Halk kopogással jelzem Bartholomew ajtaján, hogy megérkeztem. Már majdnem egy hónapja, hogy nem láthattuk egymást. Nem érdeklődtem felőle, és ő sem felőlem. S bár időpont alapján kellett volna érkeznem, mégis váratlanul fogok betérni hozzá. És egy új kisemberrel.
A kisfiút óvatosan fogom magamhoz, gondosan rátakarva a dzsekim belsejét, hogy melegen tarthassam. A kinti esős idő kellően lehűtötte már az ország éghajlatát, pedig még csak szűz ősz toppant elő. Talán az eső nem adta áldását ezen látogatásra, viszont akkor sem várhattam sokáig. Úgy éreztem, hogy Mr. Lecternek látnia kell a kisfiút. Az én fiamat.
Nyílik az ajtó, ő pedig hűvös arculata ellenére mégis magára erőszakol egy rövid mosolyt. Nagyon ritkán mosolyog, és most kimondottan látszott rajt, hogy örömmel tölti el a látogatásom. Azonban az arca kérdőjelt ível magunk között, amikor meglátja a kisbabát a karjaimban. A terhességem alatt is támogatott, sőt, gyakran fonendoszkóppal megmutatta, hogy hogyan hallhatom a magzat szívdobogását. Dr. Lecter mindig is annyira kedves volt hozzám... pótol az életemben egy apát.
- Üdözlöm, Ms. Torres! - Hátrébb lép az ajtónál, hogy beljebb menjek a kisfiúval.
- Dr. Lecter.  - Aláigazolom egy kedveskedő mosollyal, majdan kimondatlan kérésének eleget téve beljebb lépek, ő pedig becsukja az ajtót magunk mögött. A kisbabát most már finomabban fogom, kevésbé szorítva; tudom, hogy itt már mindketten biztonságban vagyunk. Ő pedig már alszik, nem fog rugdalózni a karjaimban.
- Üljön le, kérem! - A kanapé mellé lép felém fordulva. Mosolya újra előbújik, ami megint csak meglep engem. Ritkán mosolyog, most pedig ez a második, hogy ebben a néhány percben elmosolyodott. Talán a kisfiú a karjaimban az oka?
A férfin látszik, hogy egyáltalán nem számolt azzal, hogy valaki meglátogatja majd őt. A hétköznapokra kitérve, belegondolva ilyenkor nem is fogad pácienseket. Nem volt rajt drága öltöny, hanem csak egy hófehér felső, egy farmernadrág, és egy konyhai kötény. A látvány mindig megmosolyogtatott, hiszen ő kimondottan tiszteli és már-már művészetnek tartja a konyhában történő eseményeket.
- Pont ideért vacsorára, ez jó. - A kesztyűket lehúzza kezeiről és sietős léptekkel halad be a konyhába. Az illatokból kiindulva is sejtem, hogy valamit megint készített. Kimondottan sokszor szokott meghívni, és sohasem voltam ellenére. Míg ő elment, addig én helyet foglaltam a kanapé szélén, a gyermeket pedig tovább tartottam a karjaimban óvatosan, hiszen még nagyon érzékeny a külvilágra. (..)
- Elnézést, hogy ilyen formában kell látnia, de nem számítottam vendégekre. Főleg nem magára, Ms. Torres. Legközelebb ha alkalma akad rá, kérem jelezze a szándékait egy mobiltelefon vagy e-mail közvetítésével. - Hangja nyugodt, egyáltalán nem haragtartó, mégis nyomatékos.
- Sajnálom. - Nyomtam hozzá, aztán nyugalom üldözésére egyszerűen csak tekintetemet a pár napos csecsemőre emeltem. Még nagyon fáj a hasam, sőt, a lépcsőn is alig tudtam felsétálni vele, de el akartam jönni.
- Hogy hívják a kisfiút? - Kérdezi tőlem egyhangúan, ahogy a többi mondatát is kifejezi, de ezzel most nem tudott magára leplet húzni. Láttam a tekintetében, hogy a csecsemő mennyire felvidítja őt, és mintha karjai arra mozdulnának, hogy magához foghassa őt. Én nem válaszoltam egyelőre, hanem felálltam a kanapétól az alkarnyi, könnyed gyermekkel és odasétáltam a férfihoz. - Ha akarja megfoghatja. - A karjaiba nyomtam a fiút, és ő egyáltalán nem ellenkezett, sőt. Magához vonta a karjaiban, és gyengéd íriszekkel, szerető érintéssel jutalmazta a fiút.
- Az Ő neve Bartholomew Wroth. - Örömködő, gyermeki szempárral fürkésztem a férfit, akinek a név hallatán mindössze csak egy újabb szerény, mégis visszafogottabb mosoly húzódott az arcára.
- Csak nem rólam nevezte el, Mrs. Wroth? - Nézett egy pillanatra rám, és nem habozva, tovább figyelte a kisfiút. Olyan érzés fogott el valamiért, mintha egy nagypapa fogná a fiamat. Annyira jó és egyben nyugtató volt látni őket. - Tulajdonképpen igen. - Igazoltam alá, és egy pillanatra elméláztam a pillanaton. Mintha a férfi nem most fogna először gyermeket a karjaiban. Annyira óvatos, és annyira gyengéd vele, holott a fiam számára csak egy egyszerű gyermek.
- Magának is vannak gyermekei? - Teszem fel kíváncsian a kérdést, mégis visszafogottabb hangnemmel. Sohasem kérdeztem tőle személyesen, elvégre én a páciense vagyok, ő pedig az orvosom. Azonban az utóbbi időben még én magam sem vagyok tisztában, hogy valóban beteg-orvos kapcsolat van közöttünk. Annál valami jóval mélyebb.
- Két lányom volt. Ikrek.

Félálomba zuhantam. Öntudatlanul gondoltam azokra a halálesetekre amiket átéltem, mégsem riadok fel, és nem is próbálom megszakítani a folyamatot. Gyötörnek a rémálmok, de nem tehetek ellenük semmit sem. Már nem.
Mire túlutaztam volna a félálmon, érzem, hogy az ágy másik fele lesüpped én pedig az ágy legszélére húzódom, hogy ne kelljen vele párbeszédet folytatnom.
- Édesem... - Egy izmos kar nyúl át fölöttem, tenyerét pedig feszes hasfalamra helyezi, hogy öléhez húzza a derekam, azáltal is magához vonva engemet. Nem méltattam arra sem, hogy válaszoljak neki, de még arra sem, hogy egyáltalán szemeimet kinyissam. Szorongva markoltam bele a fejem alatti párnába, mintha az adna nekem védelmet minden bajtól amiért nem akarom elereszteni.
- Aludnod kellene. - Felelem nem túl jó hangulattól kikelve, sőt, éreztettem még a hangnememmel is, hogy korántsem vágyom a társaságára. Nagyon rég óta nem vágyom rá. Azonban ő nem felel, csak cirógatja ujjaimmal fedetlen bőrömet. S bár gyengéd, kéjes érzelemeket kell, hogy érezzek az érintésektől, mégis úgy érzem, mintha tűzforró, hegyes karmok mélyülnének belém. Kínzott, remegtem tőle.
- Most ne. - Szólok rá határozottan, majd ujjaimat körbefonom csuklóján és arráb teszem a kezét. Én pedig elhúzódom tőle, úgy, ahogy ahogy azelőtt voltam.
Háttal voltam neki, így fogalmam sem volt, hogy milyen arcot vágott az egészhez. De, nem nehéz kitalálnom, hisz ki az a férfi, aki jól viseli ha nemet mondanak neki? A férjemmel sohasem volt baj... mindig is tökéletesen tett a kedvemre, nem ő a híbás. Hanem én.
- Meddig fogod még ezt csinálni? - Teszi fel a kérdést. Érzem, hogy felült, és a tekintete rajtam pihen. Nem merek ránézni, egyszerűen képtelen vagyok. Inkább csak a takarót markolom magamra, mintha az elrejtene. De nem. - Közel egy éve, hogy nem mutatsz ki felém semmit sem. Egy éve, hogy úgy kezelsz, mintha nem is lennék itt. - Egyre inkább szigorúbbá vált a hangja. Sohasem bántott, sőt, még csak egy rossz hangnemet sem ejtett meg felém. Ez volt az első, hogy így beszél velem.
Felülök, és az éjjeliszekrényen pihenő, selyem köntösömet vonom magamhoz. Már majdnem tíz éve, hogy megvan. Tőle kaptam még a nászútunkon, az utolsó napon. Mindenre emlékeztet. Az első találkozásunkra, az első csókra, az első együttlétre, az esküvőnkre... és a gyermekünkre aki meghalt. Nem voltunk elég óvatosak.
A csipkékkel díszitett, térd fölé érő fekete köntösömet tehát felveszem a felső és alsóneműmre, hogy mégis takarva legyek, ámde nem kötöm össze derekamnál; hagyom, hogy kényelmesen legyen rajtam a ruhaangyag.
Felálltam az ágyról, s végre most először felé fordulok, hogy szemeibe nézhessek. Ott állt előttem, alig kellett volna kinyújtanom a karom, hogy megérintsem és magamhoz öleljem vigaszul, de nem voltam rá képes. Szerettem őt, mindennél jobban. Ő volt az első szerelmem, az első férjem, és a gyermekem édesapja. Először láttam benne a vad lángot, a láva forró mégis színtiszta szeretetet. Látom benne még mindig. De már nem érzem kölcsönösen. Bárcsak visszacsinálhatnék mindent...
- Viszonyod van? -   Teszi fel a szíven döfő kérdést. Láttam a szemeiben, hogy ő ezt mennyire komolyan és határozottan gondolja, míg én, az én arcom egyszerűen csak megrémült. Nem azért, mert valóban viszonyom lenne, hanem azért, mert nem is tudom felfogni, hogy mégis hogyan kérdezheti ezt.
- Neked elment az eszed? - Remegve húzom ujjaimat a tenyerembe, egészen idegesen. - A gyerekünk lassan egy éve, hogy meghalt. És téged az érdekel, hogy viszonyom van? Attól, hogy nem kefélek végig veled éjjeleket, nem azt jelenti, hogy azt mással teszem és nem veled. - Mutatok rá egy pillanat erejéig, és azzal a lendülettel fordítok neki hátat, hogy az ablakhoz mehessek friss, éjszakai levegőért.
Szenvedve szívtam tüdőm járataiba a kívánt levegőt. Arcomat és hajamat fújta, kellően lenyugtatott. Épp úgy, mint Mr. Lecter. De ő most nincs itt.
- El akarok válni. - Suttogom magam előtt.