Vad. Karizmatikus. A magam miértjeivel együtt talán még gonosznak is nevezném magamat, de talán ez már szélsőséges megközelítés. Hiszen nem méltó egy szinte örökbefogadott fiúként elvenni apánktól azt a birodalmat, melyet egyértelműen ő akart visszaszerezni, miután felépítette azt. Arról azonban már nem én tehetek, hogy elkésett, és immáron ez a birodalom engem tisztel királyának. New Orleans az én városom. És mindenki, aki megtagadja, amit parancsba adok - legyen vámpír, ember, boszorkány - halállal fizet meg érte.
Általában egy jó buli helyszínén mindig megtalálható vagyok, soha nem hagyom ki az alkalmat. Tudom jól érezni magam, sosem vetem el a sújkot, de mindezek csak arra szolgálnak, hogy tovább élvezzem az életemet, illetve még arra is, hogy itt (is) a társaság középpontjába kerülhessek. Ennél több azt hiszem, senkinek nem kell.
Igazi manipuláló művész vagyok, ezt a legjobbtól tanultam, nem adok második esélyt senkinek. Az ígéreteimet sosem szegem meg, és ezt a boszorkányok tudják a legjobban. Mindezek mellett vagyok egy határozott, magabiztos jellem.
Külsőre talán sokan elítélnének, ha körülbelül hatvan évvel ezelőtt tartanánk. Akkor bőrszínem miatt bizonyára senki nem kiáltana ki királynak. A bőröm barna, szemem barna, testalkatom izmos. A hajam alig pár milire hagyja csak el a koponyámat, körszakállam pedig gyermeteg, csibészes hatást kelt ki másokból. A gyűrűm egy igen egyszerű ékszer, nem hivalkodó.

"You want all this... Fine, it's yours. You can put me back on the street for all I care. But let's make one thing clear, you will never have this. Loyalty. You can't buy it, you can't own it, you can't force it. It comes only out of love and respect for the people who believe in you. You taught me many things, Niklaus Mikaelson. But this I learnt myself, and it is something that you will never know. Enjoy your kingdom."
- Niklaus Mikaelson! - tártam máris szélesre karjaimat, miután leugrottam az emelvényről, s immáron normális hangommal szólítottam meg a legújabb vendéget, ki ellátogatott ide hosszú évtizedek kihagyása után. Mire volt ez jó? Ezt talán csak ő tudja megmondani, nekem nyilvánvalóan hálásnak kellene lennem, amiért így történt, s én bizony tudtam, hogy ha nem így van, ma nem én lennék ennek a csodás városnak királya. Hiszen hogyan is mondta egykoron Niklaus? Nem emlékszem pontosan... kétségek közé pedig nem temetkezhetem.
- Egy barát, melyet oly régen nem láttak ezek az utcasarkok! - váltam aztán el tőle a nagy vigyorgásom közepette, tekintetét fürkészve. Nem változott semmit. A külseje talán, de az egy vámpírnál már olyan megszokott, hogy szinte elfelejtünk törődni vele. - Érezd otthon magad a városomban. - tettem még hozzá tárt karokkal, majd intettem az egyik vámpíromnak. - Hozz Niknek egy italt. MOST! - vált tekintetem határozottá, s nem engedtem, hogy húzza az időt, hiszen rögtön elindult, hogy teljesítse parancsomat.
- Hol időztél eddig, Klaus? Mert hogy mi itt nem láttunk, ez biztos! - vigyorodtam el, megdörzsölve alsó ajkamat, és ismét őt fürkésztem, végigmérve tetőtől talpig. Megjelent valami tekintetében, mely egyáltalán nem volt szimpatikus.
- Hogy mit műveltem a boszorkányokkal? - kérdeztem némileg szolídan, miután néhány elhaló mondat után ismét kérdésre nyílt a szája. - Megnevelem őket. Tudod, ez itt így megy. Nem varázsolhatnak. Még megpróbálják szétszedni a birodalmam, s azt senkinek nem engedhetem! - nevettem fel, mintha magam sem venném komolyan a buta feltételezést, majd a vállába kapaszkodtam, és egy asztalhoz vándoroltunk...

***

Néma csendbe burkolóztam. Nem volt más a hálószobámban, csupán én. S az emlékeim. A pillanat időzött előttem, mikor Niklaus Mikaelson megmentett a rabszolgahajcsártól, és odahajolt hozzám, egy névtelen senkihez, és azt rebegte: legyen a neved Marcellus. De vajon gondolt arra bárki is, hogy a név mindent elárul? Gondolt arra, hogy a viselője... mindent elvesz majd tőle?