- Miért kéne félnem tőle, amikor nem adtam semmi okot arra, hogy feldühítsem? – sőt, szerintem még örülne is nekem, hisz velem sokkal kevesebb dolga, problémája van, mint sok más emberrel – mondhatni, semmi – És nem hiszem, hogy valaha is ördögi gyermekem lenne. Miért is lenne az, ha nem úgy nevelném? – mint ahogy anya is tisztességes embert nevelt belőlem, úgy hiszek abban, hogy én sem vallanék kudarcot ilyen téren.
- Nem célozgatok semmire, hisz minden ember más, csupán csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy vannak ilyenek is. – és ettől függetlenül lehet, hogy Mr. Mercury pont az ellentettje, bár a szívem mélyén remélem, hogy idővel azért csak nem lesz olyan... ijesztő, mint amilyennek most tűnik. Tényleg lehetséges? Hogy ő lenne az apám? Hisz szinte semmiben sem hasonlítunk, sem külsőre, sem belsőre...
Amikor a Bibliát szólja le, csak egy olyan pillantást vetek rá, mint ha nem is innen, hanem egyenesen a Marsról jött volna, de legalábbis nem ismerné a szóban forgó művet.
- De hisz abban sok rosszat is leírnak. Ott az Özönvíz, Káin és Ábel története, a sóbálvánnyá váló asszony... Egyébként is, a jó és rossz fogalma relatív, csak nézőpont kérdése. – hisz sajnálhatnánk az említett szenvedőket is, milyen rossz történt velük, de a másik oldalról nézve az egészet, ők is bűnt követtek el, csak azért fizettek meg. Nem tehetek róla, hogy Mr. Mercury nem feltétlenül díjazza a válaszaimat, csak azért, hogy elnyerjem a szimpátiáját, még eszem ágában sincs hazudni, vagy ferdíteni a valóságon. Mert... én ilyen vagyok.
- Mert anélkül még nagyobb lenne a káosz? Mert az emberek többségének így is iránytűként szolgál a hétköznapokban, hogy helyesen éljenek, döntsenek, cselekedjenek? – kiáltanék, hogy nem tudom, hisz olyan kérdéseket feszegetünk, amikről hittanórán hetekig tudnánk beszélni róla, hogyan is várhatja, hogy most egyből válasszal szolgáljak neki? A magam tizenhét évével, amikor ő már sokkal tapasztaltabb, többet látott mint én?
- Igyekszem azt is kerülni. – sütöm le a pilláimat, hisz a füllentés is olyan mint a hazugság, csak ártalmatlanabb...? Attól még ugyanonnan ered.
- Nem tudom... és ha azért van, hogy a szeretet hangsúlyosabb legyen? Hogy nyilvánvalóbb legyen az, mit szeretünk, kihez ragaszkodunk? Mi a fontos az életben, amit félünk elveszíteni, ezért vigyázunk rá, óvjuk? – kérdezek vissza, bár lehet, hogy teljesen más véleményen van, vagy mást vár válasz gyanánt. Miért ez a nagy megrögzöttség a rossz dolgok iránt?  Csak azért, mert Lucifer a keresztneve?
- Én... igen, ezért. Mert eddig édesanyám jelentette a családot, de most, hogy őt elveszítettem, félek... hogy árvaházba, vagy utcára kerülnék. Azért is van szükségem egy felnőtt őrangyalra, és amikor anya elárulta, hogy az apám is a városban van, én... Meg kellett próbálnom. Persze megértem, ha csak púp vagyok a hátán, abban az esetben csak egy szavába kerül, és soha többé nem kell látnia, nem fogom zavarni. – kapartam össze minden bátorságomat, hogy színt valljak neki, mindent egy lapra téve fel. Feleljen, számíthatok rá a bajban, vagy megtagadja a segítséget a saját vérétől?


|| És amennyiben nincs más úgy köszöntem...! Ugorhatunk a jelenre, hacsak nem raksz ki az utcára

- Miért nem? Félsz az ördögtől, vagy inkább attól tartanál, hogy a gyereked is ördögi lenne? – kérdeztem meg totálisan ártalmatlanul. Úgy tartják sokan, hogy a név az csak egy név, de valójában nem így van. Legtöbb esetben a nevekhez tartozó tartalom nagyon is igaz a viselőjére, így talán érthető a kezem. Az meg kész szerencse, hogy nincs gyereke. Szerintem, ha felcsinálta volna őt valamelyik barom, akkor nem éppen kegyes halála lett volna. Még az se tudna meghatni, ha ő nem akarná azt, hogy meghaljon az illető. Valójában fel se világosítanám, mert a végén rémálmai lennének emiatt, pedig biztosan nem tudja elképzelni úgy a halált, mint amilyennek én kivételezni tudom. Az is egy fajta művészet, legalábbis régen jobban annak tartották, mint manapság.
- Ezzel most arra akarsz célozni, hogy mivel betoppantál, ezért egyből felelősségteljes apa leszek, meg mi egymás? – kérdeztem meg egy kisebb nevetés közepette, ami még inkább kifejezte az abszurd dolgot. A pokol ura vagyok, másrészt meg a saját „Apám” taszított oda, így érthető, hogy nem tartom magam annak, meg nem hiszek a csodákban se. Sőt, még mellette ott van, hogy vissza akarnak küldeni oda, ahol kiakasztottam a nyaralni táblát, hiszen mindenkinek megérdemel egy kis kiruccanást, de álmomban se gondoltam volna, hogy egy kölyök fog várni rám. Bár az is igaz, hogy hamarabb hittem volna, hogy egy ördögfiókát nemzettem, mint esetleg egy limonádés lánykát. Ez is tuti Atyám egyik idióta vicce. A kifejtésére pedig csak összeszűkül a szemem, mint aki most azt fontolja, hogy megye e őt, vagy ne. Egész hamar elkezdett bátor lenni és ez nem jó, nagyon nem jó. Inkább féljem, azt sokkal jobban szeretem.
- Mi bajom lenne azon kívül, hogy abba a sok rosszat nem írják le, amit tett vagy éppen tesz. – morrantam fel nem evilágian, majd lassan kifújtam a levegőt és a szobában hirtelen lángra kapó kandalló a következő pillanatban ki is aludt. Érezhette, hogy nem túlzottan tetszik a kapott válasz, majd végül az orrnyergemre tévedt két ujjam, mintha így akarnám elérni azt, hogy lecsillapodjak, amikor tovább folytatja. Az iskolás dologra meg inkább nem is reagáltam, csak vártam pár percet.
- Minek vannak a parancsolatok, ha ő is megszegte, vagy talán meg is szegi a mai napig? – kérdeztem a lehető legártatlanabbul, majd neki dőltem az íróasztalomnak. A karomat könnyedén fontam össze a mellkasom előtt és onnan néztem őt, majd a nem éppen hosszúnak nevezhető hajamba túrtam pár pillanat erejéig.
- Hmm, de füllenteni gondolom igen. Az már nem számít bűnnek? – direkt nem engedtem el a levegőben azt, amit mondott. Tetszett a dac a szemeiben, ahogyan a viselkedésében, de még ennek ellenére se lettem biztos abban, hogy bármekkora sötétség helyet kapott a lelkében, ez meg nem tetszik továbbra se. Csak egy picike magot, vagy hajtást találnék, de nem lelem.
- A félelem az ördögtől való, vagy nem így tanítják? – vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben őt fürkésztem már egészen közelről. – Szóval mesélj, ha nem hazudsz, akkor ne is füllents vagy titkold el, vagy miként védjelek meg? Ezért vagy itt, nem? Hogy valaki megvédjen és számíthass rá, vagy tévednék, Pindurka? – az ajkaim meg inkább nem éppen a kedves és barátságos mosolyt tükröztek. Sokkal inkább baljósabb volt és veszéllyel teli. Ha megpróbált elmenni, akkor könnyedén kaptam el, hogy ismét a kanapén kössön ki.

- Nem tudom, nekem nincs gyerekem, így azt sem tudhatom, hogy mások mi alapján döntik el, hogy milyen nevet válasszanak a csemetéjüknek. Mondjuk ha nekem kéne választanom, biztosan nem ilyet választanék a sajátomnak. – vontam vállat, bár valószínűleg még jó pár évig nem is kell majd ilyesmin aggódnom, mármint, hogy mi legyen a gyerekem neve.  Elég sok minden hiányzik még hozzá, mondhatni, meg nem is igazán szeretnék még pár éven belül.
- De... úgy hallottam, hogy egy gyerek születése sokszor teljesen megváltoztatja a szüleit. Mármint... anya emlegetett olyasmit, hogy volt olyan kollégája, akiről korábban senki sem bírta volna elképzelni, hogy gyereket neveljen, mert folyton csak a buliknak és a szórakozásnak élt, aztán amikor megszületett a fia, egy csapásra megváltozott, mint ha kicserélték volna. Szerintem butaság csupán az alapján elítélni valakit, hogy milyen nevet ad a gyerekének. Mondjuk... vannak sokkal rosszabb nevek is mint a Lucifer, azt hiszem. Mondjuk amikor filmszereplőkről nevezik el... Harley Quinn. Joker... Batman... meg társai. – bátorodok fel kissé, hogy bővebben is kifejtsem a véleményem.
- Igen, abból... – felelem óvatosan – Miért, talán valami baj van vele? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az utóbbi kis kérdést, akármennyire is tiszteletlenség, de magam sem igazán tudtam volna így hirtelen válaszolni rá, mentségemre.
- Is-is. Azt hiszem... elég régen volt már, hogy elkezdtem iskolába járni. – vallottam be, mert hazudni sem akartam, és miután egész életemben egyházi suliba jártam, valahogy ez lett a természetes számomra. Nem értettem, hogy miért van úgy kiakadva rajta Mr. Mercury.
- Nem csuhában szoktak prédikálni, azt csak a miséken. A tanórákra civil öltözékben jönnek. – javítottam ki, ha már szemmel láthatóan nem igazán volt képben, hogyan is mennek a dolgok egy ilyen suliban.
Amikor az ördög csábítását említi, csak némileg felvont szemöldökkel pislogok felé, és bár furdal a kíváncsiság, hogy mégis hogyan is értheti, de végül jobbnak látom hallgatni, mielőtt még valami olyanra atpintanék, amire nem kéne.
- Lehet. De attól, hogy valaki kútba ugrik, nem kell mindenki másnak is ész nélkül, nem igaz? – nehéz kérdés, fogós kérdés, mit ne mondjak, pláne, hogy eddig nem igazán akart senki ilyenekre választ kapni pont tőlem...
- Én... én nem hazudok! Nem szoktam... – felelem némi gyermeki daccal, mellé még a fejemet is megrázva, hogy csak úgy röpködnek szőke tincseim a levegőben. Nem, és nem. Az, ha elhallgatunk valamit, még nem hazugság.
- Lehet, hogy pontosabb lenne a kérdés úgy, hogy inkább mitől nem...? – sóhajtottam lemondóan, hiszen tényleg elég hosszú a lista így, hogy elveszítettem édesanyámat, az életem pedig fenekestől felfordult.
- De miért pont erre kíváncsi, Mr. Mercury? – fordultam felé elveszett tekintettel, az apát valahogy nehezemre esett kimondani, hiába volt az... Egész életemben nélkülöznöm kellett, és attól, hogy most belecsöppent az életembe, nem fog 5 perc alatt azzá válni.

- Ez igaz, bár azt meg kell hagyni, ha valaki ennek kereszteli el a gyerekét, akkor vagy túlzottan hízelegni akar az igazinak – ergo nekem -, vagy túlzottan beteg elme, akinek nem lenne szabad gyereket a kezei közé adni, nem gondolod? – pillantottam rá kérdőn, mintha tényleg érdekelne, hogy mit is gondol. Bár így belegondolva, ha szembe jönne velem egy Lucifer, akkor lehet hízna még a májam is, a képes lennék ilyen dolgokra, de nem túlzottan szokott meghatni senki baja, nyűgje, kivéve egy-két emberét és ez roppantmód idegesítő. Talán Mazinek nagyon is igaza van. Lassan fújtam ki a levegőt, majd arcom barázdáit sietve rendeztem, hogy mosollyal jutalmazzam meg, de helyette inkább csak lehervadt az, amikor meghallottam azt, amit mondott.
- Amit abból a szent könyvből tanultál, vagy éppen tanítottak neked. Ez már csak részlet kérdése, sose gondolkoztál még azon, hogy igaz? – vontam fel a szemöldökömet és kicsit közelebb is hajoltam hozzá, ami lehet kissé vészjóslóan sikerült. Bár ha ennyitől sikítva menekülte, akkor mégis miként viselné el a valódi arcomat. Tényleg a lányom lenne? Semmi nincs belőlem, se a haja, se a szeme, de a természete is olyan, mint te voltál Faith. Egy angyal, akit a bukásomra hoztak egykoron létre. Angyal szárnyak nélkül, mint én… Eme gondolatra pedig úgy éreztem, mintha a hátamat tarkított vágások egy pillanatra felizzottak volna. Pedig mennyire is régen volt. Ideje múlt és ócska mese, amiről már annyi bőrt lehúztak, amennyit csak lehetséges.
- Te akartad, vagy anyád dugott be agymosásra? – morranás pedig könnyedén kifejezte, ami a szavaim mellé társult, hogy nem tetszik túlzottan. Sietve vakargattam meg az államat, majd megtoldottam. – Mármint, hogy csuhások prédikációját hallgasd. – na jó, ez se lett sokkal jobb, de talán egy fokkal még így is szépítésnek lehet nevezni. Sose voltam velük jóban, vagyis régóta nem. Ők lelkeket akarnak tőlem elvenni, akkor ki kerülne a jó meleg pokolba, ha mindenkit megmentenének? Akkor már igazán unalmas lenne az a hely.
Elnevetem magam azon, amit mond és megrázom még a fejemet is. Könnyedén állok fel, miután a zsebkendőmet neki adtam. A kezemet sietve rejtem el a nadrágom zsebében, majd az „ablakhoz” sétálok, ahonnan figyelem a hömpölygő tömeget. – Nos, így vagy úgy, de meg fogjuk tudni, hogy igazad van-e, vagy nincs.  – csak ennyit mondtam, de nem mondtam többet. Csak magam elé bámultam, de én nem hittem abban, hogy bármi angyali lenne bennem. Ha volt is, akkor azt maximum Do őrzi és nem. Tessék, máris becézem. Még csak pár perce toppant be és ennyi!? Elmentek otthonról? Meg kell tudnom, hogy nincs-e hege, vagy bármilyen másnyom. Talán Mazi… Nem, abból nem sülne ki jó, még a végén el kellene döntenem, hogy melyiküket is mentem meg. Ez pedig roppant mód nem tetszett. Az érintésem alatt könnyedén „serceget” alig hallhatóan a borostám, de még mindig nem mozdultam meg. Csendesen hallgattam azt, amit mondott.
- Mindenki ezt mondja, aztán meghallja az ördög csábító dallamát és elvesznek. – fordítottam oldalra a fejemet és csöppet se biztatóan fürkésztem őt. Mintha csak éppen most akarnék veséig hatolni és mindent megtudni róla. Amikor meg a 10 parancsolattal jön, akkor a kezemben lévő pohár könnyedén adta meg magát. – Ne ölj, de ő mégis megtette mások által, vagy talán tévednék? – ott volt az özönvíz, vagy csak elég lenne rám, vagy éppen a sorstársaimra gondolni. Azokra, akiket megfosztott a pompától és szenvedésre ítéletet. Fura, hogy pont a jóról hadovál, amikor annyira nem is jó az, akiért annyian rajonganak.
- Hmm, talán más ezt elhinné, de pontosan úgy rándul meg az arcod, ha füllentesz, ahogyan édesanyádé tette. Hazudni is bűn, vagy tévednék? Nem félsz, hogy ezzel inkább az ördög kezére játszol? – lassú, kimért léptekkel haladtam egyre közelebb hozzá, hogy utána leguggoljak és egészen közelről vehessem őt szemügyre. Talán mégis örökölt tőlem valamit, még ha nem is igazán jó benne. – Mitől tartasz Doreah? – kérdeztem meg ismét, hiszen kár lenne leplezni. Érzem, ebben jól vagyok, hiszen mégis az vagyok, akinek a kedvére tesznek az emberek, ha hazudnak és Atyám egyik parancsával dacolnak.

- Eddig én sem, de nem jelenti azt, hogy ne lenne belőlük több. – állapítom meg, elvégre Jesus nevű emberhez sem volt még eddig szerencsém, mégis, a spanyol ajkú országokban kimondottan népszerű keresztnév...
- Milyen mesének hitt dolgok? – nem igazán értem, hogy jött most ez az egész ide, hisz ha a télapóról vagy a húsvéti nyusziról akar mesélni, akkor azokról már fel lettem világosítva... ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerekmeséknek, amiken felnőttem, sem sok közük van a valósághoz.
- Igen, ott... miért, talán valami baj van vele? – kérdeztem vissza félénken, mert szerintem semmi rosszat nem mondtam, nem értem, hogy miért is akadt ki ennyire rajta.
- Szerintem igen. Mert... van az a mondás, hogy a báránybőrbe bújt farkas ugyanúgy farkas marad... – feleltem csendesen, mert véleményem szerint lehet, hogy sok minden történt valakivel, vagy sokat változott az idők folyamán, de teljesen úgy sem tudja megváltoztatni az igazi természetét.
Elveszem a felém nyújtott zsebkendőt, megtörölve az orromat vele, hogy aztán csak szótlanul pityeregve szorongassam tovább, miközben azon vagyok, hogy mielőbb abbahagyjam az egerek itatását. Miért megy ilyen nehezen? Csak szótlanul bólintok a hírekre is, reménykedve pillantva felé, igaz, nem igazán értem, hogy hogyan is gondolja... akkor mégiscsak szól a rendőröknek, hogy itt vagyok? Vagy úgy gondolja, hogy maguktól is idetalálnak?
- Én... én nem vagyok bosszúálló boszorka. – ráztam meg a fejem riadtan, szívből jövő reakcióként, ám aztán óvatosan ismét az apámnak vélt férfi felé pillantottam – Vagy... vagy így gondolja? Csak mert a tíz fő parancsolat között is ott szerepel, hogy ölni bűn, aki pedig megszegi őket, annak vállalnia kell a következményeket. – szolgáltam némi magyarázattal arra, miért is csúszott ki a számon az, ami.
Ami pedig a pokol urát illeti, inkább nem mertem semmit sem felelni rá... nem értettem, miért gondolja magát ilyen rossznak és kegyetlennek, de ki vagyok én ahhoz, hogy ilyesmiken álljak le vitázni vele? Elvégre ő a felnőtt, én meg csak egy... gyerek.
- Nem. Még túl fiatal vagyok, nem ihatok ilyesmiket. – ráztam meg a fejem, azt meg csak magamban tettem hozzá, hogy ha a kor nem jelentene akadályt, valószínűleg akkor sem kérnék belőle, nem vonz az alkohol csábítása, ahogy azt sem tudom, miért válnak oly sokan a rabjává.
- Azért remélem, hogy azt nem. De azt hiszem, nincs abban semmi különös, ha valaki némileg feszeng idegenek közelében. – mert lehet, hogy az apám, de tekintve, hogy eddig nem találkoztunk sosem... számomra inkább idegen, és legyünk őszinték, ő sem törte össze magát, hogy olyan bizalomgerjesztő képet nyújtson magáról.

Nem vágok a kicsi leányzó szavaiban, de azért a szemöldököm feljebb szalad. Az előbb még beszélni alig mert, most meg már komolyan felmenő kutatást fog végezni? Megteheti, de elég hamar vége szakadna, mert nem túl sok minden találna. Nem ember vagyok, hanem angyal voltam egykoron, még le nem taszítottak. Onnantól kezdve meg nem hiszem, hogy olyan találna, ami még az ő szája ízének is tetszene. Pedig egészen jó vagyok az emberek megbüntetésében.
Az újabb kifejtésén csak elnevetettem magamat, és ismét megráztam a fejemet. Komolyan ennek a lánynak semmit se árultál el rólam Faith? Miért véted meg ennyi éven át attól, hogy ki az igazi apja, ha most meg pontosan a pokol kénköves bugyrába lökted őt a halálod órájában? – Nem találkoztam más Luciferrel eddig életem alatt, pedig elég hosszú ideje élhetek, elhiheted nekem. És mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak kiderülne, hogy a mesének hitt dolgok valójában nagyon is igazak? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt. Lássuk, hogy mennyire vagy ijedős picur. Bár ha az igazi arcomat látná ő is, akkor biztosan sikítva menekülne és vihetném őt is pszichológushoz. Pedig egy dilis már éppen elég a családban, nem kell még egy.
- Hittanórán?! – kerekedett el a szemem és nem éppen szép szavakat kezdtem el magamban mormolni. – Számít az, hogy mik voltunk kezdetekben, ha azóta túl régóta éltünk már a sötétségben? – tettem fel neki a költői kérdést, ha már ennyire tájékozódott a kicsike. Remélem, hogy ez csak valami hétvégi hóbort nála, meg a templomokat se túlzottan kerüli, mert ha kiderül, hogy még valami egyházi suliba íratta őt Faith, akkor tuti, hogy el fogom most már dobni az agyamat. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy miként történhet ez meg. Szerintem valaki felébresztetne már, mert ez… komolyan, mint egy rossz dráma.
Figyelem ahogyan közelebb merészkedik hozzám, de jól látható, hogy a távolságot szeretné továbbra is fenntartani. Nem tudom érte hibáztatni, de azért egészen szórakoztató is ez a tény. Azért mégis csak fél tőlem. Persze, erre nem kellene büszkének lennem, de hát én mégis csak ehhez értek, hogy ezek után mi lesz… Mazi, igen Mazi kell nekem. Ő majd megoldja ezt a dolgot is, amennyiben nem kap egyből szívrohamot a hír hallatán. Amikor pedig újra sírni kezd, akkor csak sóhajtok egyet, hogy végül felé nyújtsak ismét egy zsebkendőt. Gyerünk kislány ad ki magadból, majd utána felejts el minden könnyet, mert nálam nem szokás sírni csakúgy.
- Hmmm, akkor hamarosan hírt kapunk. – dörzsöltem meg ismét a borostámat, mert ha nálam lesz a lányom – ebbe még én magam is beleborzongok -, akkor én fogom a híreket kapni és nem ő. Ez pedig pont kapóra jöhet abban, hogy kiderítsem minél hamarabb, hogy kiknél kellene rövid látogatást tennem, hogy a poklot még az életükbe elhozzam és ne csak a haláluk után élhessék át. Pazar!
- Ohh, micsoda kis bosszúálló boszorka lett belőled! – mosolyodtam el úgy, mint akinek ez túlzottan is tetszik. – Előbb vagy utóbb mindenki megbűnhődik, hiszen a pokol urát senki se kerülheti el! – hajoltam egészen közel hozzá, miközben beszéltem és érezhette, hogy nem a levegőbe beszélek, majd a következő pillanatban inkább csak kiittam a poharam tartalmát.
- Netán kérsz? Talán ideje lenne ünnepelnünk! – még hogy ünneplés. Ez inkább szerintem a bukásom első lépcsője lesz, de nem fogom hagyni, hogy bárki is bántsa egy ujjal. Nem vagyok apának való, én nem vagyok gyengéd, se babusgató, de attól még védelmező tudok lenni. Az egészen közel áll ahhoz a szerephez, amit évszázadokkal ezelőtt kaptam. – Amúgy félsz, hogy megeszlek? – pillantottam a köztünk tátongó üres helyre, mert kicsit azért tetszett ez, hogy ennyire tart tőlem. Legalább a bűverőmből és a megnyerő személyiségemből nem vesztettem semmit se.

- Nem, valóban nincs. Legalábbis nem látszódik, de mágiával sok minden lehetséges. Ahogy az ember felmenői között is lehet. Sok hollywoodi színész és színésznő is rendelkezik indián felmenőkkel, és szőkék, kék szeműek, világos bőrűek. – ered meg a nyelvem, bár valószínűleg nem épp ilyenre számított, de ezzel is csak arra szeretnék utalni, amire korábban is – nem feltétlenül minden az, aminek látszik.
- Szerintem pusztán egy névtől félni butaság... hisz azért, mert egy ember miatt negatív tartalmat társítanak hozzá az emberek, még nem jelenti azt, hogy minden ilyen nevű ember rossz lenne. És mivel még nem ismerem Önt annyira, így véleményt formálni sem tudok. – maradtam a diplomatikus válasznál, mert nem akartam sem elhamarkodottan válaszolni, sem valami butaságot... Tény, hogy a Lucifer névnek nincs valami bizalomgerjesztő csengése, de az Adolfnak sem, meg még sorolhatnánk...
- Természetesen, hallottam. Hittan órán egész sokat tanultunk róla. De ők sem voltak a kezdetektől gonoszak, csupán fellázadtak Isten ellen, és ezért száműzték őket a Mennyből. – adok számot a tudásomról, és nem értem, hogy hogy jön ide anya... vagy miért éppen neki kellett volna ilyesmikről beszélni? Csak mert hétvégente templomba jártunk? Vagy mert az apámat Lucifernek hívják?
Amikor újfent morogni kezd anya miatt, csak igyekszem minél kisebbre összehúzni magamat, hisz én magam sem tudom... furcsa, hogy jobbnak látta ide küldeni, ehhez a férfihoz, mintsem valami távoli rokonához, vagy ismerőséhez, akiről nem tudok. Hisz apáról sem tudtam eddig... vagy úgy gondolta, hogy itt nagyobb biztonságban leszek, mert mégiscsak az ő vére vagyok? Közben azért az orromat törölgetve csak közelebb merészkedtem, hogy helyet foglaljak én is a kanapén, igaz, a lehető legnagyobb távolságot hagytam kettőnk közt, biztos ami biztos. Amikor pedig anyáról kérdez, ismét megjelennek a lelki szemeim előtt a kórházban látott képek, és akaratlanul jönnek azok a fránya könnyek, ismét, ahogy összeszorul a szívem.
- Nem tudom... én épp iskolában voltam, míg ő otthon, ott értesítettek, és már a kórházba vittek. Az orvosok próbálták megmenteni, de... de... – csuklott el a hangom, mert egyszerűen képtelen voltam kimondani azt, hogy meghalt.
- A rendőrök még helyszíneltek akkor, azt mondták, ha megtudnak valamit, akkor szólnak. – tettem még hozzá, igaz, azóta meg én tűntem el a szemük elől... és bár érdekel, hogy mi is történhetett, úgy se fogja semmi visszahozni anyát. Másfelől... ha a rendőrök megtalálnak, valószínáleg a gyámügyet sem úszom meg.
- Ugye meg fogják találni azokat, akik ezt tették vele? Ugye nem fogják megúszni? – fordultam reményteli tekintettel Mr. Mercury felé.

Bocsánatot kér és esküződik állandóan. Erre is csak te nevelhetted Faith. Miért kellett hozzám küldened? Nem volt más, akire bízhattad volna? Sose voltam apának való és ezt te is tudtad, erre most meg ezt teszed. Igazán szerettem az anyját egykoron, de akkor nem maradhattam, távoznom kellett és azóta se kerestem sose azt nőt. Miért tettem volna? A múltat el kell engedni és nem akartam ismét csapdába esni, hagyni azt, hogy valaki hatással legyen rám, erre itt van ő, Doreah, aki kiköpött mása az anyjának, csak kisebb változatban, de tényleg igazán Pazar. Remélem, Apám jól szórakozol ott fentről, hogy ideküldted őt a bukásomhoz.
Ha nem, akkor nem, nem fogok én semmit se erőltetni. Pedig azért a hideg jót tesz tudtommal az orron, hogy elálljon a vérzés, de az is tény, hogy én nem szorulok ilyen ostoba emberi szokásokra. Így még inkább nem érdekel. A pohárban könnyedén lötykölöm meg az italomat és onnan figyelem a lányt. Elhiszem, hogy nem szépen indítottam, de hát még is mit várt Faith? Azt, hogy majd hatalmas ölelésben részesítem a lányomat? Jesszusom, van egy lányom, aki szemmel láthatóan nem olyan bukott, mint amilyenné én lettem.
- Szerintem jól látható, hogy nincs indián vonásom, vagy túl jól leplezném? – simítok végig a borostás arcomon, majd sóhajtok egyet, de inkább a whisky mellett döntök, mielőtt még inkább rá hoznám a frászt, mert már szerintem így is és még fogom is. Én képtelen vagyok a jóra. Azért is vagyok itt részben, hogy most a Földön büntessem meg a rosszakat.
- Te miként gondolod, hogy igen, vagy nem? – hajoltam kissé előre, ha még mindig nem mozdult volna a korábbi helyéről. Még mindig kezdtem kételkedni abban, hogy nem ment-e el az eszem. Lehet beszélnem kellene előbb Mazivel. – Biztosan hallottál már Istenről és a bukott angyaláról, vagy tévednék? Anyád is biztosan mondott egy-két dolgot. – folytattam tovább a gondolatmenetet, de végül inkább csak sietve álltam fel, hogy a zsebembe süllyesszem a kezemet. - Szárnyad véletlen nincs?! - Ismét a papírra pillantottam, mely nem hazudok. Túl vén voltam már ahhoz, hogy pont egy ilyen akarjon átverni.
- Csak tudnám, hogy miért a poklot gondolta a legjobb otthonodnak az anyád! – morgolódtam tovább, de nem adtam egyelőre még választ Do-nak. – Mond csak kik bántották az anyádat? Mi történt vele? – lépdeltem ismét közelebb hozzá, hogy egészen közel álljak meg mellette, mintha csak azt akarnám kideríteni, hogy az igazat fogja-e mondani vagy hazudik. Tudom meghalt, megtámadták, de részleteket akarok és meglátogatni őket. Úgyis olyan régen szórakoztunk már jót Mazivel. Biztosan ő is örülni fog neki.

- Én... bocsánat. – hajtom le a fejem, egészen behúzva a nyakam a vállaim közé, mint akit valami rosszaságon kaptak. Tényleg olyan sokat esküdözök? De hisz én csak az igazat mondom, nem tehetek róla, ha képtelen elhinni...
A véremet veszi, miközben azt a varázslatot is egy szempillantás alatt letudja, pedig biztosan nem egyszerű... Mégis, hány éves lehet? Azt sejtem, hogy több, mint amennyinek kinéz, de még csak tippelni sem merek. Csak az biztos, hogy jó öreg lehet, ha ilyen fásult valaki lett belőle...
Bár vonakodok bármit is elfogadni tőle, amikor már lóbálja az orrom előtt azt a szerencsétlen zsebkendőt, akkor óvatosan érte nyúlok, az orromhoz szorítva, ám nem moccanok egy tapodtat sem, csak figyelem – mígnem be nem mutatkozik.
- Nem! – vágom rá gondolkozás nélkül, amikor nekem szegezi az újabb kérdést, amikor pedig jéggel kínál, csak a fejemet rázom, némi értetlenséggel. Mégis, mihez kezdjek vele? Dugjam az orromba? Elég furi lenne, ez nem zúzódás, hogy a jegelés segítsen neki. Vagy innivaló helyett szopogassam azt, mint valami cukorkát? Hát... inkább nem vagyok szomjas, azt hiszem.
- Vannak nemzetek, ahol egy névvel élnek. Úgy tudom, az indiánoknál is ez volt a szokás. – jegyzem meg óvatosan, persze látom rajta, hogy nem indián, és igaza van abban, hogy amerikában tényleg a két név a megszokott... már ahol nem a három, így valóban furán hangozna. Bár, véleményem szerint így is furi.
- Az attól függ. Gondolom maga szerint az a helyes válasz, hogy ők. Vagy tévednék? Nekem is meg kéne ijednem tőle? – kérdezek vissza töprengve, hisz a neve csak egy név... attól, hogy ki lakozik mögötte, az csak rajta áll.
- Az igazat megvallva nincs hová mennem... – vallottam be. Igaz, a hónapra még be volt fizetve a lakbér az albérletre, de tekintve, hogy csupán egy-két nap van vissza addig, sokra nem mennék vele – Én csak reméltem, hogy... hogy tudna nekem valahogy segíteni. – válaszoltam óvatosan, már-már félve, hiszen tudom, hogy valójában ez milyen nagy kérés. Még gyereknek számítok, se keresetem, se hol laknom... nem várom el, hogy befogadjon, de ha esetleg akad valami ismerőse, ahol meghúzhatnám magam egy darabig, vagy van valami üresen álló szobája... én már azért is hálás lennék.

Lehettem volna kedvesebb, ahogyan barátságosabb is, de az már régóta nem ment. Az évszázadok sötétségben elveszett mindez. Ritka volt az a pillanat, amikor tudott rám hatni valaki és pontosan ez volt mostanság Mazi baja is, hogy szerinte az a Laura nőcske hatással van rám. Én egyáltalán nem így láttam, tény, hogy jobban érdekelt, mint a legtöbb nő, de remekül is szórakoztam.  Olyan kis aranyos volt, amikor dühős volt rám és hasonlóak, de az egy másik „probléma”, most inkább ezzel kellene foglalkoznom. Kezdem úgy érezni, hogy lassan a nők fognak a sírba tenni, már csak az a kérdés, hogy melyikük.
- Nem a templomban vagy, hogy állandóan esküdözz, vagy ezt még sose mondták neked? – kérdeztem tőle még mindig kissé bosszúsan, hiszen nekem ki ne ejtse az Atya és a többi dolgot, mert akkor hamar véget fog érni a lenti buli is. Egykoron ott voltam fent, majd pedig letaszítottak a sárba és a koszba. Ezek után nem csoda, hogy Apámat megvetem és a hátam közepére se kívánom, így nem is állt szándékomban a kedvére tenni azzal, hogy visszamentem. Faith, te pedig miért tetted ezt velem? Miért nem ölted meg még csírájában azt a teremtést, amit a pokol királya nemzet?! Miként lehetséges az, hogy ő ennyire tiszta és csepp gonoszság sincs benne? Csak félelem és gyermeteg kedvesség. Bosszantó, nem is kicsit.
Amikor még a bénázása közepette az orra vére is elered, akkor csak sóhajtok egyet. Komolyan, még ehhez ért semennyire? Véletlen tönkre teszi az egyik berendezést, de még ezt se bírja el a szervezete. Komolyan, miért akarnak engem ennyire büntetni? Nem volt már elég több száz éven át a kénköves pokolban rohadásom?!
Amikor a zsebit nem veszi el, akkor csak megforgatom a szemeimet és meglebegtetem előtte még egyszer. Szerintem nem akarja, hogy én lássam el. Úgyse fog sokáig tartani, meg minek gyógyítanék rajta? Így legalább megpróbálja féken tartani azt, amit nem tud kezelni. Igazán remek logika Lucifer… Kezdek beszédbe magamnak, mire inkább csak végig simítok az arcomon és ellépek tőle, miután meghallom a nevem hallatán a reakcióját. Remek, már csak ez kellett. Szerinte ez vicces?! Bezzeg, ha látná az igazi arcomat, akkor nem lenne kedve nevetgélni, de vélhetően aludni se többé. Eléggé patthelyzet, hiszen nem tudom mit is kéne kezdenem vele.
- Szerinted a bocsánatkérésed elegendő ehhez?! Másnak elnézném, ha ezt tenné? – szegeztem neki a kérdéseket kissé ingerültem, de inkább fújtattam egyet és töltöttem magamnak egy kis italt. – Jeget? – kínáltam fel neki a jeges tálat, majd leültem a kanapémra és megpaskoltam magam mellett, mintha nem az előbb akartam volna "megenni". Miként lehetnék jó apa, ha még a sajátom is inkább pusztításra ítélt, de komolyan. Ez még a regényekben se állná meg a helyét.
- Lucifer, se több, se kevesebb. Persze az emberek kedvéért felkellett vennem a Mercury nevet is, hiszen még se élhet az ember egy névvel. – feleltem végül unottan, hiszen megint itt tartunk. – De legalább valaki szerint ez mulatságos. Mások inkább megijednek, vajon ki teszi jól? – simítok végig az államon úgy, mint aki ezen gondolkozik. Nem értettem, hogy ez a lány ennyire tudatlan vagy csak nem akarja meglátni a nyilvánvalót. Mindegy is, addig örülhet, amíg nem látja a valódi arcomat. – És pontosan mit is akarsz? Azt hogy velem élhess és ne az árvaházban? Hmm, ez érdekes elgondolás, hogy Faith úgy gondolta a pokolban jobb életed lehet, mint ott. – dőltem kissé előre, miután meghúztam az italt, de még mindig kissé ködösen beszéltem, meg néha hümmögtem egyet, ahogyan gondolkoztam. Tényleg, nincs elég bajom, de még őt is a nyakamba sózták. Vajon tényleg nem szívat és nem az elpusztításomra küldte az Apám?!

Csak megremeg a szám széle, ahogy beharapom az ajkamat, mert nem, nem akarom, hogy ez a férfi ismét pityeregni lásson, ha már látszólag egy szemernyi együttérzés sem szorult belé. Miért nem tudok megálljt parancsolni azoknak a fránya könnyeknek?
Nem felelek egy árva szót sem a szavaira. Lehet, hogy igaza van, de ha már eddig olyan könnyedén nevetett ki és alázott porig, akkor csak ne találgasson az anyukámmal kapcsolatban! Hisz nálam jobban úgy sem ismerhette... Hiszem én legalábbis.
Hiába minden ellenkezés, esélyem sincs ellene, így könnyű szerrel rángathat oda az asztalhoz, hogy a vérem vegye, hogy aztán menekülőre fogjam, igaz, messzire nem jutok sajnos... Az ajtó zárva, és tudom, hogy hiába, amíg nem akarja, hogy távozzak, addig úgy sem lesz esélyem elhagyni ezt a helységet... Ő... ő is olyan lenne mint anya? Meg ezek szerint én is?
Csak néma ámulattal figyelem , ahogy végrehajtja a varázslatot játszi könnyedséggel, amikor pedig meghallom az eredményt, ahelyett, hogy megkönnyebbülés lenne úrrá rajtam, csak valami megmagyarázhatatlan szorongás fog el. Ennek pedig meg is lesz az eredménye, az erőm, ami még csak ébredezik, ismét irányíthatatlanná válik a roppant érzelemkavalkád súlya alatt, és önállósítja magát – megsemmisítve egy egyszerű kis lámpaizzót.
- Véletlen volt! Esküszöm! – cincogom rémült kisegér módjára, mert valahogy attól, hogy végre elismerte, hogy az apám, még nem igazán érem annak... inkább egy ilyesztő idegen számomra, és ezzel csak a viselkedésével is erősen hozzájárul.
Amikor ismét közeledni kezd, már készülök a legrosszabbra az előbbi késes fellépése után, de ahelyett, hogy megütne, vagy máshogy bántalmazna, ijesztene halálra ismét, csak egy zsebkendőt nyújt felém, én pedig némileg hezitálva, de bátortalanul érte nyúlok, miközben elrebegek egy halk köszönömöt, és az orromhoz szorítom.
Nem rogyok le a földre, a hátamat is továbbra is az ajtó biztonságot nyújtó simaságának döntöm, és úgy fürkészem kíváncsi tekintettel az engem méregető férfit, igaz, amikor az elárulja végre a nevét, meglepetten szalad fel a szemöldököm.
- Édes istenem, ez komoly? – bukik ki belőlem az első, őszinte reakció, amikor meghallom a keresztnevét, és kis híján még el is kuncogom magam, de hamar észbe kapok, hogy talán mégsem kéne – Bocsánat, én... nem akartalak megbántani. – teszem hozzá sietve, mielőtt még ismét kiakadna, mert eszem ágában sincs magamra haragítani, jobb szeretem, ha az emberek vidámak és jókedvűek körülöttem. De van valami, ami nem hagy nyugodni, a kérdés pedig kikívánkózik belőlem.
- Tényleg ez az igazi neved? Nem csak valami álnév? Vagy művésznév? – kérdezek vissza óvatosan, mert... most komolyan! Sajnálom szegény pasast, hisz ki adna ilyen nevet a saját gyerekének? Jó, hogy nem már Jesus, az se lenne sokkal jobb...

Csak legyintettem, hogy nem túlzottan érdekel, hogy hogyan is értette. Kimondta és már nem vonhatja csak úgy a szavakat. Ideje lesz, ha a korához illően kezd el viselkedni. Mennyi lehet? 16-17? Ráérek ezzel később is foglalkozni, ennél most vannak nagyobb gondok, ha például az én gyerekem. Már csak ez hiányzott. Ennél jobban nem tudtak volna büntetni azért, amiért csak úgy magára hagytam a poklot?! És eme gondolatra minden előjel nélkül csak elnevetem magam, de aztán sietve rendezem az arcvonásaimat, hogy ismét a váratlan „meglepetést” figyeljem.
- Vagy inkább a te kitartásodban és szívedben bízott. – morgom csöppet se vidáman, hiszen az anyja jól ismert. Talán nem véletlenül nem kötötte eddig az orromra, hogy életet adott az együttlétünk gyümölcsének. Jesszusom, máris megfertőzte volna az elmémet a túlzott jóság? Már csak ez kellett nekem. Idegesen simítok végig az arcomon. Komolyan, mintha valami rossz szappanoperába csöppentem volna, vagy éppen egy pocsék, de annál inkább kaszasikerre ítélt könyvbe. Egyik jobb, mint a másik.
Csak sóhajtok egyet lemondóan, ahogyan meghallom az újabb szavait. Komolyan, most már gyilkosnak is néz? Ha szenvedni akarnám látni, akkor biztosan ezzel ölném meg, de minek is használnék bármi tárgyat, ha ott van a nem éppen szép külsőm, ha valakinek megmutatom az igazi arcomat, vagy éppen az erőm. Még kész szerencse, hogy hangszigeteltek a falak és az üveg is, ami mögül könnyedén nézhetem az ittlévőket, míg ők mit sem sejtenek. A vérét végül könnyedén szerzem meg, hogy utána az enyémmel együtt egy papírra csepegjen és kezdetét vehesse az igazság pillanata.
Nem túlzottan foglalkozom azzal, hogy ki akar jutni az ajtón, hiszen nem fog tudni. Minek ide kulcs, ha van mágia. Örüljön annak, hogy nem égette meg a kezét kilincs, mert néha nem olyan egyszerű engem zargatni, de hát nahh. Azért én se akarom szegényt még inkább megijeszteni. Amikor megpördül, akkor csak rápillantok, de nem túlzottan érdekel továbbra se, amíg a mágia meg nem oldja ezt a problémámat. Az meg már csak az én bajom, hogy nem megoldja, hanem még nagyobbat akaszt a nyakamba.
Hamarosan pedig meg is osztom vele a remek hírt, legalábbis talán ő örülni fog, vagy ki tudja, hogy mit szól a kis műsor után, de hát nem apának teremtettek engem, hanem sokkal inkább azért, hogy szenvedést és pusztítást hozzak el, erre… Csak én vagyok még arra is képes, hogy egy angyal szülessen egy bukott angyal és a boszorkány románcából. Ha ezt Mazi meghallja, kész csoda, ha maradni fog ebből a helyből bármi is.
Mosoly nem éppen úgy sikerül, ahogyan a lámpámnak se tetszik a kisboszorka jelenléte, figyelem őt is és azt is, amit tesz, de nem teszek semmit se, így könnyedén adja meg magát a lámpán, mire csak a szememet forgatom. – Most már jobb? – kérdeztem kissé dühösen, majd végül ellépek az asztaltól, hogy odalépjek hozzá, hiszen látom, hogy a vére miként serken ki. Miért tetted ezt Faith? Így akartál meggyőzni az igazadról ennyi év után?! Végül a zsebkendőmet nyújtom felé. – Tessék, mielőtt még több kárt teszel valamiben. – utalok itt a vérére és ha időközben esetleg már a földön csücsülne, akkor le is guggolok hozzá és úgy veszem ismét szemügyre, mint aki megint azon gondolkozik, hogy mit kéne tennie. – Lucifer! – árulom el végül a nevemet, amiből talán vagy rájön, hogy ki vagyok, vagy az anyja jobb titoktartó, mint azt valaha hittem volna.

Ha nem csöpögött volna minden szava az iróniától, talán még válaszoltam is volna, hogy de, egyébként fontolgattam már az írást, de eddig csak a naplóírásig jutottam, a könyvekhez még nem volt elegendő bátorságom. De így? Jobbnak látta hallgatni, mert az igazat megvallva úgy éreztem, nem is igazán vár választ.
- Én nem úgy értettem! – én buta, hogy is mondhattam ilyen meggondolatlanságot? Hangosan ráadásul? Az, hogy én biztosan nem így viselkednék, ahogyan ő, egy dolog... az viszont teljesen kiment a fejemből, hogy valószínűleg ő sem nyárfalevélhez hasonlóan remegne itt a fogva tartója karmai közt. Jobb lesz észben tartanom, hogy nem árt megválogatnom a szavaimat.
- Gondolom bízott benne, hogy apám nem hagyna magamra. Hogy elhinné. – ezek után azonban már kezdem érteni, hogy miért is volt olyan szűkszavó, akárhányszor próbáltam szóba hozni a témát. Hacsak nem alakult volna így, és támadtak volna rá, valószínűleg sosem ismertem volna meg ezt a férfit, éltünk volna boldogan, ketten. Sajnos azonban az élet nem így akarta, én pedig itt vagyok...
Újabb rivalkodás, újabb riadt összerezzenés, és az sem sokat segít a dolgon, hogy áldozatot emleget, miközben egyik kezével fogva tart, a másikkal pedig egy kést tart éppen. A fenébe is, most tényleg fel akar áldozni?
- Csak ne öljön meg, kérem! - egy csapásra elhallgatok, amikor pedig közelíteni kezd a késsel, csak a fejem elfordítva, a szemem pedig szorosan lecsukva várom a véget, ám ahelyett, hogy a torkomat nyisszantaná el, vagy épp a szívembe döfné az apró fegyvert, csak az ujjamat sérti fel – igaz, meglepettségemben így is felszisszenek a fájdalomtól, esetlenül téblábolva, amíg az asztalhoz rángat.
Amikor elenged, már gondolkozás nélkül szaladok az ajtóhoz, de hiába, nem nyílik, hiába cibálom. Pedig biztos, hogy nem zárta kulcsra! Azt láttam volna, ennyire pedig nem szorulhat! Hirtelen pördülök meg a tengelyem körül, hátamat az ajtó lapjának simítva, rémült tekintettel tekintve az asztal felé... egy kis kíváncsiság azért munkálkodik bennem, mégis, miről beszél? Az apasági tesztek nem épp így működnek, akkor meg...
Egy pillanat alatt lobban lángra a papírlap, és bár azzal tisztában vagyok, hogy valami féle varázslatról lehet szó, de hogy pontosan micsoda, azt már nem igazán tudom. Anya épp, hogy csak elkezdett beavatni ebbe az egészbe, tanítani, így alig van valami, amit tudhatnék...
Nem vagyok biztos benne, hogy mindezek után nem választanám inkább az árvaházat egy ilyen őrült férfi helyett. De megtudom, és azok után, eddig hogyan fogadta a hírt, a széles mosolya sem sok jóval kecsegtet. Azonban amint összeüti a tenyereit, ismét ijedten rezzenek össze, még mindig az ajtónak simulva – ezzel egyidőben pedig az asztalon álló lámpa is pislákolni kell, mint ha most adná meg magát az égő, mígnem egy pukkanással kidurran, megadva magát a kontrollálatlan mágia erejének. S mielőtt még bármit is szólhatnék, érzem, hogy megered az orrom vére, mint mostanában oly gyakran, ha valami furcsaság történik a közelemben.

Sose a kedvességemről voltam híres, a szívemet már régóta eladtam az ördögnek. Ja, az én volnék, akkor meg mit lepődünk meg ezen, hogy nem éppen a babusgatásával kezdtem a dolgot? Mekkora volt annak az esélye, hogy pont nekem szülessen egy lányom?! Aztán még egyszer be is állítson, bár ha nem így lenne, akkor talán sose ismertem volna meg, hiszen még az írmagját se érzem a sötétségnek, ami belőlem árad és a legtöbb emberben megtalálható. Ezek után meg csoda, hogy nem dőlök be az elsírt és mondott történetnek egyből? Szerintem egyáltalán nem. Bár engem aztán nehéz átverni eleve, de akkor is!
- Ohh, hogyne. Egyre jobb ez a mese. Nem gondolkoztál még azon, hogy írj egy könyvet? Biztosan remekül menne. – villantottam egy féloldalas mosolyt, ami kissé talán gúnyos volt. Még akkor is, ha a megérzéseim egyre inkább kezdtek valósággá válni vele kapcsolatban, de hát nem olyan egyszerű még engem se leforrázni.
Pár perce még a klubomból dobtam volna ki, ahogyan most, mert nem akartam ide se rendőrséget, se gyámügyet. Még akkor se, ha könnyen lehetek a rémálmuk, ahogyan vélhetően ennek a lánynak is az vagyok, de hát mit várt? Majd azt, hogy tárt karokkal fogom fogadni. Vajon Faith tényleg nem mondta el neki azt, hogy ki vagyok valójában? Tényleg csak a pokol földi bugyrába küldte ezt az angyali teremést. És eme szónak köszönhetően ismét morrantam egyet, amivel vélhetően megint csak a frászt hoztam rá.
- Úgy nézek ki, mint aki képes lenne bármitől is félni? – kérdeztem vissza még mindig kissé bosszúsan, mert ha azt szűrte le, hogy igen, akkor még pocsék emberismerő is, még ha én nem is vagyok teljesen ember, de ez megint részletkérdés. Nem akarok ebbe túlzottan belemenni, így mindegy is. Nem szokásom félni, hiszen a félelem inkább engem táplál, ahogyan most is. Inkább én szoktam a félelmet életre kelteni az emberekben. Egész jó vagyok benne.
- Igazán, remek és azt hitte, hogy azt csak úgy bevenné mindenki? Miért, a két szép szeméért talán? – kérdeztem vissza csöppet se kedvesen, majd pedig egyre közelebb sétáltam hozzá, de minél inkább megpróbált volna szabadulni, annál inkább a csuklója köré fonódnak az ujjaim. Nem fogom engedni azt, hogy pont most lógjon meg, amikor már ennyire közel a cél. Az anyja biztosan nem örülne ennek, de hát nincs itt, a gyilkosokkal meg ráérek később foglalkozni, hogy meglakoljanak a tettükért.
- Nem tudnád végre befogni?! Úgy könyörögsz, mintha éppen feláldoznának a szűzek oltárán! – förmedtem rá, mert nagyon nem hatott meg, csak még szorosabban tartottam őt, hogy végül az ujja hegyét felsértsem, miután a saját tenyeremet is elvágtam, majd az asztalhoz húztam őt, hogy egy üres papírra cseppenjen a vére, majd elengedtem. Végül a saját tenyeremet vágtam keresztbe szét, hogy utána az én vérem is betöltse a papírt. Ha menekülni próbált volna, akkor az ajtó tuti nem nyílt és én is megszólaltam. – Nem ezért vagy itt? Elfutnál a legjobb rész előtt, ahol kiderül, hogy én vagyok-e az apád? – kérdeztem meg mosolyogva, majd latin szavak hagyták el ajkamat, mire egyszer csak a papír lángra lobbant és hamarosan a lángok is kialudtak és egyértelműen rajzolódott ki az, hogy a lányom. Közben pedig a sebem be is forrt.
- Gratulálok, megtaláltad apucit! – mondtam neki széles vigyorral a számon és még a kezemet is összecsaptam. Ha ezt Mazi megtudja, akkor tuti ki fog ő is térni a nem létező hitéből, ahogyan én is kitértem. Hiába ült mosoly az arcomon, azért a gondolataim már kevésbé voltak ennyire fényesek, de addig jó, amíg ezt Do nem tudja.

Mit mondhatnék még azon kívül, hogy sajnálom? Csak állok teljesen leforrázva, megsemmisülve a súlyos szavak kereszttüzében, és azt sem tudtam, mi mást mondhatnék, csupán egy gondolat körvonalazódott szép lassan a gondolataimban – úgy tűnik, kár volt ide jönnöm, hisz csak az időmet vesztegetem, közben pedig úgy kioszt egy idegen férfi, mint ha valami halálos bűnt követtem volna el éppen. Pedig nem! Csak az apámat akartam megismerni... bűn az, hogy kíváncsi vagyok rá annyi év után? Amikor már csak ő maradt nekem? Vagy ő sem, mert úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem kíváncsi rám.
- Nem a neve. Csak a címe... én azt hittem, hogy valami egyszerű lakóházat fogok találni, meg se fordult a fejemben, hogy egy szórakozóhelyet fogok találni helyette. – vallottam be, igaz, apró kis eltérés, de akkor is ez az igazság.
- Nem volt más választásom... Én... reméltem, hogy megtalálom, de úgy tűnik, hiába. – feleltem csendesen. Ő ezt nem érthette! Úgy tűnik, egy népszerű klub tulaja, megvan mindene, amit csak szeretne, és a legkevésbé sem hiányzik egy évekkel ezelőtti botlás az életébe.
- Lehet... – adtam igazat neki csendesen, mert akármennyire is szerettem volna tagadni, hogy ez nem csak ábránd, de egyre inkább tűnt meggondolatlanságnak az, hogy ide jöjjek Mivel győzhetnék meg egy hitetlent? Gyerekként egy felnőttet, ha egyszerűen nincs hite?
Valami azonban történhetett, mert ahelyett, hogy a klubja ajtaján dobott volna ki, az irodájába ránt be, én pedig elveszett kisegérként topogrok a szoba közepén, miközben az utamat állja. Nem tetszik, ahogy vizslat, zavarba ejtő, de mégsem mondok, vagy teszek semmit, hacsak nem kérdez.
- Egy kicsit... Miért, nem kéne? Maga nem érezne ugyanígy az én helyemben? – vettem a bátorságot, hogy visszakérdezzek, azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy fordított esetben, ha hozzám állítana be valaki, hogy a soha-nem-látott gyerekem, valószínűleg nem így viselkednék vele. Igaz, az én esetemben teljességgel kizárt, hogy anya legyek, lévén még sosem engedtem magamhoz olyan közel senkit sem... Ellenben a velem szemben látható férfival.
- Igen, azt hiszem. – válaszolok a kérdésére, amikor azonban visszakérdez, be kell látnom, hogy a zsebemben lapuló levélen kívül valóban semmit sem tudok róla, akármennyire is igyekszem bármi hihető magyarázattal szolgálni a kérdésére. Csak állok hát szótlanul, az orromat lógatva, miközben csak a szemem sarkából sandítok az apámnak vélt férfira, ám a közeledése csak még inkább rátesz egy lapáttal a zavaromra – szinte reflexből lépnék hátrébb, tartva a két lépés távolságot ettől az idegentől, ám hiába. Megragadja a karomat, én pedig hiába próbálnám kiszabadítani, hiába, esélyem sincs. Csak akkor suhan át a pánik a tekintetemen, amikor meglátom a másik kezében a borítéknyitó kést...
- Ne! Könyörgöm, ne bántson! Elmegyek, és esküszöm, sosem jövök vissza. De kétségbeestem. Anyámat meggyilkolták és a halálos ágyán mindenféle furcsa dolgokat magyarázott, valami griffmadárról, meg valami furcsa nőről, valami Fabianáról... erről a levélről, és hogy keressem meg. És akkor megjelent a gyámügy, én meg bepánikoltam, és a levél szerint az apám nemrégiben tért vissza a városba és muszáj volt legalább megpróbálnom, mert nem maradt senkim rajta kívül, és... – hadartam riadtan, igaz, a kés látványa sem segített a higgadtságom megőrzésében, ahogy az sem, hogy még mindig fogva tartott. Ahogy megeredt a nyelvem, úgy kezdtek a könnyeim úgy is újra potyogni, ahogy kétségbeesve próbáltam szabadulni ettől a reménytelen helyzetből.

- Tényleg nem? Idejössz a kis bájos pofikáddal, az angyali fürtjeiddel, majd pedig elsírod itt magad? Ha ez nem zaklatás, akkor mi? Szánalom keltés kicsi lányka? – kérdeztem vissza még mindig szinte fapofával és teljesen érzelemmentesen, hiszen nem akartam a felismerés apró szikráit se elfogadni. Nem, ő nem lehet az én lányom, hiszen semmit se örökölt tőlem. Még a külseje is túl angyali, a „szagáról” beszélve nem is… Egyszerűen túlzottan az ellentétemnek éreztem őt.
Ha tényleg Faith halt meg, akkor az kicsit megrendített, de ezt úgyse kötöttem volna a lány orrára. Nem is értem, hogy miért szökött ide, mert akkor ezek szerint menekül, nem? Már csak ez hiányzott, hogy egy akaratos kis leányzó tönkre vágja az álcámat és idecsődítse a gyámügyet és a rendőrséget is. Eme gondolatnak köszönhetően pedig csak ismét egy mélyről jövőt sóhajtottam, mintha csak el akarnám őt fújni.
- Szóval, ha jól értem, akkor édesanyád firkantott neked egy cetlit, amelyen a város egyik legfelkapottabb szórakozóhelyének a neve szerepel és te máris elhiszed, hogy itt található meg apuci? – nevettem el magam, mert szerintem bármelyik tévés ügynökség, vagy író lecsapna eme percek történésére, hogy megfilmesíthesse. Komolyan, ennek a lánynak aztán van fantáziája, de tényleg. Lassan lehet meg kellene kérdeznem, hogy merre is van a kandikamera, hogy odamosolyogjak és az orrára csukjam utána az ajtót, de minél több ideig láttam őt, annál inkább kezdett egy évtizedekkel ezelőtti nő arcának a vonásai kirajzolódni és ez rohadtul nem tetszett…
- Akkor talán végre abba kellene hagyni az ábrándozást. – szólaltam meg kissé ismét ráförmedve, hogy utána újból arcom vonásait visszarendezzem és elzárkózzam eme leányzó elől. Muszáj előbb tudnom, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát. Mi van akkor, ha csak egy szemfényvesztő, vagy pontosan a bukásomra hozta létre az „Apám”. Ahhh, nem fogok bedőlni egy ilyen trükknek, hogy ezzel kergessenek vissza a Pokolba.
Hamarosan pedig ketten is maradunk, hiszen az ajtó könnyedén csukódik be mögöttem, miután a karjánál fogva csöppet se kedvesen berántom őt az irodámba. Nem mozdulok meg, inkább csak végig simítok az álamon, miközben továbbra is úgy méregetem őt, mintha csak egy darabka hús lenne. A félelmének az illata pedig könnyedén csap meg, mire rövid időre baljós mosoly ül ki az arcomra, de még mindig nem szólalok meg.
- Csak nem félsz Doreah? – kérdeztem meg kíváncsian, mintha a nevének a hatása semmilyen lenne rám nézve, de nem csak a családnevemet viselte, hanem azt a nevet, amit egykoron én mondtam még az anyjának. Akkor is csak bolondozásnak szántam, de lám-lám az élet talán mégis kegyetlenebb, mint maga a pokol ura, hogy pont olyan teremtést nemzettem, akiben semmi gonoszság nincs. Még a hozzávaló táptalajt se érzem benne, ez pedig még inkább zavart. Amikor viszont kiejti Fait nevét, akkor arcomon az izmok összerándulnak és teszek felé egy lépést.
- Szóval azt állítod, hogy Faith lenne az anyád, én meg az apád? Mi a bizonyítékod rá a levélkén kívül? – kérdeztem meg tőle egészen közel hajolva, ha menni próbált volna, vagy távolodni, akkor az ujjaim könnyedén fonódtak csöppet se kedvesen a csuklója köré, hogy a szabad kezemmel végül felvegyem a borítéknyitót, majd a pillantásomat újra a riadt kis madárkára fordítottam.

- De én nem zaklatok senkit sem! Bocsánatot kérek, ha esetleg úgy érezte egy percig is. – eszembe sem jutott, hogy ilyen félreérthető lett volna a felbukkanásom, hisz én nem akartam felfordulást okozni, ha tudom, akkor lehet, többet vacillálok, mielőtt egyáltalán bejöttem volna... bár más lehetőség nem lévén szerintem akkor is itt kötöttem volna ki. Csak később. De essünk túl rajta minél előbb, nem igaz?
Látom, hogy különösebben nem hatja meg a bánatom, és meg is értem, hisz nem ismerjük egymást... Érzelmileg a legkevésbé sem kötődik hozzám, miért is sajnálná, ha elveszítek valaki olyat, aki fontos számomra? Hisz nem tudhatja, hogy csak ő volt nekem egész életemben, akire számíthattam.
- Igen, ő.  – feleltem a kérdésére, ám amikor meghallom az azt követő gúnyolódást, csak újfent lebiggyen a szám sarka. Hogy lehet valaki ilyen undok? És ha itt találkoztak volna, hogy jön ide a lombik a képbe? Hisz az nem létszükséglet ahhoz, hogy kisbaba szülessen...
- Azt... azt nem tudom. Lehet, hogy itt találkoztak, nem mesélt róla. – válaszoltam óvatosan, miután az újabb morranásra ismételten összerezzentem.  Nagy volt a kísértés, hogy megkérjem, ne üvöltözzön így, hisz jól hallom minden szavát, de féltem, azzal csak újabb olajat öntenék a tűzre.
Látom, hogyan reagál a szavaimra, a pökhendi, felfuvalkodott hólyagból hogyan zárkózik be egy szempillantás alatt, és várom, hogy szóljon bármit is, de hiába... csak álluk egymással farkasszemet nézve, miközben várom, hogy szóljon bármit is.
- Az igazat megvallva... nem igazán ilyennek képzelek el egy apát... – jött az engedelmes, őszinte válaszom, mert bár a kora alapján minden gond nélkül lehetne, de a viselkedése... a hozzáállása... igaz, sosem volt mellettem apa, aki felnevelt volna, de már csak a könyvek, filmek, és az osztálytársaimtól látott példák alapján sem épp ilyennek élt képzeletemben egy igazi apa képe. Vagy viselkedése.
Mielőtt még újra megszólalhatnék, már karon is ragad, én pedig egy szempillantás alatt az irodájában találom magam, zárt ajtó mögött. Volt valami fenyegető abban, ahogy az ajtónak dőlt, elvágva az egyetlen menekülési útvonalat előlem. Mint valami prédájára vadászó ragadozó, és sejtettem, hogy ő az apám, de mégsem ismertem... belegondolva pedig, hogy egy árván maradt, fiatal lányként egy felnőtt férfi irodájában rekedtem, fogságban, akaratlanul is rossz érzések kezdtek felkúszni a gerincem mentén. Féltem.
- Doreah. – feleltem, hisz mást úgy sem igazán tudtam tenni, miközben az iroda közepén ácsorogtam jól nevelt gyerek módjára – Doreah... Mercury. – mutatkoztam be végül teljes nevemen, igaz, az imént történtek után kissé féltem elárulni a vezetéknevemet. Mi van, ha úgy gondolja, nem illet meg engem? Vagy ha megharagszik azért, amiért az anyám így elorozta tőle, minden engedély nélkül? De nem tehetek róla, akkor is az enyém, ez vagyok én.
- Faith Hamilton. – árultam el végül anya nevét is, hátha ez beszédesebb lesz számára.

Látom, ahogyan összerezzen és bármennyire is kegyetlen, azért kicsit hízelgő, hogy képes vagyok másodpercek alatt még az emberekre frászt hozni. Ez is csak azt bizonyítja, hogy Mazinek nincs igaza. Nem lettem puhányabb az itt töltött idő alatt.
- Keresel valakit… - ismételtem meg a szavait, de még mindig inkább vészjósló volt és azt sugallta, hogy inkább tényleg el kellene tipegnie innen. – Ez nem egy olyan hely, ahol csak úgy keresgélünk valakit, ha nem tűnt volna fel, ahogyan nem illik csak úgy senkit se zaklatni kicsi lány. – hajoltam egészen közel hozzá, de sietve hátráltam meg, hiszen a pacsuli helyett én inkább a jóságot és a többi mihaszna dolgot éreztem belőle. - Komolyan ez a legújabb trükkötök? Ide küldök egy angyalt kislányba csomagolva?! Szánalmasabbak vagytok, mint gondoltam! - morogtam magamban, de biztos voltam abban, hogy akinek címeztem, azok jobban hallják ezt, mint bárki más gondolná.
Amikor jön azzal, hogy a mama meghalt, akkor csak megforgatom a szemeimet. Most komolyan ez a műsor jön? Komolyan valaki azt hiszi, hogy ezt a sírdogáló, elveszett kislány szerepét csak úgy elhiszem? Minek néznek engem, olyannak, aki most jött a falvédőről. Komolyan, igazán remek színésznő lett ebből a gyerekből, de ne az én időmet lopja már. A bárommal kell foglalkoznom, nem érek rá én holmi babusgatásra és könnyek törölgetésére, megteszi ő magától is, így mit akar itt? Pénzt? Vagy hirtelen én öltem meg a mamát? Ugyan már, ha bűnös életet élt, akkor vessen magára, ne pedig rám! Amikor viszont meghallom, hogy ki miatt is van itt, akkor elkerekedik a szemem és ismét a lányra nézek úgy, mint aki azt fontolgatja, hogy megegye, kidobja, vagy éppen mihez is kezdjen vele.
- A mamád akarta, hogy ide gyere? Netán itt találkozott lombik apucival? Akkor sok sikert hozzá, de kint faggasd a látogatóimat. – morrantam rá ismét, miközben egyre inkább kezdett derengeni valami. Még mindig az a szempár volt, amit jó pár évvel korábban, vagyis évtizeddel korábban láttam, de az nem lehet…
Amikor kiderül, hogy képtelen lakatot tenni a szájára, akkor csak megfeszül az állkapcsom, ahogyan az arcom vonásai is még inkább rideggé és hűvössé válnak, de nem reagálok semmit se. Tényleg azt hiszi, hogy idejön a tündéri kis bájával, meg a többi ízével és beveszem azt, hogy hirtelen én lennék az apja? Kész röhej, még akkor is, ha hasonlít arra nőre, aki mellett a pokol ura is rövid időre gyengéd volt egykoron.
- Úgy nézek ki, mint aki apa lenne? Szerinted? – majd azzal a lendülettel beljebb is rántottam, majd az ajtót bezártam magunk mögött. Persze, invitálhattam is volna, de az már túl macerás lett volna, majd az ajtónak dőltem, hogy véletlenül se forduljon meg a fejében hirtelen távozni.
- Mond csak, hogy is hívnak téged? Vagy éppen a mamádat? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést, hiszen nagyon is érdekelt, hogy ki ő és amit állít és gondolok annak van-e bármilyen esélye.

Szerencsére nem kell soká várnom, hogy kinyíljon az ajtó, bár a lent dolgozó srác jóslata úgy tűnik, igaznak ígérkezett. Tényleg pokoli napja lehet a tulajnak. Ahogy rámripakodik, csak félve rezzenek össze a durva szavaktól, illedelmesen végigvárva, hogy szóhoz jussak.
- N...nem, semmi baj a hallásommal. Én... én csak keresek valakit. – válaszoltam óvatosan, és ez is volt az igazság. Tényleg kerestem, és valahol a szívem mélyén féltem attól, hogy meg is találtam. Ő lenne az, mama? Ő ejtette rabul a szívedet egyszer régen? Bár én is látnám, amit te láttál benne akkor...! Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
Amikor a szüleimet emlegeti, akaratlanul is összefacsarodik a szívem, a szemem sarkából pedig kikívánkóznak a könnyek, de erőt veszek magamon, dacosan kényszerítve magam arra, hogy elég erős legyek, és ne fakadjak sírva előtte.
- A mamám... meghalt. – suttogom végül csendesen, mint ha harapófogóval húznák belőlem a szavakat, és érzem, hogy a könnyek újból marni kezdik a szememet, utat törve maguknak, némán gördül le egy-kettő az arcomon, de csak letörlöm őket, abban reménykedve naiv módon, hogy nem vette őket észre a férfi.
- Alig pár órája. Megölték. – szipogom halkan, továbbra is a szemeimet törölgetve, közben még egy zsebkendőt is előtúrok a zsebemből, megtörölgetve a szemem sarkát vele. Elpepecselek vele néhány pillanatig, mielőtt folytatnám.
- Az ő kívánsága volt, hogy ide jöjjek. – vallottam be, és hiába utasított fel távozásra, mégsem mozdultam egy tapodtat sem. Féltem, hogy elrontottam mindent, hogy ez az egyetlen, csenevész szalmaszál, amit a sors nyújtott felém megoldás gyanánt is semmivé porladt, mert elrontottam. Miért? Eddig minden olyan jól alakult, mit vétettem, hogy egy nap alatt az egész életem szétcsúszik, minden a feje tetejére áll?
- Mr. Mercury... papa. –böktem ki végül azt az egyetlen, apró szót, amit eddigi életem során alig emlegettem, és most is féltem kimondani, de végül csak sikerül. Már csak attól tartok, hogy ő mit fog reagálni rá, bár az eddigi bemutatkozását tekintve, nem sok reményt táplálok az iránt, hogy megúszom az árvaházat.
- Tényleg te vagy az apukám? – kérdeztem óvatosan, hisz magam sem voltam biztos benne, lévén sosem találkoztunk... Az egyetlen, aki válasszal szolgálhatna, az anya lehetne, de ő már nincs többé közöttünk, én pedig kénytelen vagyok mások jóindulatára hagyatkozni. Nem tagadom, azért némi csalódottság is úrrá lesz rajtam, mert igaza lett a mamának – nem épp ilyennek képzeltem el az édesapámat, sőt! Ha nem lenne ugyanaz a vezetéknevünk, biztos, hogy meg se fordult volna a fejemben ilyesmi. Soha!

Csak tudnám, hogy miért nem bírom kiverni azt a nőszemélyt a fejemből, ahogyan Mazinek is akad egy-két olyan dolga, amiről talán nem ártana végre beszélnünk. Ő az én jobb kezem és kérdéses se volt, hogy magammal hozom a pokolból. Csináljanak azt, amit akarnak az ott élők, nekem is kijár néha egy kis szabadság és az életélvezése. Na, meg miss Laura se fog a pokolba még egy hamar jönni, így miért is hagynám itt egyedül? Hah, nem fogom hagyni, hogy más karjai között hemperegjen, és ez az a tudat, ami még inkább bosszant, meg az, hogy rajta nem igazán hat az a magától jövő erőm, ami minden más embernél beválik. Egy kérdés és ők dalolnak, a többihez meg ott a varázserőm. Ez a bár is olykor jó, míg máskor igazán porig rombolnám, de hát most ez az otthonunk, a földi pokol, ha úgy tetszik. Mazi kezei között pedig tökéletes helyen.
Suhancok is azt hiszik, hogy csak úgy jöhetnek és mehetnek. Ez sose volt gyerekeknek való hely, mindig is utáltam más után takarítani a szart, pedig ma se volt másképpen. Beszökött egy kezdővámpír és majdnem végzetes hiba lett belőle. Azóta meg éppen a hűtőkamrámban élvezi az alaszkai időjárást, mert miért ne? Legalább ma nem toppant be a régi haverom, aki szerint ideje lenne visszamennem. Nem akarok visszamenni, nem akarom többé, hogy megmondják azt, hogy mit is tegyek. Ezért se tetszik az, ahogyan Mazi néha beleszól a dolgaimban, de hát ő legalább jól ismer és néha talán kissé igaza is van, de azt azért nem mondanám, hogy puhányabbé váltam volna egy nő miatt. kihallott még ilyen ostobaságot.
Kíváncsian fürkészem az üvegen át a lenti táncteret, a bárt, a birodalmamat, miközben a whiskyt könnyedén kortyolgatom, amikor is meglátok egy olyan személyt, akinek rohadtul nem kellene itt lennie. Mégis hogy a kicseszett életben jutott be ide? Vakok ezek? Ez a lány tuti nem nagykorú még és bűzlik az ártatlanságtól is. Idáig érzem, mintha csak egy angyal akarna csalfa külsőbe öltözni és megkeseríteni az itteni életemet. A pohár könnyedén landol az asztalon és már éppen indulnék is kifelé mérgemben, miközben valaki kopogtat, de arra pont nem számítottam, hogy pont az a személy lesz itt, aki a kedvemen „javított”.
- Ez nem az óvoda kislány, így jobb lenne, ha elhordanád magad! – csak ennyit mondtam és minden voltam, csak kedves nem. Sokkal inkább vészjósló és ördögi, hiszen még is csak én vagyok a híres Lucifer, akivel ijesztgetik egymást az emberek. A hangom is eléggé menydörgő tudott lenni, ha én azt akartam és most azt akartam.
- Eltévedtél netán?! Vagy csak szimplán nagyot hallasz? – kérdeztem meg, amikor nem mozdul meg, miközben a szemei egyre inkább ismerőssé váltak. Valakire nagyon is emlékeztettek, de hirtelen nem ugrott be, hogy kire. Túl sok emberrel találkozom. – Ha mamát vagy papát keresed, akkor majd idővel biztosan hazamennek, de az olyanoknak, mint amilyen te vagy, semmi keresnivalójuk itt, így ha nem gond, akkor pontosan arra felé tippegj el, amerről jöttél. Biztosan megtalálod egyedül. – szőke fürtök, ártatlan pillantás, amiben talán egy kisebb fajta elveszettség és félelem lelt otthonra. Komolyan ez a te műved Gabriel? Ezzel a kislánnyal akarsz engem riogatni? Csak nehogy az élete a te lelkeden száradjon…

Már legalább százszor elolvastam a levelet, és bár sok mindent megtudtam belőle, most talán még több kérdésem volt, mint korábban. Ezek szerint az apám él? És a városban van... és meg kell találnom, minél előbb. De vajon honnan fogom tudni, hogy ő az? Vagy érezni fogom? Elég csupán egy pillantást vetnem rá? És mi van akkor, ha mégsem? Vagy ha nem kíváncsi rám? Ha meg sem hallgat majd? Hova menjek akkor? Mihez kezdjek egyedül? Nem, biztosan nem ez lesz... Vajon ő tud a létezésemről? Tud róla, hogy van egy lánya? Ha igen, akkor miért nem próbált ő is megtalálni? Mert nem érdeklem? És ha így van, akkor mennyi az esély rá, hogy nem fog most is kinevetni, vagy elküldeni?
Meg kell próbálnom... veszíteni valóm már nem igazán akad, ez pedig valami megmagyarázhatatlan bátorsággal töltött el, miközben elszántan haladtam előre a célom felé. Hiába éltem születésem óta a városban, a városnak ez a része valahogy mégis kevésbé volt ismert számomra... Némi aggodalommal haladtam el a gyanús külsejű felnőttek között, miközben tekintetemmel folyamatosan az utcanév- és házszám táblákat kutattam, mígnem megtaláltam a levélben szereplő címet.
- Mercury Club...? Ez lenne az, mama? - motyogtam magam elé, miközben néztem a csillogó, hivalkodó feliratot, a fényűző eleganciát. A név szerint igen, de nehezemre esett elhinni, hogy tényleg itt fogom megtalálni az apám, ebben a... klubban. Valahogy nem ilyennek élt az emlékemben. Vajon erre értette a mama, amikor azt mondta, hogy csalódást okozna, ha találkoznék vele? De most mégis ő kérte a levélben, hogy keressem meg a papát.
A gyomrom egészen apró gombóccá zsugorodott, ahogy elszántam magam, és elindultam a bejárat felé, igaz, belépve szinte teljességgel kihalt volt a hely... csupán egy-két ember szállingózott odabent, ügyet sem véve rám, az egyikük kis híján még fel is lökött, ahogy néhány dobozzal egyensúlyozva sietett a hátsó helységek felé.
- Nem látsz a szemedtől?!
- Bo-bocsánat! - rebegtem riadtan, miközben egyből hátrébb masíroztam a fal mellé, mielőtt még bárkinek is baja eshetne. Majd vártam... ácsorogtam tanácstalanul, hogy mégis, merre keressem? Melyikük lehet ő? Lehet, hogy itt sincs...
- Elnézést... Mr. Mercuryt keresem, tudna segíteni, hogy merre találom? - szólítottam meg valamivel később egy másik, itt dolgozót, aki csak lomhán közölte, hogy az irodájában van. Majd miután érzékelte, hogy nem igazán van elképzelésem arról, az merre lehet, csak a fejével intett a lépcsők felé.
- Fel az emeletre, indulj el a folyosón, és ha pokolra kívánsz jutni akkor balra a második ajtó. De ha nem életbe vágóan fontos, én a helyedben nem zargatnám, ma nincs túl jó kedvében. – jött a válasz, azzal már magamra is hagyott, hogy intézze a dolgát, én pedig félénken a lépcsők felé vettem az irányt, követve a férfi utasítását.
Csak az ajtó előtt álltam meg egy pár pillanatra. Vettem egy mély levegőt, összegyűjtöttem minden bátorságom, majd kopogtam. És vártam.