Némi erőlködés árán, de végre kirángatom a vadászkést az elernyedt testből. Befelé könnyebben csúszott, lendületből döftem, kifelé nem jön olyan könnyen, de azért megbirkózom vele. Ez már a könnyebbik része a munkának. A pengét a kabátom belsejébe törlöm, így majdnem olyan, mintha még nem is használtam volna. Készen áll az újabb áldozat levadászására. De muszáj hagynom magamnak néhány pillanatot, amíg a művemben gyönyörködöm. Hátrébb is lépek néhány lépést, hogy jobb rálátásom legyen a két vérben ázó halomra. A híres hírhedt Gemini Koven. Most nézzék meg! Apró fintorra húzódnak ajkaim, mintha undorodnék a látványtól, de valójában csodásan szórakozom, az elém táruló kép pedig egyenesen lenyűgöz. Őszintén gyönyörködöm benne. A testvéreim így sokkal jobb szolgálatot tesznek, mint életükben. Különben sem volt rájuk soha szükség. A szüleim téveszméiből születtek csupán. Azt gondolták, hogy csak azért, mert nekem nincs velem született erőm, nem tudok megmérkőzni Josy-val. Addig próbálkoztak, amíg újra ikrek nem fogantak, és ezek négyen csak a felesleges melléktermékek voltak. De had mondjak valamit: se a kis ártatlan képű Lucasra, se az angyalhajú Oliviára nincs szükség ahhoz, hogy a kovennek új vezetőt válasszunk. Igenis meg tudok küzdeni Josette-tel! A saját erejét felhasználva fogom lealázni, és amint legyőztem őt, az ő mágiája is átszáll rám. Szerintem ezt a drága ikrem is tudja, máskülönben nem bujkálna, és nem rejtegetné előlem azt a két kis nyomorékot.
- Jo, merre vagy?! Gyere elő! - kiáltok bele a ház súlyos némaságába, majd, mivel válasz nem érkezik, igazából nem is vártam, mélyet sóhajtok, aztán megindulok a folyosón. - Tudod, hogy téged nem bántanálak. - Jelentem ki fennhangon, azt hiszem, érződik a szavaimból, hogy vigyorgok. Igazából ez így tényleg vicces. Vagy szomorú? Néha nehéz eldönteni. Végig kell gyilkolnom mindenkit ebben a házban, csak hogy eljussak az ikremig. És aztán ő lesz az utolsó, akinek életét veszem, de előbb meg kell mérkőznünk, így tulajdonképpen az igazat mondom: nem fogom őt bántani. Addig nem, amíg le nem győztem. Lassan kezdem elveszíteni a türelmem, de legalább a padlón látható vércseppek mutatják az utat...
Hmm... vajon hol lehetnek? - Játszom el a tanácstalant, miközben ujjaim között megpörgetve a vadászkést, tétován elsétálok az ágyig. Ha Jo tényleg bújócskázni akar, legalább feltakaríthatta volna a saját mocskát maga után. Elrontja a játék izgalmát, hogy mindent beszennyez a vére. Ez így túl könnyű. Dühből merített erővel lököm arrébb az ágyat, mely alatt az ikrem rejtőzött.
- Hol vannak? - kérdezem először egészen emberi hangon, aztán nyomatékosabban is, mivel válasz nem érkezik. Gyerünk, Josy, ne játssz a türelmemmel tovább! A felszólítást nem mondom ki hangosan, de a tekintetem sokat elárul. Feldúlom a szobát, a kicsiknek nyoma sincs. Ideges vagyok, mégis látszólag halál nyugalommal cserélem le a kezemben tartott kést. A falnak támasztott baseball ütőt lassan közelebb húzom, súlyos vége a padlót súrolja. A korábbi szúrással az oldalába Jo már kapott egy kis ízelítőt, miért nem érdemes rejtegetnie előlem az ikreket. De ha kell, máris felfrissítem ezzel kapcsolatban a memóriáját...