölni sohasem, egyszerűen csak szerettem volna látni az arcán a szenvedést, a halálközeli állapotot amibpl egyes egyedül csak én rángathattam ki őt onnét. Megőrült miattam.
A hónap minden napján kapott egy csokor liliomot az ajtaja elé. Minden csokorhoz tartozott egy kérdés, mely alá egyszerűen csak egy névtelen állt. Habár, válaszolni nem volt lehetősége, mindez csak arra ment ki, hogy megtudjak róla mindent. Talán a veszély leselkedett rá mind ezidáig? Az igazság az, hogy képes lennék őt újra megölni. Azonban már nem lenne rá lehetőségem, hogy visszahozzam őt az életbe. (...)
Nem lélegeztem; talán még a szívem sem vert a helyén, amikor szemtől szemben álltam vele. Arca a papírra tekintett a kezében, melyen egy utolsó kérdés állt, s amelyhez egyetlen egy szál hófehér liliom társult. Talán észrevette, hogy minden egyes nap kevesebb liliom foglalt helyet a csokorban, és a kérdések is egyre személyesebbé váltak. A névtelen pedig egyre több értelmet  nyert talán számára. Érzem, hogy még mindig én vagyok számára az egyetlen. S én leszek mindig is, ahogy nekem ő.
Közelebb léptem két lépést, mely elengedő volt ahhoz, hogy jobb tenyeremet puha arcára helyezzem. Íriszeim csillantak, testem beleremegett a tudatba, hogy milyen régen érintettem már meg őt. Minden egyes érintésem felé olyan volt, mintha minden alkalommal akkor először érinteném meg. Az érzés egy pillanatra sem változott; huszonkét év után is épp olyan, mintha most először érinteném meg őt.
- Helena. - Mézédesen ejtettem ki a nevét magunk közé suttogva. Tarkójára csúsztattam tenyerem, míg a másikkal egyszerűen veszem ki kezei közül a növényt és a papirost, hogy a földre dobhassam;  s magamhoz húztam őt birtoklóan, mohóságot tükröző íriszekkel. - Megvagy. - Jelentem ki vigyorogva, mint egykoron gyerekkorunk emlékeiben a bújócskánál.  De leginkább az eleven bennem, amikor szétszaggattam azt az érzékeny szívét; boldoggá tettek fájdalomszülte könnyei. Most pedig az tesz boldoggá, hogy láthatom őt. Elvégre ő az én teremtényem, én tettem azzá, aki. (..)
Nem tudtam a tekintetemet levonni róla. Rengeteget gondoltam rá, már-már azt hittem, hogy mindössze agyam szüleménye ő, az egyetlen olyan kitalált dolog ami menedéket nyújthat odaát az őrület karmai között. Talán a valóság. ... Vagy mégsem?