Alig néhány óra volt mindössze az út, mégis mintha szinte egy teljesen másik világba cseppennénk bele. New York a maga füstös-zajos módján szinte elnyelte még a nyarat is: bár az utcákon fullasztó hőség tombolt, a toronyházak százai nem ígértek enyhülést. Long Islanden is minden erejével erőlködött a nyár, az óceán felől érkező sós levegő valahogy olyan hangulatot adott a mindennapoknak, amit az emberek legfeljebb nyaraláskor éreznek. Talán nem véletlen, hogy kedvelem ezt a helyet, mindaddig, míg nem tettem át a metropoliszok fővárosába a székhelyem, sokáig itt éltem. Szemmel láthatóan Angelt is lenyűgözi a táj - akárcsak a magánrepülő, amivel érkeztünk. Apró, mindössze négyszemélyes gép volt, nem sajátom, csupán kibéreltem. Az ilyen járműveken a társaság meghitt: ketten utaztunk rajta, egy pilótával és egy stewardessel. Megkaptunk bármit, amit szemünk-szánk kívánt, ugyanakkor senki mással nem kellett osztoznunk a téren: lehettünk önmagunkban, ennek minden előnyét kihasználva. Alighanem csak az tartott bennünket vissza a személyzet megkóstolásától, hogy elég egyértelmű lett volna kikhez köthető ezen "merénylet": nem csupán a bankkártyámra, de személyazonosító okmányaimra is szükség volt a gép bérléséhez. Így hát vér helyett beértük az apró pirítós falatkákra halmozott kaviárral, a vörös húsú lazaccal, és a legfinomabb, legminőségibb pezsgővel. Vagyonos vagyok, megtehetem hogy ilyesmire áldozzak - bár Angelt nézve ez nem áldozat. Mondjuk inkább úgy, egy kivételes hölgynek megadok bármit, amit kíván. Nem kétlem, hogy talán nekem is két arcom létezik, mint Janusnak: azt akartam, hogy ne csak a könyörtelen, kegyetlen Chad-et ismerje, hanem azt is, aki tenyerén hordja a nőt, akit kedvel. Bár tény, hogy egyik énem sosem zárja ki a másikat. Közvetlen az óceán partján áll az apró reptér, ahol kiszállunk végül a gépből, és már vár ránk a fekete limuzin. Járműből ki, járműbe be, hogy aztán elinduljunk a napfénytető által megszelidített hőségben a végcélunk felé. - A hely, ahová most megyünk, sajátom - szólalok meg végül, kényelmesen elterülve a hátsó ülésen, a mellettem ülő Angel karjába fűzve a sajátomat. - Mint ahogy már tudod, grófi család származéka vagyok. A jelenlegi életkörülményeim biztosítása annak eredménye, hogy nem feléltem, hanem kamatoztattam az örökségemet. Manapság már senki nem élhet befektetések nélkül - vagyis élhet, ha megelégszik azzal, amit egy átlagos halandó magáénak mondhat. Azt hiszem nem megvetendő, ha kedvelem, és el is várom a luxust. Vannak érdekeltségeim különféle vállalatokban, részvényekben, a tőzsdén is. Ahová most megyünk, szintén az én tulajdonom. Tavasztól őszig általában bérbe adom, de most felszabadítottam a magunk számára egy hetet. Remélem, tetszeni fog a hely - mosolygok Angel-re, miközben az autó ide-oda kanyarogva kapaszkodik feljebb, mígnem a tengerpartról eljutunk a város fölé emelkedő hegyekbe. Eltelik csaknem fél óra, mire az autó lassítani kezd, majd végleg megáll. A sofőr kiszáll, kinyitja előttünk a kocsi ajtaját, majd a csomagokkal egyetemben - Angelnek mindössze annyi időt adtam még New Yorkban, hogy összepakolja a legszükségesebbeket - besiet a házba. Megállunk a ház előtt, és hagyom, hogy Angel felmérje a terepet: az impozáns otthont, a jókora, virágok borította kertet, és a medencét. - Nem tudom, miért jutott eszembe ez a hely, ahogy az sem, hogy miért akartam itt egy kis időt eltölteni veled - nézek rá összevont szemöldökkel, de kezem megkeresi, és megszorítja az övét. - Te vagy az első, és az egyetlen lány, akit magammal hoztam ide. Itt csakugyan magunkban lehetünk... és mi magunk is lehetünk. Ennyi az egész.
"Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül."
Hosszú életem alatt már sok mindennel találkoztam és azt hittem soha többet nem érhet meglepetés. Talán még maradt bennem ennyi emberi dolog, hogy képes vagyok tévedni. Ahogy összesimulva táncolunk Chad száját olyan szavak hagyják el, amiről a legvadabb álmaimban sem hittem, hogy megtörténhet. Biztos, hogy csak álmodok egy kiadós szex után és ez nem a valóság. Vagy ha mégis akkor biztos valamelyik áldozatának a vérében volt tucatnyi kábítószer, ami már rá is hatással volt. Igen, kétségkívül ez a két lehetséges verzió létezik. Meglepettségem egyetlen másodperc erejéig tükröződik csak arcomon, amit felvált egy diadalittas vigyor, emelt fővel nézek rá. Pillantásom az a tipikus "én megmondtam, hogy nyerek, esélyed sem volt" nézés, amit képtelen vagyok elrejteni, de nem is akarom. Míg én a győztesek fényében tündöklök, belőle előbújik azaz énje, akit már nagyon jól ismerek, de egy szemforgatáson kívül más reakciót nem kap, ahhoz túlságosan boldog és önfeledt vagyok. Nyakamba mormol, majd végignyalja az ütőerem, ami máskor megrémítene, de ebből semmilyen veszélyt nem érzek ki, inkább a nadrágja felrobbanásával tudom összefüggésbe hozni. - Ha nincs benne vér, alkohol és szex, akkor nem érdekel az ajánlatod - válaszolok határozottan, nem érdekel hova akar vinni, ha elrontja a remek estémet. Tekintetem kérdő, szemöldököm a magasba szökik, vajon hova megyünk, ami ennyire titkos. Amellett ő mióta ilyen titokzatos? Mosolya láttán egy ütemet kihagy a szívverésem még ilyen állapotban is, kétségtelen, hogy ebbe a Chadbe szerettem bele nem is olyan régen. Éppen mondanám neki, hogy bízom benne, mikor megragadja a kezem és újra határozottá változik, mint aki parancsolgatni próbál, amiről tudhatná, hogy nincs rám hatással. Megint csak felszólalnék, hogy nekem aztán ne akarja megmondani mit csináljak, mikor még dünnyögve finomít magán. Szorosan fogja a kezem, így félvámíprként ennyi vérrel a szervezetemben is esélytelen ellene harcolnom, a boszorkány képességeim pedig most túlságosan puhányak. Kissé dühösen, mégis megadva magam az akaratának megyek ki vele a bárból otthagyva az édeshármas másik tagját. Szomorúan nyugtáztam magamban, hogy ebből nem lesz hajnali nassolnivaló.
Long beach Island
Még mielőtt elhagytuk volna New York füllesztő betontengerét, mindig zajos utcáit Chad volt olyan kegyes, hogy 5 perc erejéig megengedte, hogy összecsomagoljak magamnak pár holmit. Nem voltam hajlandó felengedni a lakásomba, mivel fogalmam sem volt éppen milyen állapotok fogadnák őt. Nem akartam egy vértől tocsogó házba invitálni, így bele mentem a játékba és tettetett sértettséggel rohantam fel pakolászni. Egy kisebb magángépre szálltunk először, amin rajtunk kívül a pilóta és a stewardess tartózkodott, ahogy Chad szavaiból kivettem nem az övé a gép csak bérli, így voltam olyan kedves és visszatartottam a szomjamat. Helyette beértem a finom lazaccal egy kevés kaviárral pirítóson és persze finomnál finomabb minőségi pezsgőkkel. De leginkább Chad bámulásával töltöttem az utat, szemeimmel már tucatszor levetkőztettem és elképzeltem miket fogok vele tenni nemsokára. Az óceán partján szállt le a gép, ahol egy feteke limuzin fogadott bennünket, járművek tömkelegén utaztunk, de a látvány kárpótolt mindenért. A betondzsungelt felváltotta a gyönyörű tengerpart, a bőrömön éreztem a megnyugtató sós levegőt a fülledt beton után. Itt életre kelt a nár maga mögött hagyva a bűzös, dohos valóságot, mintha egy külön világban lennénk. Az út pár órát vett igénybe, ami alatt sikeresen kiment belőlem az alkohol nagy része, a pezsgő csak szinten tartott, aminek köszönhetően már nem fenyeget a részegség. Amellett a vér adta mámor is eloszlott elmémről, így képes vagyok a logikus gondolkodásra, már amennyire ez lehetséges Chad mellett. Az autó hátsóülésén elkényelmesedve, kezeinket egymásbe fűzve végül megtörte az eddigi csendet Chad. Mesélni kezdett róla, hogy a hely az övé, felemlegette a származását, mire megint egy szemforgatással válaszoltam. - Tisztában vagyok a származásoddal édes, túlságosan sokszor felemlegetted már nekem. Annak ellenére, hogy nem rendelkezem grófi leszármazottakkal hidd el engem sem vet fel a szegénység, világ életemben megdolgoztam azért, hogy most luxus körülmények között élhessek - válaszoltam kissé felszínesnek tűnve, amit egy puszival az arcára tompítottam. Sosem láttam ennyire édesnek, mintha kifordult volna magából, ezt az énjét sosem láttam még. Mintha két különböző férfi lenne, miattam felszabadította a helyet, édesen rám mosolyog, miközben az autó egyik-másik irányba kanyarog felfelé az úton. A tengerpartot elhagyva a város fölött húzódó hegekbe tartottunk. - Nem számít hol vagyok és milyen az a hely, ha velem vagy - mosolygok vissza, majd egy apró csókkal jutalmazom arcát végig simítva. Közben a limuzin megáll, a sofőrunk egyetlen szó nélkül beviszi a csomagjainkat, miután kinyitotta nekünk a hátsó ajtót. A ház előtt állva mindent megcsodálhatok, a monumentális épületet, a gyönyörű virágokkal borított kertet és fényűző medencét. Ahogy a körülöttem lévő világot figyelem csillogó szemekkel hallom, amint Chad hozzám beszél. Pillantásunk találkozik és látom magam előtt összevont szemöldökét, amit csillapít azaz érzés, hogy megszorítja kezemet, mégis kérdőn tekintek rá. Nincs szükségünk szavakra, annélkül is tökéletesen megértjük egymást, így hagyom hadd folytassa mondandóját. Már megtanultam, hogy ha valami bántja, aggasztja vagy csak albizonytalanítja olyankor szépen fokozatosan nyílik meg előttem, ha nem szólok közbe, a kezét is elengedem, nem akarok véletlen a fejébe nézni, hiszen ez is előfordult egyszer-kétszer. Mosolyom kiszélesedik, ahogy meghallom én vagyok az egyetlen, akit ide hozott. Igaza van, itt magunk lehetünk, azok, akik vagyunk, együtt. Felé fordulok, szerelemtől csillogó szempárral, majd a nyakába vetem magam mindenféle előjel nélkül. - Köszönöm - ujjongok, akár egy kislány, aki megkapta a tökéletes karácsonyi ajándékát, majd a hajába túrok. Kissé eltávolodok, hogy szemeibe tudjak nézni, amikben minden alkalommal kicsit elveszek, majd óvatosan számat az övére helyezem. - Szeretlek Chad Brannagh - suttogom ajkaiba mielőtt érzéki csókban forrnánk össze. Fogalmam sincs mi vár ránk, de nem is érdekel míg együtt vagyunk. Boldog vagyok mellette és csakis ez számít.
Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés - az én számomra végképp az. Élt egy Chad Brannagh, kilencszáz éven át ugyanúgy, teljesen egyformán. Nem vetettem meg az élet apró, meg kevésbé apró élvezeteit. Öltem, hajszoltam a halált, a kurvákat, a gyönyört, élveztem az általam okozott fájdalmat, a hatalmamat mások felett. Soha nem bántam meg semmit - akkor sem, mikor holtak tömegét, vagy meggyötört, síró nőket hagytam magam mögött. Szilárd talajon állt a világom, megrendíthetetlenül, egészen néhány hónappal ezelőttig, mikor megláttam egy bárban ezt a termetet, ezt a hajzuhatagot, és ezt a semmi mással össze nem téveszthető szempárt. Egy éjszakát reméltem tőle, egy észvesztő, vad éjszakát - most pedig itt vagyok vele, egy olyan útra hozva őt magammal, amit sosem lettem volna képes feltételezni. Ha valaki fél évvel ezelőtt azt mondja nekem, már attól szebben süt majd számomra az égen a nap, hogy Angel velem van, vagy harsányan kiröhögtem volna az illetőt, vagy ott helyben kitörtem volna a nyakát, megtorolva a pimaszságát. Nézem Angel arcát, ahogy elömlik rajta az öröm, mint ahogy a napfény ragyog be egy szobát. Boldogság játszik a pillantásában, ahogy nyakamba veti magát - igaz, váratlanul ér a dolog, csaknem hátra is tántorodom. Egy pillanatig nem tudom, mihez kezdjek, nem vagyok efféle kitörésekhez szokva, majd lassan, és némileg tétovázva, de végigcirógatom a hátát. Szavai, az újfent kimondott vallomása pedig meglepő módon elindít bennem valamit. Egy megmagyarázhatatlan, sosem tapasztalt jó érzés cikázik végig rajtam, lábujjamtól egészen a fejem búbjáig, oda-vissza, és a szívem olyan sebességre kapcsol, ami már szinte nem is létezik. Csak egyetlen öleléstől, és a boldogságtól, amit okoztam neki. Ez egyszerűen nem csak nonszensz, hanem végtelenül megdöbbentő is. Egyszerűen nem értem, mi történik velem... - Gyere - fogom meg aztán a kezét - nem mintha menekülni akarna - és a házba kalauzolom. A nappalira és a konyhára csak egy pillantást vetünk, egészen a hálószobáig meg sem állok vele, ahol már ott állnak csomagjaink az ágy mellett. - Délelőttönként megérkezik a személyzet: egy takarító, és egy szakácsnő. Szóval olyan emberi, gyarló problémákkal, mint a porszívózás vagy a főzés nem kell foglalkoznunk - vigyorgok. - A nap többi részében viszont egyedül vagyunk, és az csak a miénk. Azt csinálunk, amit csak szeretnénk - fogom át Angel derekát, és közel húzom magamhoz. - Van másik hálószoba, de ne is álmodj róla, hogy oda engedlek. És ez nem alku, vagy megbeszélés kérdése. A te helyed itt van, az én ágyamban - mondom ellentmondást nem tűrően. Tisztában vagyok vele, mert néhányszor lemeccseltük már, hogy gyűlöli, ha parancsolgatok neki, de meg kell szoknia, hogy ilyen vagyok. Azt mondta, hogy szeret. Ha tényleg ez az igazság, fogadjon el így. Ilyen vagyok, nem tudok, de nem is akarok változni. - Mit szólnál, ha átöltöznél, és kipróbálnánk a medencét? - suttogom aztán halkan, majd hunyorogva nézek bele csillogó szemeibe. - Aztán... meglátjuk, mivel tudjuk eltölteni még az időnket - teszem hozzá sokat sejtetően, bár bolond lenne, ha nem értené a célzást. Azóta majd' megőrülök a vágytól, mióta a bárban felhergelt - de kivételesen tudok türelmes lenni, és kivárni a legjobb időpontot. Most egyszerűen nem akarok cirkuszt, meg veszekedést, jól akarom magam vele érezni. Egyszer az életben én is csinálhatok olyasmit, ami abszolút nem vall rám.
"Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül."
Egy időben azt hittem az álmaim sokkal szebbek a valóságnál, így minden éjjel elalvás előtt izgatottan vártam a következő utazást. Aztán valami megváltozott bennem, már nem számított a kor, nem hatottak rám a betegségek sem, az életem egy nagy utazássá változott a halhatatlanság átka miatt, ez azzal járt, hogy sokszor rémálom lett az álmaimból. Végül egy-két hónappal ezelőtt minden értelmét vesztette, irracionális dolgok tucatját követtem el, szívemet követtem és ennek köszönhetően nem is lehetnék boldogabb. A saját tündérmesémbe csöppentem, ahol a hercegem nem szőke, még csak nem is kedves igazán, ahogy fehér lova sincs. De a fele királyság az övé, ahogy a szívem is. Ezt nem is tudnám jobban kifejezni, egy ölelést követően, - ami majdnem burulással jár - újra bevallom neki érzéseimet. Reményeim szerint már nem riasztja ez a pár szó, Végül lassan végig simít a gerincem mentén, boldogságom határtalan. Nem akarom, hogy bármi beárnyékolja ezeket a perceket, jól szeretném érezni magam vele, veszekedés és harc nélkül. Kezemet megfogja, készségesen kulcsolom össze ujjaimat az övével, hagyom hadd húzzon maga után befelé a házba. A nappalin és konyhán átrohanva egyetlen pillantást tudok csak vetni a helyiségekre, mire észbe kapnék már a szobában állunk a csomagjaink mellett. Halkan kuncogok szavai hallatán, miszerint a takarítás és főzés alantas dolog lenne. Még ember koromban többször foglalatoskodtam ilyesmivel, segítettem a törzs női tagjainak. Vigyora kizökkent a gondolatmenetemből, derakamat átfogja, mire már reflexszerűen kulcsolom át nyakán a kezeimet, hogy még annál is közelebb kerülhessek hozzá. - Hmm, nem is értem mire akarsz célozni - vigyorgok olyan ártatlan arcot vágva, ami tőlem kitellik. Tisztában vagyok vele, mire akar célozni, hiszen régen töltöttük együtt az éjszakát. A bárban pedig majdnem felforrt közöttünk a levegő, így azon csodálkozok, hogy még rajtam vannak a ruháim. Máskor már régen a lepedő összegyűrésén dolgoznánk. További szavai kissé parancsolóak, amire haragosan szoktam reagálni, de most ez meg sem fordult a fejemben. Ez nem az a helyzet, amellett pedig el kell fogadnom a hibáival együtt, hiszen azok is hozzá tartoznak. - Na de Mr. Brannagh csak az ágyában van helyem? - hangom dorgáló, mégis szemeimben ott csillog a játékos tűz. Kezeimet magam mellé engedem és egy lépést hátrálok, mint aki megsértődött. Várom a válaszát, bár fel vagyok rá készülve, hogy nem fogja elnyerni a tetszésem vagy kitér a válasz elől. - Tetszik az ötlet és örülök neki, hogy hoztam magammal fürdőruhát - vágom rá egyből mosolyogva, de hunyorát látva felhúzom az egyik szemöldököm érdeklődve. Mosolyom vigyorrá szélesedik, amint meghallom gondolatmenetének folytatását. Megrázom a fejem. Lehetetlen egy alak, nem is ő lenne, ha nem jön elő ilyen ötlettel. A hátamhoz nyúlok, gyetlen mozdulat segítségével lehúzom a ruhám cipzárját, mire az hangtalanul a földre hull. - Ez esetben a fürdőruhára sem lesz szükség - várok egy kicsit, hogy szemét rajtam legeltethesse. Egyetlen pillantással végig mérem, majd mintha mi sem történt volna elindulok a medence irányába.
Kézen fogva húzom el Angelt egészen a hálószobáig, és noha eszem ágában sincs zsákként vonszolni magam után, igencsak szedni kell a lábait a nyomomban, így épp csak áthaladóban tud néhány pillantást vetni a konyhára meg a nappalira. Máskor ilyenkor már nyávogna, vagy épp hisztizne egy sort, gyilkos pillantások kíséretében, most azonban csendesen engedelmeskedik. Nem jövök rá, a hely hangulata miatt, vagy épp amiatt, mert már kiismert annyira, hogy tudja, mikor ne álljon ellent az akaratomnak, de most kimondatlanul is hálás vagyok érte, hogy nem szít veszekedést. Hálás, én? Irgalmas isten, belőlem tényleg kiporszívózták a régi Chad-et. Életemben nem voltam hálás soha, senkinek, semmiért. Agyrém az egész... néha nem is tudom, mitől ijedek meg jobban. Angeltől, vagy saját magamtól, és a bennem dúló, egyelőre megnevezhetetlen érzelmektől. Nos, nem hogy hisztit nem kapok, hanem még egy édes kis kuncogással reagálja le a szavaimat, amitől azt érzem, kedvem támadna az ágyra fektetni, és... az ördögbe is, nem csinálni vele semmit, csak gyönyörködni arcában, szájának ívében, sűrű hajában, és bársonyos, puha bőrében. Jókora levegőre van szükségem, hogy ne rohanjam le azonnal - de azt hiszem, valami okból kifolyólag nem akarom úgy érezni, hogy tartozik bármivel is azért, mert épp elcipeltem őt idáig. Sosem érdekelt, mit gondoltak nők rólam, vagy épp tetszett-e nekik vagy sem, hogy magamévá tettem őket, de Angellel - vele ezt egyszerűen nem lehet. Ha megtenném, alighanem most látnám őt utoljára, és ez a lehetőség nem épp kecsegtető. Valahol a lelkem mélyén úgy érzem, csak simán és egyszerűen szükségem van rá. - Nem csak az ágyamban van a helyed - dünnyögöm, mikor két karjával átfogja a nyakamat, és teste az enyémhez simul. - Mellettem van a helyed. Ezért vagy most velem - teszem hozzá és zavarba jövök. Egy újabb első alkalom a listámon. Kilencszáz éve nem fordult elő velem ilyesmi. Úgy érzem magam a közelében, mintha egyszerre lennék az a felnőtt férfi, akinek megismert - akaratos, kegyetlen, kemény és ellentmondást nem tűrő - ugyanakkor egy félénk kisfiú, aki most teszi meg első lépéseit egy úton, ahol még mindeddig soha nem járt. Na persze, ő viszont nem Angel lenne, ha nem élvezettel húzná az agyamat, meg a vágyamat egyszerre: mintha valami lassított erotikus filmet néznék, úgy dobálja le a ruháit, és elindul a medence irányába egy sokat sejtető mosoly kíséretében. Ingerlően ringatja közben csípőjét, és hogy nem ugrom rá azonnal hátulról kizárólag a szerencséjének köszönheti. Na meg persze még egy valaminek: ő még nem tudja azt, amit én - hogy a szakácsnő ma kivételesen délután érkezik. Lássuk, mit szól majd ez a kis boszorkány, amikor épp meztelen fürdőzésen kapják a medencében. Magamban nevetek csak, elképzelve a jelenetsort, aztán követem Angel példáját: leszórom a ruháimat, csak az feszülős bokszernadrágot hagyva magamon, majd nekiiramodom, és mire Angel kiért, és már mellette elfutva egy jól irányzott fejesugrással a vízbe vetem magam. Akkor bukkanok a felszínre, mikor ő is befelé lépdel a lépcsőkön, és örömmel, boldogan ránevetek. Még sosem éreztem magam ennyire élettel telinek, mint a közelében.
"Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül."
Ha szeretsz valakit, akkor a részeddé válik. Része mindannak, amit teszel. Benne van a levegőben, amit beszívsz, a vízben, amit megiszol, a vérben, ami az ereidben folyik. Az érintése örökké megmarad a bőrödön, a hangja örökké a füledben cseng, a szavai örökké a fejedben járnak. Ismered minden álmát, mert a rosszak a te szívedet is megsebzik, a szépek pedig téged is boldoggá tesznek. És nem tartod őt tökéletesnek, hanem ismered minden hibáját, tudod róla a teljes igazságot, felfedezed a legrejtettebb titkait, de mindez nem ijeszt el tőle; sőt ettől csak még jobban szereted őt, mert nem vágysz a tökéletességre. Csakis őt akarod. Azt hiszem így kell leírni az igaz szerelmet, legalábbis a legtöbb könyv így ír róla. De az, ami Chad és köztem van ennél sokkal több. Egy megmagyarázhatatlan kötelék, aminek köszönhetően az életünk tökéletes, képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni. Ezt neki is be kell látnia egyszer, ahogy én is bevallottam már egy párszor az érzéseimet neki. Tudom milyen gyűlölve szeretni és szeretve gyűlölni. Csipkelődő kérdésemre nem hittem, hogy válasszal szolgál, de még mindig képes meglepetést okozni. Dünnyögve mondja ki a szavakat, miszerint nem csak az ágyában van helyem. Én kis naiv azt hittem ennyivel be kell érnem és többet nem is fog mondani, de megint tévedtem. Ahogy kimondja a következőket szemeim elkerekednek egy pillanatra, majd szerelem csillan meg benne. Egy apró csókkal jutalmazom a vallomását. - Igazából azért vagyok veled, mert elhurcoltál ide - válaszolok csipkelődve, de mielőtt bárit mondhatna belé fojtom a szót egy lágy, engesztelő csókkal. Magamon érzem a nyáladzó tekintetét, de nem foglalkozok vele, a medence felé haladok emberi tempóban. Ahogy ismerem utánam fog jönni, sőt reményeim szerint hátulról magához von és a hálóba hurcol. Mellettem fut el vámpír gyorsasággal és egy fejessel a vízbe veti magát, míg én a lépcsőt használom. Boldogan nevet rám, amint kiemeli fejét a víz alól, látom, hogy rajta van bokszer. Megrázom a fejemet gyermeki jókedve láttán, majd nevetek vele együtt. - Olyan vagy, mint egy kisgyermek - mosolygok, majd elmerülök a víz alatt és úszni kezdek felé. Előtte bukok ki a vízből, vigyorogva, lábaimmal át kulcsolom a csípőjénél, míg karjaimat a nyakánál fonom össze. - Túl sok ruha van rajtad - jegyzem meg lebiggyesztve alsó ajkamat, nem tetszésemnek hangot adva. - Van kedved játszani velem? - súgom a fülébe, ezt követően nyakát hintem be apró csókokkal.
- Ja, hát persze - forgatom a szememet sokatmondó ábrázattal. Hiába, a nők tényleg kiismerhetetlenek - Angel meg főleg. Alighanem ezért nem is kerestem soha az érzelmeken alapuló kapcsolatokat - vagy mondjuk úgy, hogy a legkevésbé sem bántam, hogy kimaradtam az ilyesféléből - bőven megelégedtem a testi kapcsolatokkal. Teljes mértékben kielégítőek tudtak lenni az ilyen kötelékek is, ha élhetek némi morbid humorral. Az egyetlen nő, aki ellent mond ennek a felállított tézisnek itt áll előttem, és épp kötekszik - nem durván, csak a maga szokásos, és "csakazértis" modorában. Mindenesetre különösebb megtorlás nélkül hagyom a szájalását - ő még nem tudja, ahogy egy szál semmiben kiringatja formás hátsóját a medencéhez, hogy a bosszúm ezúttal meglehetősen mulatságos lesz - számomra legalábbis. Mikor egy hirtelen ötlettől, és a futás lendületétől felspanolva megelőzöm, jókora fejessel csobbanva a medencébe, nem is bánom, hogy a kellemesen hűvös víz nyaldossa a bőrömet. Nincs kizárva, hogy ha még fél percig legeltetem a szemem az idomain, a házvezetőnő olyan látványra nyitott volna be a házba, ami talán kikezdte volna az idősödő mexikói asszonyokra jellemző vallásosságát. Vigyorogva vállat vonok, ahogy tesz egy megjegyzést a viselkedésemre, aztán figyelem, hogyan törik meg rajta a fény játéka mikor a víz alá bukik, és félrebiccentett fejjel nézek rá, ahogy felbukkanva rám csimpaszkodik. - Nem vagyok gyerek - rázom a fejem. - Kilencszáz éves vagyok. Nem mellesleg, szerintem néhányszor tartottam már róla bemutatót, hogy nem vagyok kiskorú, hanem felnőtt férfi - vonogatom pimaszul a szemöldökömet, és belemarkolok a fenekébe, mikor két lábát csípőm köré kulcsolja. Nagyon bátran játszik a tűzzel, és más körülmények közt már készséggel engednék a csábításnak, de egyelőre muszáj vagyok féken tartani magam. - Egy bokszer van rajtam. Kétlem, hogy ez sok lenne - kajánkodom. - És tudod jól, hogy soha nem mondok nemet az ilyesféle, játékra szóló invitálásra, de előbb nekem van egy játékom számodra - pukkadozom a visszafojtott nevetéstől - én a vámpírhallásnak köszönhetően hallom azt, amit ő most talán nem - legalábbis, ha boszorkány énje uralkodik rajta. Kissé távolabb tempózom tőle, nem túl messze, talán csak egy méterre, mert már hallom, ahogy nyílik az udvar ajtaja, és léptek kopognak a medencét körülvevő köveken, hogy a következő pillanatban felbukkanjon a házvezetőnő terebélyes alakja, egy halkan elmotyogott !Mios dio! kíséretében. Még mindig magamba fojtom a nevetést, csak az ajkam reszket árulkodóan, és kíváncsian várom, erre mi lesz Angel reakciója - aki tökéletesen láthatóan egy szál semmiben áztatja magát a medence kellős közepén.
"Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül."
Többféle szerelem létezik a világon, az egyik plátói, ami az eredeti értelmében egyneműek közöttit jelent, de a modern világban már olyat, melyet csak az egyik fél érez. Míg van a viszonzott szerelem, amiből egy gyönyörű kapcsolat születhet. De vannak olyan szerelmek melyek olyan lángolóak, hogy megégetik az embert. Mégis minden szerelem egyezik valamiben a kezdet kezdetén lángra lobbantja a szívünket, amely olyan tettekre sarkall, amit még álmodni sem merünk. A vámpírok érzései fokozottabbak, mindent sokkal mélyebben élünk meg akár fájdalomról, akár szerelemről legyen szó. Azt a szerelmet, mit Chad iránt érzek lehetetlen szavakba önteni, a költők verseikben földöntúli szrelemről beszélnek, de azok a szavak is alig közelítik meg a valóságot. Ez a valami annál sokkalta több és magasztosabb. Úgy hiszem a sors direkt sodort össze minket, ez az akarata, hogy valami gyönyörűt teremtsünk közösen. Egymás mellett tanulásra lettünk ítéltetve és arra, hogy szeressük egymást, ahogy soha senki azelőtt. Ahogy rá kulcsolom lábaimat, oldalra döntött fejjel néz rám, éppen kérdésre nyitnám az ajkaimat, mikor fejét rázva morgolódik. Nevetek rajta, majd szemeimet forgatom, ahogy azt ecseteli miért nem gyermek. Arcát látva mosolyra húzódik szám, amint fenekembe markol jóleső morgás hangzik torkomból. Sosem viselkedtem így még, de most mindent megadnék azért, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Elragadott a hév és semmi mást sem akartam csak őt most és mindörökre. Nyelvemmel csettintek rosszalóan, mikor a rajta levő alsóneműt nem hajlandó levenni, azt hihetném, hogy nem kíván. Meg is fordul a fejemben a gondolat, de egyből el is hessegetem, mikor meghallom nem csak én készültem játékkal. Gyermekded kíváncsiság csillan meg szemeimben, pajkosan rá mosolygok annélkül, hogy egy pillanatra is elengedném. - Hmm, tényleg? Mi lenne az? - teszem fel a kérdést. Viselkedése eléggé zavaró, olyan mintha valamit titkolna előlem. Valamire nagyon fókuszál, az arcáról képes vagyok leolvasni, a vámpír képességeim kissé tompultak amint kiment a szervezetemből a mértéktelen vér. Chad eltempózik tőlem, így egyedül maradok a medence közepén. A repülőút alatt kitisztult a szervezetem, így eltelt egy kis idő, mire meghallottam az idegen jöttét. Egy-két cipőkoppanás után meglátok egy terebélyes spanyol nőt, aki ijedtében kiáltott fel évakosztümöm láttán. Mindeközben Chad már fuldokol a nevetéstől, hiszen ő jól tudhatta, hogy jön ez a nő a nyaralóba. Mérhetetlen haragra gyúlok, amit felhasználva elő csalogatom a vámpír énemet és a pillanat tört része alatt a nő előtt termek. - Ha nem akarsz most rögtön meghalni menj be szépen a házba és tedd a dolgod, míg jó kedvemben vagyok. Akármit is hallasz nem fogsz kijönni onnan. Most menj! - igézem meg egy bűbájos mosoly kíséretében. Megvárom, míg megteszi, amire kérem majd Chad felé fordulok, szemeim szikrákat szórnak. - Chad Brannagh te alávaló féreg! Mégis hogy volt képed ezt tenni velem? Megaláztál engem! - kiabálom egyenesen neki szegezve. A méreg fortyog bennem, erős érzelmi kitörésemnek köszönhetően a levegő egyetlen másodperc alatt egy-két fokot lehül, míg a szél mozgásba lendül. - Gyűlöllek teljes szívemből! Végeztem veled, sosem volt értelme egy cseppnyi időt is pazarolni rád. Elmegyek innen, most rögtön - vagdalódzok a szavakkal, majd egy törölközőbe tekerem a testem. Nem érdekel hogyan, de minél előbb itt akarom hagyni ezt a helyet.
Ha megtaláljuk a megfelelő kulcsot, vagy eszközt, akkor minden nő lelke nyitott könyv - legalábbis így tartják. Nos, a jelek szerint ez Angel-re vagy nem igaz, a kivétel erősíti a szabályt alapon, vagy pedig én magam vagyok olvasni képtelen analfabéta - nem tudom a választ erre a kérdésre. De egy biztos: talán túlságosan is nyeregben éreztem magam. És ez ezúttal nem a velemszületett önteltségnek, vagy arroganciának tudható be, hanem Angel meglehetősen szeszélyes természetének. Bármiféle, vagyis sokféle reakciót vártam: hogy nekem ront, apró öklével a mellkasomat püfölve, egyszerre elhordva engem mindennek és nevetve közben, vártam hogy nyelvet ölt rám, vagy a maga módján majd megtalálja a lehetőségét a revansnak, de... nem, ezt a reakciót igazán nem vártam tőle. Annak mindenesetre örülök, hogy Angel meghagyja Maria életét: elég régi bútordarab már ahhoz, hogy megváljak tőle, és a családjának nehéz lenne megmagyarázni az eltűnését. Így némileg megkönnyebbülök, ahogy Angel megigézi, majd a házba küldi - de a fellélegzésem csak átmeneti, néhány másodperces, mert a következő pillanatban Angel felém fordítja haragját, nekem pedig még csak nem is kell látnom vagy tapasztalnom a boszorkányerejét, behunyt szemmel is tisztában lennék vele, hogy körülöttem tombol. Néhány pillanatig úgy érzem, hogy nem is Long Island nyaralójának medencéjében pancsolok, hanem az Antarktisz egy jégtábláján heverek, és dermedt némasággal nézem, hogy fordul sarkon Angel, velős szavak kíséretében. A jelzőket, amiket a fejemhez vág, megszoktam már, lévén nem először hallom - sem tőle, sem másoktól. Az viszont már meghökkent - igazán némileg meg is ijeszt - amikor beburkolja magát egy törülközőbe, és menetre készen áll ahhoz, hogy pakoljon, és eltűnjön nem csak innen, hanem az egész életemből is. - Na nem - morgom, kipattanva a medencéből, és azon vizesen odaállok Angel elé. - Ajánlom, ezt a marhaságot most azonnal verd ki a fejedből! - villantom rá a szememet már én magam is telve haraggal, aztán ahogy hang nélkül elfordul tőlem, csak egy megvető pillantás kíséretében, megragadom a karját, hogy magamhoz rántsam. - Nem mész te innen sehová! - sziszegem. - Még csak az kéne! Tényleg azt hiszed, hogy engedem, hogy a saját fejed után menj? - vigyorgok rá aztán a már megszokott mosolyommal, ami mögött láthatja a valódi Chad-et, azt, akit szíve mélyéből utál. - Azt fogod csinálni, amit akarok! - rázom meg kissé karjánál fogva, és nem érdekel, miféle boszorkánycsellel fog bosszút állni ezért. Amikor kapálózni kezd, és szabadulni próbál, egy másodperc alatt testéhez szorítom mindkét karját, majd az én két karom bilincsébe zárom - moccanni sem bír ilyenformán. A hisztis nők ellen mindig jól beválik ez a módszer. - Azt mondtam, itt maradsz! - kiáltok rá emésztő dühvel. - Nem foglak elengedni! Az isten verje meg, azért hoztalak ide, mert szeretlek! - ordítom az arcába teljes hangerővel - hogy aztán a következő másodpercben a hangoskodásom úgy szakadjon félbe, mint amit elvágtak. Ha előfordult eddig bármikor is meglepődés az életemben, hát hozzá sem mérhető ahhoz a döbbenethez, amit ebben a pillanatban érzek. Olyan sokáig, és olyan boncolgattam már, vajon miféle emóció köt Angel-hez, és lám, most egy önfeledt, ösztönös pillanat robbantotta ki belőlem a valós igazságot. Amit eddig éreztem, ami eddig vonzott hozzá... csakugyan ez lenne, ilyen lenne a szerelem? Ez az egyszerre fájó, gyötrő, mégis vágyott, és édes érzés ami a mellkasom közepébe fészkelte magát... ilyen lenne? Nem tudom a választ, és nem tudom, mit tehetnék azért, hogy maradásra bírjam a nőt, aki mindennél többet jelent nekem, és nem tudom, mit tegyek azért, hogy úrrá legyek önmagamön ebben a morbid helyzetben. Csak elengedem Angelt, hátrálok egy lépést, testem minden porcikájában pedig egymással ellentétes érzelmek cikáznak: félelem, döbbenet, megrőkönyödés, határozatlanság. Azt hiszem, teljes sokkot sikerült okoznom - nem, nem csupán Angelnek - önmagamnak is.
A sorsom az volt, hogy megismerjem őt, de sosem hittem volna, hogy rövid idő alatt ennyi mindent fog jelenteni számomra. Visszavonhatatlanul belé szerettem mindazok ellenére, hogy az elején gyűlöltem, egy részem talán most is megveti, amiért régen átváltoztatott, de az iránta érzett szerelem ezt réges-régen felül írta. A tette miatt egy hosszú teljes életet élhettem, ami még nem ért véget. Mindent megtettem volna érte, akartam, hogy ez működön közöttünk az ellentétek ellenére is. A szívemet neki adtam és a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy ő a másik felem. Mégis most itt állok a nyaralója medencéjénél és elhatároztam magam. Döntöttem. Itt fogom hagyni és többet vissza se nézek. Belefáradtam az állandó harcba, erre nincs szükségem. Mindazok ellenére amit együtt átéltünk a döntésem megmásíthatatlan. Túlságosan erősen akartam a testek háborúját, hogy azok kibékültek. A törölközőt magamra tekerve indultam volna, de egy morgást hallatva kipattant a medencéből és elém állt. Szemei rám villannak, éppen olyan haragosan mered rám, mint én. Elfordulok tőle megvetően, nem akarok rá nézni, már nincs értelme. Én, aki a végsőkig képes harcolni mindenért, most feladtam. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni a viselkedését, nem fog megváltozni, így könnyebb lesz, ha itt hagyom. Karomnál fogva magához ránt és sziszegve próbál nekem parancsolgatni. - Nem te fogod megszabni nekem, hogy mit csináljak! - vágom hozzá, miközben próbálok tőle szabadulni. Rá meredek, miközben fejemben a megfelelő varázslaton gondolkodom, hogy ártalmatlanná tehessem. Fellengzős mosolya láttán még nagyobb haragra gyúlok, éppen olyan arrogáns, mint a kezdetek kezdetén. Nem uralkodhat felettem, ahogy parancsolni sem parancsolhat. Karomnál fogva megráz, mint ahogy a dacos kisgyermekeket szokták rendere utasítani. Próbálok kiszabadulni markolásából, mire testét az enyémhez préseli, kezeit körém tekeri, hogy moccanni se tudjak jóformán. - Azt el is felejtheted Brannagh! - sziszegem neki a fogaim között. Az érzéseim nem változtak az irányába, mégis most a düh uralkodott el rajtam, ahogy a testem az övéhez préselődik érzem a kettőnk közötti kémiát. Ha nem tennénk ezt egyfolytában már régen az ágyban lehetnénk a lepedőt gyűrve, de neki kellett ez a kis revans. Rám kiált, amitől össze rezzenek, sosem tette ezt. Minden alkalommal én kiabáltam le a fejét, míg ő dacosan tartotta magát. Most fordult a kocka. Az utolsó szavai teljesen lesokkoltak. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, mintha egy teljesen más ember állna előttem, mint az előtte lévő percekben. Teljesen elnémul, csend telepedett kettőnk közé, valószínű a sokktól, amit magának is okozott. "...azért hoztalak ide mert szeretlek!" vizhangzik a fejemben a mondata, aminek köszönhetően minden más értelmet nyert. Végül elenged, aminek köszönhetően hatalmas üresség támad bennem, olyan mintha az egyik felem eltűnt volna. Percekig állhattunk így egymással szemben magunkba roskadva, mire megtudtam emészteni a történteket. Egyetlen szó nélkül közelebb léptem hozzá, két kezem közé fogtam az arcát, szemeibe fúrom sajátomat. Csak nézem, próbálom megfejteni mi játszódhat le a fejében, majd halvány mosolyt eresztek meg. Apró csókot lehelek ajkaira aztán elengedem arcát, átölelem őt, miközben fejemet a mellkasába fúrom. - Sajnálom - suttogom alig hallhatóan neki, remélem érti mire célzok. Ezt követően fel pillantok rá és hevesen megcsókolom, biztosítva arról, hogy nem fogok elmenni. - Én is szeretlek - teszem hozzá vigyorogva. Ellépek tőle, megfogom a kezét, elindulok vele a házba, remélem jön magától és nem kell boszorkánycselhez folyamodnom.
Fogalmam sincs, a vámpírok vajon kaphatnak-e sokkot. Ha nem, akkor én itt és most forradalmasítom a tudományt, mert nekem alighanem sikerült. Úgy állok, teljesen lebénulva, hogy ha most az életemért kéne küzdenem se nagyon lennék képes felemelni a kezem, és nem látom ugyan magam tükör híján, de tisztában vagyok vele, hogy nagyjából olyan fehér lehetek, mint az Angel köré csavart törülköző. Az arcomra kiülő teljes bambaságról meg már ne is beszéljek. Hallom a hangomat, tisztában vagyok vele, hogy az én torkomból szakadt ki az a szó, aminek a kimondására eddig nem tartottam magam képesnek, de most, hogy megtörtént, már nem bánom. Egész egyszerűen azért, mert alighanem az a teljes igazság. Sokáig tartott, míg rájöttem, és nyilván kell idő még ahhoz is, hogy elfogadjam, és tudatosítsam magamban, hogy képes vagyok olyan érzelmekre, amikről úgy hittem, bennem egyszerűen nem lehetnek, és nincsenek meg. De egy biztos: ha kimondtam, tudom, hogy őszintén mondtam. Hogy viszont Angel hogy fog reagálni, arról fogalmam sincs. Tudom, hogy mit érez irántam, mert elmondta már: de ahogy jelenleg rám néz, mindenféle fenntartás nélkül el tudnám képzelni azt is, hogy a gyűlölete erősebb, mint a szerelem, amit irántam érez. Ha tehetném, most hangos, elkeseredett, és morbid hahotára fakadnék, mert ha valami, akkor ez tényleg őrület. A sors nem csak szeszélyes, de rohadt módon pofátlan is: két olyan embert sodort egymás mellé, akik egyrészt nem nagyon tudnák már elképzelni a világukat a másik nélkül, másrészt viszont ők maguk fojtanák bele a másikat egy kanál vízbe néhanapján. Megrezzenek, mikor Angel megmozdul, és elém lép, majd két kezét arcom két oldalára emeli finoman. Látom pillantásában a meglepettséget, de még mindig ott tombol mellette a düh is, így hát megadóan tűröm a sorsomat: biztosra veszem, hogy a következő pillanatban törött nyakkal roskadok majd a földre, hogy mikor magamhoz térek, már csak az üres házat találjam itt, és összeráncolom szemöldökömet mikor azon kapom magam, hogy soha nem hittem volna korábban, hogy ennyire tudna fájni az az érzés - a magára hagyatottság érzése. A csókja sem vesz le a lábamról - alighanem búcsúcsók. Nos, egy valamit elkönyvelhetek: én szúrtam el az egészet. De alighanem igaza van, ha menekülni akar: ilyen vagyok, és nem tudok, de nem is akarok változni. Nem adhatom meg neki azt, amit ő akar kapni a szerelemben: virágokat, szívecskéket és hasonlókat. Szeretem, de a magam konok, makacs, kegyetlen, és irányításmániás mivoltában. Ha ezt képtelen elfogadni, nem lázadok a sors ellen, csak simán megértem. Mikor viszont még mindig talpon vagyok - és épkézláb - majd Angel feje óvatosan a mellkasomra simul, szinte egy szuperszónikus repülőgép lökhajtásos robbanását érzem a szívemben. Ez a hitvány, áruló szerv a mellkasomban úgy ver, mint talán még soha életemben, és elönt - ha nem is teljes megnyugvás - de a lehetséges pozitív végkifejlet reménye. - Én... én... - keresgélem kissé a szavakat, majd erőt veszek magamon, és megköszörülöm a torkomat. - Nem, én sajnálom. Nem akartalak bántani. Én csak egyszerűen... - vonok aztán vállat. Ilyen vagyok, de ezt ő is tudja. Így hát nem is fejezem be a mondatot: felesleges kimondani a nyilvánvalót. - De amit az előbb mondtam, az színigaz - nézek bele a gyönyörű kék szemekbe, és magamhoz ölelem őt. Csaknem kilencszáz év kellett hozzá, hogy megtörténjen, de végül sikerült nekem is beleesnem abba az elmebeteg, idióta, és idilli állapotba, aminek szerelem a neve. Némán nézem, ahogy Angel végül kibontakozik a karjaimból, majd kézen fogva vezetni kezd a ház felé. - Gracias, Maria. Elmehet, mára ennyi volt - szólok oda menet közben a házvezetőnőnek, aztán engedelmesen talpalok Angel után. - Nem tudom, hová megyünk, de ugye jól értelmezem, hogy ez azt jelenti, mégsem mész sehová, és nem hagysz egyedül? - érdeklődöm egy halvány mosollyal az ajkamon - és ez egyszer engedek neki. Hagy tegye a kis bestia azt, amit akar - alávetem magam bármiféle elképzelésének.
Az élet olyan váratlan dolgokat képes produkálni, amikre képtelen vagyok egyből reagálni. Többször éreztem határtalan boldogságot, amelyekre a mai napok örömmel emlékszem vissza. Ugyanakkor a mai naptól kezdve ez lesz a legkedvesebb mind közül. Kettőnk kapcsolata olyan akár egy elb*szott szerelmi történet, aminek minden egyes fejezeténél tépi az olvasó a haját, hogy lehetnek a szereplők ennyire makacsok és indulatosak. A köztünk lévő szerelem leírhatatlan, mindent megtennénk egymásért és ez így van jól. Képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni, egy láthatatlan kötelék van közöttünk, ami napról napra erősödik. A szerelmi vallomása kizökkentett és egyetlen szempillantás alatt megváltoztatta az összes tervemet. Úgy döntöttem elhagyom, képtelen vagyok vele együtt élni, legalábbis ezt hittem. De azok a szavak mindent felülírtak, sosem hittem volna, hogy valaha kimondja nekem. Néha éreztem rajta, hogy szeret, de ez olyan ritka pillanatok egyike volt, mintha láttam volna egy hófehér hollót. Szóval nagyjából soha. Most itt vagyok, fejem a mellkasára hajtva, hallom, hogy majd' kiugrik a szíve a helyéről. Elkezd magyarázkodni, bocsánatot kér tőlem, mielőtt befejezné a mondandóját inkább csak megrántja a vállát. Nem kell kimondania, annélkül is tudom, hogy ő ilyen. Nem ez volt az első veszekedésünk és ahogy magunkat ismerem nem is az utolsó. Mosoloygnom kell, amint meghallom, hogy megerősíti az előbbi szavait, miszerint igazat szólt az érzéseiről. - Tudom - suttogom, miközben ölelésébe simulok, akár egy kiscica - ALig hiszem el, a nagy Chad Brannagh szerelmes és méghozzá belém - kuncogok vallomásán ércelődve, de engesztelés gyanánt egy apró puszit adok ajkaira. A házba menet fogalmam sincs hová tartok, az érzéseim vezetnek csupán. Vele akarok lenni, szorosan hozzá bújni, élvezni a pillanatot annélkül, hogy bármin is gondolkodnánk. Túl sok mindenen mentünk keresztül, úgy gondolom megérdemlünk ennyit. - Nem sokon múlott, hogy megöljem Mariat - teszem hozzá, míg elhaladunk a házvezetőnő mellett. Angyali mosollyal az arcomon integetek neki, hogy minél menjen el. Ő csak egy zavaró körülmény, amitől bármelyik pillanatban meg tudok szabadulni. A halószoba ajtajában torpanok meg kérdését meghallva, felé fordulok és látom halvány mosolyát. - Még meglátjuk, attól függ jófiú leszel-e - vigyorgok rá csínytalanul. Tarkójánál fogva magamhoz húzom, hogy szenvedélyesen megcsókolhassam, egyetlen pillanatra sem válok el tőle úgy haladok vele együtt lépésről-lépésre az ágy felé. Elengedem, majd az ágyra lököm, hogy fölé tudjak magasodni. - Most jöhet az, hogy az ágyhoz kötözlek aztán itt hagylak? - nevetek közelebb hajolva hozzá, szemöldököm huzogatom. Felakarom bosszantani, hogy előtörjön belőle az a Chad, akit annyira szeretek.
Korántsem lassan érő gyümölcs a szerelem, nem vár tavaszi záporra és napsütésre, lesújt, mint a villám, néha meg is semmisítve minket. Réveteg vagyok, mint aki csodát lát, lángol az egész lényem, az érzés túlárad rajtam, átöleli az egész mindenséget - most ez a nyaraló a mindenség, a ház, a medence vize, a napsütés, a nyár, az óceán idáig érezhető sós levegője. Csak állunk Angellel, szorosan összefonódva, szavak nélkül, ami ritka alkalom - legfőképp őt tekintve. - Mmm... - mormolom lustán, aztán felnevetek. - Ha téged meglep a tény, hogy képes vagyok a szerelemre, akkor mit mondjak én? - élcelődöm, aztán ahogy Angel megindul befelé, úgy követem, mintha varázslat hatása alatt állnék. Bár a drágám boszorkány-énjét ismerve, ez sem lenne kizárt. Megfordul a fejemben, hogy tényleg valami bűbájt használ rajtam: persze, nem szó szerint értve. Maga a lénye, a személyisége a varázslat, én meg lelkesen vetem magam alá eme bámulatos kis zsarnok minden szeszélyének és akaratának. Maria mellett elhaladva csak vágok egy bocsánatkérő fintort, és hála istennek, az öreglány tényleg régi bútordarab: arcizma sem rezzen, nyilván nem túl kedves élcelődésnek veszi Angel szavait. Mindenesetre leteszi a kötényét, és távozik, amiért kimondottan hálás vagyok neki. Egyrészt nagyon nem szeretném, ha az ittmaradásával kockáztatná az életét, amiért is egy komplett mexikói falu haragjával kellene szembenéznem, meg a felgyújtott nyaralóm látványával, másrészt meg vannak róla halvány sejtéseim, mi következik most, és örülnék, ha nem hallgatná végig egy meglehetősen heves, és intim együttléttel együttjáró hanghatásokat. Épp akkor csapódik mögötte a bejárati ajtó, mikor beérünk a hálóba, és Angel nemes egyszerűséggel, meg finom erőszakkal hanyatt lök az ágyra. Fölém magasodik, aztán heccelődő szavai hallatán elkapom a csuklóját, magam mellé rántom, és mire észbe kaphatna, máris helyzetet váltok vele: ezúttal én préselem őt a matracba, és szegezem oda félig testem súlyával. - Csak álmodj róla, édesem... - mormolom, aztán beletúrok a hosszú fürtjeibe, ahogy a párnán elterülnek, és kezemre csavarom, hogy finoman meghúzzam őket. - Légy jó kislány. Szelíd, engedelmes... és akkor egye fene, később talán beszélhetünk olyasmiről is, hogy időlegesen átadjam neked a gyeplőt. De egyelőre mondjuk úgy, hogy ne akard átvenni az én szerepet. Cserébe viszont ígérem, olyasmiben lesz részed, amiben az elmúlt évszázadban talán egyszer sem - mosolygok rá, szavaimmal ellentétben kedvesen, és nem látom ugyan magam, de anélkül is tudom, hogy a szemeim szinte természetellenesen csillognak, ahányszor csak rá nézek. - Tudod... - vágok aztán elgondolkodó pofát, és miközben egy csókot nyomok a nyakára, fél kézzel benyúlok a fiókba. - Egyszer engedtem neked valamit, és most szeretnék revansot venni érte - lóbálom meg a szemei előtt a bilincset, aztán hangosan felnevetek a meglepődött ábrázatán. - Igen, gyönyörűm. Mindenhol vannak készleteim - mulatok rajta, aztán gyengéden végigsimítok arcán. - Csak mondd, hogy te is szeretnéd, és azonnal a mennyekbe repítelek... szerelmem - teszem hozzá némi hezitálás után. Nem azért, mintha nem ez lenne az igazság, csak egyszerűen szokatlan a számból kimondani egy ilyet szót. De talán jobb is, ha gyakorlom - az eljövendőben sűrűn szeretném ismételni neki.
Apró mosoly jelenik meg a szám szélében, ahogy nevet és ő maga is konstatálja a meglepettségét. Egyikünk se gondolta volna soha, hogy ez megtörténhet valaha, mégis melegséggel töltötte el a szívemet a tény miszerint szerelmes belém. Terveim vannak vele a nap további részében, szerencséjére figyelmen kívül hagyja a takarítónőre tett megjegyzésem. Az öreglány biztos mérges tekintettel nyugtázta a viselkedésem, de éppen akkor csukódik a bejáraiajtó, mikor én megtorpanok. Reménykedtem benne, hogy hamar lelép az ember, amik itt fognak történni annak jobb, ha nem lesz fültanúja. A heccelésre válaszul elkapja a csuklómat, maga mellé ránt és mire feleszmélnék változott a helyzet. Fölém magasodik, a matracba préselődik a testem, de egyáltalán nem bánom. Kénytelen vagyok elnevetni magamat morgása hallatán, érzem ahogy a hajamba túr és szétteríti a párnán, abban reménykedtem, hogy finom lesz velem, ennek ellenére a kezére csavarja és finoman meghúzza. Aprót szisszenek, majd a tekintetem az övébe fúrom, mérgesen meredek rá davból, ugyanakkor még mindig ott bujkál az a mosoly a szám sarkában. Nevetek a következő egy és fél mondatán. Ugyanmár! Sosem voltam se szelíd, se engedelmes és nem is vágyom rá, akkor túl egyszerű dolga lenne és nem lennék több az egyik volt "partnerénél". Félígérete sokkal több kimondatlan szót és tettet takar, aminek nagyját el tudtam képzelni. Hangja kedvesen cseng, a szemei úgy csillognak, mint a legfényesebb csillagok az égen, van benne valami természetellenes ugyanakkor gyönyörű. Én is így szoktam rá nézni éppen ezért egyre jobban tudatosul bennem a gondolat, hogy szeret. Az igazi szerelem felemel és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben. Chad ezt tette velem, és remélem, én is ezt teszem vele. - Sosem voltam azaz engedelmes fajta te is nagyon jól tudod. - válaszolok kedvesen. Elgondolkodó arcát látva megemelkedik a szemöldököm és kérdőn meredek rá. A fiókban kutat egy darabig aztán előkap egy bilincset, mire hatalmasra keredekdnek a szemeim. Éppen szólásra nyitnám a számat, hogy megkérdezzem; miért? hogyan? Kinevet, majd válaszol a kimondatlan kérdéseimre, miközben végig simít az arcomon, önkéntelen lehunyom a pillaimat. Révetegen rá emelem a tekintetem, ami szerelemtől csillog. A szavaira teljesen kiakadnék másik esetben, de most valahogy nem tűnik olyan lehetetlennek. Nem áll szándékomban kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Éppen azon gondolkodom, hogyan tudnám visszautasítani veszekedés nélkül, mikor az agyam teljesen kikapcsol, amihez elég volt egyetlen mondat. De ja vu érzésem támad, hiszen pár perccel ezelőtt valami hasonló zajlott le kettőnk között, igaz most nem kezdtünk el egymással ordibálni. szerelmem Ez a szó Chad szájából eléggé váratlan és hihetetlen, éppen annyira mint a szeretlek. - Mint mondtam nem erősségem az engedelmesség, ahogy a szelídség sem, de... Ha megszelidítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... - idézek neki egy számomra nagyon kedves kis könyvből, majd kissé megemelkedek, hogy megcsókolhassam - Azt hiszem megszelidítettél - teszem hozzá, egyik kezemmel szétnyitom a törölközőt és a padlóra dobom, míg a másikkal elveszem tőle a bilincset. Mindkét kezemet a fejem fölé csúsztatom, egyik csuklómra rá csattintom a bilincset, míg a másikra rá helyezem. Félve Chadre pillantok és várom a következő lépéseket, hosszú lesz a mai nap.
Hogy Angel utálja, amikor ilyen vagyok vele, mint most is? Naná, hogy utálja. Tisztában vagyok vele, és ki is fejtette már néhányszor, nem a legszalonképesebb szavakat használva, tombolva, és a pokol legmélyebb bugyrába kívánva engem minden alkalommal, amikor igyekeztem őt az akaratom igájába hajtani. Hogy Angel imádja, amikor ilyen vagyok vele? Persze, hogy imádja. Az az apró, sötét folt a lelkében, amely minden emberben ott él, kiben jobban, kiben kevésbé, vonzódik a bennem élő sötétséghez. És egyébként is: ha belém tudott szeretni így, ez a napnál világosabban bizonyítja, hogy az utálat és a szeretet kéz és kézben járnak együtt. Valószínű, hogy éppen ezért enged most is a szelíd erőszaknak, amivel magam alá gyűröm, és önkéntelenül is hangos nevetésre fakadok a meglepett ábrázatán, amit akkor vág, mikor meglátja a bilincset. Kissé el is pirul, gyanítom az a meglehetősen kéjes emlék villan eszébe, mikor engem, hogy kivételesen ő uraljon engem, és egy észvesztő éjszakát tomboltunk végig együtt. Igaz, ő is lazán kiröhög, mikor azt kérem, legyen engedelmes, szóval ez a mostani apró megszeppenése szinte olajjal kenegeti a lelkemet. - Bizony, bébi... - vonogatom pimaszul a szemöldökömet, és látom, hogyan lágyul el a tekintete, mikor kimondom a bűvös szót: szerelmem. Nem csak neki fura ilyesmit hallani a számból, nekem is eléggé érdekes, akár csak maga az a tény, hogy képes vagyok olyan érzelmekre, amiket soha fel nem tételeztem volna magamról. Mindig azt mondtam, a szerelem a gyengéknek, meg az idiótáknak való. Nos, nyilván azért, mert nem találkoztam még eddig azzal, aki a lelkem mélyéig képes engem is felkavarni: magával Angel-el. Tisztában vagyok azzal is, hogy a mi utunk együtt soha, egyetlen pillanatig sem lesz könnyű, vagy zökkenőmentes, de azt hiszem, megéri. Neki is, és nekem is. Eddig semmi mást nem akartam az élettől, csak pénzt, hatalmat, hedonizmust. Most is ugyanezt akarom, csak most már Angel-el egyetemben. Mintha valahogy egyszerűen vele, és általa válnék teljessé. Aztán hallgatom a rövid kis idézetet, ami olyan, mintha egyenesen a szívemet fogná marokra. Csak pár egyszerű szó, mégis mennyi igazságot rejt magában. Aztán megrázom a fejem, és belenézek azokba a gyönyörű kék szemekbe. - Én szelídítettelek meg? - kérdezem. - Én azt hiszem, ez épp fordítva történt - simítok végig egy pillanatra arcán, időlegesen átengedve a teret a gyengédebbik énemnek, aztán elégedetten nézem, hogy hiszti helyett átveszi tőlem a bilincset, és önként, dalolva veri béklyóba magát, egészen addig, míg az ágy, és az én foglyommá nem válik. - Jó kislány... - dicsérem meg, aztán egy csókot nyomok az orra hegyére. - Hunyd le a szemed! - parancsolom, igaz, a hangnemem ezúttal finomabb, mint ahogy eddig beszéltem vele. - Bízz bennem! - biztatom, és mikor engedelmeskedik, elhúzom a tenyeremet az arca előtt, hogy biztos legyek benne, szó sincs leselkedésről. - Ez az egész a bizalomról szól, nem másról - duruzsolom a fülébe halkan. - Tudod, hogy nem bántanálak. El akarlak varázsolni. Engedd, és ígérem, feledhetetlen lesz - emelkedem fel róla, hogy kezem ismét eltűnjön a fiókban. Látom, ahogy szempillái megrebbennek, de továbbra is úgy viselkedik, ahogy kérem tőle: még mindig megállja leskelődés nélkül a motoszkálásomat. - Ez egy pillanatig fura lesz, de hidd el, élvezni fogod - somolygok végül, aztán bevezetésként végigcsókolom vadító, meztelen gyönyörű testét, egészen addig, míg hangos sóhaj nem szakad ki a szájából, aztán kihasználom az alkalmat, hogy kezd bódulttá válni a feje, és mire észbe kapni, máris peckesen felmeredő mellbimbóira csíptetem a bimbócsipeszeket, aztán némán és áhítatosan gyönyörködöm el a látványban.
Az idézet hallatán csak megrázza a fejét, majd tekintetét az enyémbe fúrja. Valahol egyet kell vele érteme, így bólintok aprót. Igazság szerint egymást szelidítettük meg azáltal, hogy minden egyes pillanatban idomulunk egymáshoz. Hiszem, hogy jobbá tesszük egymást, olyat hozunk ki egymásból, amire nincsenek szavak. Érzéseink olyanok, akár egy tüzes tornádó, minden felemésztenek, tönkre tesszük a körülöttünk lévő világot, lángra lobbantjuk egymást, ugyanakkor élvezzük a lángokat akár a jó mazochisták. Végig simít az arcomon gyengéden, miközben én megteszem azt, amire kér most az egyetlen egyszer. A dicséretre csak morranok egyet jelezve nemtetszésemet, hiszen nem vagyok sem a bábja, sem a szolgája. Finoman duruzsolva parancsol, ami gondolom másoknál bejön, de én csak kérdőn meredek rá. Bízok benne, de legbelül van egy vészcsengő, ami csilingel, hogy ne hagyjam magam. A teljes kiszolgáltatottság sosem volt ínyemre, viszont most mágis megteszem. Arra kér bízzak benne és szeretném is ezt tenni, amellett, hogy szeretem. De azt ahogy mondani szokták; a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Úgy érzem engem elbutított éppen annyira, hogy rabigába hajtsam magam, mert ő arra kért. Lehunyt pilláimon keresztül érzékelem, hogy elhúzza tenyerét felette. - Bízhatnál kicsit jobban bennem. Éppen most tettem olyat, amit soha ezelőtt... - hangom halk, mégis van benne egy cseppnyi számonkérés - ...ezt mind miattad. - fejezem be a mondatom, miközben lábaimat a csípőjéhez szorítom. Tisztában vagyok vele, hogy nem bántana,mivel tudja, hogy azt nem ússza meg élve. A kapcsolatunk talán egyik leggyönyörűbb és bonyolultabb része is egyben az, hogy a legnagyobb mélyésgekbe és magasságokba tudunk emelkedni együtt. Mindennél jobban szeretem és az életemet is fel áldoznám érte ugyanakkor ha olyat tesz velem szemben azt nem hagyom megtorlás nélkül. Képes lennék megölni, ami az érzéseim kikapcsolásával járna együtt és a boszorkányságom elvesztésével természetesen. Ahogy felemelkedik rólam pilláim megrebbennek a hűvös levegőtől, ugyanakkor legyőzöm a kíváncsiságom és lehunyva tartom a szemhéjaimat. Kérdésre nyílnak ajkaim mégis miért lenne furcsa, de nem tudom megkérdezni mert ajkai megtalálják fedetlen bőröm. Hagyom hadd kényeztesse csókokkal a testem minden porcikáját, aminek következtében egy jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat. Egy pillanatra elborít a vágy, így nem gondolkodom, ezt gonosz módon kihasználja és valamit a mellemre csiptet. Elsőre olyan, mintha egy szúnyog csípett volna meg, de az érzés nem múlt el, stagnál. Ennek köszönhetően fészkelődni kezdek alatta. - Édesem, ha semmit se csinálsz hamar véget vetek az egésznek és rabigába hajtalak - búgom neki, miközben egy ördögi vigyor bújkál a szám sarkában. Nem kell kimondanom, tisztában van vele, hogy a boszorkány képességeimre célzok ezzel, annak segítségével sok mindenre képes vagyok ellene. Még türelmes vagyok, így a lábam segítségével végig simítok a combján felfelé, egészen a meredő férfiasságáig, amit elkezdek masszírozni.
A mondás szerint a szerelmet, meg a gyűlöletet csak egy hajszál választja el. De én úgy hiszem, ez nem teljesen így van - a mi esetünkben legalábbis. Mi ugyanis tökéletesen bejártuk mindkét utat, és úgy estünk egyik érzelemből a másikba, mintha valamiféle mérleghintán ülnénk, ami egyszer lefelé billen velünk, egyszer pedig a magasba röpít. Valahogy úgy érzem, hogy ez a két érzelem nálunk még most sem különül el: magában hordozza egyik a másikat. Az már csak rajtunk múlik, hogy melyiket fogjuk táplálni, és melyik kerül ki győzedelmesen, maga alá gyűrve a másik érzelmet. Most, hogy már a nevét is tudom annak az érzésnek, ami elönt Angel közelében, tisztában vagyok vele, hogy még soha életemben nem voltam szerelmes - ennél fogva jócskán lesz még mit tanulnom, hogyan is kell ezt csinálni. Biztos, hogy rengetegszer szúrom majd el, és arra is mérget veszek, hogy jó pár véres összecsapásnak is részesei leszünk, de egy biztos: igyekszem majd jól csinálni. Majd a jövő eldönti, hogy sikerül-e. Ha még egy hónap múlva is élek, ráadásul Angellel az oldalamon, akkor talán kimondhatom majd, hogy igen. Annak most mindenesetre örülök, és valamiféle elégedettséggel tölt el, hogy Angel - kivételesen - de engedelmeskedik az akaratomnak. Noha pillái meg-megrebbennek, de mégis uralkodik a kíváncsiságán, és csak remélem, hogy nem fogja megbánni az elkövetkezendőket. Nem kell kimondani, anélkül is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az engedelmesség olyan dolog számára, mint egy kismadárnak azt mondani, csipegesse fel a Mount Everestet - határos a lehetetlennel, meg a csodával. Csak reménykedem abban, hogy a mostani készséges mivolt nem másnak köszönhető, mint annak, hogy immár tényleg, szívével-lelkével bízik bennem. - Tényleg ne félj tőlem. Nem akarom, hogy félj - suttogom halkan, mikor a csipeszek a helyükre kerülnek, és ahogy végigmérem az előttem fekvő meztelen testét, ezzel a kis "ékszerrel" felékesítve, nagy levegőket kell vennem, hogy ne rohanjam le azonnal, és előbb neki adjam meg azt, amellyel bebizonyíthatom, hogy Chad Brannagh szívét ezúttal tényleg elnyerte valaki - nevezetesen, hogy őt helyezzem önmagam elé. Nézem, ahogy végül kinyitja szemét, és végigméri önmagát - a látványtól egyszerre eltátja a száját, meglepődik, ugyanakkor már elönti arcát az a pír, amit ismerek: tetszik neki a látvány. Beindítja, ahogy engem is. Aztán alig fél perc múlva ezt simán szavakba is önti, amitől kénytelen vagyok hangosan felnevetni. - Tudod, tényleg szeretlek. Mindenhogyan - mormolom. - Amikor engedelmes vagy, és készséges, azt is. Amikor dühös vagy, azt is. És amikor határozott, és mohó... azt talán a legjobban - követem aztán tekintetemmel a lábát, ahogy óvatosan felkúszik a bokszeremben meredő férfiasságomig, és lágyan masszírozni kezdi - jobbnak látom hát gyorsan meg is szabadulni ettől az apró, mégis roppant módon zavaró ruhadarabtól. - Most akkor ki is engedelmeskedik kinek? - vigyorgok rá, aztán elhúzom a lábát, még mielőtt a kelleténél jobban elvenné az eszemet, aztán ismét beborítom őt testemmel. A nyaka íve, a fülcimpái, a kulcscsontja... mindenét beborítom csókokkal, egészen addig, míg el nem érek a melléig. Nyelvem lágyan végighúzom a felmeredő mellbimbóin, annak tudatában, hogy hála a kis kiegészítőnek, ez az érzés ezerszer intenzívebb számára, mint eddig bármikor. Körbecirógatom, simogatom, élvezettel hallgatom a belőle kitörő hangokat, míg merevségemmel lábainak közét kezdem el izgatni. Érzem a nyirkos forróságot, ami odalenn fogad - ezek szerint már ennyitől is tökéletesen készen áll rám.
A szenvedélyek viharában sosem lehet tudni mikor, melyik érzelem csap le ránk. Mi vámpírok, pedig ezeket kétszer jobban megérezzük, olyan mintha minden idegszálunkat egyszerre érné egy hatalmas impulzus, ami ellen képtelenek vagyunk bármit is tenni. A szerelem, pedig egy olyan érzés, ami magában hordoz egy tucatnyi másik érzelmet. Azt szokták mondani minden szerelem más és más, csak az tud róla beszélni, aki éppen átéli azt. Ugyanakkor azt is mondják, hogy mindenki számára létezik tökéletes társ csak meg kell találnia az illetőt. Tudom, hogy megtaláltam a nagy ő-met, de a sors ostoba fintora, hogy nem csak a szerelmem. Gyilkosom, teremtőm, ősellenségem, szeretőm és összességében egy szóval kifejezve a mindenem. Az élettel is képes lennék dacolni érte, annyi mindenen mentünk keresztül közösen pár hónap alatt, ami másoknak évek sokasága alatt sem sikerül. Tudom, hogy a szerelmünk bármikor át csaphat gyűlöletbe, ami az életünk végét jelentené. Valamilyen okból kifolyólag mégis hiszem, hogy ez sosem történhet meg, olyan erős pillére emelkedett a kapcsolatunk, amit semmi sem zúzhat szét. Hallom, ahogy búg, miközben rám teszi azokat a valamiket, egyenlőre fogalmam sincs mire készül. Szeretnék bízni benne a végsőkig, bízom benne annyira, hogy ne féljek tőle. Találkoztam már a szörnyeteggel, aki benne rejtőzik, de valamiért én mégis képes voltam meglátni a szörny mögött az embert, akinek a lelke gyönyörű. Végül kinyitom a szemeimet és elcsodálkozom a látottakon, két csipesz van a mellbimbóimra tűzve, amik felfelé merednek. Ajkaim elnyílnak a meglepettségtől, ezzel egy időben rózsaszínné változik az arcom egy része. Félve Chadre nézek, felesleges volt aggódnom, a szemei ugyanúgy csillognak, talán még jobban, mint azelőtt. Egyfolytában fel-le cikázik a tekintete rajtam, teljesen beindította a látvány. Szavaim hallatán elneveti magát, mintha az évezred poénját mondtam volna neki az előbb. Igen, azt hiszem van, ami egyáltalán nem változik. Válaszával megint csak meglep, az elmúlt fél órában már negyedjére ejti ki azokat a szavakat, amik olyan messze állnak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől - a mondáshoz hozzá tartozik, hogy az m betűs fazon sosem jutott el oda, annyira részegre itta magát -. Még vörösebbé válok, ahogy sorolni kezdi mit szeret bennem annyira, ha nem lenne rajtam a csipesz már réges-régen letámadtam volna. - Teljesen le vagyok nyűgözve, még sosem mondtál ilyen szépeket nekem. Ha hazaértünk most már biztos elviszlek egy orvoshoz kivizsgálásra, hátha egy tumor van az agyadban, ami ilyen szavak kimondására késztet - mondom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Több realitást látok ebben, mint abban, hogy tényleg szeret és ezt komolyan is gondolja. A lábammal célt értem, hiszen abban a pillanatban leveszi magáról az utolsó zavaró ruhadarabot, ami még kettőnk közé állt. Kérdésén csak nevetek, szemeim diadalittasak. Alsó ajkamba harapok, míg ő elhúzza a lábam, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Minden apró részemet végig hinti csókokkal, míg melleimhez nem ér, ott egy pillanatra megáll tekintetünk találkozik egyetlen másodperc erejéig. Még látom a tőle megszokott féloldalas mosolyt, amivel bármikor letud venni a lábamról. Nyelvével a melleimet érinti, végig húzza a bimbókon, amitől pezsegni kezd a vérem. Hangos, kéjes nyögések hagyják el ajkaimat, míg ő libabőrös bőrömet simogatja, ezt követően férfiasságával kezdett odalenn izgatni. Ebben az állapotban ez felér egy nagyon durva kínzással, önkéntelen felemeltem a csípőmet, hogy könnyebb bejutást biztosíthassak neki. - Chad... - suttogom két nyögés között - ...kérlek - nagy levegővételek közepette fejeztem be a mondatot. Bármennyire is próbáltam képtelen voltam rá nézni, szemhéjaim minduntalan lecsukódtak, ezzel egyidejűleg még szélesebbre nyitottam a lábaimat, hogy belém férkőzhessen.
Amikor először találkoztam Angellel, egy kiadós vacsorában reménykedtem, meg persze egy fantasztikus éjszakában. Nos, az utóbbit megkaptam, ébredéskor kiegészítve egy istenes pofonnal. Akkorába, aminek a helye még most is fáj, ha belegondolok. Aztán megkaptam olyan dolgokat is tőle, amiket nem kértem: kitörte a nyakamat, gyűlölt, haragudott, megvetett, aztán közben mégis újra és újra visszatalált hozzám. Vagyis, egész pontosan én magam is tettem azért, hogy ez így legyen. Kellett nekem, és én is neki, valamiféle morbid, elmebeteg pszichopaták módján vonzódtunk egymásnak. Nem tudom, létezik-e mazochista vágyakozás, vagy talán ez Stockholm-szindróma, de mindketten belezuhantunk ebbe az egészbe. Sejtelmem sem volt róla, mi felé haladunk, talán ezért is tartott ennyi ideig, hogy ráeszméljek az érzéseim valóságára - na meg persze arra is, hogy egyrészt feldolgozzam, másrészt felcímkézzem őket. Most pedig itt vagyunk, egy olyan helyen, ahová még nem hoztam senki, de senki mást. Érte ezt is megtettem. Halvány fogalmam sincs, mi fán terem a romantika, vagy hogyan kell egy nőt levenni a lábáról, de alighanem ilyesmivel. Persze, ez sem ment simán, mert alig fél órával ezelőtt még tajtékzott az irántam érzett dühében, de az az igazság, hogy még azt az énjét is kedvelem. És a megbékítésben ezek szerint csakugyan marha jó vagyok. Egy valami persze abszolút nem változott: a nekem címzett csípős szavai. Önkéntelenül nevetem el magam újra és újra a megjegyzéseit hallva, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem kizárt, hogy rátapintott a lényegre: lehet, hogy tényleg tumorom van. Ez pedig agyam azon területét stimulálja, amely az érzelmeket irányítja, és amely eddig rohadtul nem volt igénybe véve. Nos, most legalább Angel lesöpri róla az évszázadok alatt összegyűlt port meg pókhálót. - Menjünk el egy orvoshoz - értek egyet vele jókedvűen. - Aztán együk meg a dokit együtt - teszem hozzá kaján szemöldökvonogatással, de aztán ezt a gondolatot marha gyorsan félre is tolom, mikor a lábával kezd izgatni, ráadásul úgy izeg-mozog alatt és Chadez, mintha kígyók fészkére fektettem volna le. Jaj szívem, ezt már ismerem... ezt az elfulladt hangot, meg a könyörgést már hallottam a szájából. Úgy fel van hergelve, hogy ha nem csinálok valamit, hanem aljas módon még nyektetem egy keveset, akkor alighanem elszabadítja a mágiáját, és a végén a levegőn kívül semmi nem marad a gerincemben. Úgy fogja rólam leszopogatni még a húst is, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben a halat, mikor a végén csak szálka marad belőle. Leveszem a melleiről az apró kis eszközt, és elengedem kezeit is. Nagyon egyszerű a magyarázat: érezni akarom, ahogy átkarol. Beborítom testemmel, és miközben egy-egy apró csókot nyomok lehunyt szemhéjaira, óvatosan belefúrom magam a testébe, és meg sem állok addig, míg el nem érek a legmélyére. Akkor néhány másodpercre mozdulatlanná válok, mert azt hiszem most értem meg igazán, hogy milyen feloldódni valaki másban. Ez a tökéletes pillanat, és a tökéletes egymásra találás. Én meg a tökéletes, szerelmes hülye. De nem számít. Élvezem az életet, és úgy veszem minden pillanatát, ahogy jön. Ezúttal viszont már Angellel az oldalamon.
Csipkelődő megjegyzésemen már csak nevet, szíve mélyéről, jóízűen. Imádom hallgatni ezt a nevetést, olyan akár egy kellemes szimfónia. Ahogy rá nézek látom, amint az egész arca ragyog, szemei csillognak, ami az én arcomra is mosolyt varázsol. Szeretem és ahogy fölém hajolva látom, tudom biztosan, hogy viszont szeret. Hosszú ideig tartott, mire rá jött, de ez mindennél többet ér. Túlságosan sokat jelentünk egymásnak ahhoz, hogy ezeknek a szavaknak ne legyen hatalmas súlyuk. Sok minden voltuk egymás számára, mégis a sors minden alkalommal úgy hozta, hogy egymásra találjunk. Gondolataimból jókedvű baritonja szakít ki, szemöldökét húzkodja pimaszul, miközben én nevetek. - Persze drágám, jó hogy nem az egész kórházat akarod egyből - vágok vissza édesen, közben egyetlen pillanat nyugtot se hagyok neki. Ahogy ő sem nekem, fészkelődök alatta, majd kérlelni kezdem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Érzem, ahogy lecsípteti rólam a kis szerkezetet és a kezeimet is elengedi, mire egyből megmozgatom a csuklóimat. Teste az enyémnek simul, pici puszikat kapok szemhéjaimra, mire mosolyra derülök. Érthetetlen okokból kifolyólag egyfolytában vigyorgok, mint akinek teljesen elment az esze. Olyan finoman hatolt belé, mintha ott helyben összetörnék. Más esetben dühös lennék ezért, hiszen nem vagyok tollpihe, amire annyira vigyázni kellene, most mégis jól esik. Egész életem során két ember törődött velem igazán, akik a családot jelentették régen, Alaska és Calder. De ez most más, Chad nem olyan számomra akár egy apa vagy nővér, Ő ennél sokkalta több. Rövid időn belül teljesen kitöltötte a szívemet, az ő jöttével megszűnt a lelkemben tátongó üresség. Ha jobban végig gondolnám, rá döbbennék, hogy megtaláltam azt Chad személyében, amire mindig is vágytam; egy mindent felemésztő, tökéletes szerelem. Egyik kezemet a tarkójára teszem a mentén ujjaimmal a hasába túrok, míg másik kezemet a hátán pihentetem. Apró csókokkal hintem be a nyakát, állának ívét, arcát egészen a szája széléig. Alsó ajkát a sajátjaim közé helyezem és megszívom játékosan majd szenvedélyesen megcsókolom, miközben hátát simogatom. Ez a pillanat a legtökéletesebb, itt vagyunk egymásnak, egymásban, bármi történhet most már sosem válunk el egymástól. A jövőnk egymás kezében van, ketten vagyunk teljesek.
Úgy tűnik, a kissé abszurd - mindkettőnk egyéniségét és személyiségét tekintve is abszurd - helyzet nem csak belőlem hozza ki a mélyen eltemetett, vagy eddig halottnak hitt énemet: Angel is felnevet, legalább annyi örömmel a hangjában, ahogy én is. Szeretem hallani ezt a hangot. Olyan, mint a zengő harangszó, harangjáték. - Miért is ne lehetne egy egész kórház? - lövök vissza a kérdést csípőből Angel-nek. - Szeretem a kórházakat. A labor környékét leginkább. A sok vérrel, és halállal, meg minden egyébbel - mormogom, de aztán egy apró fejrázással el is legyintem magamtól a gondolatot. Most sokkal inkább valami mással szeretnék foglalkozni. Arra koncentrálok, hogy kiszabadítsam Angel testét a csipesz, meg a bilincs fogságából, és mikor megérzem kezét a hátamra tapadni, gyengéden és finoman belé hatolok. Tisztában vagyok vele, hogy legalább annyira imádja, mint gyűlöli a kissé vadabb énemet, és Chad, akit eddig ismert, és aki nem sokkal azelőtt létezett, akinek még fogalma sem volt róla, miféle érzelem hajtja e nő felé - nos, az a Chad meg is tenné ezt. Könyörtelen lenne, némileg szadista, ellentmondást nem tűrő. De a mostani Chad azt akarja, hogy az első együttlét, ami azóta történik köztünk, hogy végre rájöttünk, mi űz bennünket egymás karjaiba, az az együttlét szép legyen. Felejthetetlen emlék. Hogy talán kitörölje a fejéből azt, amit tettem vele egykoron: azt akarom, hogy ha valaha, valami véletlen, vagy a sors szeszélye folytán el kellene válnunk egymástól - nem lehet előre kifürkészni az élet szövevényeit - akkor ha rám gondol, ne a gyilkosa jusson azonnal eszébe rólam. Nem a vad, gyilkos, állatias Chad Brannagot kell majd akkor gondolatban látnia, hanem a férfit, aki megajándékozta őt egy igazi, érzelmekkel teli együttléttel. Lehunyt szemekkel élvezem teste melegét, a karjai szorítását, ujjának táncát a hajamban, aztán finoman, lágyan mozogni kezdek, újra és újra megismerve testének minden egyes négyzetcentijét. Kell nekem ez a nő, örökre kell. Ha szükség lesz rá, leláncolom, magamhoz kötözöm, legyűröm, rabságban tartom, de nem engedem el magam mellől. Miatta, általa lettem más. Bánom? Nem tudom rá a választ. Több száz évet éltem le úgy, hogy minden nemes emberi érezelem - jóság, szeretet, békesség, tisztesség és társaik - messze elkerültek engem. Igazából soha nem is ismertük egymást. És most megkaptam valamit, amit eddig csak hallottam, most viszont már képes vagyok át is érezni. Mintha lényem ketté vált volna: egyik felemben a régi Chad maradtam, a másik felemben az új Chad vagyok. Azt hiszem, Angelnek egyik énem sem lesz ellenére. Miközben ritmusosan mozdulok benne újra és újra, izzadt homlokomat az övének támasztva, levegő után kapkodva, lehajtom fejem, hogy egy-egy csókot adjak lehunyt két szemére. - Üss meg... - suttogom. - Gyerünk. Akarom! Mondd, hogy ronda vagyok. Valaki, akiben van egy csúfság, amit nem lehet szeretni. Tudom, hogy imádod... és nekem is szükségem van rá - nem cizellálom jobban a dolgot, azt hiszem, érti ennyiből is: éreznem kell, hogy ott van a régi önmagam is a szerelmes férfi mögött. Fura dolog ez a számból, de tényleg képes lennék bármire is ezért a nőért. Bármire, amit csak kér, vagy szeretne. De képes volt beleszeretni a régi énembe - és annak az énemnek voltak morbid igényei az ágyban. Na nem mintha Angelnek eddig kifogásai lettek volna ez ellen.
Élvezem az együttlét minden egyes percét, amit képesek vagyunk adni egymásnak feltétel nélkül az leírhatatlan. Minden jogom megvan hinni benne, hogy a kettőnk között lévő szerelem olyan erős, amit senki se tud legyűrni. Semmi nem állíthat meg minket abban, hogy együtt legyünk. A sors furcsa szeszélye, hogy a kettőnk sorba egybe fonódott és a mai naptól kezdve sosem fog külön válni. Az univerzum egymás mellé taszít minket bárhogy is döntenénk, az valahol meg volt írva, egyszerűen elrendeltetett. Gyengéden mozog bennem, mintha attól tartana, hogy összetörök. Tetszik ez a Chad, de a lelkem egy része hiányolja a másikat, azt a beteg pszichopatát, akinek különleges elvárásai és szokásai vannak, azt a felfuvalkodott seggfejet, akibe beleszerettem. Miközben egymás társaságában keressük a közös gyönyört, összeérinti a homlokunkat, mint valami imádnivaló, romantikus film szexjelenetében. Levegő után kapkod, ahogy én is kezdek kifogyni az édes oxigénből, lehunyt pilláimat megajándékozza egy-egy puszival, mire mosolyra húzódik ajkam. De a varázs és a nyálas film szerencsére véget ér, amint Chad megszólal, aminek köszönhetően egy kissé meglepődök. Szavai hallatán magasba szökik az egyik szemöldököm. Tudom, mire gondol tudatalatt, ő is meg van rökönyödve saját magán és tesztelni akarja, hogy benne van-e az az édes vadállat, akit sikerült megszelídítenem. Dobpergés! Igen, kérem szépen. Pár hónap alatt sikerült a fenevadból egy édes, szeretetéhes kiskutyát faragni. Lehetséges, hogy ezt tanítanom kellene másoknak... Ezek a gondolatom pár másodperc leforgása alatt cikáztak végig az elmémen, egy bólintással jelzem neki, hogy értem mire gondolt. Gyerünk, akkor húzogassuk meg egy kicsit az oroszlán bajszát! Lábaimmal csípőjénél átszorítom és azzal a lendülettel fordítok a felálláson és az ágyba nyomom. Combjaimmal szorosan átölelem, hogy véletlen se tudjon változtatni a helyzeten. - Te akartad - gonosz fény csillan meg a szemeimben, míg ajkaim játékos mosolyra húzódnak - Hmm, hol is van az a bilincs - szemeim a teret pásztázzák, míg nem - Áhá! Meg is van - tájékoztatom a fejleményemről és nyúlok is az előbb említett tárgy után. Két kezem közé veszem a fémet, miközben végig futtatom pillantásom Chad testén. Ajkamba harapok öntudatlan, órákig el tudom nézegetni. Mielőtt bármit is tehetne boszorkány képességeimet kihasználva lehűtöm a levegőt, a hűs fuvallat a hajamba kap, míg az ő testét egy láthatatlan erő az ágyba préseli, ami ellen semmit se tehet. - Állítsuk fel a szabályokat. Ha jó és engedelmes leszel, szépen kérsz akkor elengedlek - felemelem az egyik kezem, mire Chad karjai is felemelkednek, fölé hajolok, hogy az ágykereten át tudjam fűzni a bilincs láncát - De ha nem, akkor büntetésben lesz részed - egy-egy kattanás jelzi, hogy a bilincs tartja fogságban innentől kezdve. Felemelkedek, hogy lássam milyen kiszolgáltatottá vált, csípőmet megemelem, ezzel megszakítva az aktusunkat. Körmeimet mélyen a húsába vájom, hogy érezze milyen a fájdalom, mire kiserken a vére. Lenyalom róla a vércseppeket, majd egy mosollyal a számon birtokba veszem ajkait. Akaratosan teszem mindezt, majd megfogom a haját és annál fogva hátra feszítem. - Tudod imádom, hogy ennyire kiszolgáltatott vagy nekem. Semmi hatalmad sincs felettem jelen pillanatban és amúgy sem. Megadtad magad nekem, mikor kimondtad azokat a szavakat - vigyorgok - Ez gyengévé tett, így most meg kell tanulnod, hogyan kovácsolj belőle erőt - nézek mélyen a szemeibe. Hirtelen elengedem és hagyom, hogy az ágyra zuhanjon a feje, leszállok róla és az ágy szélére ülök. - A legnagyobb erő mindig gyengeségből fakad - teszem hozzá, majd felkelek és a táskámból kiveszem a fehér selyem köntösöm. Lazán összekötöm magamon, majd a hatalmas tolóajtóhoz sétálok és elhúzom azt, még mielőtt kilépnék rajta visszanézek Chadre egyetlen mondat erejéig. - Gyűlölhetsz és szerethetsz egyszerre, én is ugyanezt teszem - mondom, majd otthagyom. Ahogy egyre távolodok a szobától úgy gyengül az erőm felette, hagyom had párologjon el folyamatosan. A kert előtt megállok és gyönyörködök az elém táruló látványban, így várakozom. Olyan messze kerültem tőle, hogy az erőm elvesztette hatását felette, mosollyal az arcomon kezdek visszaszámolni magamban várva a reakcióit. Ő akarta, hát most meg is kapta...
Azt mondják, hogy a szexben bármit lehet, ami mindkét fél örömét szolgálja, továbbá hogy a perverzió valójában mindenkiben ott lapul, csak néhány embernél a szokások, felvett viselkedésformák, vagy éppen a társadalmi tiltások és korlátok megakadályozzák, hogy kitörjön. Nos, alighanem Angel is ebbe az utóbbi kategóriába tartozik: amikor velem van, sosincs kifogása az ellen, hogy az együttléteink felvegyenek valamilyen vadállatiasabb és hajmeresztőbb módszert. Pontosan tudja, miféle ember vagyok, milyen lélekkel rendelkezem, szerintem tudat alatt tökéletesen elfogadta, hogy nekem szükségem is van erre. Így hát ennek tudatában már előre borítékolom az aprócska kis győzelmemet, miszerint ellenvetés nélkül teljesíti a kérésemet. Vigyorogva engedem hát, hogy ez alkalommal ő szedje elő a bilincset, ami nemrég még az ő csuklóját díszítette, és tűröm, hogy béklyóba verjen - igaz, megint pofátlanul kihasználja az erejét, hogy az amúgy sem tervezett ellenállásomat megtörje. Elég kísérteties látni meg érezni, hogy a karjaim úgy mozdulnak, mintha marionettbábu lennék, és ha kapálóznék se nagyon lennék képes kibújni a rám erőltetett mágia alól. Persze, eszem ágában sincs berzenkedni, és csakhamar meg is érzem a hűvös fémkarikát ezúttal az én kezemre csapódni. Eddig tökéletesen rendben is volnánk - a vigyor csak a következő percben fagy le totálisan a képemről. Na erre végképp nem számítottam. Már azt is csak csalódott morgással veszem tudomásul, ahogy leszáll rólam, és kihúzódom belőle, majd belém vágja hosszú körmeit, bár ezt még mindig a perverzió számlájára írom, akárcsak azt, amikor erősen hajamba markol. A következő szavai és tettei azonban mérhetetlenül felbőszítenek, ugyanakkor legalább ennyi csalódással is töltenek el. Csak nézem kikerekedett szemmel, ahogy felveszi a köntösét, és kisétál, majd behúzza maga mögött a tolóajtót, és teljesen egyedül maradok. A következő néhány percemet az teszi ki, hogy a szitokszótáram minden fellelhető szavával illetem hol Angelt, hol a saját hülye fejemet, igaz mivel ő épp az udvaron időzik, alighanem csak a saját magam hallgatósága vagyok. Az biztos, hogy nem a katolikus liturgia szavait használom a jelen helyzetem leírásához, és egy szent életű ember szívrohamban halna meg a kifejezéseimet hallgatván. A szituáció csak akkor lesz némileg könnyebb, mikor érzem, hogy a rám erőltetett mágia ereje hogyan foszlik egyre inkább semmivé, egészen addig, míg vissza nem nyerem magam fölött az irányítást, és néhány mozdulattal szét nem roppantom a bilincseket. Mikor viszont végre-valahára visszanyerem szabadságomat, az egyetlen érzés ami bennem marad nem más, mint a teljes, totális megbántottság és sértettség. Új érzés, ezzel sem nagyon tudok mit kezdeni. Eddig legalábbis szemrebbenés nélkül küldtem másvilágra azokat, akik kiváltották belőlem ezt az emóciót, és ez azonnal helyrehozta a lelkemet. Most viszont durcásan veszem tudomásul, hogy egyrészt az akciókész állapotomnak már annyi, másrészt hogy hülyének nézett egy nő. Hangos csörömpöléssel vágom a bilincs darabjait a sarokba, aztán magamra rántom a takarót, az oldalamra dobom magam, és sötét, morcos pillantásokkal méregetem a falat - háttal az ajtónak, amin át Angel a kertbe távozott.
Magamban számolok és várok, mikor jön ki feldúltan, hogy kiabáljon velem. Tomboljon, ahogy szokott. Már rég elhagytam a tízet, de még mindig nem jelent meg. A mosoly apránként lefagy az arcomról, ezt követően nem sokkal meghallom a bilincs tompa csörömpölését. Még várok egy-kér percet, de semmi. Realizálom magamban a tényt, hogy nem fog kijönni hozzám. Hangos sóhaj hagyja el az ajkaimat, kezeimet hanyagul magam mellé ejtem. Csalódott vagyok? Igen, mondhatni. Nem gondoltam volna, hogy ennyit változott ilyen rövid idő alatt. Meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet nekem is. De jobban belegondolva sosem volt egyetlen párkapcsolatom sem, fogalmam sincs hogyan működik az egész. Eddig megszoktam, hogy halálra idegesítjük egymást, veszekszünk, majd az egész szexbe fullad, a sorrend változó. A kertből vezet egy kisebb kavicsos út a partra, azon indulok el a tenger felé. Ahogy egyre közelebb érek a vízhez apránként megnyugszom, kiskorom óta mindig így volt ez. Ahogy meghallottam a hullámok jellegzetes, monoton hangját minden olyan egyszerűnek tűnt. Kellemes illat vesz körül, élvezem, ahogy a homok a lábujjaim közé ér. A világ egyszeriben tökéletes, nem is érdekelnek az előbbi problémák. Gondolataimba merülve próbálom kitalálni a megfelelő megoldást. Egy emlék kúszik elő nagyon mélyről, aminek hála mosolyra húzódik az ajkam. Calderrel való első találkozásom alkalmával nagyon sok inger ért, apró kislány voltam és semmit sem értettem. Mégis akkor mondott valamit a mesterem, ami az elmémbe vésődött. "Sose felejts el a szívedre hallgatni, de ne felejtsd el az elme, a józan gondolatok fontosságát sem." Mintha itt állna mellettem és most mondaná el ezeket a szavakat. Sóhajtok egyet, majd lehunyom a szemhéjam és hagyom hadd járjon át a természet ereje. Milyen régen éreztem ezt. Percekkel később kinyitom a szemeimet és elindulok vissza a házhoz. Az ajtó előtt megállok egyetlen pillanat erejéig, erőt veszek magamon. Hangtalanul nyitom ki a tolóajtót, látom ahogy háttal az ajtónak az oldalán fekszik, nyakig betakarózva. Visszafojtok egy kitörni készülő sóhajt és bebújok mellé az ágyba, egyetlen szó nélkül átölelem. Nyakának hajlatába fúrom az arcomat s hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat. - Sajnálom... - mormolom alig hallhatóan - ...én... - megakadok, nem tudom mit is mondhatnék igazából - ...szeretlek - nyögöm ki végül, majd egy apró puszit adok neki. Tudom, hogy mérhetetlenül megbántottam, fogalmam sincs hogyan tudnám kiengesztelni. De úgy érzem itt most a szavaknak nincs értelme. Tudtuk, mikor neki vágtunk ennek az egésznek, hogy ez iszonyú nehéz lesz. Mindketten túlságosan erős személyiségek vagyunk, képtelenek vagyunk engedni. Mégis valahogy hiszek benne, hogy ezt mind megtudjuk oldani. Elég erős a szerelmünk ahhoz, hogy mindent túl éljen, még önmagunkat is.
Kezdőlap
• Credit:
