Oké, lehet, hogy most gyerekesen viselkedem, de kb kezdem érteni, apám miért akart belőlem gyökerestől kiirtani minden érzelmet. Fura, hogy évszázadoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy belássam, mennyire igaza volt: az érzelmet csak marhát csinálnak az emberből. Megőrjítik, kiherélik, egy töketlen barommá formálják, és a jelek szerint én magam is közel járok ehhez az állapothoz. Nem kellett hozzá semmi más, csak egy nő, aki kibillentett lelki egyensúlyomból, aki elérte, hogy más legyek, mint eddig voltam, és aki most alighanem azt várja, hogy utána menjek. Nos, azt várhatja... Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Angel csak egy átlagos nő lenne, akit felszedtem mondjuk egy kellemes hétvégére. Nos, abban az esetben most nem érezném magam vérig sértve a hülye kis játéka miatt. Alighanem azt sem engedtem volna, hogy kimenjen innen, azt meg pláne nem, hogy lekötözzön, mint egy sonkát a padláson. Az efféle manőverek és próbálkozások első jelére magam alá tepertem volna, és durván, kegyetlenül megerőszakoltam volna. Igen, ezt tette volna a régi, tökös Chad. A mostani meg, aki a nadrágjával együtt a golyóit is ledobta fél órával ezelőtt meg itt fekszik, és duzzog, mint az óvodás, akitől elvették a játékát. A farkam meg úgy viselkedik, mintha sosem lett volna fickós - bár azon se csodálkoznék, ha visszahúzódott volna a testembe, hogy elbújjon szégyenében, látva a meghülyült viselkedésemet. Még mindig dühöngve puffogok magamban, és fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mikor meghallom az erkélyajtó nyitását, majd meztelen talpak puffanását a padlón. Nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, ki ez, még úgy sem, hogy háttal fekszem a szobának, és a falat stírolom vad tekintettel. Érzékelem, ahogy bebújik mellém, hallom a szavait, meg az érintését, amitől úgy merevedik meg a hátam, mintha sínbe tették volna. NE-ÉRJ-HOZZÁM-BASSZA-MEG! A másodperc tört része alatt mozdulok meg, fölé hengeredem, két karommal erősen és keményen lefogom két csuklóját, hogy mozdulni se tudjon, és leszarom azt is, ha a varázserejével a házat elviszi a fejem felől. Jobb lefekteti az alapokat, hogy az efféle szórakozásokat marha gyorsan felejtse el - legalábbis velem biztosan. - Ha még egyszer... - sziszegem összeprésel fogaim mögül, és szememben megjelenik a gyilkos fény, amit már ismerhet, és érzem, ahogy a régi Chad feléled odabenn, valahol a lelkem leges legmélyén. - Soha többé nem merészelj ilyet megpróbálni velem! - csattan immár a hangom dühödten, és ellentmondást nem tűrően. - Vagy ha igen... hát összetörlek - csikorgom, és pillantásom alighanem nem hagy kétséget afelől, hogy képes lennék állni a szavamat. A régi Chad-et akartad édes, aki könyörtelen, uralkodó, irányításmániás, és szadista? Akkor tessék, most megkapod... élőben és egyenesben, a gyártótól.
Nem szokásom bocsánatot kérni, semmiért. Általában elveszem azt, amit akarok és nem érdekelnek a következmények, de ebben az esetben a helyzet más. Érdekel, hiszen érzek valami számomra is megmagyarázhatatlant iránta, aminek persze kínomban hangot is adok. Nem esik nehezemre kimondani az érzéseimet, mert tudom, hogy valódiak, ahogy azt is, hogy viszonozza őket. Mégis, amint hozzá bújok érzem, hogy megmerevedik a háta, mintha valami ragályos betegség lennék, amitől irtózni kell. Szíven üt ez a reakció és már fordulnék is el, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle, de egy másodperccel megelőz. Fölém magasodik, akár egy dühödt vadállat, karjával lefogja a csuklóimat, hogy mozdulni se tudjak, kezeim teljesen lemerevedtek, ahogy egy perccel előbb ő tette. Először meglepődök, az elnyíló ajkaim mutatják hüledezésemet, aztán azt felváltja a harag szikrája. Gyűlölöm, mikor a játékának tekint és korlátoz a szabadságomban, kihasználhatnám a boszorkány erőmet, de egyenlőre nem teszem. Várok, hogy mi fog ebből kisülni. Ha bántani akar, azt úgy sem ússza meg szárazon. Hallom ahogy sziszegve próbál fenyegetni, fogait összepréseli a benne dúló haragtól, akár egy gyilkos kobra, aki bármelyik pillanatban beléd mélyesztheti a méregfogait. Egyáltalán nem féltem tőle, ismerem ezt az oldalát, a szörnyeteget, a múlt elevenen élő darabkáját, a gyilkosomat, aki a lelke sötét zugában várakozott eddig. Mélyen a szemeibe nézek, hogy lássa nem tud meghatni, közben hatalmas vigyorra húzódik a szám széle, akár egy őrültnek. Ha jobban bele gondolunk, lehetséges, hogy mellette én is éppen olyan pszichopata lettem, mint amilyen ő. Parancsoló hanghordozást üt meg, haragosan csattan fel, mire elnevetem magam. Tisztában vagyok vele, hogy semmi humoros sincs abban, amit mondott, mégis ahogy felém magaslik és az összetört, maradék férfiasságát, felsőbbrendűségét próbálja felém mutatni azon nevetnem kell. - Ha nem vetted volna észre, próbálnom sem kellett, anélkül is ment - vágok vissza gúnyos éllel a hangomban. A pillanat tört része alatt eltűnik minden gúnyom meghallva a fenyegetőzését, kissé oldalra döntöm a fejem és az arcát kémlelem. Kétségem sincs afelől, hogy képes lenne-e megtenni, hiszen párszor én is hozzávágtam hasonló mondatokat. Milyen szép is a mi szerelmünk, egy gyilkos, mérgezett penge, amit előszeretettel egymás torkának szegezünk, mert anélkül képtelenek lennénk létezni, ahogy egymás nélkül sem. - Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy szükséged van rám. Ha összetörsz abba te is belepusztulsz. Nem találnál magad mellé még egy ilyen lényt mint én - hangon a helyzethez képest túlságosan nyugodt és halk. Próbálok kicsit helyezkedni - már amennyire lehetséges a szorításától-, hozzá préselődök. Érzem meleg mellkasát, ahogy a szíve vért pumpál a teste több részébe. - Hiányoznék neked. Lehet, hogy meg tudnád osztani mással az ágyad, de mindketten tudjuk, hogy az fele annyira se lenne kielégítő mint én - ágyékához dörgölőzök - Egy selejtes pótlék lenne, akivel nem tudnád megosztani az életed - nézek mélyen a szemébe, majd tekintetem az ajkaira siklik, megnyalom a számat. Megakarom csókolni, szeretkezni vele és mindent elfelejteni, hogy csak mi ketten létezzünk. - Szóval mi lenne, ha ugornánk arra a részre, mikor vadul egymásnak esünk? - teszem fel a kérdést csillogó szemekkel, tudom, hogy ő is akarja - Ki szeretnélek engesztelni - kiskutya szemeket villantok, majd oldalra fordítom a fejem, hogy a nyakam látszódjon - Harapj meg - suttogom alig hallhatóan. Tudom mit cselekszem, ahogy azt is, hogy egyszer ő is megengedte nekem, most rajtam a sor. Az életemet egyszer már elvette így, most is megteheti, ha nagyon akarja, ugyanakkor teljes mértékig megbízom benne.
Háttal vagyok Angelnek, így csupán az elégedetlen szusszanását hallom, ahogy kissé elhúzom a hátamat a kezei alól. Nem látom őt, de már ismerem annyira, hogy bármibe lefogadjam, hogy épp bőszen forgatja a szemeit. Egyszerre vagyok sértett, meg dühös, aztán a két érzelem közül a harag győzedelmeskedik, és mire észbe kapna, már fölé is hengeredem, hogy vadul villogó szemekkel meredjek az övébe. Tényleg azt hiszi, hogy velem bármikor szórakozhat, és bármit megtehet? Hát ha elfelejtette volna, hogy nem tűröm az ilyesmit, akkor most majd emlékeztetem rá - verbálisan és fizikálisan is. Még épp javában a tirádám kellős közepén tartok, mikor látom, hogy a szája sarka felfelé kezd görbülni. Még a haragom közepette is meghökkenten nézek rá, de folytatom a monológomat, egészen addig, míg képtelen visszafogni magát, és nemes egyszerűséggel kitör belőle a hahota, hogy a képembe röhögjön - ettől meg azonnali hatállyal elakad a szavam, és hüledezve figyelem. Nem tudom, kettőnk közül melyikünknek ment el az esze, de valamelyikünk nem teljesen százas, az fix. - Te tényleg azt hiszed, hogy ez valami vicc? - sziszegem felé, de már éppen csak parázsló felháborodással, és - te jó ég, mi történik velem? - azon kapom magam, hogy én magam is vigyorogni kezdek. Na jó, ez nálam már tényleg a teljes pszichés szétesés állapota. Tessék, már más sem hiányzott az életembe: életemben először kezdek gyengédebb érzelmeket táplálni egy nő iránt, és azonnal kimossák az agyamat. Tessék-lássék még morgok egy keveset, bár tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen tudja, e mögött bár tényleg nincs harag - bár csak a vak nem tudná megállapítani, mikor úgy vigyorgok egyfolytában, mint egy gilisztás kutya. Aztán legördülök róla, két kezemmel megfogva a fejem, és ha először Angel-en, akkor most rajtam volt a szemforgatás sora, míg a fejemhez vágta a rólam való véleményét - ami nem mellesleg maga volt a színtiszta igazság. - Már megint az okos és nagy szája...- dünnyögöm a levegőnek, aztán a fejem csóválva fordulok oldalra, hogy szembe legyek Angellel. - Bármibe fogadom, hogy azzal is tisztában vagy, hogy évszázadok óta te vagy az első nő, aki túlélt mellettem egy ekkora szemtelenséget - pislogok rá, aztán felajánlkozására, miszerint fejezzük be amit nemrég elkezdtünk, csak sóhajtok egyet bánatosan. - Sajnálom, de ma éjszakára már kikarmoltad belőlem a libidót - mondom bánatosan. - Ha hoppon maradsz, azt most magadnak is köszönheted - fűzöm hozzá. - Beszélgessünk! - vetem fel aztán, és saját magamon vagyok a legjobban megdöbbenve. Gyere le Isten! Képes vagyok itt feküdni egy nő mellett, és ahelyett, hogy már épp félúton lennék vele a mennyországba, én egy sima, átlagos estét ajánlok fel, mintha húsz éves házasok lennénk. Még jó, hogy nincs kamera a nyaralóban - ha ez a felvétel kikerülne a világhálóra, az összes vérszopó összecsinálná magát a röhögéstől.
Ahogy mosolyra húzódik az ajkam, látom a szemében meghökkenést, ilyen reakcióra számítottam tőle. Kezdem egyre inkább kiismerni, ami mindkettőnk számára előny, ugyanakkor egyfajta hátránynak is mondanám. A mondandójában megakad, ahogy meghallja a nevetésemet, lélegzet visszafojtva figyel engem. Szerintem neki is éppen ugyanaz a gondolata, hogy valamelyikünknél nagyon elmehettek otthonról, hacsak nem mindkettőnknél. Kívülről szemlélve ez az egyik legkomikusabb szituáció, amiben részem volt hosszú életem alatt, pedig láttam és tapasztaltam már egy s mást. Még mindig akár egy kígyó sziszeg felém feltéve a kérdését, amivel kicsit sem törődök, tisztában vagyok vele, hogy a felháborodás maradéka jön ki belőle. A következő pillanatban már rám vigyorog, mintha mi sem történt volna egy negyed órával ezelőtt. Kezdünk olyanná válni mint a szerelmes halandók, akik évődnek egymással, azzal a különbséggel, hogy a közöttünk lévő parázsló viták sokkal erőteljesebbek és gyilkosabbak. De a mi életünk már csak ilyen, amit semmi pénzért sem cserélnék le. Kissé szomorkásan veszem tudomásul, hogy nem minden zajlik a terveim szerint, amikor legurul rólam. Két kezével körül fogja a fejét, miközben a szemeit forgatja, míg én ecsetelem a gondolataimat vele kapcsolatban. Kettőnk közül ezt a technikát én szoktam alkalmazni, de a mondandóm közepette nincs időm ilyeneken felháborodni, túlságosan lefoglal az, hogy szembesítsem a kristálytiszta igazsággal. Hallom, ahogy morog a nemlétező bajsza alatt, mire még jobban kiszélesedik a mosolyom. 1:0 nekem, nyugtázom magamban és mérhetetlen büszkeség tölt el attól, hogy sikerült meglátni az embert a szörny álcája mögött és megszelídíteni őt. Oldalra fordul, hogy szembe kerüljön velem, mire én is ugyanígy teszek. - Mindketten tudjuk, hogy azt a fogadást megnyernéd - válaszolok alig hallhatóan, miközben az arcát fürkészem. Egy részét nagyon jól ismerem, éppen annyira mint a tenyeremet. De ez az új Chad, aki velem szemben fekszik más, még ismeretlen, gyengéd és érző lény, mint én. Furcsa ugyanakkor érdekes is, őt is megakarom ismerni és megszeretni, ahogy azt a pszichopatát is képes vagyok szeretni mindennél jobban. Sóhaja bánatos, ahogy a szavai is, miszerint a mai éjszakára kiöltem belőle mindenféle ágytornát. Kissé csalódottan és éppen olyan szomorúan veszem tudomásul, kissé lebiggyesztem az alsó ajkamat jelezve csalódottságomat. A hozzá fűzött félmondata hallatán felhördülök és a sértettséget megjátszva a hátamra fekszem. Még hogy magamnak köszönhetem, ő akarta, hogy bántsam. A felvetett ötlete hallatán kikerekedett szemekkel fordulok felé, sosem gondoltam volna, hogy pont ő hozza fel ezt. Ugyanakkor valahol örülök neki, hiszen olyan keveset tudunk egymásról ahhoz képest, hogy hónapok óta megy közöttünk egyfajta macska-egér játék. - Rendben - egyezek bele egyből, majd a közöttünk lévő lepedőt kezdek fixírozni, mintha valami nagyon fontos lenne rajta - Miről szeretnél beszélgetni? - megadom neki az esélyt, hogy témát válasszon. Gondolataimba merülve várakozok, hogy valami megváltozzon és ne érezzem ennyire rosszul magam. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve újra a hátamra fordulok és abban a pillanatban fel is ülök. Egyik térdem felhúzom, könyökömet megtámasztom rajta és a hajamba túrok tehetetlenségemben, míg a többi tincsem az arcomba hullik ezzel függönyt képezve Chad előtt. Nem vagyok hajlandó rá emelni a pillantásom, zavar a közöttünk lévő távolság és a "veszekedésünk", amit sehova se tudok tenni. Nem így szoktuk megoldani a dolgokat. Ott van nem messze tőlem, mégis régen éreztem magam ennyire elveszettnek és zavarodottnak.
Ha Angelnek eddig nem nyílt volna alkalma, hogy jó alaposan kiismerjen engem, akkor most alighanem meg lenne győződve, hogy nekem teljesen elmentek otthonról - vagy éppen nem zárná ki a teljes skizofréniát. Egyszer dühöngök és úgy viselkedem, mint aki épphogy kinőtt az óvodás korszakból, aztán meg nevetek és elővarázsolódik az az énem, amiről még csak nem is sejtettem, hogy létezik bennem. És még azt mondják, hogy a nők nem hülyítik meg az embert. Első kézből cáfolom ezt a tézist: magam vagyok ennek szenvedő alanya. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy látom Angel arcán a totális elégedettséget: tudja, hogy ezt a játszmát megnyerte. A legnagyobb fegyvert tudta ellenem fordítani, önmagamat, és saját egómat. Fogalmam sincs, hogy két olyan lény között létezhet-e bármiféle összhang, mint amilyenek mi vagyunk, és nem kizárólag a természetfeletti mivoltunkra gondolunk. Milliónyi sebet, emléket hordunk mindketten, amelyek azzá formáltak, akik ma vagyunk. Sokkal inkább az érdekel, hogy két egyforma ember mennyi ideig képes a másik mellett létezni anélkül, hogy mind fizikailag, mind agyilag felőrülnénk egymást. Talán ez a két dudás egy csárdában alapelv tökéletes metafórája - bárhogy is, hála az égieknek, vagy a pokolbélieknek, még itt vagyunk, és még mindketten élünk. Talán Angel tényleg sokkal különlegesebb, mint gondoltam - képes volt megszelidíteni kissé a bennem lakó szörnyeteget. Elégedett lehet önmagával, mert minden pimaszsága és hőzöngése ellenére még életben van - ami talán számomra a leginkább meglepő. Az elégedettségét egy valami viszont alááshatja, hogy olyan oldalamat is megismerhette az elmúlt percekben, amivel én is most találkozom először. Különös, évszázadokat éltem le úgy, hogy soha nem foglalkoztam olyan apróságokkal, mint egy nő lelke - nagyjából nem is tételeztem fel, hogy ők is ilyesmivel egyetemben létezhetnek. Éppen ezért voltam képes minden gyűlölet, megvetés, vagy épp az általam okozott fájdalom ellenére megd*gni bárkit, akit csak akartam, sokszor épp az illető akarata ellenére. Most viszont látom Angelen a csalódottságot, amiért meglengetem a fehér zászlót. Azok után, hogy két lábbal taposta az egómat, meg vele egyetemben a potenciámat is, legalább annyira vagyok érzékeny, mint egy hercegnő. A ma éjszakai kedvemet legalábbis sikerült elvennie. Helyette felajánlottam valami olyat, amitől még nekem is meg kellett kapaszkodnom az ágy szélében a meglepetéstől: mikor akartam én beszélgetni egy nővel? Úgy tűnik, engem is utolért a sok százados létezés hátránya, a teljes demencia. - Hát... - dünnyögöm kérdésére. - Nem tudom. Miről szoktak az emberek beszélgetni? - ráncolom össze a szemöldökömet. Ha visszatekintek eddigi életemre, az ágyban a beszélgetéseim mindössze annyira koncentrálódtak, hogy közöltem a nőkkel, hogy tűnés - feltéve, ha túlélték az éjszakát. Figyelem Angelt, ahogy felül, és az arcába hulló haja elrejli őt előlem, mire nagyot sóhajtok, és magam is ülésbe tornázom magam. - Mi a gond? - érdeklődöm. - Nézd, nem voltam még ilyen helyzetben. Nem csak te érzed furán, meg hülyén magad - magyarázkodom, ami szintén szokatlan élmény számomra, még sosem tartoztam magyarázattal senkinek. - Le akarsz lépni? - teszem hozzá. Ha igen, elengedem - nyilván nem arra a Chad Brannagh-ra számított, aki most itt ül mellette - és akiből egy érzelgős, nyavalygós, szerelmes idiótát csinált néhány hét leforgása alatt.
A létezésünket valami olyan megmagyarázhatatlan dolognak köszönhetjük, ami még sosem fedte fel magát egészen. Szerencsére nem is találkoztam vele, viszont azzal az illetővel, aki egyszer és mindenkorra megváltoztatta az életemet. Nos, vele minden bizonnyal összefutottam és meg kell hagyni gyönyörűen egymásra találtunk és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem változtattam meg az ő életét. Mindketten hatással voltunk és vagyunk egymásra. Az eddigi macska-egér játék egy új fázisába érkezett, ahol a vad és a préda egymásra találtak. Egy nagyon gyenge ifjúsági könyvben olvastam valamit, ami tökéletesen illik a mi kapcsolatunkra is. "Az oroszlán beleszeret a bárányba. Milyen buta bárány. Milyen beteg mazochista oroszlán." Vagy valami ilyesmi, bár nálunk felmerül az a kérdés is, hogy ki az oroszlán? Gondolataimból dünnyögése szakít ki, aminek hallatán halvány mosolyra húzódik az ajkam széle. Szemöldökét ráncolja, hátha valami értelmes gondolat is megfogan a fejében a beszélgetésünk témáját illetően, bár az arcára pillantva nem gondolnám, hogy sikerrel járt. - Őszintén? Fogalmam sincs, hogy ilyen esetben miről szoktak - válaszolok nagyot sóhajtva, végül gondolkodóba esek - Talán önmagukról, mi nyomja a lelküket, a terveikről és mindenféléről, mit szeretnek és mit nem - magyarázom alig hallhatóan. Tényleg nem tudom, mi miről beszélhetnénk ezek után, nem vagyok hozzászokva, hogy mi ketten beszélgessünk, mint a normális párok. Sosem volt kapcsolatom, maximum futó, szóval ezekben is tapasztalatlan vagyok, ami vicces tekintve, hogy mennyi idős vagyok eredetileg. Úgy érzem magam, mintha egy hidegháború kellős közepén lennék, aminek a vége már eldöntetett, mégis valahol megakadt a harc és a felek képtelenek eldönteni mit is akarnak valójában. Hallom a sóhaját, érzem, ahogy ő is felül. Szívem hevesebb ütemre vált, ahogy meghallom érdeklődő hangját, éppen felé fordulnék, mikor magyarázkodásba kezd. Egyre jobban érzem magam, tudva, hogy egy cipőben evezünk. Kérdését meghallva kikerekedett szemekkel felé fordulok. - Én sem voltam még soha ilyen helyzetben. Ez mind nekem is új és nem tudom mit kellene most tennünk - válaszolom egyenlőre még megkerülve a kérdését - Nem foglak itt hagyni - jelentem ki megérintve az arcát - Azt akarom, hogy ez működjön közöttünk. Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy elmenjek - suttogom apró mosollyal az arcomon, közelebb csúszok hozzá és gyengéd csókot lehelek ajkaira. Halk pittyegést hallok a telefonom felől, egy érzés kerít hatalmába, hogy valami baj van. Fel is kelek, hogy előkerítsem a kütyümet. A gomb megnyomása után felvillan a kijelző, amin pár szó szerepel. Calder írt nekem egy üzenetet, aminek láttán egyből le kellett ülnöm. Levert a víz, mintha forró vizet öntöttek volna rám, a telefonom kizuhant a kezemből. Képtelen vagyok megszólalni, ez csak rossz vicc. Ilyen nem történhet meg, ez csak egy rossz álom. Ugyanakkor a szívem legmélyén tudom, hogy a nevelőm sosem viccelne ilyenekkel. Ez a borzalmas valóság, ami megtalált ebben a paradicsomi világban, becsúszott az elmém mélyére, hogy teljesen tönkretegyen. Egyetlen szó nélkül sírásban törtem ki, könnyeim patakokban folytak, belül üvöltök a fájdalomtól, miközben torkomra fagyott minden egyes szó.
Mindig is azt hangoztattam, hogy az életnek addig van értelme, míg képesek vagyunk kihasználni a vámpírlét előnyeit: iszunk, táplálkozunk, gyilkolunk, kefélünk. Ezen felül az égvilágon semmi más nem számít. Nem tartozunk senkinek és semminek felelőséggel, magyarázatokkal, lelkifurdalással meg pláne nem. Ez az én fajom létének kiváltsága: hogy a szabályok felett is létezhetünk. Igen, az életnek csak így van értelme. Most pedig megéltem, hogy egy nő kifordítson önmagamból. Egy romantikus seggfej lettem, egy valakivel törődő nyálgép, és fura de sokkal jobban érzem, mint bármikor máskor, hogy élni szép, és érdemes. A dolgok nem zökkenőmentesek, tele vannak bonyodalmakkal, de mégis, a lelkem mélyén ott van az a bizonyos plusz, ami értelmet pumpál a létezésem mindennapjaiba. És ezt a plusz cizellálás nélkül, egyetlen szóval is meg lehet nevezni. Ez a plusz Ő. Igen, a dolgok tényleg bonyolultabbak, vagy talán csak másabbak, mint eddig. Itt van példának okáért a beszélgetés. Fogós, ravasz kérdés az ilyesmi. Mivel lehet egy nővel beszélgetni, főképpen az ágyban? Sosem tettem eddig ilyesmit, teljes mértékben kezdő vagyok a téren. - Hát, az azért vigasztal, hogy nem csak én vagyok tapasztalatan dumálás terén - dünnyögöm magam elé, mikor Angel is legalább annyira tanácstalanul néz vissza rám, ahogy én bámulok rá, aztán felemelem a két kezem, mikor felvet néhány témát. - Nanana... - hökkenek meg. - Lassítsunk oké? Kissé szűkíteni kéne a kört - csóválom meg a fejem. Magunkról, a lelkünkről, a terveinkről, nem lesz ez kissé sok egyszerre? Magunkról még anno a gyóntató papomnak sem beszéltem, mikor - még emberi koromban - kötelező volt igénybe vennem a szolgáltatásait, mert apám jelszava az volt: a tiszta lélek és a kegyetlen lélek nem ugyanaz. Ő szilárdan hitte, hogy ha minden bűnömet meggyónom, az égbe megyek egyenesen. Nos, ha a faterom most élne, közölném vele, hogy a dugás ennek egy sokkal kellemesebb módja, mint egy órányi lelki nirvána egy csuhással. A terveimről? Fogalmam sincs, mik azok. Nem igazán voltak soha nagyszabású terveim, az életet úgy vettem, ahogy jött, komplikációk nélkül. Annyit már tudok, hogy ha a nők a jövőről akarnak hallani, akkor elvárják, hogy abban ők játsszák a legjelentősebb szerepet. Angelt illetően ezzel nem is lenne gondom, csak hát... az isten szerelmére, alig egy órája ismertem még csak be, hogy szeretem. A saját cselekedeteimmel sem vagyok jelenleg tisztában, nem még a terveimmel, meg az eljövendő évekkel. Ami meg a lelket illeti, elég nehéz lenne ódákat zengeni valamiről, amelynek nem vagyok birtokában. Inkább beszéljünk az időjárásról, valahogy több pontot tudnék benne érinteni, mint az Angel által felvetett opciókban. - Hát, ami azt illeti, örültem volna, ha én is fontos vagyok annyira, hogy én is elmenjek - válaszolom neki, némileg kitekerve és elferdítve a mondandóját, mire kaptam egy elég szemrehányó pillantást. Szerencsére a telefonja épp ezt a pillanatot választja arra, hogy csipogni kezdjen, és noha máskor dühödten morogtam volna érte, most egy mozdulattal sem akadályozom meg, hogy felvegye: szükségem van erre a pár perc "egérútra". Végigfut tekintete a kijelzőn, aztán úgy ül fel, mint akibe villám vágott, aztán zokogásban tör ki, amitől sikerül végképp megzavarodnom. Az elmúlt fél percben meg sem szólaltam, most mi a fene baja van? Mi hírt kapott, összeomlott a tőzsde? Senkije nincs a világon, akkor meg most mi borította ki ennyire? - Valami történt? - kérdezem, aztán megforgatom a szemeimet, és megveregetem a saját vállamat képzeletben. Remek, ez volt a hét hülye kérdése. Bár ez még mindig jobb annál, mintha vigasztalnom kéne. Fogalmam sincs, miket szoktak mondani egy bőgő nőnek. Valószínűleg annyi lenne a maximum, amit tőlem el lehetne várni, hogy megpaskolgatom néha a vállát, és olyan bölcsességeket mondok hozzá, mint hogy "jól van na".
Minden kapcsolat okkal jön létre, vannak olyanok melyek az idő múlásával elöregednek és nem lehet mit tenni, egyszerűen tovább kell lépni. De vannak olyanok is, melyek kibírják az idő próbáját és megszépülnek. Talán ezeket hívják igaz szerelemnek? Fogalmam sincs, de tudom a lelkem mélyén, hogy a mi szerelmünk valami ilyesmi. Annak ellenére is, hogy egyikünk sincs tisztában azzal, hogy milyen egy kapcsolat. Az esetek túlnyomó részében csak futó kalandjaim voltak, senki sem volt arra érdemes, hogy kitartsak mellette, egészen eddig. Aprót bólintok dünnyögésére, majd gondolkodóba esek. Hangosan mondom ki a szavakat, de egyikben sem vagyok biztos. Mióta vámpírboszorkány lettem nem beszélgettem igazán a lelkemről és az érzéseimről, kivéve egyetlen esetet. Mikor újra találkoztam a nevelőmmel és a nővéremmel. Chad felemeli a két kezét, mikor felvetem a témákat, meghökkenve csóválja a fejét. - Reménytelen eset vagy - rázom meg a fejem egy apró halovány mosollyal az arcomon. Hangom édesen cseng, kedvesen ejtem ki a szavakat. Szeretem őt a hibáival együtt. Válaszára egy szemrehányót kap, inkább nem kommentálom ezt a mondandóját. Új témába kezdenék, mikor megszólal a telefonom, van egy olyan megérzésem, hogy ezt mindenképpen látnom kell. De arra, ami a kijelzőn fogadott egyáltalán nem készültem fel. Két egyértelmű szó, ami megtört bennem valamit, aminek a létezéséről se tudtam igazán. Valahonnan a távolból hallom Chad hangját és halk kérdését, a szavak nem álltak össze a fejemben. Egyetlen mondat lüktetett odabenn, ami teljesen összetört; Alaska meghalt. Még mindig képtelen vagyok megszólalni, gondolkodás nélkül az ölébe bújok, mellkasába fúrom a fejem, kezeimet a vállán pihentetem. Olyanná válok mint egy szeretethiányos kismacska. Szükségem van rá, jobban mint valaha. Percek telnek el, mire nagy nehezen képes vagyok kipréselni magamból pár szót: - Alaska... - nyögöm ki, elcsuklik a hangom - ...meghalt - suttogom, alig hallhatóan, majd újra sírásban török ki. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, ahogy azt sem Chadnek mi a reakciója, a testem ott van, de a lelkem eltávozott, mióta megláttam azt az üzenetet.
Egyetlen szó nélkül felkeltem az ágyból és pakolni kezdtem, gyorsan összecsomagoltam és indulásra készen álltam Chad előtt, egyik lábamról a másikra, fogalmam sincs mit kellene mondanom ebben az esetben. - Nekem... ...el kell mennem... ...Caldernek szüksége van rám! - nyögöm ki nagy nehezen, félve nézek Chadre. Ha tetszik neki, ha nem akkor is Mystic Falls-ba fogok menni, meg kell tudnom mi történt valójában. Caldernek szüksége van rá, őt nem veszíthetem el. Ő az egyetlen családtagom! Most már...
Mint mondtam, az ágyban történő beszélgetés mint olyan, erőteljes problémákat okozott nekem. Egyszerűen csak nem volt sem tapasztalatom, sem viszonyítási alapom, miről folyhat a szó ilyenkor. Tárgyaljuk meg a világbank helyzetét? Nem hiszem, hogy itt lenne a helye. A nők valószínűleg valamiféle nyálas ömlengést várnak el ilyenkor, az viszont ugyanúgy nem az én asztalom. Képtelen lennék mézes-mázos szavakat búgni Angel fülébe, és alighanem meg lenne róla győződve, hogy nekem elmentek itthonról, ha csakugyan ilyesféle, önmagamhoz méltatlan dolgokra vetemednék. Mivel a tanácstalan hallgatás nem a sajátom, épp javaslatot szándékozom tenni, hogy próbáljuk meg újra, ami nemrég félbeszakadt, és inkább induljunk el együtt a mennyország irányába, de ekkor Angel telefonja megszólal - utána pedig megtörténik az, ami végképp elveszi a szavamat: történetesen, hogy hangos sírásban tör ki. Szerintem még ennyire bambán és kétségbeesve senki nem nézhetett másik emberi lényre, mint én magam. Te jó isten, mit kéne csinálnom? Nem igazán vigasztaltam soha senkit, sőt. Általában én voltam az oka annak, ha görcsös zokogásba kezdtek. Most mondjak olyan hatalmas bölcsességeket, mint hogy "na ne sírj már"? Nevetséges! Csak hápogok, mikor az ölembe fúrja magát, és a mellkasomba zokog, annyit mindenesetre megteszek, hogy megsimogatom a vállát. Hát, előbb-utóbb majd csak elmondja, mi történt. Én meg viszonylag türelmes típus vagyok, kivárom. Remélem nem csak valami tipikus női hiszti, mert, nem is tudom, bezárt a kedvenc kávézója. Aztán mikor végül megszólal, a szemöldökömet ráncolva próbálom emlékezetembe idézni, kiről is van szó. Lassan körvonalazódik előttem a lényeg: hát, persze. Az az igencsak távoli boszorkány-társaság, akik anno felkarolták, mikor az apja áruba bocsátotta. Meg mielőtt én megöltem. Ennek azért van már néhány százada, nem is értem, miért kell ebből akkor problémát csinálni. Én ugyan a lánnyal nem találkoztam, csak azzal a tenyérbe mászó pofájú Calderrel, de az is bőven elég volt. - Hát, az élet ilyen - tárom szét a tenyereimet. - Nézd, ezzel már nem segítesz rajta. Egyszer mindenki meghal, szóval... - akad bennem a szó, mikor kiugrik mellőlem, és vihargyors öltözködésbe kezd. - Na ne már! - méltatlankodom. - Küldünk egy koszorút, az nem elég? Emberöltők óta nincs már közöd ahhoz a bandához, akkor meg? - rúgom le magamról a takarót én is, és talpra pattanok. - Háááát persze, Calder - húzom el aztán gúnyosan a számat. - Ha Calder vinnyog egyet, máris rohanni kell hozzá. Meddig fogsz nála elmenni a vigasztalásban? - érdeklődöm. Persze, saját magam alatt vágom a fát, mert elvégre láttam a fejében, hogy nem volt szorosan közük egymáshoz - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy én gondoltam. Ettől függetlenül utáltam azt a seggfejet, és kész. - Maradj itt! - kapom el Angel karját, szorosan tartva. - Oldja meg a problémát, ahogy akarja. Mi az isten közöd van hozzá?
A legtöbb szívtelen lény azt mondja a sírás gyengeség, de én tudom, hogy nem az. Néha szükségünk van rá ahhoz, hogy megkönnyebbüljünk. A sok felgyülemlett érzést nem lehet tompítani máshogy. Persze a vámpíroknak könnyű, hiszen ők kitudják kapcsolni az érzéseiket, ahogy ezt én is megtehetném. De nem fogom! Az a valaha volt legnagyobb gyengeség lenne tőlem, olyan mintha szívem szúrnám saját magamat. Inkább hagyom, hadd távozzon könnyek formájában a rám törő érzelmi sokk. Valahonnan távolról érzékelem, hogy Chad végig simít a vállamon, tisztában vagyok vele, hogy semmit sem ért. Percek telnek el, mire nagy nehezen kinyögöm, hogy mi történt valójában, mire összeráncolja a szemöldökét, feltehetőleg az emlékei között kutat a név gazdáját illetően. Végül könnyedén elintézné a dolgot, egy olyan sablon szöveggel, hogy "ilyen az élet". Haragos pillantást vetek felé, még mondaná tovább, de elkezdek pakolászni és öltözködni. Ezzel sikeresen belé fojtom a szót, aminek most kivételesen felettébb örülök. Nem akarom hallgatni a kiselőadását arról, hogy ennek így kellett lennie, ne sírjak miatta blaa, blaa, blaa. Ha végig kellene hallgatnom ezt mind, van egy olyan érzésem menten kitépném a szívét a helyéről, aztán egy dunsztos üvegben tárolnám és cipelném magammal mindenhova, mivel szeretem. Igen, biztos ezt tenném. Bár jobban bele gondolva lehet nincs is szíve és ha benyúlnék a mellkasába valami nyálkás fekete trutyiba ütköznék. Szavaim hallatán méltatlankodni kezd, majd felháborodottan lerúgja magáról a takarót és felkel. Egyetlen perc erejéig mérgesen meredek rá, ujjaim ökölbe szorítom, hogy ne látszódjon a rajtuk végigfutó remegés. - Nem! Egyáltalán nem elég - csattanok fel, majd a hajamba túrok tehetetlenül - Te ezt nem értheted. Ők a családom, mindig is azok maradtak bármi is történt közöttünk. Nagyon tévedsz, mikor Mystic Falls-ban jártam találkoztam Alaska-val és megbocsájtott nekem. Őt is visszakaptam akkor és azt mondtam neki, hogy segíteni fogok neki az átka miatt - kissé elgondolkodom. De látva gunyoros fintorát újabb sóhaj szakad fel belőlem. Azt gondoltam ezt már megbeszéltük, hogy túl tette magát a féltékenységen, hiszen semmi olyan sem történt köztem és Calder között. Hangja érdeklődő, szavai mégis olyanok számomra, mintha egy tőrt vájt volna a szívembe. - Elég legyen! Mégis mit képzelsz magadról Brannagh? - sziszegem felé, teljesen felháborodottan. Nem akarok vele veszekedni, így inkább magamhoz veszem a bőröndöm és indulnék, de elkapja a karom és szorosan tartja. Szemébe nézek, amiben nyoma sincs a haragnak, szomorúságtól csillog, patthelyzetbe kerültem. A szívem ketté akar szakadni, képtelen vagyok dönteni, mindketten fontosak számomra. - Most már csak ő nekem, az egyetlen családtagom. Szüksége van rám! - jó erősen megnyomom a család szót, hogy tudatosítsa magában, milyen kapcsolatban állok a mesteremmel. Leteszem a táskámat és közelebb lépek hozzá, végig simítok az arcán, majd a tarkóján pihentetem azt. - Kérlek... - suttogom neki, majd lágyan megcsókolom - Téged szeretlek, de most mellette van a helyem a gyászban, Alaska a nővérem volt és - elszorul a torkom és csak reménykedni tudok benne, hogy megért.
Azt hiszem, rohadtul nem így képzeltem el a kiruccanást, meg az egész együttlétünket. Hogy az előbb kiakasztott, és önérzetemben mélyen sértett, azt - eddigi önmagamtól szokatlanul - de még lenyelem. Azt, hogy csődöt mondtam miatta az ágyban, már kevésbé, mert ilyenre velem még nem volt példa. Az, hogy bőgésbe fog, miközben mellettem pihen, az már csak a hab a tortán, az pedig, hogy öltözködik, hogy rohanjon ahhoz a bohóchoz - na, ez már tényleg túlmegy minden határon. Oké, láttam az agyában néhány kósza emléket arról, hogy kik is voltak neki az a halott lány, meg az az idióta pasas, de most komolyan képes engem faképnél hagyni azért, hogy siessen Calder lelkét ápolgatni meg vigasztalni? Menjen, igya le magát az az idióta, az esetek túlnyomó részében ez remek vigasz szokott lenni. A halott csajt meg már úgysem hozza vissza egy közös, meghitt zokogás sem. - A családod? - kérdezek vissza, aztán kissé felnevetek, bár ebben sok öröm nem zeng, inkább csak düh. - Csak hagy emlékeztesselek rá, hogy a családod simán túladott volna rajtad. A drágalátos apád egyenesen úgy bánt veled, mint mások egy kiló kenyérrel a boltban. A helyedben inkább nem emlegetnék családot. Hogy ez az idióta megmentett, az a te szemedben lehet hogy család, az enyémben nem. A helyedben azért rákérdeznék, hogy biztos nincsenek-e pedofil hajlamai, mert egy kislány megmentésére vagy csak egy angyal képes, vagy valami beteg állat. És bocs, de Calderről inkább feltétezem az utóbbit, mint az első felvetést - morgom nagyon dühödten, aztán felvonom a szemöldökömet. - Á, szóval most már újra Brannagh vagyok? - kérdezem, és figyelem ahogy Angel szemében szinte Zeusz villámaként szikrázik a harag. Oké, mondjuk hogy megértem az érzelmeit - nem igazán így van, de legalább tételezzük fel. De az enyémeket miért nem lehet megérteni? Tényleg fogalma sincs róla mit érzek akkor, amikor felmerül Calder neve? Mintha ketten két világ felé húznánk Angelt, és neki választania kellene e két világ közt - az egyik világban én állok, a másikban az a pojáca. - Szüksége van rád - ismétlem Angel után a szavait. - Az isten verje meg, nekem is! - kiabálok. - Soha, de soha nem volt még olyan, hogy... - akad el a szavam. Hogyan is szólna a folytatás? Kb úgy, hogy soha nem volt még rá példa, hogy én beleszerettem volna egy nőbe. Olyan legfőképpen nem, hogy elhoztam volna magammal ide. Tessék, alighogy beengedtem őt a lelkembe, máris élvezettel tiporja el az éppen kiserkedt hajtásait a frissen megismert önmagamnak. - Hát jó - fonom aztán karba a kezeimet morcosan. - Menj! Tudom, hogy úgyis hiába marasztalnának, mert Calder egyet csettint, és boldogan lihegve rohansz, nehogy véletlenül ne dédelgesd szegény megsebezett lelkét. Légy szíves, vegyél egy csomag zsebkendőt neki a nevemben - sziszegem. - De ha most elmész, ide ne gyere vissza. És hozzám se. A drágalátos családtagodra a jelek szerint nagyobb szükséged van, mint rám - villogtatom a szemem. Apámnak tényleg elmondhatatlanul és piszkosul igaza volt. Az érzelmek a legnagyobb ostobaság, amik csak léteznek. Sebezhetővé, meg idiótává tesznek. Én vagyok az élő példa. Hála az égnek, hogy apám nem érte meg, hogy idáig aljasodjak, hogy egy nő az ujja köré igyekezzen tekerni engem. Egy hang nélkül odadobom az ágyra a kocsi kulcsát - vigye nyugodtan. Az se érdekel, ha elviszi mindenemet. A legfontosabbat úgyis épp ebben a percben tépi ki tövestől.
A gondolataim és a cselekedeteim nem állnak össze eggyé, pláne nem az érzéseimmel A szívem éppen kettészakad, mert életem két legfontosabb férfijának szüksége van rá, teljesen egyszerre. Mégis mi tévő lehetnék ilyenkor? Már csak azon csodálkozom, hogy érzelmeim vihara még nem mutatkozott meg kívül és csapott át szeszélyes időjárásba. Lehunyva a szemeimet inkább elrejtem őket jó mélyre, ahogy kislány koromban is tettem, de ennek meglesz a böjtje. Egyszer ki kell engednem ezt a mérhetetlen energiát és érzelmi tultöltöttséget vagy összeroppanok a súlya alatt. Próbálnám megértetni Chaddel, hogy mit jelent számomra Calder és Alaska, de nem érek célt. Visszakérdez a család szó hallatán aztán dühödten felnevet. Az életem olyan emlékeit eleveníti fel, amit szívem szerint kitörölnék, nem akarok emlékezni a vérszerinti szüleimre, hiszen ők halottak számomra méghozzá az én kezeim által. Dühösen morog, akár egy veszett kutya, akinek habzik a szája. Tisztában vagyok vele, hogy Calder sosem volt a szíve csücske, de ez azért már tőle is sok. - Ne emlegesd fel azokat az állatokat. Nem véletlen öltem meg őket, miután voltál olyan szíves és átváltoztattál - vágom vissza felróva neki élete egyik legnagyobb hibáját - Még te beszélsz? Hány év korkülönbség volt közöttünk, mikor megrontottál? Egy szavad se legyen! Calder legalább otthon adott nekem és nyugodt környezetben nőhettem fel, amellett, hogy megtanított arra miként használjam az erőmet - emelem fel a hangom dühösen, szemeim szikrákat hánynak, egyenlőre csak rajtam érződik a kezdődő apokalipszis. Szóra se méltatom a következő kérdését, ami arra utal, hogy megint a vezetéknevén neveztem, amit akkor használtam utoljára mikor még megakartam ölni. Tudom mennyire utálja, ha így hívom, éppen ezért teszem meg minden egyes alkalommal. Ugyanakkor meglepődök, mikor azt mondja szüksége van rám. Ha nem lennék ennyire feldúlt biztos a karjaiba ugranék a boldogságtól, de ezt már elrontotta. Bármennyire is tudom, hogy a szívem egy része itt akarna maradni nem tehetem, mikor tisztában vagyok vele, hogy máshol szükség van rám. Fiatal koromban megtanultam milyen egy romboló, szadista ember mellett élni aztán a sors szerencsecsillaga azt is megmutatta milyen ha szeretnek és végül boldog családi idillben nőhettem fel. Ezt sosem fogom elfelejteni, hálával tartozom feléjük, ezért kell mennem. Kiabálása közepette megint sikeresen bevallja, hogy is érez irántam, felhúzom az egyik szemöldököm és várom, hogy folytassa, de elakad a szava. - Látod, még ezt sem vagy képes kimondani. Akkor hogyan várhatod el, hogy maradjak? Szükséged van rám? Hát persze, különben üres lenne az ágyad - kiabálok vissza neki - Gyáva egy alak vagy te Brannagh! - sziszegem felé. Kezemben a bőrönd indulásra készen, még egy utolsó próbát teszek, hogy jobb belátásra bírjam. Azt hiszem sosem fogom feladni a reményt, hogy jobb belátásra bírjam, a belé vetett hitem túlságosan nagy. Éppen örülnék, hogy végre sikerült bebizonyítanom neki, hogy miért megyek oda és mit érzek iránta, de a mondata másik felével le is rombolja a reményeimet. - Elegem van belőled! Kiállhatatlan vagy, csökönyös és értetlen, akár egy kisgyerek - vagdalódzok a szavakkal elengedve az utolsó szalmaszálat is. Éppen olyan dühös mint én, a szavaival egyértelműen kitépte a szívemet, ez volt az utolsó csepp a pohárban az eddig elnyomott érzéseim felszínre törnek. Egy utolsó csepp könny végig gördül az arcomon, amit képtelen vagyok letörölni, nézem ahogy a kulcsot az ágyra dobja. Letörlöm a sós lét az arcomról, majd a padlóra dobom a bőröndöm, felkapom a kulcsot és teljes erőből hozzá vágom. - Tudod mit? Fulladj bele a nyomorodba! Nem is állt szándékomban visszajönni se ide, se hozzád. Öntelt, arrogáns lény vagy, aki egy csepp szeretetet sem érdekel. Kár volt egyáltalán rád pazarolnom az időmet! - egy szusszra hadarom el, miközben hirtelen szél kapja fel a hajamat. Kinnt a gyönyörű napsütésnek nyoma sincs, a zord, sötét felhők eltakarják az égboltot. Villám hasítja ketté az eget, hatalmas dörgéssel társulva, ami tökéletesen mutatja az érzéseim állapotát is. - Gyűlöllek mindennél jobban! - közlebb lépek hozzá, kezem lendül és egy hatalmas pofonnal jutalmazom.
Kezdőlap
• Credit:
