Minden korszaknak megvan a maga elragadó divatja. Magam részéről előnyben részesítem a hatvanas, hetvenes és a kétezer utáni éveket. Mióta kihúzták a szívemből azt a nyamvadt karót, végre úgy érzem jó világban élek. Az iskolai élet, az öltözködés, az igényesség és nem utolsó sorban a hajvasaló az valami fenomenális. De úgy gondolom a külsőm magáért beszél... szőke haj, közepes testmagasság, tökéletes alkat... ez vagyok én. Viszont belül... sokan mondják, hogy valami nagyon nem stimmel velem, mert általában véve nyafogós kiskirálylány vagyok, aki addig nem hallgat el, amíg nem kapja meg a cumit a szájába. Héj Emberek! Itt benn... egy érzőlény lakozik. Nagyon a szívemre tudom venni a dolgokat és akármennyire is állítja az a rengeteg ember, hogy egy szívtelen, megállíthatatlan tombológép vagyok, én mégis máshogy érzem ezt az egészet. Szerintem képes vagyok szeretni és meg is érdemlem azt. Egy boldog családban szeretnék élni, ahogyan régen... De sajnos Nick mindig elkeserít ebben. Mostanság az anyám se mutatkozik jobb színben, ami még jobban elszomorít. Emellett szeretek az élen táncolni és ott lenni a csapatban. Nem akarok kimaradni semmiből. Ha felhúznak, akkor annak sosincs jó vége. Baráttaszító mágnes vagyok, ezért is élem olyan magányosan az életemet. Hiányoznak a bátyámmal eltöltött véres hétvégék, amikor csak becsalogattunk pár ártatlan embert az utcáról és addig szívtuk őket, míg az összes vért meg nem ittuk. Hmmm... De mennyit is fecsegek! Állandóan csak jártatom a számat. Na igen! Erre is sok gúnyos megjegyzést kapok. Gyere egy kicsit közelebb... és viszonzásul megmutatom neked tűhegyes gyönyörű fogaimat.

Eszeveszettül rohantam kifelé a klubból, mikor kitört a pánik. A szemem mindenhol a megigézett Stefant kereste, de a testem Klaus után loholt. Szálas tollruhám minden egyes kis darabkája ide oda himbálózott a sietségben. Mikael! Mikael ránk talált volna? Mi ez a hirtelen pánik? És most merre? Hogyan tovább? Elképzelni sem tudtam, hogy Nick hova ráncigál. Minden olyan gyors ütemben történt. Már kint is voltunk a kocsiknál. Toporogva fékeztem le magamat, majdnem beleütköztem Klausba. - Mit csináljunk? - néztem aggodalmasan bátyám ideges szemeibe. Valamiért amit az arcán láttam egyáltalán nem tetszett. Félelem, elszántság, megvetés és az a pillantás, amit felém intézett, leírhatatlan. Tudtam, hogy készül valamire és amikor elengedte a kezemet, már tudtam is mire. - Na azt már nem! - tiltakozva emeltem fel hófehér selyemkesztyűvel borított kezemet magam elé. - Nem! Nem! és Nem! - ismételtem idegesen a szavakat. Aztán elő is kapta egy sajnálkozó mosollyal az arcán a tölgyfakarót. Ezt nem hiszem el! A szemem ide oda ugrált ijedtemben. - Ezt nem teheted velem Bátyám... - kezdek bele, de ő csak egyre csak egyre közelít. - Nincs más választásom Drága Húgom. - szól az isteni hang, de én ettől egyáltalán nem tudok megnyugodni. - Dehogynem Nick! Van választásod! - üvöltöm rekedten. A sírás feltörekvőben volt. Nem akarok megint visszamenni oda.... Túlságosan jól érzem magam élőként, hogy megint visszamenjek. - Ne tedd ezt velem kérlek...- hüppögöm fájdalmasan. Tiltakozó karom erőtlenül hullik az oldalamhoz. - Túl sok gondot okozol a hülye kis szerelmi szögeiddel - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Talán igaza van... elgondolkodom egy pillanatra, hogy talán tényleg csak gondot okozok neki és igazából még jobb is lenne egy Mikael nélküli világba ébredni. De nem! - Nem engedem, hogy helyettem dönts! - sipítom és hátat fordítok neki, hogy futásnak eredjek vámpírsebességemmel. Ahogy megfordulok elém terem és egyenesen belém nyomja a karót. A szám kitágul és egy hörgés hallatszik a tüdőmből. - Miért?... - suttogom magam elé drámaian. A bőröm elszárad és a világ elhomályosul körülöttem. Ennyi volt! Vége! A sötétség leszállt.

Az iskola szurkolócsapata csak engem éljenzett csakis engemet... Rebekah Mikaelsont és nem azt a liba Carolinet. Mikor a harmadik cigánykerék után spárgába érkezem, hátrafordulok és egy gúnyos vigyort eresztek a szőkeség felé. Imádom kitúrni az ilyen nagyképű libákat a ringből. Csak tudja meg hol a helye! És persze azt is, hogy hol van az enyém. Az öntelt mosoly sehogy sem akart lemenni az arcomról így hát efféle ábrázattal tettem meg az utat Caroline elé. Amikor odaérek kezemet csípőre rakom és egyenesen a szemébe nézek fenyegetően. - Jobb lesz ha vigyázol magadra és a kis Elenácskára, mert nem egy súlycsoport vagytok a bátyámhoz képest... no meg velem sem. - mérem végig szarkasztikusan a Barbie baba alakját, aki engemet inkább egy elhízott banyára emlékezetet, aki néha már már túlbuzgó. Annyira, hogy hánynom kell a lelkesedésétől. Fanyar ábrázatot öltök. - Tudod... Szívesen adnék neked egy két hogyan legyünk csinosak és vérengzőek órát, de túl puhány vagy hozzá, hogy ezt megérdemeld. - vigyorgok a képébe humorosan, majd hátradobom a hajamat és hátat fordítok neki. Egyszerűen ki nem állhatom az effajta cafkanépséget. Mikor kellő távolságban voltam az arcom eltorzult egy kis leplezhető fájdalommal. Belül üresnek éreztem magamat. Neki legalább van családja, barátja, élete... Minden amit én is annyira akarok... De nekem még sincs semmim.

Végre kicsit élni a saját életemet, de természetesen csak azután, hogy sikerült kicsit rendbe hozni a családot. Megtalálni az igaz szerelmet, még ha olyan számomra elképzelhetetlen is. A legfontosabb mégis a saját utam megtalálása.