- Hát, nem is tudom... Örülnöm kéne, hogy valami démoncafkától tudtam meg, hogy már nem a Pokolban vagy? - kérdeztem. Nem arról volt szó, hogy különösebben haragudtam volna rá: Igazából egészen könnyen le tudott venni a lábamról, de azért ha egy kicsit úgy teszek, mintha haragudnék, azzal nem történik semmi, bár nem is tanulja meg, hogy legalább egy visszatértem-SMS-sel örvendeztessen. - Na jó - sóhajtottam fel gondterhelten, mintha életem legnehezebb döntését készültem volna meghozni. - Fáradj beljebb, és akkor megbeszélhetünk mindent - jelent meg egy kóbor vigyor az arcomon.

Nem számítottam túl nagy egymásnak boruláshoz, egyikünk sem arról volt híres. bár mindketten szerettük egymást, nem is titkoltuk ezt, de nem voltak ilyen egymásnak esések. Jók voltunk mi úgy, ahogy voltunk, az ilyesmik nélkül is tökéletesen képesek voltunk testvérek lenni.
- Hát, örültem volna ha ennél kissé jobban örülsz nekem. - sóhajtottam, beletúrva a hajamba, ahogyan morcos élt hallottam a hangjában. - Mi lenne ha inkább mosolyognál egyet, és minden menne tovább úgy, mint régen? - néztem rá úgy mint régen.

Az a kis démon eléggé feldühített! Csessze meg a díját, nem érdekel. Semmi nem érdekel... A távozása után mindenesetre valamelyest megnyugodtam. Talán nem is rá voltam dühös, hanem a bátyámra. Egyszerűen nem hiszem el, hogy már egy ideje kiszabadult a Pokolból, és még csak felém sem tolta a képét. Igaz, nem különösebben erőltettem még meg magamat, hogy kiszabadítsam, de azért eléggé rosszul esett. Fordított esetben mondjuk nem tudom, mit tennék. Ha egy olyan szabadítana ki, aki a kedvemre való, lehet, hogy először vele szórakoznék egy kicsit, és csak aztán Haydennel. Á, mindegy is...
Az ajtócsengőre lettem figyelmes. Furcsa, általában soha, senki nem keres. Azért úgy döntöttem, kinyitom, hátha valami eget verően fontos ügyben keresnek. Azért a kelleténél egy kicsit hevesebben téptem fel az ajtót, és magam is meglepődtem attól, akit ott láttam. Tessék, csak túl sokat kellett emlegetnem. A dühömet persze nem úszhatja meg.
- Hayden Greg Evans! Hát csak most kell ideérned? - tettem csípőre a kezemet, és a biztonság kedvéért még a hanglejtésem is morcos volt. Valahol mélyen azért majd kiugrottam a bőrömből, úgy örültem neki, de tekintve, hogy egy démon majdnem csőbe húzott vele, és semmi értelme nem lett volna, volt bennem egy aprócska tüske.

/ Lamia lakása /

Mindegy, hogy honnan tudtam, hol lakik a húgom, de már ideje volt felfednem előtte, hogy élek. És tudtam, legalábbis bíztam abban hogy örülni fog nekem. Ha mégsem, el fogok keseredni, hisz' belé vetem minden bizalmamat. Igaz, sértődés várható, amiért nem vártam arra hogy ő hozzon ki a pokolból.
Megálltam az ajtóban, és vártam hogy kinyíljon, miután becsengettem.

Talán egy normális embert megijesztett volna az, ahogyan reagált a hírre. De nem, engem sajálatos módon nem sikerült megszeppentenie, már ha létezik egyáltalán iylen szó. Persze mondhatni, az egész lényemből sugárzott az, hogy mindig ott vagyok, ahová kell a feszültség. Soha nem oldom a feszültséget, inkább én növelem.
- Óh, milyen udvariatlan lettél hirtelen.. - suttogtam, sóhajtva megindulva az ajtó felé, majd legyintettem. - Bocsáss meg, de akkor tényleg mennék. A számomat tudod. Jelezd, ha eszedbe jutott, mégis mit szeretnél "díjként". - néztem mélyen szemeibe, majd kiléptem az ajtón. Remekül szórakoztam az imént.

/ Folyt. valahol /

Eddig tartott a türelmem, ami meg is látszódott a körülöttem lévő dolgokon. Elég régen volt már indokolatlan varázslatkitörésem, ami azt illeti, de a tény, hogy Hayden visszatért, és még nem szólt... hát, eléggé felhergelt, főleg mert egy ilyen kicsinek meg mitugrásznak nem mondanám, de démontól kellett megtudnom, hogy kijutott onnan, ahová került.
Sokaknak kimerül a varázslat néhány lámpavillogással, esetleg ablakcsapkodással, de az én dühömet még ez sem tudta kifejezni. A tűz, amit egyébként is szerettem, váratlanul kapta el a függönyt, és én is ilyen váratlanul kaptam észbe, hogy ez semmit nem segít. Megölhetnék pár nyulat, vagy megkínozhatnék pár embert inkább... csak előtte kitessékelem ezt a szipirtyót.
- Oké, most hogy ezt elmondtad, tűnés a lakásomból - krákogtam még mindig fuldokolva a dühtől.

Kezdtem szívből gonosznak érezni magam. Hiszen Hayden - ahogyan ő nevezte - kijött onnan már, és ha én elfogadom ezt, amit ő most diktál nekem, akkor elsüti a lehetőségét abban, hogy kérhet tőlem valamit. Olyasmire, aminek már nem lenne jelentősége.
- Nos, akkor kérlek, engedd meg, hogy a nap hírét szolgáltassam számodra. - néztem rá, ekkor már én mosolyodtam el ravaszul. - A bátyád életben van. Egy ideje már nincs a Pokolban - mondtam neki vigyorogva.

Hayden említésére leolvadt a ravasz vigyor az arcomról. Nem, csak őt ne... Ő az egyetlen, akit tényleg szeretek. Vagy legalábbis kölcsönösen tiszteljük egymást, és vele... Nos, vele tudtam a legjobb ötleteket legyártani. És most, hogy megemlítette, eléggé elbizonytalanodtam. Azt hiszem, egy jónéhány másodpercig eltartott, hogy feleszméljek.
- Ami azt illeti, vele kapcsolatban kérnék valamit - erőltettem az arcomra egy amolyan színtelen, semmit nem tükröző maszkot. - Mondd meg neki, hogy vagy utánamegyek a Pokolba, vagy most azonnal kijön onnan, különben eloltom a Pokol tüzét. El én, ha addig élek is, vagy ha saját magamat kell felgyújtanom érte! - Az utolsó szavak már igencsak indulatosak voltak. A démonok rosszindulatúak, akárcsak én... És most ez eléggé betalált. De nem adom meg neki azt az örömet, hogy tőle kérjem az ő visszatértét. Az túl nagy tét a varázsszerért.

- Jó döntés. Nem vagy meggondolatlan, ez tetszik. Ilyen a határozott boszorkány. - feleltem neki, majd már az ajtó felé akartam indulni, de valami eszembe jutott, és elvigyorodtam, jól meggondolova, hogy mit fogok neki mondani.
- Ha jól tudom, van egy halott testvéred. Az ő ügyében sem... szeretnél semmit? - kérdeztem tőle, mélyen figyelve szemeit. Főképp azért, mert... most nézzük csak meg. Én tudtam, hogy a testvére már nem halott, hiszen mindent tudok, ami létfontossággú. Elég megérintenem a kezét, hogy lássam minden emlékét, ami régre nyúlik vissza.
- Nos? - kérdeztem mosolyogva. Kíváncsi voltam, beleszédül-e a lehetőségbe.

- Cseles kérdés, az már egészen biztos - billentettem félre a fejemet. Igazából, most akartam a jutalmat. Szerettem volna a hatalmat, amit ígért nekem, de... az óvatos énem, aki szintén olyan gonosz volt, mint én, azt mondta, a türelemjáték talán célravezetőbb. Elvégre, ha már most megkapom, és valami hiba mégis belecsúszik a számításomba, akkor ő jobban megbüntethet annál, minthogy visszavegye a hatalmat, amit adott. Persze ha most nem kérem, később elfelejtheti, de még akkor is jobban járok, mert a saját erőm megmarad. - Azt hiszem, most nincs szükségem rá. Esetleg azután, hogy működött a dolog. Tudod, azt nem lesz nehéz kiderítenem. Tudni fogom, mikor hozod működésbe a szert - jegyeztem meg.

- Ne kérdőjelezz meg, cserébe én sem teszem azt. - néztem mélyen szemeibe. Utáltam, ha valaki azt mondta, nem vagyok megbízható. Bár ebben még nem volt semmi extra, mert tényleg nem voltam az, egy aljas alattomos romlott nő vagyok. Már lassan hatszáz éve.
- Nos, választhatsz. MOSt akarod a jutalmadat, vagy nem? - sóhajtottam fel, kényelmes helyemről felállva, és elé sétáltam. - Bármelyiket is választod, nem fogsz csalódni.

- Működni fog, hidd csak el - kacsintottam vissza őrá. Nem mondanám, hogy barátok leszünk, mert nem, igazából kötve hiszem, de azért, tudván hogy működik, örülök a dolognak, mert... Hatalom. Ő maga ígérte. Noha nem bízok a démonok hatalmában, meg a jutalmazásukban, ha betartja a szavát, akkor vidulhatok, mint a nem tudom, micsoda. - Használd belátásod szerint, és bármire is szükséged van, akkor állok rendelkezésedre. Persze csak azután, hogy megkaptam a jutalmamat - tettem még hozzá.

- Remek, én bízom benned. - biccentettem felé, és jól elsüllyesztettem a táskámban a fiolát. Jobb, ha ez most nálam van, mert... nem is akarom tudni, mi lenne, ha idegen kezekbe kerülne.
- Köszönöm, boszorka. - kacsintottam rá. - Hidd el, megkapod a méltó jutalmad érte. Amint kiderül, hogy hatásos-e ez a lötty. - néztem bele e a táskámba.

- Mit vártál? Nagy földrengéseket, varázsrobbantást, vagy mi a francot? Mert semmi ilyesmi nem lesz... Ez a varázsital egy nagyon egyszerű feladat. De működni fog, azt garantálom - bizonygattam, egy kissé talán erőszakosan is. Mindenesetre nem szerettem, ha kételkednek a munkámban, mert szeretem a fekete mágiát, de ha egy feladatot kapok, ami hozzám illő, azt örömmel elvégzem. - Tudod... egyelőre ennyi telik tőlem. A varázserőm folyamatosan fejlődik, és talán még egy év, és hatalmas fekete mágus leszek. - ÉS visszahozom Őt... Haydent... Nem fog a Pokolban rohadni, az már biztos. Mondjuk őt ismerve lehet, hogy már kimentette onnan a hátsófelét.

Próbáltam türelmesnek tűnni, és ez valszeg többé-kevésbé sikerült is. Közben agyam körül millió dolog cikázott. Vajon hogyan tovább? Rögtön térjek Katherine Pierce-hez be? És végül úgy döntöttem, hogy igen... az lesz a legjobb. De előtte még.. .el kell intéznem egyetsmást. Ami viszont biztos, hogy nem most fogom beadni neki ezt a mérget. Ha jól hallottam, még távol van a bál. De az az este tökéletes lesz egy kis játékhoz Katherine Pierce ellen.
- Ez lenne az? Csupán ennyi? - néztem Trish szemeibe, megerősítést várva.

Odahordtam magamhoz a dolgokat, amikre szükségem volt, és nem törődve a fajtám megbízhatatlanságára tett megjegyzésével, belekezdtem a varázslatba. Különben is, igaza van. A legtöbben inkább valami hülyeséggel kimentik magukat, mint hogy a fekete mágiát merjék alkalmazni. Maga a dolog nem volt túl bonyolult: Pár gyógynövény, Katherine haja, és az én vérem. Na igen, azért a csuklómat illendő lesz begyógyítanom, ha majd ő elment, mert nem igazán szeretem a sebeket magamon.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de végülis elkészültem a bájitallal, ami csakis kizárólag a célszemély emlékeit veszi el. Ez már csak azért is jó, mert időnként előfordulhatnak balesetek, amiknek a következtében nem ő lesz teljesen amnéziás, hanem valaki más.
- Jobb, ha tudod, hogy a hatási ideje nem teljesen biztosított. Van, akinek hamar visszatérnek az emlékei, és van, akinek később, de nem tart örökké - adtam a kezébe a "művemet". Igazából piti kis dolog volt...

- Remélem nem bánod, ha maradok és nézem a mesterkedéset. - foglaltam helyet kényelmesen, és le sem vettem róla a szememet.
- Tudod, nnem akarok pórul járni. És a boszorkányok a nagy esetben megbízhatatlanok. - fűztem tovább a szót, miközben tekintetét bámultam.

- Tökéletes - biccentettem, majd a tincs felé nyúltam. - A többi hozzávaló megvan, és ahogy elnézem, pár óra alatt készen lehetek vele. - Csak egyvalamit kell tennem, méghozzá a véremet is hozzákeverni a biztos hatás érdekében. A sötétebb dolgok többségének velejárója a kisebb-nagyobb véráldozat.

- Nos.. - nyúltam a zsebembe, hogy néhány hajszálat kaparintsak meg, melyeket egy kis fiolában őrízgettem. Eléggé régi, még abból a korból, mikor személyesen ismertem Katherine drágámat. Annak már jó pár évszázada.
- Ez megfelel? - kérdeztem rekedten Trishtől, megmutatva neki a tincset.

-Azt hiszem, nincsenek olyan dolgok, amikről ne mernék álmodni... Bár az álmodozás egyáltalán nem az én stílusom - ráncoltam össze a szemöldökömet. Nem, mintha bántam volna az ígéretét, csak reméltem, hogy lesz is belőle valami... Ingyen azért nem szeretek dolgozni, főleg nem egy ilyen kaliberű dologban...
- Nos, azt a mérget nem is olyan nehéz elkészíteni, csak vigyázni kell arra, kinek adod be. És személyre kell szabni. Van valami régi ereklyéd Katherine Pierce múltjából? Minél régebbi, annál jobb - magyaráztam. Az emléktörlés természetesen csak átmeneti állapot lesz, mindenesetre az is éppen elég kellemetlen dolog lesz.

Az államat kezdtem dörzsölgetni, közben rafinált módon vigyorogva, és végül vontam egyet a vállamon.
- Az emlékezetkiesés tökéletesen megfelel! - bólintottam rá, még mindig a lány arcát bámulva. Őszintének tűnt, ebben az esetben az volt a lényeg, hogy ne is akarjon engem átverni. Azzal még nem járt jól senki.
- És ne feledd: olyat kapsz cserébe, amiről eddig álmodni sem mertél. - mondtam neki felszegett állal.

- Nos, attól függ, milyen méregről van szó - lapoztam a könyvemnek azon oldalára, ahol azokat sejtettem. Nem sűrűn keverek mérgeket, mert nem tartom túl sokra azt a tudományt. Mérgeket még a varázslattal nem bíró emberek is képesek kikeverni. Igaz, hogy a legütősebbekhez viszont a mi segítségünk is szükséges. - Szeretnéd megbénítani? Esetleg... elvenni az emlékezetét? Vagy valami más, hasonló gonoszságot? - néztem fel a lapok közül, egyenesen a szemeibe.

- Nos, amit én először szeretnék, az egy méreg. - sóhajtottam fel. - Azért kérem a segítséged, mert... nekem jelen pillanatban csak egy pár hajszál van birtokomban. Hát úgy vélem, ez olymi kevés bármi máshoz. Akarok egy mérget, Katherine Pierce ellen. Képes vagy rá? - néztem kérdőn a szemeibe. Ha nem, akkor azt hiszem, itt tárgytalanná válik a csevelyünk.

- Hasonmás - bólogattam. Na, ez már egy egészen jó kiindulási pont. Na meg az Ősiek. Róluk sokkal többet tudok, főleg, mert egy boszorkány teremtette őket. A fekete mágia felhasználásával. - Mit szeretnél? Előbb őrületbe kergetni, és lassan megkínozni, vagy gyorsan és hatékonyan? Mindkettőre vannak varázslatok. - De még egyiket sem próbáltam igazán, tettem hozzá magamnak. Szeretem a gyors munkát, tekintve hogy az emberek 90 százaléka nem érdemli meg, hogy tovább foglalkozzanak vele. De ha neki ennyire fontos, talán lassan akarja csinálni.

- Ami azt illeti, egy középkorú cédáról beszélünk most. - sóhajtottam fel, miközben göndör hajamba túrtam ,de elégedetten figyeltem, ahogyan máris a szekrényéhez lép, és elővesz egy könyvet, ami nem lehetett már mai. Minden banyának van egy ilyen, ha jól szűrtem le, ez mindenféle mágikus cuccal van teleírkálva.
- Egykoron kapcsolata volt az ősi vámpírokkal is, talán Klausról és Elijah-ról hallottál már. Katherine volt a második hasonmás, az eredeti hasonmás legújabb csomagolása. Legalábbis akkor... még ő volt a legújabb változat, ma már... van egy újabb - fintorodtam el.