Frannie & Liv

Azt hiszem nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem létezik idegesítőbb ember a világon, mint az apám. Már unom ezt a döglött kisvárost, itt az a legnagyobb hír vagy pletyka, ha átszalad az úttesten a szomszéd macskája. Ha nem történik igen gyorsan valami, halálra fogom unni magam. Minél előbb megakarom oldani Tony ügyét, hogy végre vissza mehessek . Még csak egy hét, de már legalább úgy érzem mintha örökké valóság óta lennék itt. Az agyam körül belül akkora lett, mint egy papír galacsin. Nem csináltam mást, mint a vallomásokat tanulmányoztam át, amiket a rendőrség fel vett. Olyan zavaros az egész ügy, Tony apám gyerekkori legjobb barátja. És mint ilyen, könnyen feltételezem, hogy olyan mint Alexander Delaney. De… látom rajta, hogy izgul, valamint a fájdalmat. A gyászt látom, azt a mérhetetlen gyászt, amit az ember akkor érez ha tényleg szenved a szerettei halála miatt. De a kérdés ott lebeg a feje felett, most tényleg képes ilyen gyászra egy ember aki megerőszakolta a nevelt lányát, aki hideg vérrel megölte a feleségét és a nevelt fiát? Ott van Clarissa, a húsz éves nevelt lány vallomása. Jelenleg gyám hatóság alatt áll, amíg nem derül ki az igazság. Ő azt állítja, hogy Tony hosszú éveken át erőszakolta őt, hogy a szeme láttára ölte meg az anyját és a bátyját. majd megfenyegette őt, hogy ha eljár a szája őt is kinyírja. Legelőször is egy valamire való gyilkos nem hagy szemtanúkat, semmilyen körülmények között. Főleg akkor nem hagy ha egy hisztis tinédzserről van szó. Akkor ott vannak a szomszédok vallomásai. Érdekes módon a kislányt nem úgy látták őt, mint amilyen báránykának adja elő magát. Mi van ha még sem olyan ártatlan, aminek mutatja magát? Mi van…. ha elcsábította a nevelőapját? De mi inditéka lett volna rá? És milyen indíték vezérelte egyáltalán Tonyt, hogy így kivégezze a családját? az apám teljesen biztos az ártatlanságában, de ez nem ok arra, hogy az is. Mert tudja, hogy akármennyire is próbálná nem tudná magát rám erőszakolni, ha egy sorozatgyilkost akarna megvédeni. Ugyanakkor akármilyen seggfej apám is van, mégis csak szeret…. a maga számító módján. És ott van Tony is, egész gyerekkorom alatt mellettem állt. Látta hogyan cseperedem fel a cserfes kislányból, egy igazi nővé. De soha nem nézett rám máshogy, csak úgy mint a gyermekére. Emlékszem még el is jött velem amikor tizenhét éves koromban magamra tetováltatam az akkori pasimmal a hatalmas szalamadrát ami a hátamon terpeszkedik. Igaz, sokkal inkább azért, hogy lebeszéljen róla, de én már akkor is megakartam mutatni az apámnak, nem fog bele szólni az életembe. És imádtam látni az arcát, amikor majd megpukkadt, a tetejében közöltem vele, hogy Tony is jelen volt, nehogy bele kössön abba, hogy a paism egy kiskorút tetováltatott. Oké… nem sokat nyomott a latba, mivel szegény Nicket így is letartoztatta, valami komolyabb mondvacsinált indokkal. Sajnálom szegényt, csak azért rontotta el az életét és bűntette az élet, mert szemet vetett egy politikus lányába. Apámnak már akkor konkrét elképzelése volt afelől, hogy majd egyszer hova házasodjak be… természetesen olyan családba ami közelebb viszi az ambicióihoz…. még közelebb, mint a külügyminiszterség.
Ezekkel a gondolatokkal indulok a telefon felé. miközben magam köré csavarok egy törölközőt. De mire kiérek a nappaliba, már elhallgat.
-Remélem azért nem veszed fel az átkozott telefont, mert dolgozol, amint megkapod hívj, jelentést kérek, hogy mi van Tonyval. Megparancsolom, hogy ne foglalkozz mással, csak ezzel! Ja anyád üzenni, hogy ha nyilvánosság elé lépsz légy makulátlan, apád.- hallom a parancsoló hangját.
-Majd én eldöntöm,- sziszegem ahogy oda libbenek a telefonhoz és kihúzom a zsinórt a falból. majd a mobilom is kikapcsolom. Na… most zaklathattok!- gondolom kárörvendőn, ez az este csak az enyém lesz és a kedvenc boros üvegemmé. Oda is lépek a konyhapulthoz, de össze ráncolt szemöldökkel veszem észre, hogy van egy kis probléma. Elpárolgott a bor az üvegből…. vagy csak van valaki a lakásban rajtam kívül is! De mire végig fut az agyamon ez az őrült gondolat, hallok is egy női hangot a hátam mögül. Nem igazán tudom felfogni a szavakat, nem hogy reagálni… ugyan is elsötétül minden körülöttem.
Lassan nyitom ki a szemeimet, minden olyan zavaros, majd hirtelen tágra nyílik a szemem a látványtól. Olyan mintha…. a tükörbe néznék, aki velem farkasszemet néz a kiköpött én. Ha lehetne hátra hőkölnék, ijedten mozdulnék… de nem megy, hideg fémek tapadnak rám… láncok tartanak fogságban. A törölköző valószínűleg lecsúszott rólam, ugyan is, kezdek libabőrössé válni.
-Úr…. isten most képzelődöm, most biztosan nem vagyok ébren…. te… te úgy nézel…. ki mint én!- lehelem…
-Ezt az apám találta ki, mi? Te nem vagy igazi, ez…. biztos egy maszk vagy valami ilyesmi, az a barom így akar rá venni, hogy mielőbb vakarjam ki a szarból a hülye haverját, mi? – dadogok össze vissza, miközben még mindig bámul. én pedig őt. Ő… nincs meglepődve, többet tud…. mint én, de úgy vizsgálgat mint valami csodabogárt vagy kísérleti nyulat.
-Süket vagy? azonnal válaszolj, és engedj el, vagy esküszöm még a szakadt bugyidat is leperlem rólad!-sziszegem dühösen ahogy elkezdem rángatni a kezeimet.

music: valami ● notes: sok szeretettel  :lovebomb:   ● words: xxx ●

the smart one vs. the crazy one

you know what they say about the crazy ones, huh ... sista'?

AKKOR
Vártam. Vártam rá. És az idő a végtelenségnek nekifeszülve várakozott velem együtt, mégsem történt semmi. Reménnyel telve vártam. Aztán pedig reménytelenül, és kétségbeesve. Teltek a napok… Csakhogy J nem jött el, mindössze az egyik nap követte a másikat. Kéretlenül, erőszakkal pergett le az idő végtelennek tűnő, ám mégis véges kereke.
Egy ketrec volt a kórtermem, az elmegyógyintézet kellős közepén. Ott tanulmányoztak. A nőt, aki érthetetlen okoknál fogva – egyik pillanatról a másikra megvadult… megveszett. Nem értik ők, a bolondok, hogy miért szerveztem lázadást az intézetben, és miért segítettem neki kijutni innen. De hiszen az orvosaként nem az volt a dolgom, hogy segítsek neki? Meggyógyulni. Na, igen. És kérdem én, mi van akkor, ha egyszer csak kiderül, hogy valójában Ő – akit mindenki megvet és elítél – a normális, és mindenki más a beteg? Mi van akkor, ha az ember lánya egyszer csak rádöbben, hogy a világ, amelyben él, beteg – és az egyetlen menekülőút az maga az őrület?
Én fejest ugrottam bele. Már nem is ellenkezem.
És Ő mégsem jött el értem. Nem is számít már igazán.
Lehunyt szemekkel adtam át magamat ennek a kaotikus gyönyörnek, az eufóriának, a katarzisnak. Ketrecek közé zártak, mégsem éreztem magamat szabadabbnak egész életemben. Őrültség, nem igaz? Az volna? Nos, nem egészen. Merthogy az igazság, amit ők… nem tudnak. Az igazság… az igazság… hogy Dr. Francine Frankenstein sosem volt szent. Valójában nem is ez a nevem. Csak felvettem az ostoba nevelőim vezetéknevét, mert hangzatos volt. Jól mutatott a papíron, mint ahogyan sok más dolog is, amit megmásítottam az évek folyamán. Mert az a nő, aki én vagyok, vagyis akit a személyemben ismertek… tulajdonképpen sosem létezett. Egy kitalált személy volt. Kitalált személy volt még az a valaki is, akit nevelők fogadtak be – az egész életem csupán egy hatalmas nagy kitaláció. Kinek a szerepébe bújjak most? Bárkit el tudok játszani; bárki lehetek!
De idebent, az őrült lelkek falai közt… csakis itt lehetek igazán önmagam. Néha, álmaimban még fel-felvillan egy gyalázatos kép a gyermekkorom ocsmány mivoltáról. Emlékszilánkok a múltamból… Mert idetartozom én – mindig is idetartoztam. Csak éppen a ketrec rossz oldalán voltam…
Aztán megunták, hogy tanulmányozzanak, és egy üveges magáncellába költöztettek. Nem is tehettek volna mást, miután megöltem az egyik ápolójukat. Unalomból. Mert játszani akartam. (…) Itt már nem tanulmányoztak; hivatalosan is őrültnek titulálva kezdtek kezelni. Senki nem látogatott. Senki nem jött hozzám. Még az ápolók sem – elszeparálva adták elém az ételt, gyógyszereket pedig nem kaptam. Nem értik, hogy mi az én betegségem… így nem is tudják gyógyítani. Mikor megkérdezték tőlem, hogy miért tettem, csak nevettem. De Ő továbbra sem jött el értem. Hiába dekoráltam ki a cellám falait az ő csodás arcával. És a saját vérem volt a festék. Pedig érte tettem mindent… Megmentettem a méreginjekciótól, a halálraítéltek kínpadjától, és a fogságtól! Mert tudom, hogy csakis azután birtokolhatunk valamit, ha az szabad (…) és Mr. J nem volt szabad. Én tettem azzá. Őt próbáltam menteni, amikor elkaptak… Mindent, MINDENT megtettem érte! És most én lettem rab.
Egy pengévé élesített tollal vájok bele a húsomba egy újabb strigulát, jelezve hogy ismét eltelt egy hét, és még mindig nem történt semmi, még mindig itt vagyok. A kezem éppen a combomon pihen, amikor a cellákban kialszanak a fények, és megszólalnak a vészjelzők. Vörös homály borítja a kihalt folyosókat, végül pedig egy alig hallható kattanás hasítja ketté őrületes gondolataimat, ahogy valósággal berobban a tudatomba. Ez a nap az! Itt az idő…!
Felállok a jéghideg padlóról, és úgy ahogy vagyok, mezítláb, fehérneműben indulok el. Ki a cellából… ki a folyosóra… látva az alagút végén a fényt, amelyet valószínűleg csak az elmém vetít elém, de nem érdekel. Követem, követem akár a halálba is! Mert amennyire szeretem ezt a helyet, éppen annyira gyűlölöm is. Mintha ugyanazt az álmot álmodnám, aminek sosem lesz vége. A hörcsög, aki megállás nélkül teker a mókuskerekében, de az útnak sosem lesz vége. Ezt érzem én is. Túl sokáig tartoztam már ide, ezek közé a falak közé, ahol önmagam lehetek… Ideje újra más szerepet felöltenem, ideje hogy ismét másvalaki legyek. Meg kell találnom az én kis pudingomat, mert valamiért… isten tudja miért, hozzá húz a szívem. Nem számít, hogy hátrahagyott. Nem számít, hogy mit tett velem. Mi van, ha túl sok vagyok neki? Vagy éppenséggel túl kevés…? Mi van, ha egészen egyszerűen nem tud elviselni maga mellett? De nem, az nem lehet! Akkor majd bebizonyítom neki, hogy igenis méltó vagyok rá… Méltó vagyok a szerelmére…
Hirtelen jövő rettegés lesz rajtam úrrá, olyasfajta borzongás ez, amely végigfut a gerincek mentén, és egészen a zsigerekig rágja magát. Torz, aberrált jelenség. Nincs kezdete. Nincs vége. Nem tudni, honnan jön, és végül hová távozik. Csak eltűnik, éppen olyan váratlanul, mint ahogyan érkezett. (…) Magam sem tudom hogyan, de az épület egy lezárt részlegébe tévedtem. Mindenki más az ellenkező irányba menekült, de engem erre húzott a szívem. Ismerős érzések, ismerős emlékképek lesznek rajtam úrrá. Az emlékfoszlányok… az álmaimból… ismerős hely ez, mintha már jártam volna itt. A praktizálásom alatt sosem, és gyakornokként sem jöhettünk ide soha. Voltaképpen nem is tudtam róla, hogy az intézménynek ez a része is létezik. Illetve tudtam, tudtam… valahol a lelkem mélyén, mert a tudatalattim emlékszik rá. Gyermekkoromból. Nevetve rohantam végig a retkes – alvadt vérrel és odaszáradt mocsokkal – teli folyosókon. Akkor még semmi sem feszélyezett, a szívem tiszta volt, a lelkem pedig ártatlan. És volt egy anyukám… odaszíjazva az ágyakhoz, mérhetetlen fájdalommal üvöltött a torkán.
Keserű könnycsepp szánt végig az arcomon – égetve, marva. Hát tényleg itt kezdődött el minden…
Egy régi kartont veszek a kezemben, ahogy kutatok az ósdi, megkövesedett és elszenesedett holmik közt. Rajta a vezetéknevemmel. Az igazival. Monroe. Helen Monroe. Csakhogy nem vagyok egyedül…

MOST
Csúnya dolgokra jöttem rá az elmúlt napokban. Olyannyira csúnya dolgokra, hogy a szabadulásom után nem az volt az első, hogy az én drága pudingom ölelő karjaiba rohanjak… A múltam ugyanis közbeszólt. Az a múlt, amelyről eddig mit sem tudtam, most valahogy, valamilyen véletlen balszerencse folytán előtérbe került. A tudat pedig, hogy nem vagyok egyedül – egyszerre tölt el izgalommal és undorral. Utálat mardossa a rothadttá aszott szívem idegvégződéseit. Mit tehetnék? Fordítsak hátat? Na, azt már nem! Azt nem, basszameg, ő nem nyerhet! Pedig még nem is ismerem, és nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy verseny, amit meg kell nyerni. Nem is, hiszen máris megnyerte… Őt hazavitték, engem otthagytak. Őt a tenyerén hordozta az élet, engem pedig csak maga előtt rugdosott, vagy maga után húzott. Nem mintha panaszkodnék… voltak azért igazán szórakoztató napjaim. Szeretem a romlást. Persze hogyan is ne szerethetné az a romlást és az őrületet, aki egy elmegyógyintézetben született, és nőtt fel?! Vagyis ott voltam… egészen négy éves koromig… Utána az anyám meghalt, hála a sok gyógyszernek és félresikerült kezelésnek, és árvaházba kerültem. Majd nevelőszülőkhöz. Majd egy vámpírhoz. Aztán talpra álltam. Magamtól. Magamért. Mert el akartam játszani egy szerepet. A szerepet, hogy megy normálisan is. A szerepet, hogy lehetek normális… Pedig nem! Eljátszhatok bármit, de attól még nem leszek az. Az csak egy szerep. Nem több, nem kevesebb. Noha szerepeket eljátszani felettébb szórakoztató… egy ideig. Aztán az ember mindig többre, jobbra vágyik.
Ezért hát meg kellett keresnem azt, aki legyőzött engem, függetlenül attól, hogy a létezésemről valószínűleg mit sem tud. Látnom kell, a saját szememmel kell látnom azt, hogy ez tényleg a valóság, nem csak valami… olcsó tréfa? Egy átverés! Talán majd puding is előbukkan valahonnan, így akarja megkérni a kezemet!
Megpillantom az utcán. És ő olyan, mint én… Teljesen olyan. Illetve leginkább a néhai szerepemre emlékeztet. Most a hajam két copfba van fogva, és a sminkem jóval erősebb a kelleténél. Elmázolt, füstös, szurokfekete szemek. Olyan hatást keltenek, mintha sírtam volna. Talán így is volt. Ha-ha.
A lakásig követem. Megvárhatnék még egy napot, de az időnk véges, és van jobb dolgom is ennél – gyorsan akarok a végére járni. Csupán negyedórát várok, aztán utána megyek. Akkor surranok be a lakásába, amikor éppen zuhanyozik. Nem nehéz feltörni a zárat, mint mondtam, voltak szerepeim, volt egy régi életem, amiről senki sem tud. Mr. J azt hiszi, hogy csak púp lennék a hátán, pedig nem csak azért lennék hasznos, mert doktori címem van, haa!
Amíg a forró víz alatt ejtőzik, úrinő módjára kiszolgálom magam, és megiszom a megkezdett borosüveg tartalmát. Nem az egészet. Egy egészen kicsikét azért hagyok benne. Nehogy azt mondhassa bárki is, hogy nem vagyok jó vendég… A végén még nem hívna meg magához többet!
Én már csak a tükörből csodálhatom meg a pőre testét – tökéletes, tudom, mert nekem is pontosan ilyen van. Egy csinos pofi el tud rejteni egy gonosz elmét. Vajon ő is olyan, mint én? Mi van, ha ez genetikailag van belénk kódolva? Az őrület. Az anyánk diliházban halt meg. Mi van akkor, ha az egésznek semmi köze nincs ahhoz, hogy hol nevelkedtünk? Egészen egyszerűen csak… az elménkkel nem stimmel valami, biológiailag. Meglehet, hogy születési előjogunk az, hogy őrültek legyünk.
Amint észreveszi, hogy a bornak időközben lába kélt, a háta mögé osonok, majd az ütőt, amelyet mindeddig a kezemben markolásztam, meglendítem, hogy aztán dühödten csattanhasson a másik koponyáján.
- Igazán dögös a tetkód! – Nem ölöm meg, vigyázok rá, hogy túlélje… Viszont elájul. Ami lényeges is, mert egy székhez kell, hogy kötözzem, amíg kivallatom. Esetünkben a kötél helyett megteszik a láncok is.
Egészen közelről mustrálom a vonásait, pofátlanul belemászva az intimszférájába, amikor magához tér, akkor is.
Aztán felteszem neki a nagybetűs kérdést.
- Te űrlény vagy? – Űrlény, vagy valamiféle klón, aki aljas módon ellopta az egyedi és egyben utánozhatatlan külsőmet. Ezért én meg cserébe ellopom az életét. Puding még várhat addig.

Frannie & Liv

Nem vágyom másra, a hosszú, fárasztó nap után, csak hogy egy forró fürdőt vegyek és bedőljek az ágyba. Egy hete vagyok itt Mystic Falls-ban. Apu rendesen gondoskodott mindenről, neki csak az a lényeg, hogy Tonyt ártatlannak vallják, Carsont meg megszívassam ezerrel. Tehát konkrétan egész nap Tony ügyével foglalkoztam, így csoda, hogy alig várom a nap végét? Apám kitalálta, hogy Tony lakásán is aludhatok, de természetesen ragaszkodtam a saját kéróhoz… ha már így alakult. Tudja jól, hogy nem véletlenül választottam ezt, még képes lenne megfigyeltetni vele. na nem a szűzeségemért aggódik annyira, ha üzlet lenne benne képes lenne hozzá adni valakihez. Sokkal inkább amiatt, hogy a nap minden percért azzal a hülye üggyel töltsem. Hiszen neki mindig megoldás lesz, azt akarja, hogy mindenki egy csettintésre elintézze azt amit ő akar. És ha nem így tesz, addig liheg a nyakában, amíg ez nem fog megtörténni. természetesen e mellett vannak más ügyeim is, amik legalább olyan fontosak. Amit apám természetesen nem így gondolja, szeretné ha barátja nevét mielőbb tisztára mosnám. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon tényleg képes volt meggyilkolni a saját családját? De amikor bele pillantok meleg barna íriszeibe, akkor nem tudom ezt feltételezni róla. Viszont… mégis csak apám barátja, és mint ilyen elképzelhetőnek tartom. De nem az én tisztem ezt eldönteni, csupán annyi, hogy a bíróság ártatlannak vallja, még akkor is ha sikkasztott és megölte a fél rokonságát. Apám tudja hogyan is gyakoroljon rám hatást, először vitatkoztam vele, és próbáltam elérni, hogy ne akarjon már bele mászni az életembe. De hamar rájöttem, hogy olyan vagyok mint egy hülye mókus, akit mókuskerékbe dugtak. A főnököm az irodánál természetesen olyan ügyfeleket küldött a nyakamra akik apám hasznára lehetnek. ezzel világossá vált, hogy nem ő hanem apám az igazi főnököm még ha közvetve is. És csodálkozok rajta, hogy ilyen egoista, beképzelt tyúk lettem? Túl sok van belőlem apámból és túl kevés anyámból. vagyis konkrétan belőle semmi sem…
Fellélegzem ahogy bezárom magam mögött a lakás ajtaját, a kulcsot a kis asztalkán lévő kulcstároló tálkába hajítom, a kocsikulcsaimmal együtt. Útközben rúgom le pasztell színű tűsarkaimat sajgó lábfejeimről, miközben alig várom, hogy végre a forró fürdő alá álljak, illetve, hogy egy hűsítő Chardonney-t toljak le szomjas torkomon. Jelenleg annyira rendetlen vagyok, hogy csak letolom kerek csípőmön a fekete szoknyát, hagyom hogy lecsússzon rólam. Ott hagyom ahol éppen pottyan, már vetkőzök is ki az ingemből. A harisnyát, amitől már viszketek, legszívesebben úgy szabadulnék meg, hogy felégetném. De annyira mazohista nem vagyok, így csak letépem magamról. Fehérneműben indulok el a fürdőszoba felé, útközben bekapcsolom a tévét valami zenecsatornán hagyva, ki kell szellőztetnem, ürítenem a fejem. Úgy érzem, mentem felrobban…
megfelelő hőfokra állítom a zuhanyzó alatt a vizet, és vissza térek a konyhába. Kitöltöm magamnak a megfelelő bort, azon gondolkodom mennyire fogom élvezni a pillanatot, amikor az a seggfej rájön, hogy a lányom a gyakornokom lett. Hirtelen elkezd borsódzni a hátam, kezd olyan érzésem lenni, mintha valaki figyelne. De aztán elűzöm ezt a baromságot, be tudom annak, hogy bizonyára túl fáradt vagyok, ezért képzelődöm. Inkább lenyelem a bort, hogy aztán a forró víz alá állhassak. Kell tennem valamit, utána már nem fogok képzelődni, legalábbis remélem. Alaposan lemosom magamról az izzadságot, élvezem ahogy a vízcseppek forrón gördülnek végig a gerincem mentén. Élvezem ahogy az eper édeskés, fülledt illata körbe öleli megfáradt testemet, felüdíti lelkemet. igen… fura, hogy Alexander Delaney lányának van olyan, de egy csepp azért akad. Meg amúgy sem akar azért ujjat húzni a külügyminiszterrel, még… akkor sem ha az egy szem lánya. Nem mintha annyira közel érezném magam hozzá, hiszen a dadák akik neveltek külföldön előbb érzem a családomnak, mint a sajt szüleim. Erre mit teszek? Hát nem az apám fütyülésére ugrok, mint egy idióta? Pont azért, mert egy idióta vagyok.
Inkább kiszállok, ez sem segített túl sokat, ráadásul még a tetejében ugyan úgy érzem, hogy valaki figyel. A tükörbe végig mustrálom magam elölről, majd hátulról. A jobb lapockámon végig húzódik egy fekete szalamandra, amit tizenhét évesen tetováltattam oda akkori pasimmal. Lázadásom jegyeként apám lenne, szegény fiút börtönbe is csukatta. De élvezet volt látni az arcát, azóta nem sokat változtam. ha tehettem idegesítem, annak ellenére, hogy… megteszem amit akar.
magam köré tekerek egy törölközőt, ugyanis hallom, hogy a vezetékes ezerrel csörög, biztos apám, hogy informálódjon. Más baromnak nem jut eszébe telefonon zaklatni este tízkor.

music: valami ● notes: sok szeretettel :lovebomb: ● words: xxx ● ©