Ahogy a párnámra hajtom a fejem, és szőke fürjeim beterítenek mindent mellettem - mintha egy földre szállt angyal feküdt volna be a bársonyok közé -, fülembe suttognak a múlt éjjel rajta felejtett könnycseppek: mosolyogj! Tudod hogyan kell. Csináld, akkor is, ha elsőre csak egy röhejes vicsort sikerül összehoznod! A vicsor pedig sikerül, az mindig összejön. A mosoly azonban halvány és illékony, mintha nem is lenne. Az igazság az, hogy nincs igazán miért mosolyognom. A legtöbb dolgot már elvették tőlem, ami boldoggá tudott volna tenni. Vagy épp maguk szaladtak el előlem, hisz nem mindenki szereti a szót: örökkön örökké. Ahogy pedig az évek szaladtak egymás mellett - hol koporsóba helyezve, hol nem -, én is megtanultam utálni ezt a két szót egymás mellett. Mert, maikor kimondtam nem örökké tartó hátba szúrásra és hazudozásra gondoltam, nem a folytonos hadi készültségre a család mellett, mely sokszor segített ugyan, de ugyanannyiszor rombolt is le engem. Én az összetartozásra gondoltam, és ha tudtam volna, hogy az ilyen felfoghatatlanul nehéz lesz ez az ígéret, már visszanyeltem volna őket. De hiába, kimondott szavakat már nem lehet csak úgy, visszakérni. Ha lehetne, már visszakértem volna őket ezerszer és ezerszer, ahogy a szívemet is, amit mindig ott hagyok valakinél. Már csak darabjai vannak meg a mellkasomban és belülről sebeznek fel az éles szélek.
A másik oldalára fordítom puha arcomat, mely már kezd átnedvesedni a rajta átsuhanó nedvesség gondolata miatt is, de a hangok nem hagynak: erőltesd a játékot, még ha a görcs húzza is a lábad, és elhiszed, hogy sírni maradt csak erőd! Hallom fogaim koccanását, érzem bőrömbe vájó körmeimet. Élni akarok, de lélegezni nem jelent egyet vele, és igazából már el is felejtettem milyen az, amikor megriadok valamitől, úgy igazán, velősen, mert annyi szörny leselkedett már ránk, hogy úgy érzem, semmi sem lephet már meg. Mikor pedig végre becsukom a szemem rémálomszerű képek sokasága nyílik meg nekem. A legrosszabb pedig az, hogy ezek nem is csupán butus kis álmok, melyeket másnapra kifekszek, hanem elfeledni kívánt emlékek. Ott futnak a nyomomban és belém kapaszkodnak, nem eresztenek maguktól, én pedig úgy érzem, hogy az árnyékukban élek. Én pedig megerősödtem, mert egy olyan világban nőttem fel és léteztem, ami semmi mást nem akart, csak holtan látni engem. De abból nem kapnak. Sem most, sem máskor.


Próbálod megfejteni pillantásom, azokat a kék tükröket, melyekben egy lány rekedt meg, de nem jársz sikerrel. Csak a kékséget látod, és az évezredes fájdalmat, mely átível testem minden egyes részén, belevájta magukat a bőrömbe és ugyan nem látszanak, de belülről érzem a hegeket testemen. Mint egy sápadt arcra vésett halálos ítélet. Egy állathoz próbáltál hasonlítani, és abban maradtál, hogy egy róka vagyok; alattomos és ravasz, képes mindenre a saját és családja biztonságáért, az árulást a kisujjamból húzom elő, mint egy kártyatrükköt. Vagy talán egy nagy szemű bagoly; bölcs és halálos ragadozó. Az egyik pillanatban némán, félretolt fejjel lesem áldozatom, a másikban pedig széttárom szárnyaim, hogy a sötétben magammal ragadhassam áldozatom. Éles karmaim felszántják a testeket és vörös cseppeket hagyok magam után a sötétben. Semmit sem sejtettél romlott természetemről, mely belém ivódott az évszázadok alatt, hisz mosolyogva tekintettem rád. Nem volt benne gonoszság vagy metsző él, csupa báj és titokzatosság - a kimondatlan szavak ereje. Nem is gondoltad volna, ahogy a szemeimbe néztél, a tisztaság mögött meglappang valami sötét és gonosz. Mert képes vagyok a sötétet gyönyörűvé varázsolni, és a gyönyörű dolgokat sötétté tenni. Nincs ebben semmi boszorkányság, habár anyám lévén lehetne, engem mégis elzártak a mágiától örökre. Bájosságom mögé bújva pedig nem vetted észre, ahogy köréd tekeredtem, mint egy kígyó, amilyen az igazi természetem is. Ha kell nyájas vagyok, nyelvemről méz csöppen, ragacsos és mázas, de sosem a teljes igazság, csupán annak maradéka. Az igazi mérget, ami a kígyóknak is van, ott tartogatom magamban, a tökéletes pillanatra hagyva azt, mikor nem figyelsz és elkápráztatom figyelmed.
Én vagyok rá az élő példa, hogy földöntúli harag, és szerető gondoskodás egy testben is létezhet egyszerre. Ugyanazzal a magassarkúmmal libbenek be unokahúgom szobájába mesét olvasni neki, amelyikkel előző este egy férfi torkát szúrtam át, mosolyogva. Mert nincs annál felemelőbb érzés,  mint mikor megtaníthatom valakinek a jó modort, és aztán kezeim között elaltathatom a reményt. Én vagyok a mennydörgés, ami két napja visszhangzott a hátam mögött, ami átszelt eget és földet, mikor rácsaptam a lakás ajtaját a tehetetlenségemre. Eldöntöttem: nem lesz több könyörgés, nem lesz több kímélet.

Kedves Rebekah!

Bocsánat, hogy megvárakoztattalak. Kárpótol, ha azt mondom, hogy szokásommal ellentétben akár egy szó terjdelmű elfogadóval is utadra tudnálak engedni? Ez a szó nem más lenne, mint a: WOW!
Kislány, te aztán tudod, hogy mitől döglik a légy! Sok lapot olvastam már, de ez valami új... karakterhű, sallangmentes, úgy toltad elénk magad, hogy minél többet akarjunk belőled. Azt hiszem, végre méltó gazdára lelt ez a felettébb összetett, egyszer szerethető, máskor utálatos karakter. Remélem, örömöded leled majd benne, mert van egy olyan érzésem, hogy a családod tárt karokkal fog fogadni!

Nincs más dolgod, mint foglalózni, aztán keress fel mindenkit, akihez elvileg közöd van és irány a játéktér! Jó szórakozást!

Még valami: a pontot kiveheted a neved mellől!