- Valóban nem? Ahhoz képest remekül felhasználtál az erőm által. Igazán remek színpadi műsor volt. Főleg, hogy még te is elhiszed azt a hazugságot, amit mutattál irányomba egykoron. – felelem neki csöppet se kedvesen, se nem békésen. Igazából nem érdekel, nem akarok kedves lenni, nem tudok. Még azt is nehéz visszafognom, hogy nehogy ártsak neki. Legszívesebben fájdalmat okoznék neki, megmutatnám azt, hogy mit művelt velem egykoron az árulása. - Szart? Lehet tényleg azt kéne enned ennyi hazugság után. – pillantok rá komolyan és lassan ismét összefonom a karomat magam előtt. Azt is tudom, hogy nem fogok neki sok időt adni, nem vagyok képes elviselni a közelségét, látni őt. A pokol tüze újra belülről mardos és azt is tudom, hogy mi lesz annak a vége, ha egyszer engedek a hívogató lángoknak. - Amnéziás vagy, így mégis mit kéne elhinnem? – nevetek fel, mert ő se gondolhatja komolyan, hogy egy amnéziás szavainak fogok pont hinni. Mégis mit kéne elhinnem? Azon foszlányokat, amik éppen eszébe jutnak, vagy amiket az apja mesélt neki? Még olyanoknak se hiszel mindent, akik elméjük és tetteik teljes tudatában vannak, akkor miért pont neki hinnék? Hittem és bíztam benne, mi lett a vége? Majdnem halál. Ahogyan egy ártatlan lélek is megfizetett mindenért, pedig semmiről se tehetett. Csak az volt a bűne, hogy ilyen apja lett volna, aki nem törődött semmivel se. - Szóval félsz, milyen szánalmas. Azt akarod, hogy higgyek neked, nem volt semmihez semmi közöd, de kockáztatni se mersz. – vetem oda úgy a szavakat, mintha a lehető legutálatosabb személy lenne a szememben és leginkább megvetném őt. Lassan fújom ki a levegőt, majd pedig hamarosan ki is adom az útját. Tűnjön innen, vagy én fogom kijjebb tessékelni, de szerencsére rájön arra, hogy jobb, ha nem marad. Talán csontot is törtem volna, hogy emlékezzen arra, hogy milyen érzés is a fájdalom. Az ajtó hangosan csapódik be mögötte, és szinte azzal egyszerre erednek meg a könnyeim is. Erős voltam egykoron, erős vagyok most is, de nem érzéketlen, mint egy kikapcsolt vámpír. Vannak érzéseim és bármennyire is nem akarok hozzá kötődni, attól ez még nem így működik. Sietve hagyom magam mögött a nappalit, miközben a könnyeim egyre inkább végigcsordogálnak arcomon, de mégis némán viselem őket. Nem fogok hangot adni annak a fájdalomnak, amit a seb felszakadása okozott.
- És mi az, amit akartam? Ha annyiról lett volna szó, hogy valami egy éjszakás kalandra vágytam, akkor nem is lett volna több belőlünk. Mégis. Megkértem a kezedet, mert veled képzeltem el a jövőmet. Lehet, hogy te színésznő vagy jelenleg, de én semmit nem színleltem a kapcsolatunkból – egek, de fura így beszélni erről az egészről, hogy ennyire halvány részletekben van meg a közös életünk. De ismerve magamat, és hogy az elmúlt 15 évben is miként viszonyultam bizonyos emberekhez, akár a múltamból feltűntekhez, akár újonnan megismertekhez… nem, egyszerűen képtelen lennék elhinni azt, hogy én bármi olyat tettem volna, amivel ő most gyanúsítgat. Van valami a háttérben, biztos vagyok benne, de még nem látok át a szitán. Még nem. Túl keveset tudok. - Ez szánalmas? Az nem, hogy képtelen voltál akkor is végig hallgatni, ahogyan most sem vagy képes elfogadni azt, amit mondok? Tapasztalt boszorkány vagy. Megitatsz velem valami szart, vagy rám mondasz egy bűbájt, és úgy fogom az igazat szajkózni, ahogy azt kényed-kedved tartja – mert ha valamit megtanultam az életemben látottak alapján, hogy a boszorkányoknak kevés dolog szabhat határt. Biztosra veszem, hogy nem pont egy igazmondó varázslat fogna ki egy ötszáz éves boszorkányon. Akkoriban nem tudta még kontrollálni az erejét. De neki velem ellentétben volt ideje gyakorolni a tudását, és le merem fogadni, hogy így is tett. Ennyi időt túlélni nem egy egyszerű feladat. - Tudom, hogy nem vagy gyenge, és nem. Nem fogom azt befejezni, amihez közöm sem volt – de feleslegesen koptatom a számat, mert úgysem fog hinni nekem. De legalább azt megtudtam, hogy milyen kapcsolat volt köztem és eközött a nő között. Egy az, a boszorkány-animágus kapcsolat, illetve hogy a menyasszonyom volt, akit biztosra veszek, hogy teljes szívemből szerethettem. Most is érzek iránta valamit, de nem vagyok képes azt mondani, hogy ugyanazt, mint régen. Valami eltörött akkor, nem csak benne, de úgy néz ki bennem is. Csak én még nem értem teljesen, miért. Ahogy apám szóba kerül és elkezdi a monológját, csak figyelem őt, és eleinte nem is akartam rá reagálni, de végül muszáj volt megszólalnom. – Számít az, hogy mit mondok? Bármi is lenne a válaszom, azt úgy is hazugságnak tartanád, mivel nem egyezik az elképzeléseiddel – nem is várok választ a kérdésemre, mert tudom, hogy igazam van. Jelen pillanatban pedig még arra sem hivatkozhat, hogy a tények beszélnek így meg úgy, mivel semmit nem tud rólam. 10 perce tudta csak meg, hogy egyáltalán újra élek és virulok. - Mivel hallottam már, hogy egyeseknél milyen maradandó károsodásokat okoztak az ilyesmik, így inkább mellőztem, hogy a fejemben turkáljanak – válaszolok egyszerűen neki. Nekem is volt eszembe ez az ötlet, de jó barátom biztosított arról, hogy nem feltétlenül olyan jó ötlet ez, mint azt gondolom. A fájdalmat még el tudnám viselni, ami vele jár, de ha valami félresikerülne, ami visszafordíthatatlan még a varázslóknak is… azzal mire mennék? Megtudnám, hogy mi volt a múltamban, de egy élő báb lennék lényegében. Épp válaszolnék neki, mikor változik az egész hangulat és elküld a házából. Hümmögök egyet, aztán pedig hátat fordítok neki, és megindulok kifelé. Még odanyögnék néhány szót neki, de rájövök, hogy az csak olaj lenne a tűzre. De nem most látott utoljára, erre mérget vehet.
// Lehet, hogy ez most rövid volt, de már van is ötletem a kövire, szóval nem húztam tovább ezt. //
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Júl. 09, 2017 3:37 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azure && Daniel
- Tényleg egy hangyányi fogalmad sincs arról, hogy mire gondolok? – vonom fel a szemöldökömet és a düh szikrái könnyedén csillannak meg az íriszeimben, mintha csak legszívesebben tűzet gyújtanék és felperzselnék mindent. – Megkaptad, amit akartál, majd pedig egyszerűen te is úgy kihasználtál, mint bármelyik más férfi tette volna azon a vidéken, ha az érdeke úgy kívánja. – keserűen csendülnek a szavak, de akkor se fogok hazudni arról, amit gondolok vagy érzek. Szerettem volna hinni abban, hogy nem ő áll ennek a hátterében, de bármit is tettem a szálak mindig odavezettek, hogy ő csalt csapdába és vetetett a farkasok elé egy látszólagos béke érdekében, vagy csak azért, hogy előrébb juthasson abba a mocsárban, ami akkoriban uralkodott. Még a gyomrom i felfordul, ha csak erre gondolok, de attól még inkább, hogy ennyire naiv voltam, de többé nem leszek. – Érdekes, hogy te mást állítasz, mint amit a tények mutatnak. Szánalmas, hogy még mindig képtelen vagy beismerni, mint azon az estén. – felelem neki egy kisebb megvető nevetést követően, mert nem értem, hogy minek tagadni. 450 évnyi bezártság nem volt elég neki, vagy talán több, hogy végre legalább szembe tudjon nézni a tettével, ha már azzal nem tud, hogy miként vetett majdnem véget az életemnek. - És mégis miért nem? Rájöttél, hogy még se sikerült megölnöd, így úgy döntöttél, hogy amit a múltban elszúrtál, azt most befejezed? Van egy rossz hírem Daniel, nem vagyok olyan gyenge, mint hajdanán voltam. – lehetnék kedvesebb, de jelenleg nem érzet iránta szinte semmit se a gyűlöleten és a megvetésen kívül. Mások biztosan már rég a karjaiba omlottak volna és biztos vagyok abban is, hogy volt olyan, aki megtette, de én nem akarok, még ha egy aprócska porcikám vágyik is erre. Kész szerencse, hogy nem vagyok vámpír, vagy éppen farkas, mert a pohár tuti a szavainak köszönhetően már darabokra hullott volna. – Apád a hazug, erre mondják azt hiszem, hogy nem esett messze az alma a fájától. Fogadjuk, hogy pontosan olyanná váltál, mint amilyen ő is volt régen. Teszed a jót, a szépet, miközben saját malmodra hajtod a dolgokat és nem félsz senkit se hátba támadni. – meg se próbáltam jó házigazda lenni, hiszen ha hamarosan nem megy el, akkor én fogok elmenni innen. Kellemes este helyett inkább lett egy pokoli este, amit egyre nehezebben viseltem, azt pedig még inkább, hogy csak pár lépésre állt tőlem. A közelsége egyszerre volt émelyítő nem jó értelemben és jó értelemben is, még ha az utóbbi eléggé kicsi kis része volt az érzéseimnek. – Csak nem féltél egy boszorkányt beengedni az elmédbe? – billentem oldalra a fejemet, hiszen a boszorkányok még ha pokoli fájdalommal is, de képesek előcsalogatni az emlékeket, ha az átkot át tudják törni, ami az illetőt sújtja. - Van, de akkor se hiszem el, hogy pont az árulásodra nem emlékszem. A csábító szavakra, amikkel az erdőbe hívtál, majd pedig a farkasokkal szemben álltunk. Az életünkért küzdöttünk, mert az mondták nekik, hogy megöltük az egyik társukat. – lépek közelebb hozzá és sok mindent láthat az íriszeimben, de kegyelmet, megbocsájtást vagy szerelmet, de a fájdalmat, bosszút megtörtséget könnyedén. – Tűnj el a házamból, nincs kedvem tovább hallgatni a hazugságaidat! – nem kérés volt, és ha nem tudná merre is van az ajtó, akkor annak irányába mutattam.
Csak hümmögök szavaira egyet, de semmi más reakciót nem kap tőlem. Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy mire kellene véljem ezt a kijelentését, hogy sajnálatára kiszabadultam a börtönömből. Emlékszem, hogy veszekedtünk valamiről, mielőtt a képszakadás történt volna, szóval biztos nem alaptalanul mondja ezt, amit. De ettől függetlenül még mindig nem értem. Fájdalmas egy szerető ez az amnézia – még ha csak részleges is, és vissza szoktak térni az emlékeim bizonyos ingerek hatására. - Olyan voltam, mint a legtöbb? Aha. Avass be – ténylegesen tudni akarom, hogy ezzel most mire gondol. Az emlékeimből táplálkozva ezt az állítását több ponton is meg tudnám cáfolni. Éppen ezért vagyok kíváncsi arra, hogy miről beszél. Milyen ironikus… emlékszem jelentéktelen apróságokra, de olyasvalakiről meg alig vannak emlékeim, aki a menyasszonyom volt és kétségkívül szerettem… szerettük egymást. Rettentően kétlem, hogy ne adtam volna meg neki mindent, amire csak képes voltam. Ami foszlányok megvannak, azokból legalábbis csak erre tudok következtetni. Ahogy rám parancsol, hogy engedjem el, úgy is teszek, de tekintetem nem veszem le róla. Nem fogok erősködni, mert tisztában vagyok azzal, hogy ennyi idős boszorkány létére mikre lehet képes velem szemben. Illetve azt is szeretném, ha tudatosulna benne, egyáltalán nem bántó szándékkal jöttem. – Egyesek lehet. De én nem ilyen voltam – mondom neki egyszerűen, de hamar rá kell jönnöm, hogy a beszélgetés ezen részével nem fogunk előrébb haladni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miben lenne ez a beszélgetés más, ha teljes mértékben emlékeznék a dolgokra, nem csak néhány emlékem lenne róla, illetve a többi nem lenne valamennyire homályos. - Komolyan mondtam azt, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből. Mióta felébredtem, nem telt el nap úgy, hogy ne agyaltam volna rajtad, vajon hol lehetsz. De nem voltam meg az eszközeim a felkeresésedre – mondom neki egy sóhajtással befejezve. Oké, hosszú ideig az is ott motoszkált bennem a „hol lehet” kérdésen túl, hogy „ki lehet ő”, de ez most részletkérdés. – Viszont való igaz, hogy vannak a múltamból képek, amik… kérdésesek és nem találtam meg rájuk még a választ, valószínűleg pedig nem is tudom. Például ott van édesanyám, akinek az arcára sem emlékszem. De apámra… ő rá rendesen. Nála ébredtem fel, és avatott be bizonyos dolgokba, próbálva befolyásolni, de közben elkezdtek szépen lassan visszatérni az emlékeim és tudtam, hogy amiket mond, az csupa hazugság az igazság egy apró morzsájával megfűszerezve. És említett valamit, ami a felvázoltakba beleillik. Szóval még egyszer megkérdezem, Anne. Van ennek köze farkasokhoz? – a becézgetését abbahagyom jelen pillanatban, mert semmi értelme nincsen. Afelől pedig kétségem sincs, hogy legszívesebben visszaküldene a börtönömbe, amibe ha nem tévedek, már első sorban is miatta kerültem… De talán így már képes lesz meghallgatni, és felgöngyölíteni az ügyet, amit kétség kívül nem tudtunk lezárni akkoriban.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 08, 2017 11:23 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azure && Daniel
- Sajnos. – reagálok csak ennyit a szavaira, hogy mégis sikerült és még mindig meg se fordul a fejemben, hogy én szabadítottam őt ki egyetlen egy aprónyi érzéssel. Igaz, azt se értem, hogy miként volt képes egy festmény ilyen hatással lenni rám, lévén, hogy a szívem legnagyobb része meghalt vele együtt és az árulásával együtt. Mégis egy aprócska részem még mindig érzett iránta és képtelen volt elfeledni teljesen a boldog pillanatokat. Szavaival pedig eléri azt, hogy ne tudjak a némaságba menekülni és figyelmen kívül hagyni, mintha itt se lenne, vagy csak úgy kipenderíteni az erőm segítségével. Megtenném, legszívesebben ezt tenném. Megmutatnám neki, hogy én mit éreztem azon az estén, amikor elárult, hogy miként küzdöttem az életemért és miként gyógyították be a sebeimet másnapra, amikor is újra találkoztunk és vége lett mindennek. Nem csak annak, ami közöttünk volt, hanem annak a nőnek is, akit ő valaha ismert. Nem vagyok többé az a kedves Annie, aki a légynek se tudna ártani. Sok fájdalmat hoztam már el a földre és talán még fogok is. Ezen még az se fog változtatni, hogy van egy személy, akinek segíteni szeretnél és ott van Melisandre is a barátnőm, aki olyan volt mindig is, mintha a testvérem lett volna, de egykoron még őt is képes voltam a saját bőröm mentéséért cserébe feláldozni. Sietve sétálnék el mellette, mintha ezzel is csak azt akarnám kifejezni, hogy vége és tűnjön el az otthonomból. Nincs mit mondanom már számára, amikor is elkapja a felkaromat. Sietve kell elszámolnom háromig, hogy ne égessem meg ott, ahol megérintet, amikor pedig megszólal, akkor elnevetem magam. - Azt hittem, hogy tudom milyen vagy Daniel, de olyan voltál, mint a legtöbb férfi akkoriban… - vetem oda neki félvállról. – Engedj el! – a pillantásom pedig elárulja azt, hogy nem viccelek és képes lennék még neki is fájdalmat okozni, ha azzal szabadulhatnék. – Tudod, az emberek szeretik néha másik arcukat mutatni, mint amilyenek valójában. Naiv voltam egykoron, de most már nem vagyok az. – kicsit még a fejemet is megrázom, hogy hiába próbál meg ezzel hatni rám, mert nem fog menni. Egykoron próbáltam magamat is ezekkel a szavakkal nyugtatni, de nem sikerült meggyőznöm magam, akkor ő miért is lenne képes rá? Amikor pedig végre szabadulok, akkor sietve töltök magamnak egy italt és ürítem ki a poharam tartalmát egy húzásra, majd amikor meghallom a kérdését, akkor túl hangosan koppan a pohár az asztalon. - Ez most valami tréfa, Daniel? – kérdeztem meg eléggé szúrós pillantással, majd könnyedén suhant át az arcomon a felismerés. – Nem emlékszel semmire se, igaz? De mégis képes vagy azt mondani, hogy nem feledtél el, hahh! Egyáltalán emlékszel valamire abból, ami történt? – pillantok rá kérdőn, majd ismét összefonom magam előtt a karomat, miközben a csípőmmel meg neki dőlök a bútornak.
Jól be lehetett már indulva az a férfi, ha ennyire nem akart tágítani és csak vissza akart jönni újra és újra. Bár őszintén szólva már megszoktam az ilyen embereket, akik nem értenek a szép szóból. Hosszú ideig pont ilyenekkel foglalkoztam. Vagyis... igazából most is, csak nem teljes mértékben ugyanúgy, mint mikor apám alatt voltam behajtóként. Ha belegondolok, lehet nem fogalmaztam a legjobban, mert nem pont ilyenekkel foglalkoztam, mint amilyen ő. Kétlem, hogy túlzottan benne lenne ebben a világban, amiben én. Na de elkavarodtam. Arcomon nem történik semmilyen rezdülés, mikor elhagyja a színjátékot és áttérhetünk a valóságra. Szavain nem lepődök meg, a képszakadás előtti dolgokból egy-két részlet megvan. De igazából csak annyi, hogy valamin veszekedtünk, csak azt nem tudom, hogy micsodán. A következő emlékem pedig, hogy apám házában tértem magamhoz. – Nos… úgy néz ki, sikerült – ennyit mondok csak neki, mielőtt nekidőlnék a foteljének. Ahogy ajkait harapdálja, már az is elindít bennem valamit, ami annyiban merül ki, hogy nem először látom ezt tőle. Szavaimat elmondom, és ezt követően pedig rettentő kíváncsian várom, hogy mi fog következni. Bele is kezd, a testbeszédéből pedig csak arra tudok következtetni, hogy nem olyan szívélyes ez a viszontlátás a részéről. Én? Fogalmam sincs, hogy pontosan mit érzek. Annyit biztosan, hogy jó látni őt, és érzek is valamit ezen túl, csak nem tudom megfejteni, micsodát. Amiket mond, csak úgy belém csapódnak, és ha nem tanultam volna meg az érzelmeimet elrejteni, akkor biztos azt láthatná rajtam jelen pillanatban, hogy teljesen értetlen vagyok. Ehelyett ugyanazt a határozott, mindennapi arcomat mutatom neki, amit az előbb is. De legalább ez is kiderült, hogy a jegyesem volt. Ezt érzem hát akkor még most is, ez az a kellemes melegség, amit a közelsége okoz. Viszont azokra nem tudok mit reagálni, amiket mond. A gyerekemet várta, én pedig elárultam? Tudom, milyen személyiség vagyok, illetve azt tudom, hogy akkoriban milyen voltam, szóval biztosra veszem, hogy valami hatalmas félreértésről van szó. Talán pont ez volt az, amin azon a végzetes napon veszekedtünk, mikortól lényegében megszűnt számomra minden? Gyorsan pörögnek ezek a gondolatok végig a fejemben, ahogy az ujjaimat tördelem egyik kezemen, másikat pedig magam mellett tartom már azóta, hogy elkezdett bővebben beszélni. Nem válaszolok neki, hagyom, hogy ha van még a történetnek folytatása, akkor avasson be. Így is tesz – vagyis valami hasonló. Amint megpróbálna faképnél hagyni, éppen mikor mellém ér fogom meg a felkarját, de még mindig csak magam elé tekintek, ahol az elébb ő állt. - Te tudhatnád a legjobban, milyen vagyok, Annie – ekkor fordítom rá a tekintetemet, még mindig fogva a karját. – Tényleg úgy sikerült megismerned, mint aki ilyesmit tenne veled? És a leendő gyerekünkkel? – kíváncsi vagyok, hogy mikor fog átlátni a szitán – ha egyáltalán át fog, mert nem raktam össze jól a darabkákat -, hogy amnéziám van bizonyos dolgokról. Végül elengedem őt, és ha elindul valamerre, akkor követem őt, és körülbelül abban a távolságban állok meg a közelében, mint amiben előbb voltunk. - Van ennek a dolognak köze farkasokhoz? – kérdezem tőle őszinte kíváncsisággal. Most nem próbáltam elrejteni az érzelmeimet, hadd lássa csak, hogy erről most tényleg nem tudok semmit.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 08, 2017 6:22 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azure && Daniel
Amilyen váratlanul hazaértem, annyira váratlanul is kezdtem el kipenderíteni Joe-t a lakásomból. Egyébként is ritka, amikor a saját házamba engedek valakit, még akkor is, ha szórakozásról van szó. Azzal úgyis mindig csak a baj van, hogy kitessékeljem innen az embereket. - A rohadt életbe Azure! Ne csináld már! – hallom még az ajtón túlról a színészkollégám hangját, de akkor se bírom levenni a pillantásomat Daniel-ről, mint aki kísértetet lát. Azt viszont én se tudtam, hogy ez egy jó kísértet, vagy inkább rossz, mert veszélyes mind a két esetben biztosan. Sose becsülnék le senkit se, főleg, ha természetfeletti az illető. - Csak menj el Joe! Mond nekik azt, hogy beteg lettem vagy mit tudom én, csak tűnj már el! – üvöltöttem csöppet se békésen, hogy végre felfogja nem fogom most visszaengedni és az elkezdett szórakozás nem fog most befejeződni. Utána pedig pontosan abba menekültem, amibe bármelyik nő, de talán férfi is tenné, vagyis a tagadásba. Képtelen voltam elhinni azt, hogy tényleg itt van, ahogyan azt se értettem, hogy miként lehetséges, hiszen egykoron azon a tisztáson próbáltam megtörni az átkomat, de képtelen voltam rá, akkor mégis most neki miként ment? Vagy kinek ment? Meg se fordult a fejemben, hogy én törtem meg akkor, amikor a szív újra érzett a festménynek köszönhetően. Nagyot nyeltem, amikor visszakérdezett, de nem mozdultam meg. Hangjának dallama pedig ismerősen csendült, ragadott magával. – Láttam, ahogyan kővé dermedsz, ahogyan azt is, hogy nem lehet megtörni az átkot… - motyogtam az orrom alatt, hiszen így kimondva még inkább hihetetlennek tűnt az egész. Mindenre emlékszik? Mindent tud? Mióta is él, hiszen nem éppen úgy mozog ebben a világban, mintha annyira idegen lenne számára. Idegességemben pedig rossz szokásomnak híven megint alsó ajkamat harapdáltam és az se segített, hogy egészen közel jött hozzám. - Valóban képtelen lennél? – nevettem fel keserűen, mert eléggé hihetetlennek tűnt. – Talán nem is volt elég annyi év számodra kőszoborként… - vetettem oda neki csöppet se kedvesen, majd összefontam a karomat magam előtt, mintha egyetlen egy porcikám se örülne annak, hogy itt van, pedig nem így volt. – Mégis miként kellene rád emlékeznem? A szerelmes férfiként, akiben megbíztam, akinek ajándékot akartam adni egykoron, vagy inkább az árulóra, aki kihasznált és tőrbe csalt; aki még a saját gyerekét se félt feláldozni és majdnem még azt a nőt is, akit el akart venni? – pillantottam rá kérdőn, hiszen nem tudtam feledni azt a napot, amikor majdnem én is majdnem meghaltam a többi boszorkánnyal és megannyi ember életébe került a szabadulás azon a helyen, ahol éltünk. – Vagy ennyire megszépült volna elmélkedés közben az emléked? Igaz is, hiszen te nem jelentél meg azon az estén, amikor meg kellett volna… – és azzal a lendülettel megpróbáltam faképnél hagyni, ha hagyta, hogy elsétáljak, akkor az italos pulthoz sétáltam és töltöttem magamnak egy whiskyt. Még az is kevésbé mart, mint az emlékek sokasága, mert hiába volt a sok szép, akkor se tudtam feledni egyet, amikor minden romokba dőlt.
Megannyi kérdés, amikre már több, mint másfél évtizede keresem a válaszokat. Nem foglalkozhattam minden időmmel ezen, és reménykedtem is benne, hogy egy idő után majd sikerül elfelejtenem, és ezek a képek sem fognak folyva-folyvást visszatérni. De tévedtem – rettentő nagyot. Az elmúlt hónapokban a kelleténél is jobban felerősödtek. Új székhelyet alakítottunk olyan két-három várossal odébb, és talán pont ez lehetett az oka annak, hogy így felerősödtek, mert ilyen közel kerültem hozzá. Nem értem teljesen én sem, hogy mi történik velem, miért vannak még mindig foltok a múltamban, amit képtelen vagyok megfejteni. Ilyen többek között az anyám is. Tudom, hogy milyen közel álltunk egymáshoz, és mennyi mindenben próbált támogatni, de az arcát nem tudom felidézni. Akármennyire is próbáltam, nem voltam rá képes és egy idő után felhagytam a próbálkozással is. Jó hallásomnak köszönhetően hallottam, hogy mégsem itthon felejtett valamit, hanem éppen, hogy hazahozott valamit. Valakit. Vicces lett volna, ha a hősszerelmes szerepébe képzelte volna magát a férfi, és nekem esett volna. Hamarabb lerendeztem volna, minthogy ki tudta volna mondani, hogy fapapucs. Tudom, hogy észrevett, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy amilyen gyorsan jöttek, olyannyira gyorsan tessékelte ki… Joe-t. Figyelem őt, miközben beljebb sétál, és felkapcsolja a villanyt. Felhúzom egyik szemöldökömet, mikor megszólal. Kémlelem kicsit a szemeit, az arcát, aztán pedig felállok a kanapéról és lerakom a dohányzóasztalra a festményt, közben megszólalok. – Valóban? – kérdezem tőle. Amint lerakom, újra kiegyenesedek és megindulok felé. – Hogyhogy nem ismersz fel engem, Annie? Kicsit kiszőrösödtem, és a hajam is megnőtt, de nem hittem volna, hogy ennyire el fogsz felejteni – próbálok úgy fogalmazni, mintha teljes tudatában lennék az emlékeimnek. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, hogyan fog reagálni… nos, úgy az egészre. Szerencsére a nevére tisztán emlékszem. Vagyis arra, ahogy én szólítottam mindig. - Bár való igaz, rettentő sok idő eltelt, én pedig egy kőszoborként éltem le 450 évet, de ez elszomorít… mert én képtelen vagyok kiverni téged a fejemből, csak nem tudtam rád lelni. Eddig – Mondom neki egy halvány és röpke mosollyal az arcomon, aztán pedig megállok tőle egy-két lépésre, és nekidőlök a fotelnek, ami mögöttem van. Egyelőre ennyi. Aztán meglátjuk, mi lesz még. Közben leszedem magamról a kesztyűimet és elrakom a zsebembe. Nem fog ez már kelleni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 08, 2017 5:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azure && Daniel
Sokáig vívódtam azon, hogy mi legyen a képpel, hiszen amikor megláttam az aukción akkor kár is lenne tagadni, hogy a múlt nem kelt életre, hogy nem jutott eszembe a sok emlék, vagy éppen az a végzetes nap, amikor elárultnak éreztem magam. Mai napig nem tudom, hogy mi lett vele, vagy éppen pontosan miként is zártam be őt egy kőszoborba, mintha a szívemmel együtt történt volna. Többé nem adtam senkinek se, többé nem éreztem vele, vagy csak nem törődtem, mintha csak kővé változott volna. Sok fájdalmat és szenvedést hoztam el a világra hosszú évszázadokon át, mire csillapodni kezdett a bennem lakozó árulás és fájdalom egyvelege. Utolsó pillantást még megengedtem magamnak a tükörbe, amikor is újra rezgett a telefonom. Sietve kaptam fel, hogy beleejtsem a kistáskámba, pedig sietve csuktam be magam mögött az ajtót, miközben próbáltam nem törődni a festménnyel, ami pár napja érkezett meg. Igazán még helyet se találtam neki és azt se tudtam, hogy miért tettem. Miért volt képes még egy festmény is olyan hatással lenni rám, hiszen elárult és az árulásnál semmi se lehet rosszabb szerintem. Limuzinba úgy szálltam be, hogy nem is törődtem semmivel se, nem akartam jelenleg hagyni azt, hogy a gondolataim elrontsák az estéjt. Egy újabb parti, egy kis szórakozás tökéletes lesz. Mosolyogva köszöntem a sofőrnek is, de beszélgetni semmi kedvem nem volt. Viszont amikor beszálltam, akkor megpillantottam Joe-t, az egyik mellékszereplőt. Mosoly könnyedén szökött az arcomra. - Rossz limuzinba szálltál nem? – kérdeztem meg játékosan, mire ő csak közelebb vont magához és egy csókot hintett a nyakam vonalára. - Őrjítően nézel ki ma is Azure, ez a ruha és ami bele van csomagolva… - suttogta a fülemben, miközben a lehelete a nyakamon. – Gondoltam még van bőven időnk kicsit szórakozhatnánk, mit szólsz? – pillantott fel rám egy igazán rossz fiús mosollyal az arcán. Míg ő odáig volt értem, én addig csak szórakoztam vele és kellemes időtöltés volt, semmi több. Egyszer szerettem igazán életem során, de az se most volt és akkor megfogadtam, hogy többé nem fogok. Nem hagyom senkinek se, hogy közelembe keveredjen. - Kérem, forduljon vissza, valamit otthon felejtettem. – szóltam előre a sofőrnek, és pár perccel később már otthon is voltunk, hiszen csak a negyedét tettük meg az útnak. Könnyedén szökkentem ki az autóból és arra nem is számítottam, hogy az ajtó túloldalán ismét vendég fog várni, nem is akármilyen. Ajkai könnyedén találtak az enyémre, majd amikor az ajtót nyitottam, addig a kezével indult kicsit felfedező útra, majd pedig a nyakamra tévedt ajkával. Nem sokkal később pedig már bent is voltunk, még az ajtó se csukódott be, amikor is már ajkai enyémre tévedtek birtoklóan. Közelebb húztam magamhoz, majd egyszer csak fura érzés kerített hatalmába. Ez nem olyan volt, mint amikor egy sima animágus van a közelemben, ez sokkal inkább ismerős volt és túlzottan is erős. Sietve pillantottam oldalra, ahol is félhomályban megpillantottam őt. Elegendő volt egyetlen másodperc, hogy lefagyjak és vélhetően mivel ő nem kapcsolt villanyt és mi se, így csak az utcáról beszűrődő fények világítottak meg mindenkit. - Most menj ! – amint sikerült észhez térnem sietve tessékeltem ki a házból. – Menj már Joe! – kiállítottam rá, majd sietve csaptam be mögötte az ajtót. Nem mozdultam az ajtóból, mert még mindig nem hittem annak, amit látok. - Ez nem lehet valóság! Ez nem..! – mondtam úgy, mint aki saját próbálja meggyőzni erről. Óvatosan tettem befelé egy-két lépést, majd felnyomtam a villanyt, de még mindig ott ült a kanapén. – Azt hiszem, hogy rossz házba tévedt uram. – váltottam inkább stílust, mintha inkább nem is tudnám ki ő és nem tűnne fel, hogy vélhetően az a bizonyos festmény van a kezében. Nem értettem semmit se, hogy miként lehetséges, hiszen több, mint 450 éve nem láttam őt. Azóta nem, hogy kőszoborrá változtattam az akaratom ellenére is.
Miután a név megvolt, egyáltalán nem okozott túl nagy fejtörést, hogy kiderítsem, hol is lakik pontosan. Jól ismertem magamat, hogy addig innen – Mystic Fallsból - nem fogok elmozdulni, míg fény nem derül mindenre, ami már 15 éve nem hagy nyugodni. Nem tudtam, mennyi ideig fogok itt maradni, vagy hogy mik fognak kiderülni, de… most ezt tartom a legfontosabbnak. Főként azért, mert tudom, érzem, hogy volt valami köztem és eközött a nő között, de nem tudnám megmondani, hogy mégis micsoda, pusztán annyit, hogy pozitív. Jó barátság, esetleg vérrokonság, és így tovább. A lehetőségek tárháza rettentően bő. Tudtam, hogy ismét valami új filmjének a megnyitójára kell mennie, én pedig készenlétben vártam, hogy ez megtörténjen. Biztos távolból figyeltem a házát, ahonnan nem tudja már megérezni boszorkány létére, hogy egy animágus van a közelben. Mikor azt látom, hogy kijön a házból, majd pedig elhagyja a helyet, én még várok néhány percet, végül megindulok. Egy korábbi alkalomkor, mikor éppen elhagyta a házat – csak nem tudtam mennyi időre -, akkor nagyjából végig pásztáztam, hol tudnék bejutni legegyszerűbben. Végül a hátsó ajtó lett a nyerő, így az álkulcsokat előszedve már be is engedtem magamat a házba, magam mögött pedig az ajtót becsuktam. Hosszúujjú fekete garbó volt rajtam, szintén hasonló színű nadrággal, meg azért egy kesztyűt is magamra húztam még ezen túl, biztos ami biztos alapon. Felkutattam a házat, gondosan ügyelve arra, hogy mindent úgy rakjak vissza, ahogy az érkezésemkor volt – nem először csinálom már ezt, mint az sejthető volt. Eltelik olyan öt-tíz perc, mire egy nagyon érdekes valamire bukkanok rá. Méghozzá egy képre magamról. Kezeim közé veszem a festményt, és éppen indulnék meg vele a nappali felé, mikor hirtelen nyilalást érzek a fejemben, és nagyjából megelevenedik annak a napnak az eseménysorozata, mikor ez a kép készült. Nyaggattam, hogy ő is legyen rajta a képen, de nem akart belemenni. Viszont ott volt végig, miközben ez készült, és minden bizonnyal ezért is mosolygok a képen ilyen őszintén. Amint a fájdalom elmúlik, végül ténylegesen megindulok a nappali felé, hogy az egyik kanapén foglaljak helyet. Ölemben tartom a festményt, és lassan simítok végig a képen. Hm… más korokat éltünk akkoriban még, de pontosan meg tudnám mondani, hogy mikor készült. Arcomon egy szál szőr sem látszik, nem engedtem el magam abban a korban annyira. Mindig frissen borotvált voltam, és a hajam is elég rövid volt – a mostanihoz képest mindenképpen. A gondolataimból fények szakítanak ki és egy kocsi motorjának hangja. Hm… biztos itthon felejtett valamit. Fel se tekintek az ölemben lévő festményről, csupán akkor, mikor már tudom, hogy észrevett.
Kezdőlap
■ ■
//
■ ■