A mohó kicsilány.. félő, hogy túl hamar kezd majd el hiányozni, de mit is tagadhatnám, hogy nagyon de nagyon.. koncentrálnom kell most valami másra. És ha tudni akarja bárki is, hát Oliverrel kapcsolatos dolgokra. Azoknak jött msot el az ideje. Ideje lépnem, eddig csak elblicceltem az időt.

- Nem kell az élére vasalt úrifiú... A vadállat énedet jobban bírom.. - kacsintottam rá. - Azt hiszem lesz rá lehetőséged. A város elég kicsi, én meg elég viharkeltő személyiség vagyok. Nem nagy dolog megtalálni.. - fordultam felé, de ekkor már ő is talpon volt. - Na ezt... Sosem fogom megszokni. - utaltam a gyorsaságára. Valami elképesztő. - Mondanám, hogy adok telefonszámot, de sosem volt szokásom... - forgattam a szemeimet és elé léptem. - Valamivel mégis... A szádat akarom... - követelőztem és lehúztam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. Nekem egy élmény volt ez a pár óra, és a pici, hiú énem reméli, hogy sikerült benne nyomot hagynom. - A mihamarabbi viszontlátásra... - búcsúztam érzéki hangon, aztán hátraarcot vágtam és csípőriszálva magam mögött hagytam.

- Főtér-

- A bocsánatkérés csupán udvarias mivoltom miatt történt. Egyébként én sem sajnálom. Szívesen futnék össze veled még úgy, hogy néha felkeljen újítanod a ruhatáradat. - simítottam végig oldalán, de ekkor felpattant és gyors kiküszöbölte a problémát.
- Tehát távozni készülsz.. sajnálatos.. - sóhajtottam bánkódó arcot vágva, majd vámpírságomat kihasználva, én is felpattantam és felkaptam nadrágomat.
- Bár nem tudlak reggelivel kívánni. Ahogy.. étellel sem. Kávéval sem. Semmivel.

Hmm... Valóban. Finom kis helyzet volt az előbbi és magam tanusíthatom, hogy tényleg nem kontrollálta magát. Persze én ezt ki is élveztem.. Egy vadállat vehemenciájával esett nekem.
- Nem, nem itt lakom.. - vigyorodtam el és magamra rángattam a nadrágomat. - Érdekes, én egyáltalán nem sajnálom.... - nevettem fel és félig szakadt pólómat magamra csomóztam, így a hasamat szabadon hagyva épp eltakarta a melleimet. - Ez így megteszi... - néztem végig magamom. Feltűnő jelenség leszek az utcán, az már biztos.

- Nem túlságosan gerjedek arra, hogy a méreg szétmarja a számat.. - suttogtam. - Ezért inkább kontrolálom magam. Kivéve mikor olyan helyzetben vagyunk, mint mi az előbb. - vigyorogtam, a szexre utalva, majd felültem, és egy széles vigyorral méregettem a cuccait.
- Öhm.. igazán sajnálom. Remélem, hogy a hotelben lasksz, akkor nem lehéz lesz kiosonni innen. - emeltem fel a darabokra szakadt melltartó egyik darabját.

- Tényleg kibírtad... Megmondom az őszintét, nem hittem, hogy megállod.. - pillantottam rá elismerően. - Kíváncsi lettem volna meddig tudod tartani magad.. - kihívóan pillantottam rá. Egy vámpír. Egy éhes vámpír sem bírja túl sokáig, ha az orra előtt húzzák el a mézes madzagot. Éreztem, hogy még nem vagyok igazán rendben, azt hiszem aludnom kellene egyet, az segít regenerálódni. Figyeltem, ahogy elterül az ágyon, én pedig minden magyarázat nélkül kievickéltem mellőle és talpravergődtem. Nem lehetett valami kecses mozdulatsor, a végén egy kicsit meg is tántorodtam, de az egyensúlyérzékem még a helyén volt.
- Még szerencse, hogy mindenemet széttépted.. - állapíttam meg gúnyosan mutogatva felé a melltartóm és pólóm darabjait, de cseppet sem neheztelve rá. Ó, nem.. Tévedtem. A nadrágom egyben maradt..

- Én vagyok a hülye, hogy mindig elhiszem a verbénás trükköt. Sokan szédítenek vele. - forgattam szemeimet, majd hanyatt dőltem, és magamra húztam a takarót. - Mert azt hiszik, hogy így tényleg nem kóstoluk beléjük. Ez tényleg így van. Öhm.. de mások nem ilyenek. Ők mindig követik a "puding próbálja az evés" hagyomást, és tényleg tesztelik azt a verbénát. - magyaráztam belelkesülve, és szemtelen vigyorgással.

Égető pillantásától cseppet sem éreztem magam zavarban. Miért tenném?! Szeretem, ha néznek, főleg, ha így néznek.. Már a nézésében is van valami hihetetlenül szexi afrodiziákum. Talán ez a különlegessége. Csábít egy pillantással. - Meglehetősen élveztem. Minden egyes apró pillanatát.. - suttogtam. - Ha belegondolok, engem az mulattat, hogy milyen könnyen átvágtalak a verbénával.. - vigyorodtam el gonoszkásan, majd félrebiccentettem a fejemet, hogy meg tudja nézni a sebemet. - Gyorsan gyógyulok.. - rántottam vállat. Nem ez az első harapásom, és nem is az utolsó. Kitapasztaltam már a testem regenerálódási idejét...

Zavartan mocorgott mellettem, ami számomra lehetne meglepő, de hozzászoktam már hogy néhány nő esetében ez így működik. Ha családra terelődik a szó.
- Jól mulatok, igen. - nyújtóztam. - Szeretkeztem egy gyönyörű nővel... - néztem végig rajta. - Nem kellett finomkodnom. Jól is laktam, mert a kellemeset összekapcsoltuk a hasznossal.. kívánhatok ennél többet, Roxi baba? - csúsztam fölé ismét, és megnéztem a sebét a nyakán.

- Sosem jutott eszembe.. A külsőre annyira hasonlítunk, hogy épeszű ember nem is firtatja a rokoni szálat.. A közös dolgokat nem erre értettem.. - magyaráztam. - A családom.. Nos.. Elég magának való.. - mocorogtam mellette zavartan. Nem, nem szokásom róluk beszélni, és most sem fogok. Elég nekem elviselni...
- Legyen... - vontam fel a szemöldökömet, de beleegyeztem. Igazán nem hat meg, hogy lespóron a végéről pár hangot. - Neked... - villantottam felé pimasz vigyort. - Jade... -ízlelgettem a nevét. - Ezt valóban nem... De ahogy látom, te ezen meglepően jól mulatsz... - néztem rá szúrós szemmel.

- Nem tűnődtél még azon, hogy talán téged örökbe fogadtak és semmi közöd igazából hozzájuk? - kérdeztem pimasz fintorral. Nem úgy nézett ki, mint akit érdekel a családja. És ha tényleg nem hasonlít rájuk, akkor ezt úgy ahogy van, meg is tudom érezni. Már csak abból kiindulva hogy én sem jöttem ki a családommal mert eltérőek voltunk. Mindenhol voltam, csak otthon nem.
- Roxanne... nekem csak Roxi. - kacsintottam rá, elengedve szőke hajtincsét, majd elgondolkodtam. - Öhm.. Jade. Ezt nem tudod becézni. - rántottam a vállamon nevetve.

- Az ilyen viselkedést várná el a társadalom.. - sóhajtottam nagyot. Elégedett voltam én magammal így, ahogy és ahol most tartok. - De én nem vagyok az a szende kislány.. - vigyorogtam rá. Nem kellett tovább fűznöm a szavakat, ezt bizonyítottam is neki. - Az őseim.. - nevettem fel kelletlenül. Ne már, komolyan?! - A vezetéknevünkön kívül semmi közös nincs bennünk.. - forgattam a szemeimet. Ami a külsőmet illeti, nem kommentáltam. Pedig.. Nem hittem, hogy ilyen könnyen el lehet csábítani őt... Vagy.. Ő csábított el engem? Rejtély..
- A nevem?! Hát persze, szivi.. Roxanne. A nevem, Roxanne.. - vigyorodtam el. Azt hiszem, alaposan tükrözi a személyiségemet. - A tiéd pedig... - próbáltam emlékezni, de nem.. Ő sem mondta...

- Hát ez meg mit akar jelenteni? - kérdeztem tőle egy ezres vigyorral, mintha csak hízelegni akarnék, de az igazságot megvallva, minden volt ez, csak nem hízelgés. De nem voltam az a típus, aki rögtön meg tudta érteni az ilyen rejtjeles üzeneteket.
- A természeted.. nagyon megnyerő, ezek szerint az őseid nem voltak ilyenek. - simítottam végig combját, ahogy felemeltem egyik kezemet. - De a külsőd.. öhm.. arra már szavak sincsenek.. - dőltem vissza a párnára elégedetten. - Tudhatom végre a becses nevedet? Azt hiszem, ezt még nem árultad el. - vigyorogtam.

- Hmm.. - doromboltam teljes egyetértésben vele. Valóban az volt.. Kellemesebb időtöltést el sem tudtam volna képzelni vele. A tetejében pedig mindketten megkaptuk, amit akartunk...
Hagytam, hogy a hajammal játszon, de következő mondatán némiképp fennakadtam.
- A külsőmet örököltem.. - rántottam vállat és rávillantottam a szemeimet. Mindenki jótét léleknek hisz miatta. Szőke haj, kék szem... Sok férfi gyengéje, én meg kihasználom, mert pontosan annak az ellenkezője vagyok, amit gondolnak. - A természetemet nem.. - mosolyodtam el, majd felmásztam az ajkaiig és körberajzoltam a nyelvemmel, hogy aztán ártatlan pillantást színlelve szűzies csókot nyomjak rá. Mindenki az ilyen, vagy hasonló viselkedést várná el. Hát leshetik..

Megbabonázva játszottam hajtincseivel. Szőkesége megcsillant tenyeremen, és ez jókedvűséget váltott ki belőlem, ahhoz képest, hogy alig fél perccel ezelőtt beteljesülés ért el mindkettőnket. A testem már kezdett megnyugodni és ránevettem.
- Finom volt ez a mai menet.. - suttogtam, csókolgatva a nyakát, majd leszálltam róla, és elnyúltam mellette. - Nem gondoltam volna első ránézésre, hogy ilyen kis vadmacska tudsz lenni. - nevettem.

Mindketten egyenetlenül vettük a levegőt, testemen éreztem, hogy emelkedik, majd ereszkedik mellkasa, miközben próbáltam csitítani magam. Kielégültségéből adódóan kihasználtam bőre pillanatnyi érzékenységét és körmöm hegyével végigcirógattam tarkójától egészen a válláig, majd vissza. Ennyi gyengédség még egy ilyen hihetetlenül vad menet után is kijár neki, jobban mondva a testének. Hagytam, hogy ő is csillapodjon, nem szólaltam meg, még csak nem is mozdultam meg, ujjaim viszont még mindig bőrén játszottak.

Nem kellett már sokat várnom... a szavai méginkább megadták az utolsó löketet számomra. Nem tudom mióta vagyok tekintettel a nőkre, de ha engedte hogy igyak belőle, mégsem lehetek tapintatlan..
Megrázkódott alattam, teste megfeszült, és ahogyan izmai megrándultak, engem is magával rántott az önfeledt megsemmisülésbe, és vállára hajtottam fejemet, miközben folyamatosan hörögtem, és lehunyt szemekkel szippantottam be teste virágillatát.

Csak ennyi kellett.. Ez a néhány szó, ami mindennek a végét jelentette. - Engedd el.. - leheltem elégedetten. Már én sem küdöttem, hátát karmolva engedtem át magam a gyönyörnek, amit ő okozott. Egész testemben remegtem alatta és élvezettel nyögtem fel, mikor megéreztem utolsó néhány görcsös mozdulatát, ami csupán annyit jelentett, hogy követett engem a mámorba.

Kimerültté tettem Őt azzal, hogy több vért csapoltam le belőle, mint amennyit kellett volna. Nem akartam legyengíteni őt.. nem, mert akkor mi lesz a végére? Egy ájult nővel fog elérni a beteljesülés?
Beletúrt a hajamba, már lihegve tartottam magamat, hogy ne érjen el engem a robbanás addig, míg őt nem. - Már nem bírom sokáig.. - hörögtem a fülébe szenvedéllyel a hangomban, és nagyot nyelve éreztem mlelkasom hullámzását.

Félig csukott pilláim alól néztem fel rá, ahogy tovább sanyargatta testemet, amit egyébként nem bántam. Szükségem volt rá, ahogy jelen pillanatban neki is rám.
- Egy pillanatig se tedd.. - szuszogtam halkan, majd saját számban éreztem meg a véremet a nyelvén. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy finomnak tartja, hisz én fémesnek és sósnak találtam, de... Vámpír.. Ez sokmindenre magyarázatot ad. Hanyagul, lustán csókoltam vissza, kezeimet rávettem arra, hogy a hajába túrjak, közben pedig éreztem, hogy kezdeti hevességemből és szenvedélyemből, mostanra nem sok maradt.

Mennyi idő telt el? Sejtésem sincs róla. Amit határozottan állíthatok, hogy régen ittam már ilyen finom vért, ami ennek a lánynak a nyakából folyt, és biztos voltam abban hogy egyre kevesebb van benne, mégis megbabonázva kortyoltam tovább. Hogy tud valaki ilyen finom lenni? Őrjítő..
- Sajnálom, bébi.. - súgtam a fülébe halkan, majd nagyot nyeltem, és ütemesen mozdultam tovább, belemarkolva hajába, majd melleibe, de ajkaimról nem töröltem le a vért, így csókoltam meg.

A pillanatnyi fájdalomtól élesen szívtam a tüdőmbe a levegőt, de valóban csak egy pillanat volt, utána nem éreztem mást, csak hogy a mámor egyre inkább közeledik már. A véremet éreztem, ahogy végigfolyik a nyakamon, majd a vállamon, vörös csíkot hagyva maga után, de .. élveztem. Kezdtem teljesen önkívületi állapotba sodródni, az eseménykeből már vajmi keveset fogtam fel, de azt éreztem, ahogy még egy utolsót lök rajtam, én pedig - bár hallani nem hallottam a saját hangomat, úgy lüktetett a fülemben a vérem -, felsikoltottam. Pihegve ernyedt el testem, minden lehetséges erőt kivett belőlem a hevessége. Szemeim kezdtek elnehezülni, mintha álmos lennék, aztán mint valami kiáltás, úgy ébredtem rá, hogy nem álmos vagyok, csupán sok vért veszítettem.
- Elég... - súgtam neki kábultan, de valamiért bíztam abban, hogy tényleg nem fog túlzásba esni.

- Nem.. nem öllek meg.. - nyögtem fülébe tüzesen, alig várva hogy vérét érezzem meg nyelvemen és szinte rögtön hajoltam is, hogy tépjem a bőrét, tépjem, és szívjam.. vigyázóan mindezek ellenére, mert nem akartam megölni őt. szex közben sose vetemedtem ilyesmire.
Közben tovább mozgott a csípőm, tudtam hogy vérének egy része kifolyik ajkaimon is, de mit törődtem én most ezzel? A gyönyör utolsó lépcsőfokára jutottam azzal, hogy most ezt csinálhattam vele.

Vártam, hogy némileg tisztuljon a tudata, mert látszott rajta, hogy nem igazán önmaga. Ha ezt egy vámpírnál egyáltalán meg lehet különböztetni, márpedig én megpróbáltam. Ajkaim elnyíltak, ahogy leheletnyit felemelkedett rólam, hogy rám tudjon nézni. Azok a ködös szemei... A utolsó utáni energiatartalékomat vettem igénybe, mikor nagyot nyelve ismét megtaláltam a hangomat.
- Harapj meg! - kértem tőle. Én kértem és én ajánlottam fel a véremet. - De ne ölj meg... - biccentettem félre a fejemet és ismét hatalmas nyögés szakadt fel a torkomból. Ez a férfi egy vadállat... - csalt mosolyt az arcomra saját gondolatom.

Annyi időt sem érzékeltem magamban hogy felfogjam, mit suttog nekem. A teste már elvett belőlem minden erőt, minden.. minden nyögése azt jelentette nekem, hogy élvezi, amitz teszek vele, vadságom ellenére, de vámpírként nem várhatott mást tőlem, csakis ezt.
Felkaptam végül fejemet, és verítékes arccal néztem meglepve őt, az arcát, még mindig zihálva.
- Mondd, hogy megharaphatlak... - nyögtem fel hangosan, a csípőjét szorítva méginkább magamhoz.