1272, Arundel birtok, Anglia északi része

Ahogy megunom a méla bámészkodást az ablaknál, és elvonom tekintetem a tájtól, a harag azonnal úgy önt el, mintha forró vízbe mártottak volna. Dühödten csörtetek fel-alá a szobámban, tekintetemmel szinte lángra lobbantom a köveket, és a falon függő jókora családi címert, rajta a zsákmányon marakodó hollókkal, amikről a nevem is kaptam. Eddig büszke voltam származásomra, most azonban – és egy idő óta egyre többször – átkozom apámat, aki néha velem is úgy bánik, mintha a puszta cselédje lennék. Ingerülten csapok oldalamra, rövid tőröm megzörren, amitől csak még jobban megkeseredik a szám íze. Apám úgy hagyott itthon a birtokon, mint egy semmirekellő asszonyt, miközben ő a cimboráival vadászni ment. Először kérleltem, majd makacskodtam, hiszen 16 esztendős vagyok már, és úgy forgatom a fegyvert, ahogy csak nagyon kevesen, úgy, ahogy a gróf fiához illik. És tessék, mi a jutalom? Büntetés terhe mellett megtiltotta, hogy kitegyem a lábam a kastélyból. Most pedig itt sétálok, mint valami ketrecbe zárt vadállat, és nem tudok mit tenni az ingerült ordításon kívül. Persze, nem mintha sokan hallanák… a szolgák már tudják, mire számítsanak tőlem ilyenkor, hát eszük nélkül futnak a vár másik részébe. Nem mintha ez engem visszatartana tőle, hogy  rajtuk töltsem ki minden haragomat. Így belegondolva, talán nem is lenne rossz megkeresni őket, és valami mondvacsinált indokkal megtáncoltatni rajtuk az ostort. Szinte kéjes örömmel tölt el a puszta gondolatára is a bőrszíj levegőben suhogó hangjára, és az éles csattanásra, ahogy a testhez ér. Igen, azokon az éjszakákon aludtam a legjobban, mikor érvényesíthettem akaratomat, és rangomat másokon.
Felragadok egy arany serleget, és míg ajkamhoz közelítek vele, látom képmásomat tükröződni a fémes csillogásban. Finom metszésű, mégis férfias arc, barna haj, és a szemeim… egyik kék, a másik barna. Mint ahogy apámé is, akitől örököltem. Senki, aki rám néz nem mondaná meg, ki is vagyok valójában, hogy az ördög minden kárhozott romlottsága rejlik az angyali metszésű arcvonások között.
Felrezzenek, mert nyílik az ajtó, és Anna lép be, szolgálóim egyike, és talán legfiatalabbika. Fiatalabb még tőlem is, alighanem nemrég kerülhetett ki a szülői házból, ahonnan szolgálni adták. Napjában egyszer megjelenik nálam, most a mosdóvizet hozza. Eddig nem is túlzottan méltattam figyelemre, csak arra emlékszem minden megjelenésekor, hogy szinte remeg a félelemtől a közelemben, alighanem a többi szolga felvilágosította, hogy nem túl nagy öröm Chadrick de Brannagh személyes szolgálatába kerülni. Helyes, jobb is, ha tart tőlem. Ha bármivel felbőszít, az ő alighanem hibátlan bőrével is meg fogom ismertetni a korbács kínjait.
Beljebb jön a szobába, leteszi az asztalomra a mosdótálat, miközben látom, hogy a tekintetét egy percre nem meri felemelni a padlóról, keze pedig reszket. Talán ennek köszönhető, hogy néhány csepp víz kilöttyen a tálból, egyenesen az asztal posztójára.
- Mit művelsz, te féleszű? – rivallok rá, és örül a lelkem. Azt hiszem a legjobbkor jött ez a lány… legalább lesz hol kiadnom a haragomat. – Itasd fel! – adom ki a parancsot, hogy aztán az agyam végképp elborítsa a harag. – De nem az én törülközőmmel, te idióta! – lépek oda hozzá, és keményen pofon vágom. – Mit képzelsz te? Tudod, mit művelsz? Meg kéne, hogy ostorozzalak, az talán segítene rajtad – morgom, majd végighordom a pillantásom a testén. Hm… milyen kár, hogy eddig nem figyeltem meg jobban. Az alakja vékony, de kellőképp gömbölyű ott, ahol egy nőnek illik annak lennie. És a ruhája kivágásában a bőre fehér, mint a hó, szinte szeplőtelen. Már úgy reszket előttem állva, mintha a hideg vacogatná, és elköveti azt a merészséget, hogy rám néz, anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá.
- Te pimasz kis cseléd! – ordítok, aztán letépem a felsőruháját, és felkapom az ágy mellett heverő lovaglóostort. A földre lököm a lányt, és szinte kielégülést érzek, ahogy hallom a levegőt szakító éles sivítást mikor lecsapok, látom makulátlan bőrén megjelenni a vörös csíkokat, és meghallom fájdalmas zokogását. Aztán kifulladva vetem rá magam, és ügyet sem vetve ellenkezésére testébe fúrom magam, heves, kegyetlen lökésekkel hajszolva a kéjt, majd dolgom végeztével úgy lököm ki a folyosóra, mint egy kutyát.
Ahogy bezárul az ajtó a lány mögött, és immár magam maradok, elnevetem magam kegyetlenül, megszállott módjára. Legalábbis kívülről. Belül, ahol senki nem lát, sebzetten üvölt a lelkem, mintha én magam éltem volna át a kínt és gyötrelmeket. Az én számomra nincs, és nem is lehet megváltás.  

2015. New York city

A rádió olyan hangerővel bömböl a szobában, hogy még a város megszokott zajai – az emberek zsibongása, az autók zaja, a repülők zúgása – sem hatol el a fülemig. Jól érzem magam, mintha az éjszaka leszállt magával hozta volna az életöröm fellángolását bennem. Mindig is szerettem élni, szerettem a megélt évszázadokat, de manapság valahogy minden könnyebb és jobb volt, mint régen.
Példának okáért, a zene is jóval élvezhetőbb, mint a reneszánsz nyekergés, amitől már annak idején is elöntött a vágy, hogy az összes trubadúrt azonnal vérpadra küldjem. Jókedvűen fütyörészem hát a rádióból ordító zene dallamait, miközben a tükörbe bámulok, és elégedetten fésülöm a hajam, szinte hallva az elektromos pattogást az eboniton. Elégedett vagyok, ugyan miért is ne lennék?
A tükörben látom magam mögött a hotelszoba egy apró szeletét, a három ember számára is kényelmes franciaágyat. Az ágynemű fehér… volt még néhány órával ezelőtt. Most vörös vér szennyezi, és a meztelen halott lány üveges szemekkel mered a mennyezet gipszstukkóira.
- Igazán lehetett volna benned több vér is, édesem – teszem le a fésűt, és a halotthoz sétálok, majd leülök mellé, érdeklődéssel nézve a feltépett sebeket a nyakán és karjain. – De azt hiszem fogalmazhatok úgy, hogy ma éjjel minden igényt kielégítő szolgáltatást nyújtottál – veregetem meg az arcát vigyorogva, majd öltözni kezdek. A hullát majd elvitetem valamelyik megigézett emberemmel. Vegyék megtiszteltetésnek, hogy egyáltalán a mocskot takaríthatják utánam.
Szex, és halál, ez jár a nyomomban, 760 esztendeje már, és minden mozzanatát élvezem, és sosem tudom megunni a hatalomnak és erőnek. Chad Brannagh, Arundel grófja, ezúttal XXI. századi kiadásban.
Felrántom a dzsekimet, és anélkül, hogy visszanéznék ott hagyom a halott lányt az ordító zene társaságában. Itt az ideje a szórakozásnak a város valamely bárjában.