Minden olyan csendes, mégis ordítanak a falak. Lépteim gyengédek, mégis jajveszékel alatta az öreg, kopott padló. Mégis csak a saját lélegzetemet hallom az átkozott ház falain belül, alighanem észlelem, hogy rajtam kívül más is idebent rontaná a levegőt. Pedig, még három szerencsétlennek itt kell lennie bent, lássuk csak, kik is azok? Ott van Jossy, az ikrem, és a két kis szarházi Luke és Olivia. A maradék testvéreimet mondjuk úgy, hogy gyerekjáték volt megölnöm őket. Nem pusztán azért, mert annyira az utamat állták volna, hanem mert minek hagynám őket élni? Nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy a vér ami megcsonkított engem, nos, továbbra is él-virul és szaporodik. Még csak az kéne, hogy a két porontyon kívül újabb nyomorult ikrek lépjenek a felszínre.
- Jossy, itt vagy? Tudod, hogy a világért se bántanálak! - Szavaim biztatóak lennének, ha nem pördülne ujjaim között a vadászkés mely Jossy és a többi szerencsétlen vérét issza. Nem mellesleg valóban nem ölném meg, hisz bárhogy is nézzük, nos szükségem van rá. Ellenben vele a két kis óvodásra a legkevésbé. - Ugyan már! Csak beszéljük meg! - Játékosan kopogtattam végig ujjperceimmel a nappali falait. - Azt hiszed, hogy képes lennék nektek ártani? Kérlek, nézd el nekem! - Bestiális vigyor feszült ki a képemre, amit ha látott volna, akkor tudná, hogy mindaz amit mondok csak nyers és őszinte manipuláció. Persze, ezt ő is tudja, de egy pillanatra jó abban a hitben élni, hogy előbukkan Josie azzal a két kis vakarékkal együtt. Velük kapcsolatban azonban nem ígérhetem meg, hogy nem bántom őket. Hisz az a cél, hogy azoknak ne jusson majd később eszükbe se megszerezni a kovent. Na de ez csak úgy lehetséges, ha megszakad az a kis parányi életfonaluk.
- Jossy, úgy érzem kezdem unni ezt a játszmát már! - Lépteim szaporábbak vele együtt a szívverésem is, mégis szavaim hangneme nyugodtabb az állapotomnál. (...) Kis idő elteltével egy ismerős alak bukkan fel lényem előtt. A vigyor még inkább tágult az arcom szegletein, s már az ütőt is lendítettem volna örömmel; mégis valami meggátolt benne. Az alak nem volt kicsi mint egy idegesítő óvódás, ráadásul az alakja sem egy nőéhez hasonlított. Árnyékként vigyorgott vissza rám, épp olyan ördögi tekintettel ahogy én jártam a házban mint egy kísértet. Hihetetlen, de megrémisztett. Feszülten tartottam az ütőt magam mellett, hogy aztán azt mégis meglendítsem az árny felé, de nem tettem. - Ez téged boldoggá tesz?- Hangzik el a kérdés ironikus éllel, mintha azt én kérdeztem volna saját magamtól. De képtelen voltam felelni rá.
Hagytam, hogy a vérrel síkosított ütő és tőr magam mellé hulljon a földön. Aztán előlépett.(..) Dübörgött torkomban a szívem, méregszínű íriszeim pedig kopogtak kegyetlen éllel. - Miért nem hagysz már békén?! - A felsőjének a nyakától fogva ragadtam meg, hogy erőből a falhoz taszítsam. - Nem tudlak békén hagyni. Hisz én te vagyok. - Nevet rám bohócosan. - Én nem te vagyok! Nem fogod fel?! - Újra a falhoz vágtam az árnyat, aki épp annyira hasonlít rám, mintha csak a tükörképemet ráncigálnám akárcsak egy rongyot. - Valóban nem. Hisz én csak egy kis lényed vagyok. Mégis itt vagyok. Vajon miért ítéltek el téged? Talán mert egy korcs voltál mágia nélkül? Ez szomorú... Mondd csak, tényleg annyira gyenge vagy, hogy Josette képes volt arra, hogy a kovennel ide küldött téged? Lehet igazuk volt. Csak egy korcs vagy! - Cinikussá vált vigyora, akárcsak a hangja. Én annál idegesebb lettem. - De megölted őket. Mégis gyenge vagy ahhoz, hogy befejezd amit elkezdtél! - Ordítom a képébe remegve. - Tűnj el!  Tűnj el! ... Tűnj el!- A falnak csapom minden egyes utasításom után. Beteges remegésem könnyeket facsart elő íriszeimből, mely előbb utalt fizikai fájdalmakra már, mintsem lelkire. Hisz nekem nincs lelkem!
Felébredtem. Újra a börtönvilágban, az én hűséges poklomban. Íriszeimet kinyitottam, és csak azon kapom magam, hogy arcom könnyeimtől csillog egy csíkban, ahol a vízcsepp legördült. Alkarjaimból ömlik a vér, onnét, ahol felvágtam azokat többszörös véséssel. De miért nem véreztem még el?! Nem tudok meghalni... mi van akkor, ha már meghaltam és ez itt a pokol? Az én saját poklom. ... Ahol megőrültem.

Megszereztem annak a szerencsétlen nyomorultnak az erejét. Azt hitte, hogy azzal, hogy saját magát áldozza fel majd hősiesen megmenti azt a maréknyi kis családját, miközben engem legyőzött. Nevetségesnek tartom, ugyanakkor szokatlan érzés is fog el vele kapcsolatban. Illetve, akiket megöltem. Mintha fájna. De semmi baj, hisz ez még nem fog engem meggátolni abban, hogy befejezzem azt amit huszonkét évvel ezelőtt elkezdtem. Luke-nak köszönhetően elég erőm van már ahhoz, hogy a pillanat tört része alatt fosszam meg az ikremet az erejétől. Akkor végre a koven az enyém lehet Mondd csak Josie, hol bujkálsz?