Nem értettem, hogy pontosan mit is művelek. Miért mentettem meg? Miért nem hagytam ott, hiszen nem az én gondom lenne. Vállalja mindenki a tettei következményét, de még se tudtam elsétálni, magára hagyni, hogy a férgek bántsák, pedig semmi érzelem nem vonz eme nő irányába. Egy cseppnyi érzelem se, hiszen még mindig csak egy idegen volt. Aztán pedig feltűnt a medál és legszívesebben porrá zúztam volna, de még se tudtam megtenni.  Ahhoz túl sok minden kötött a múltban, hogy csak úgy hitszegő legyek én is, legalábbis nagyobb, mint amilyennek mondanak, vagy éppen tanítják az iskolában, vagy a templomokban.
A kávé illata szép lassan belengte a szobát, hogy utána tovább terjedjen az ingatlanba és utat mutasson a vendégemnek. Nem ismerte a lakásomat, de bíztam benne annyira, hogy még tájékozódni tud és ide fog találni. Láttam, hogy mennyire nem tetszik neki az, amit mondok, vagy éppen mennyire nem adok választ arra, amire ő várja, de sose voltam olyan, aki mások kedvében akart volna járni, aki csak úgy megtette volna, hogy mond vagy tesz valamit. Egyébként is egyelőre érje be ennyivel, megmentettem az életét, vagy legalábbis attól biztosan, hogy olyat tegyenek vele, amire vélhetően ő se vágyott.
A nyaklánc könnyedén kerül elő és kérdőn fürkészem őt. Látom, ahogyan nyakához kap. Kis naiv, de igazán édes, hiszen tényleg azt hitte, hogy egy hamisítványt tartok a kezemben? Bárhonnan megismerném, hiszen még évszázadokkal azelőttről való, csak viszonylag mindig korhűen fest, legalábbis a hozzáértők szemének. Véd, és egy egykori szövetséget ábrázol. Azóta se tettem még hasonlót, mint egykoron és nem is akarok.
- Az apádé? Él még? Bár gondolom, ha te viseled és ennyire szeretnéd visszakapni, akkor nem. – mondom lemondóan, pedig elbeszélgettem volna az öreggel, vagy a nagyapjával. Az talán még többet is tud róla. – Mit tudsz a medálról? Azon kívül, hogy családi örökség? – bár kételkedtem benne, hogy bármint is tudna róla.
- Tudod, az a vicces, hogy vissza akarod kapni, de hozzám még mindig jobban tartozna, mint hozzád. – rakom le a pultra, de a tenyerem alá rejtve, majd amikor felemelem ismét, akkor valódi pompáját mutatta meg az ékszer. Látszott rajta, hogy nem most készült, hanem hosszú évszázadokkal korábban.
- Egykoron még az én erőmmel készült, amikor szövetséget kötöttem egy mágussal, cserébe pedig ezt kapta, ha netán újra a földön járnék, akkor… - de inkább elharaptam. Badarság, inkább elrejtettem a medált, majd a kezébe ejtettem, hogy vigye innen és megint a mostani pompájában tündökölt. Mágia, hazugság az egész.
- Éhes vagy? – terelem inkább semleges vizekre a beszélgetést. Nem, nem akarok szembe nézni a múltammal, amikor még ennyire romlott én se voltam, amikor még létezett bennem is jóság.

Lucifer &Ashley

Nem értek semmit. Egyáltalán. Mi a fene történhetett tegnap este? Nem az első eset volt, hogy kicsit felöntöttem a garatra, de ilyen korábban még sosem fordult elő velem. Vajon a nővérem keze lehet a dologban? Nem, az nem lehet. Ő nem tud, nem tudhat a létezésemről, hogy ki vagyok. Vagy valaki elárult volna? Vagy ha nem ő, akkor mégis ki és miért? És ha ez nem lenne elég, itt van Lucifer is, aki bár (legalábbis állítása szerint) megmentette az életemet, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, akivel legutóbb azon a rendezvényen találkoztam. Tulajdonképpen nem is értem, miért hozott ide, ha egy tudatlan, semmirekellő kis fruskának tart, ahogy azt érezteti velem. Nincs azonban más, aki meg tudna legalább valamelyest felelni a kérdéseimre, így kénytelen vagyok tovább erőltetni a társalgást vele ahelyett, hogy lelépnék. Talán nincs is még elengedő erőm hozzá? Ahogy az előbb kidobtam a taccsot, még ezt is kétségessé teszi.
Lépteim kissé imbolygók, ahogy immár felöltözve a konyha felé veszem az irányt. Nem jártam korábban ebben a lakásban, de ha más nem is, a frissen főtt kávé illata segíti a tájékozódást. Lucifert a konyhapultnál, az ajtónak háttal találom. Nem várok azonban semmire, kimért, rideg hangon fel is teszem neki a kérdést, amire tudnom kell a választ. Ismét, tekintve, hogy az előbb oly könnyedén söpörte azt félre, mondván, örüljek, hogy élek, ne akarjak többet tudni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. És nem is fogom hagyni lerázni magamat, amíg nem hajlandó épkézláb válaszokat adni nekem, azt biztosra veheti. Kitérő feleletének egyáltalán nem örülök és bár gyanakodva, hűvösen méregetem továbbra is, közelebb lépek és elveszem tőle a felém nyújtott bögrét. Megviselt gyomromnak szüksége van a kávéra, úgy érzem. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy megúszta volna a válaszadást. Amivel folytatja, azonban semmivel sem visz előrébb. Persze, vehetném sértegetésnek is, hisz ha azt vesszük, utal vele arra, hogy egy könnyűvérű kis nőcskének tart, de a véleménye már a legkevésbé sem hat meg. Valahol megnyugtató persze, hogy meg nem erőszakoltak, ez azonban az én kérdésemre még mindig nem válasz.
Épp nyitnám a számat, hogy ezt számon is kérjem rajta, mikor azonban előrántja azt a láncot, bennem szakad a szó. Ösztönösen kapok a nyakamhoz, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy az a lánc valódi és nem egy másolat. De természetesen nincs a nyakamban. Hogyan is lehetne, mikor Lucifer kezében van.
- Az.. az apámé volt... Fontos nekem. Visszakaphatnám? Kérlek... - próbálok határozott hangon beszélni, de érezheti rajtam a zavart feszültséget. Hogy miért? Mert azt a láncot loptam. Nincs mit szépíteni rajta, ez a helyzet. Valóban az apámé, de ő azt a féltestvéremre, Arielre hagyta. Nem is tudott másik gyermekéről, sem a másik nővérem, sem az én létezésemről. A ravatalán nyúltam le, az első és eddig egyetlen alkalomkor, mikor a házában jártam. Nem jogos hát birtokolnom a láncot, de ez az egyetlen emlékem, ami ahhoz  férfihoz köt, akit apámnak nevezhettem volna, ha valaha találkozom vele élve. Ezért nyújtom már-már kétségbeesve a kezem Lucifer felé. Hisz most már nemcsak a válaszok vannak nála ezek szerint, amiket feltétlenül tudnom kell, de egy számomra igazán fontos, személyes tárgy is.

Minek hoztam ide? Minek gondoskodom róla? Miért nem adtam be valamelyik kórházba vagy akárkihez? Magam sem tudom, de már visszacsinálni nem tudom. Egyedül annak örülök, hogy Do nem sejtett meg semmit se. Semmi kedvem még a lányom előtt is megmagyarázni a dolgokat. Amúgy se lenne köze, hogy éppen kit engedek az ágyamba, de most szó se volt erről.  Inkább csak egy bajba jutott nőn segítettem és nem többről szólt ez a dolog. A múltkori légyott igazán kellemes volt, ahogyan elvesztette a fejét rövid időre, de most se lehetett erről. Elég sok bonyodalom volt már így is az életemben. Lassan fújtam ki a levegőt és még kicsit a fejemet is megráztam, miközben a konyhába indultam. A házon csendhonolt, de ez másabb volt, mint eddig bármikor. Egyszerűen mintha csak rövid időre kifordult volna a világ önmagából, legalábbis én. Tisztán emlékszem mit tettem tegnap, hogy miként hoztam el a poklot a felszínre, miként haltak meg. Mind egytől, egyig szenvedve és kegyelemért fohászkodva. Szerettem a bűnös embereket, hiszen megbüntethettem őket, de akkor se fordult meg egy pillanatra se a fejemben, hogy ő ezt érdemelné. Azt, hogy mások elvegyék tőle azt, amit nekem olykor készségesen is megadott és vélhetően más férfinak is megadna.
A kávé lassan jelezte, hogy elkészült, így kikapcsoltam a gépet, majd bögrébe öntöttem neki, hátha kér, de én inkább már most a whisky mellett döntöttem. A poharat szorongattam a kezembe és úgy vártam azt, hogy végre megjelenjen. Nem fogom siettetni, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ha a lányom itt lenne, akkor ő tudná mit kell tennie, vagy mondani, de én nem voltam olyan ártatlan, se naiv, mint ő. Én elvettem, amit akartam, megöltem, akit kellett és még a vér se igazán zavart. A szenvedés volt az, ami még részben életben tartott, ha pedig mégis olykor elgyengültem, akkor legalább az ilyen tettek segítettek az egyensúly megtartásában. Hallom a közeledő lépteket, de nem fordulok meg, csak újabbakat kortyolok a poharam tartalmából, míg végül nem marad benne semmi se. Lerakom a pultra, majd lassan megfordulok. Lassan mérem végig a szőke fürtöket, hogy utána elvesszek rövid időre a kétségbeesett pillantásban. Nagyot nyelek, majd pedig a kávéért nyúlok.
- Kávét? – nem felelek a kérdésére, inkább csak várok, hogy elvegye, ha nem tette, akkor pedig visszarakom a pultra.
- Miből gondolod, hogy én tudom mi történt? Már ájult voltam, amikor odatévedtem és mondjuk azt, hogy ők nem vettek le a lábadról, hogy megkapják azt, amit nekem könnyedén megadtál. – vélhetően érteni fogja a célzást, de a hangomból érezhette azt is, hogy egyikük se tudott hozzáérni, így nem amiatt aggódnia, hogy folt esett a becsületén, majd pedig a zsebembe nyúlva egy nyakéket vettem elő, amin egy talizmán volt. – Ezt honnan szerezted? Örökség vagy kaptad? – kérdezek most én, ha pedig válaszokat szeretne kapni, akkor jobb lesz, ha felel. Felőlem leülhet az egyik bárszékre se, az se igazán érdekel, én csak neki dőltem a pultnak, a karomat összefontam magam előtt és úgy vártam a válaszát. Sejtettem, hogy részben miért támadhatták meg, nem az erőszak lett volna az elsődleges, hiszen ismerem ezt a medált. Sok évvel ezelőtt már láttam, meg évszázadokkal is ezelőtt. Egy igazán tisztavérű boszorkány családé volt, de majd mindent a maga idejében, előbb tudnom kell, hogy miért volt nála.

Lucifer &Ashley

Tényleg nem tudom, mi történt velem tegnap. Valami nagyon, nagyon rosszul alakult. Úgy, ahogy sosem gondoltam volna. Valóban csak a szerencsének és természetesen Lucifernek köszönhetem, hogy nem lett komolyabb bajom, vagy hogy egyáltalán még életben vagyok. Ettől függetlenül, ahogy kezdek lassan egyre inkább feleszmélni, annál inkább nyugtalanít ez az egész. Nem is  annyira a sérüléseim, sokkal inkább az emlékezetkiesésem és annak feltehető okai. Meg hogy egyáltalán kik lehettek a támadóim és miért történt ez az egész.
- Köszönöm... - mondom elhaló hangon és még mindig kicsit reszkető kézzel, de odanyúlok, ahová Lucifer mutat és töltök magamnak némi teát. Tényleg jól esik, ahogy a forró folyadék belülről melegít fel. Megnyugtatni teljesen nem tud, de mindenképpen kellemes. Még Lucifer erélyesebb hangja sem tűnik fel, annyira koncentrálok arra, hogy összeszedjem az emlékezetem morzsáit. Végig a takarót nézem magam előtt, miközben kissé akadozva beszélni kezdek, az ő reakcióit nem is látom, de talán nem is fontos. Végül is én akarom összerakni a történetet. Csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy az ablakhoz sétál, majd mikor abbahagyom, megszólal. És amit mond, az ismertségünk alatt először olyan ellenszenvet ébreszt bennem iránta, hogy felfordul tőle a gyomrom. Valószínűleg az amúgy is gyenge állapotom az oka. Máskor az ilyet jól tudom kezelni, de most szó szerint elkap a hányinger a hatalmaskodásától, a lenéző beszédstílustól. Vajon a múltkori megnyerő, udvarias modor csak megjátszás volt, hogy a bugyimba juthasson? Nem kizárt. És nem is érdekelne az sem, ha így van, de kérdés, hogy akkor mit keresek én itt? Nem én kértem, hogy segítsen. Akkor minek tette? Hogy az erejét fitogtassa? De nem mondok neki semmit, igazából ha akarnék sem tudnék. És nem azért, mert ahogy ő is olyan lekezelően mondja, úgyis erősebb, mint én, nincs fölötte hatalmam. Épp csak összeakad vele a pillantásom és akkor már érzem, ahogy a gyomrom tartalma megállíthatatlanul felfelé törekszik. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felálljak, épp csak annyi időm van, hogy oldalra hajoljak és úgy istenesen az ágy mellé hányok. Nem valami szép látvány, de nem tudok ellene mit tenni. Biztos az állapotom az oka, hogy a szavai ilyen hatással vannak rám. Meg az a valami, amit belekeverhettek az italomba este talán. Remélem, maradandó gondokat nem okoz, akármi is volt az. De most nem is ez a legnagyobb gondom. Kiadom magamból, amit ki kell, esetlenül megtörlöm a szám, kortyolok egy kis teát, hogy elnyomjam a kellemetlen utóízt és már újra a támadóimról érdeklődöm, ráemelve a tekintetem. Mert ez az igazán fontos.
Lucifer azonban elég arrogánsan söpri félre az érdeklődésem, kijelentve, hogy ahhoz lényegében semmi közöm. Pedig véleményem szerint nagyon is van. Azonban nincs is időm ellentmondani, olyan lendületesen hagy magamra. Hirtelen maradok magamra, egy érthetetlen kacsintás kíséretében, ami kicsit mintha a legutóbbi találkozásunkat idézné, de én már nem tudom, mit higgyek, ki ez a férfi egyáltalán. Annyira titkolózik és hirtelen olyan hatalmaskodóvá és agresszívvé vált, még azt sem zárhatom ki, hogy valójában ő támadott meg. Végtére is, ahogy utalt is rá, erősebb, tapasztaltabb nálam, valószínűleg nem okozna nagy nehézséget neki elbánni velem. De akkor miért hozott ide, miért nem ölt meg? Túl zavaros nekem ez az egész, túl sok a kérdőjel. Válaszokra van szükségem. Mindenképpen.
Beletelik némi időbe, míg sikerül összeszednem magam, kimászni az ágyból és felöltözni. Még elég bizonytalan a járásom akkor is, mikor kinyitom a szobaajtót és óvatos léptekkel elindulok abba az irányba, ahol a konyhát sejtem. Bármennyire is felidegesített az előbb a viselkedése, még mindig csak Lucifer az egyetlen, aki válaszokat adhat nekem a tegnapi estével kapcsolatban. Márpedig nekem feltett szándékom megtudni mindent, amit csak lehet, addig nem fogok elmenni innen sehová. Amint meglátom őt, megállok az ajtónál, a falnak támaszkodva kezemmel, hogy ne essek le még mindig igen gyenge lábaimról, amit a hastájékon érzett fájdalom is nehezít.
- Lucifer... kik voltak azok? Tudni akarom... - hangom még mindig gyenge, elhaló, de a tekintetem rideg és határozott. Az eltökéltséget láthatja a szememben. Most nem az a bájolgós, mosolygós kis fruska vagyok, akit azon a rendezvényen megismerhetett. Már a véleményem sem feltétlenül olyan pozitív róla, mint akkor, a változást a viselkedésemben pedig könnyűszerrel észreveheti, nem is próbálom titkolni, hogy gyanakvóvá tett. De a kérdéseim attól még válaszokért kiáltanak. És jelenleg ő az egyetlen, aki megadhatja ezeket nekem. És feltett szándékom ki is szedni azokat belőle, kerül, amibe kerül.

Ujjaimat összefonom, majd úgy támasztom meg rajta az államat, miközben hallgatom a lányt. Fura belegondolni, hogy ő is mennyire fiatal. Múltkor nem túlzottan érdekelt, de azóta betoppant egy másik szőkeség az életembe, aki azt állította, hogy az apja vagyok. Azt hiszem múltkori kiruccanásom túlzottan is jól sikerült. Mindegy is, lassan kifújom a levegőt és nem mozdulok meg, vagyis csak annyira, hogy ismét hátra dőljek a székben és a borostámon végigsimítsak, miközben olykor rosszallóan megrázom a fejemet, de nem vágok a szavába. Adok neki időt, hogy emlékezzen, hogy összeszedje az emlékei darabkáit, de azért elég hamar sikerül rájönnöm arra, hogy ez még se lesz annyira egyszerű eset, mint amennyire én szeretném. Nem mintha valaha ki akartam volna dobni nőt az ágyamból, mert elmennek ők maguktól is, de attól még most ez a helyzet túlzottan is új volt.
- Ott a kávé és a tea is az éjjeli szekrényen, igyál! – eléggé erőteljes a hangom és ő is rájöhet, hogy a saját érdekében jobb lesz, ha szót fogad. Nem fogom lenyomni a torkán kényszerrel, de elég ránézni és látszik, hogy pocsékul van. Lassan álltam fel, a hajamba túrtam, majd pedig megálltam az ablakom előtt és onnan csodáltam a város látképét, ahogyan elterült előttem.
- Tudja Miss… - kezdek bele végül, de nem nézek rá továbbra se. – Azt hittem, hogy maga ennél bölcsebb és felelősségteljesebb, de sejthettem volna, hogy tévedek. Legutóbb is milyen könnyedén levettem a lábáról és ha valami gyilkos lettem volna? – pillantok rá. –  Ne is próbálja az erejét használni, jóval idősebb vagyok magánál és nagyobb az erőm is.  Gondolom, még több sérülés nem hiányzik magának, hiszen a nagyját eltűntettem, de azért hagytam emlékeztetőbe, hátha legközebb sikerül bölcsebbnek lennie. – újabb áll simogatás, vakargatás, mint aki tényleg nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ez nem én vagyok, biztosan Do miatt mentette meg ennek a lánynak is az életét, majd amikor az illetőkről kérdez, akkor először csak megrántom a vállamat.
- Többen is voltak és az már nem a maga gondja, hogy mi lett velük, nem? Örüljön annak, hogy megúszta azokat a férgeket és nem lett játékszer magából. – azzal a lendülettel közelebb sétálok hozzá, majd a másik oldalon lévő ruhákra mutatok. – Gondolom, jók lesznek magára, a konyhában várom majd. – kacsintok is rá egyet, mert innen úgyse tudna könnyedén elszökni. Ha pedig ki akarna szökni, akkor hajrá. Nem leszek az őrangyala úgyse. Egyébként se állna jól a szerep, pedig már így is elkezdték többen is rám osztani ezt.

Lucifer &Ashley

A fejem zúg, azt sem tudom, hol vagyok és a tegnap este történései is nehezen állnak össze a fejemben. Ilyen sokat ittam volna? Nem szoktam ennyire kikészülni tőle pedig. A memóriámmal legalábbis még soha nem is volt gond, még ha kicsit fel is szabadultam a gátlásaim alól egy-egy buli alkalmával. Az elme manipuláció az egyik legnagyobb erősségem (még ha koromból kifolyólag sokat is kell még tanulnom róla, hogy mesteri szinten művelhessem), így én általában mindig észnél maradok. A bulizást, alkoholizását sem ma kezdtem, ezért is érthetetlen számomra ez az egész. Valami olyasmi is került volna az italomba, amit nem szerettem volna? Nem feltétlenül alaptalan ötlet, de kérdés, hogy ki és miért tett ilyet?
Egyelőre azonban jobban foglalkoztat, hol is vagyok és hogyan kerültem oda. Ezekre pedig az ágyam mellett ülő ismerőstől, Lucifertől várhatok egyedül valamiféle választ, úgy hiszem. Persze nem hazudtolja meg magát, most is egy kissé csipkelődő, flörtölő választ ad arra, mikor felismerem. Túlságosan kótyagos még a fejem ahhoz, hogy erre érdemben reagáljak. Most sajnos távolról sem vagyok olyan megnyerő társaság, mint legutóbb azon a fogadáson. Túlságosan zavaros a helyzet számomra hozzá. Ahogy felülök, egyből fel is szisszenek a fájdalomtól, ami gyomortájékon hasít belém, kicsit az alhasamhoz is kapom a kezem, de tartom magam és most már óvatosabb mozdulatokkal nézek csak körbe, hogy aztán pillantásom végül visszatérjen Luciferhez, akinek, mint kiderül válaszából, épp a vendégszeretetét élvezem.
- Én... nem tudom... nem emlékszem... egy szórakozóhelyen voltam pár lányismerősömmel.... ittunk pár koktélt, táncoltunk, jól éreztük magunkat...  aztán... azt hiszem kiesett pár perc, óra... nem tudom, mennyi idő... éjszaka, kihalt, sötét utcákon menekültem valaki elől, azt hiszem... - a halántékomat dörzsölöm, ahogy a takaró felé fordulva, szememet becsukva próbálom felidézni az emlékeket. Nehezen ugrik be bármi, inkább csak fel-felvillanó emlékképek az estéről, ahogy egyik pillanatban még nevetve táncolok, majd már a sötét éjszakában egyedül menekülök valami vagy valaki elől. Rettegek, félek és a saját kapkodó lélegzetvételemet, felgyorsult szívverésemet, a cipőm kopogását hallom, érzem, miközben szédülök és a látásom is egyre homályosabb. De ki üldözött és miért? Sajog a fejem, annyira erőltetem az emlékezést. Az egyik emlékképemben aztán feltűnik valami, aminek akkor és ott aligha tulajdonítottam jelentőséget.
- A diszkóban... volt ott valaki... mármint, sokan voltak persze. De egy alak.. vagy kettő...? Hátrébb, a falnál... figyeltek minket... vagyis valószínűleg engem... nem nagyon foglalkoztam vele akkor, túl jól éreztem magam hozzá... de azt hiszem végig a közelünkben voltak és figyeltek... - ezt megosztom vele, mert azt hiszem, fontos lehet. Úgy hiszem, ő vagy ők rakhattak valamit az italomba és támadhattak később meg akár további társakkal együtt, ha igaz, amit Lucifer mond. Árnyékban álltak, az arcát sosem láttam egyiküknek sem és valószínűleg nem véletlenül. De mi ez az egész? Kik vagy mik lehettek ők? És miért támadtak rám? Nem áll össze a kép.
- A támadóm... vagy támadóim... kik voltak azok? Maga látta? Mi lett velük? - nézek ismét Luciferre, bízva abban, hogy a válaszai segítenek nekem megfejteni ezt a helyzetet. Mert egyre rosszabbat sejtek. Bízom benne, hogy csak véletlenszerű áldozat voltam, egy szőke lány, akit kiszemelt valami banda a diszkóban. De mivel boszorkány vagyok, ráadásul elég súlyos bosszú-hadjáratot tervezek éppen, aminek során a természetfölötti számos képviselőjével összefutottam már, alappal tarthatok attól, hogy ennél jóval több van emögött. És ennek minél hamarabb a végére kell járnom. Mert most megmenekültem, de nem biztos, hogy legközelebb, ha valaki kifejezetten rám vadászik, is ilyen szerencsém lesz. Ezért fontos, hogy a végére járjak a történteknek. Csak ez a vacak szer, amit az italomba kevertek (mert biztos, hogy erről van szó), ne akadályozna az emlékezésben! Bárcsak lenne valami, ami feloldja a hatását és visszaadja az emlékeimet arról az estéről! Mert muszáj megtudnom pontosan, mi történt tegnap éjjel. Akár az életem is lehet az ára, ha nem sikerül.

Fogalmam sincs, hogy miért tettem meg, miért mentettem meg. Ahogyan amiatt is eléggé nagy mákom van, hogy az édes Doreah nem nézett be, mielőtt ment volna suliba, hogy minden rendben van velem. Nem felhőtlen a viszonyunk, de azért már kicsit jobb, mint a kezdetekben, viszont még mindig nem gondolom azt, hogy én lennék a legmegfelelőbb apa a számára, de ezt most mindegy is. Figyelem az ágyamban pihenő szőkeséget, hogy vajon mikor fog magához térni, mert valljuk be sose szerettem senki álmát se őrizni, ahogyan a megmentő szerep se illik igazán hozzám. Lassan fújom ki a levegőt, miközben kicsit nyúzottan simítok végig az arcomon, majd a hajamon, mire a következő pillanatban már mocorogni is kezd. Egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, de ezt ő úgyse hallhatta, mert boszorkány, nem pedig farkas vagy éppen vámpír, akiknek olyan remek lenne a hallásuk.
- Látom emlékszik rám Miss Hatfield, csak nem túl mély benyomást tettem Önre? – kérdezem meg kíváncsian és egy hamiskás mosoly keretében. Talán érteni fogja a viccet, talán nem. Amikor körbepillant vagy fészkelődni kezd, akkor se állítom meg, hiszen nem gyógyítottam be minden sérülését, így talán annyira virgonc se lesz elsőre, de legalább nem kezdett el sikítani, hogy merre is van. Az eléggé unalmas lett volna és most hangulatom nem volt ehhez. Amikor ismét nekem szegez egy kérdést, akkor feljebb szalad a szemöldököm és egy öblös nevetés is elhagyja az ajkaimat.
- Nálam van, az pedig hogy mi történt inkább magának kellene megmondanod, nem? – kérdezem meg tőle teljesen komolyan, hiszen fogalmam sincs, hogy mit keresett a város mocskosabbik felében, egy valagnyi féreggel egy sikátorban. Nem volt időm, se kedvem bájcsevegni abban az időpontban. – Megtaláltam, mielőtt megerőszakolták volna, vagy talán megölték volna. – mondom úgy, mint aki mind a két lehetőségre esélyt lát…sőt, akár még együtt a kettővel. – Szóval mit keresett ott? – aww, ha valami nagyszarba keveredett, akkor jobb, ha dalolni kezd, mert nem szeretem a meglepetéseket és talán a többi mellé fektetném, ha megpróbálna átverni.

Lucifer &Ashley

Úgy tűnik a szórakoztató, kellemes estének induló buli igencsak kellemetlen fordulatot vett. Magam sem tudom, hogy kerültem a szórakozóhelyről abba a sikátorba. Eléggé felpörögtek az események és az sem segített ezen, hogy elég sokat is ittam.  Az utolsó, legmarkánsabb emlékem az, ahogy próbálok átvágni a sötét sikátoron, talán menekülök valaki vagy valami elől, hirtelen azonban mintha valami fejbe vágna, nem tudom megállapítani, hogy fizikai, vagy mágikus ütés, de minden elsötétül tőle...
Madárcsicsergésre ébredek, a napfény vékony sugarakban jut be csak a szobába és megvilágítja az arcomat. Lassan, bágyadtan nyitom ki a szemeimet és az ágy mellett ülve  egy ismerősnek tetsző arc néz vissza rám, akit azonban időbe telik beazonosítanom. Warlock, ezt érzem. De ki ez a fickó? Egyáltalán hol vagyok? Mi történt? Kicsit még homályos is a látásom, de ez lehet az ájulástól van. Mert elájultam. Vagy valami olyasmi.
- Lucifer? - hirtelen kúszik agyamba a név, ahogy még kissé kótyagosan, rekedtes hangon megszólalok. Már tudom, ki is ő. Egy nívósabb partin futottam össze vele, ahol hostesskedtem. Néhány igen kellemes órát töltöttünk együtt. Kósza is kaland volt, semmi több. De most mi a fene történik? Mit keres ő itt? Egyáltalán hol van az az itt? Hirtelen felülök és körbepillantok a helyiségben. Egy ágyon vagyok, ami mellett ül ő és úgy tűnik, mintha engem figyelt volna, mikor térek magamhoz. Egyébként elég barátságos hely. Egy átlagos lakás átlagos szobája lehet.
- Mi történt velem? Hol vagyok? - kissé tanácstalanul pillantok körbe, de tekintetem végül Luciferen állapodik meg, mint afféle biztos ponton. Bár őt sem ismerem annyira, ezért a helyzet továbbra is érthetetlen számomra, de nincs más, akitől valamiféle magyarázatot várhatnék, mert az én fejem még kissé zavaros. Jó lenne némi felvilágosítást kapni a történtekről, mert egyelőre tényleg nem emlékszem sokra és nem is értek semmit...

Teljesen a véletlennek volt köszönhető, hogy arra felé jártam és meghallottam azt a sikolyt a sikátorból. Legtöbb esetben tovább haladtam, de mégis egy ismerős érzés kerített a hatalmába, mintha az egyik személyt ismerném valahonnan. Megvan annak is az előnye, ha valakiben túl sok a mágia, hiszen sokkal fogékonyabb mások másságára is, ahogyan a vénség se éppen hátrány ilyen téren. Amikor megláttam az ismerős szőke fürtöket, majd a vért, amely őt borította, akkor valami hirtelen elpattant mélyen legbelül. Láttam azt, ahogyan végül öntudatlanul a földre zuhan, és nekem se kellett több, mint mások számára elhozzam a földi poklot. Könnyedén mutattam meg az igazi arcomat, ami csöppet se volt bizalomgerjesztő. Inkább ijesztő volt, majd pedig utána a lehető legkegyetlenebb módon öltem meg őket. Egy ujjal nem értem őket, de nem is volt rá szükség, hiszen az erőm megtette helyettem is. Egy se szökhetett meg. Amikor az utolsó se vonaglott tovább, akkor odaléptem a szőkeséghez, hogy karjaimba kapjam.
Nem szoktam hőslovagot játszani és most se értettem, hogy mi ütött belém, hiszen legutóbb egy rendezvényen találkoztunk, ahol egészen kellemesen elszórakoztunk, de ennyi és semmi több. Hmm, azért tettem, mert éreztem benne a sötétséget és ez kedvemre való volt? Kár lenne veszni hagyni egy esetlegesen sötétszívű boszorkányt, vagy másról? Az játszott volna szerep a döntésemben, hogy egy pillanatra megjelent lelki szemeim előtt a lányom, Do, hiszen eléggé hasonlítottak egymásra. Mindegy is volt, hiszen sietve pakoltam be az ájult testet a kocsimba, hogy utána hazatérjek vele. Szerencsére, Doreah már rég aludt, így sietve pakoltam le őt a szobámba, hogy utána egy rongy segítségével letakarítsam a nőről a vért és még az se különösebben érdekelt, hogy le kellett hozzá vetkőztetnem. Sose vonzottak az ájult és öntudatlan nők, amikor végeztem, akkor kicsit gyógyítottam is a súlyosabb sérülésein, majd ráadtam az egyik pólómat és úgy hagytam az ágyamban. Ha most Mazi látni, akkor biztosan kiakadna, hogy mi a franc ütött belém és mégis mit képzelek, hiszen az ördög nem szokott csak úgy senkit se megmenteni. Én se értettem, hogy mi ütött belém. Sietve mosakodtam meg én is, hogy aztán whisky társaságában letelepedjek egy székre a szobámban és figyeljem a fiatal boszorkányt. Nem értem, hogy miért tett, miért karoltam fel részben, vagy ezt még nem lehetne annak nevezni. Az este folyamán nem tért magához, hallottam, ahogyan Do elmegy reggel az iskolába, de még mindig nem mozdultam és egy percre se szundítottam el. Csak vártam arra, hogy végre magához térjen a váratlan vendégem, közben pedig próbáltam kitalálni, hogy mihez is fogok kezdeni vele.