Összehúztam magamon a kabátot, miután beléptem a helyisgbe, és a furcsa, fülledt meleg megcsapta arcomat. Csak egy sóhajtásra futotta, a gondterheltség meglátszódott rajtam, pedig nem gyakorta voltam kapható az ilyesmire. Legalábbis mások előtt nem gyakran produkáltam ennyite látványos érzéseket. A düh és a csalódottság háborút vívott bennem, közben Thompson vérét próbáltam eltüntetni a kezemről. Nem gyakran fordult elő, hogy az, aki megpróbál kicsempészni tőlem valamit, még feljebbvalónak is képlezi magát, és ahelyett, hogy meghúzná magát, még verekedést vív ki. Nem voltam barátságos ellenfél, és ugyan felrepedt a szám széle, de pár nyelvmozdulattal szinte másodpercenként eltüntettem a nyomokat. - Idebenn minden oké? - fordultam Cherry, a pultoslány felé. Nem volt nyoma balhénak, pedig néha előfordult. Kevésbé díjaztam, mikor a berendezésemet tették tönkre, általában ilyenkor én is beszálltam, és cserébe a balhézó kispajtás arcát dekoráltam ki. Ide nem jártak olyan arcok, akik annyira tisztességes életet éltek volna, éppen ellenkezőleg: akik illegális ügyletet akartak véghez vinni, annak ez a bár maga a paradicsom volt. Senki nem bámulta meg őket, ha borítékokat cseréltek, vagy fegyver került az asztalra. Bár szerencsére vért ritkán kellett pucolni a padlóról, külön szabály volt, hogy kinn öljék meg egymást, még ha csak a sikátorig is jutnak. Túl sokat járt a nyakamra a rendőrség, de ez inkább szórakoztatott, mintsem megijesztett. Ki tudtam őket játszani, soha egyetlen terhelő bizonyítékot sem találtak ellenem, és általában én vigyorogtam, mikor a bilincset nagy szájhúzással, de le kellett szedniük rólam. Ők csak kispályások, egy amúgy velejéig romlott rendszer katonái, a hatalmuk csak képzelt jelenség, a pénzemmel amúgy is bármikor kivásárolnám magamat, de eddig még ilyesmire sem kellett költenem. Pedig azt gondolná az ember fia, hogy a Millerhez hasonló nyomozók vannak annyira profik, hogy megtalálják a fogást, és egy életre bevarrnak. Nem mintha nem dobta volna fel az estéimet, mikor becsörtetett ide, és már vártam a pillanatot, hogy elém tegye a parancsát, miszerint letartóztathat. Éreztem az öklömön, hogy lassan feldagad, a bourbon-os üvegért nyúltam, és meghúztam. Cherry hangja ugrasztott ki a gondolatokból, és állával a pult másik vége felé bökött. Rögtön megpillantottam gondolataim fő tárgyát, Miller nyomozót. Hajlamos voltam elfelejteni a keresztnevét, mindig találtam jobb becenevet neki. - Mindig megtalálja a legjobb időpontot, nyomozó. - sétáltam oda, arcom előtt az üveg szájával, hogy rögtön bele is húzzak, és ledobtam magam a kényelmes kis székre. Nem kínáltam hellyel, nyilván feltalálja magát, ha leülni jött. - Ezúttal kit zsaroltam meg a hatóságok szerint? - tértem rögtön a lényegre negédes vigyorgással. Imádtam a pitiáner indokait, amivel magával cipelt.- Vagy végre azért jött, hogy bevallja, nem bír ki egy hetet nélkülem? - tettem le az üveget hamiskás vigyor kíséretében.
Már vagy tíz perce tördelem az ujjaimat a kocsiban ülve. Biztos, hogy ezt akarom? Nem mintha sok más választásom lenne. Nem szeretem megkerülni a főnökeim parancsait, és egyéb módszerekhez folyamodni, de van, hogy nincs más mód. Szükség törvényt bont, ahogy mondani szokás. A cél szentesíti az eszközt. És ez mégsem ugyanaz, mint amit Fox-szal tettem a múltkor a sikátorban. Persze azt sem bántam meg, egy percig sem. Megérdemelte, amit kapott. Na de alkut kötni Nortonnal? Ezzel nagyon megégethetem magam. A fickó a maga módján nagyon is veszélyes, éppen azért, mert az ember sosem tudhatja, hogy mit várhat tőle. De az elmúlt évek alatt, amíg megingathatatlanul rá vadásztam, egy dolgot megtanultam róla: még neki is van egyféle becsületkódexe, amelyet nem lép át, és azt sem tűri, ha mások átlépik. Lehet, hogy édeskevés erre alapozni a tervemet, de vagy ez, vagy folytathatom vele tovább ezt az értelmetlen macska-egér játékot, miközben a várost elemészti a mocsok. Ha már képtelen vagyok őt hosszabb időre rács mögé juttatni, legalább húzzak hasznot belőle. Talán még be is válhat. Mély levegőt veszek, majd kipattanok a kocsiból, átvágok az úton, és határozott léptekkel besétálok a bárba. Lassan már-már törzsvendégnek számítok itt, pedig aligha a jó társaság az, ami rendszeresen idecsábít. A viszonylag korai időpontnak hála még nincs igazán nagy forgalom bent, ezért könnyen átlátom a helyiséget, de Nortonnak semmi nyoma. A pulthoz sétálok, majd áthajolok felette, hogy megszólíthassam a mögötte ácsorgó kiszolgálót. - A főnök itt van valahol? - kérdezek rá minden egyéb bevezetés nélkül. Azt hiszem, már tudja, ki vagyok, ahogy a legtöbb itt dolgozó. Ha nem azért, mert személyesen mutatkoztam be nekik, akkor valószínűleg azért, mert Norton figyelmeztette őket rólam, és a gyakori látogatásaimról. A csaj, azt hiszem Cherry a neve, motyog valamit arról, hogy az imént még itt volt, és hogy biztos hamarosan előkerül, és a jóslata percek alatt valóra is válik. Maga a tulaj lépdel felém, majd foglal kényelmesen helyet a közeli asztal mellett. Tekintetemmel végigkövetem a mozdulatait, igyekszem olvasni az arcvonásaiból, ami általában szinte képtelenség, de most feldúltságról árulkodnak. A figyelmemet nem kerülik el a verekedés nyomai, és a rendőri kíváncsiságom azonnal beindul, de most nem azért vagyok itt, hogy holmi kocsmai bunyóról faggassam, úgyhogy igyekszem lehűteni magam. - Lebuktam – vigyorodom el negédesen. Ha a kocsiban még éreztem is némi bizonytalanságot és kétséget, ebből már semmi nem látszik rajtam. Magam vagyok a megtestesült gúnyos magabiztosság. - Azért jöttem, hogy szerelmet valljak – hajolok közelebb a kettőnk között álló asztalra támaszkodva két kézzel. - Álmaiban – teszem hozzá szinte bájosan, aztán előhúzok pár fotót a kabátom belső zsebéből, és kiterítem őket Norton előtt. - Ezek ma reggel készültek a kikötőben, a dokkoknál. A maga emberei voltak, nem igaz? - Ebben nagyjából száz százalékosan biztos vagyok, már elég rég óta szemmel tartom ezt a warlockot meg a csatlósait. A képeken levő öt fickó is hozzá tartozott. A társaim így találtak rájuk, mind átharapott torokkal, kivéreztetve, és a rendőrségnek természetesen fogalma sincs, hogyan nyúljon ehhez a képtelen ügyhöz, hiszen ők nem tudjak azt, amit én és Norton. Az egyetlen túlélő nem mondott túl sokat, csak annyit tudtam meg, hogy eladni készültek valamit, de az árú eltűnt. - Akármin is készült ott túladni, Norton, azt elvitték, a pénzzel együtt, a srácaiból pedig nasit csináltak – ingatom a fejem. Vajon ő tisztában volt már mindezzel, vagy még várta a fejleményeket? Most már mindegy. A lényeg, hogy tennünk kell valamit. Közelebb húzok egy széket, és magam is helyet foglalok, szemben a férfival. - A nyomok alapján vámpírok csaptak le rájuk, akiket egy boszi segített. Vagy ami még rosszabb: vámpírok, boszorkány képességekkel. A rendőrség nem tud mit kezdeni a helyzettel, de maga és én igen. Ezúttal nem azért vagyok itt, hogy letartóztassam. Dolgozzon együtt velem! - Nézek farkasszemet a kedvenc bűnözőmmel. Tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire képtelenül hangzott, de Warren Norton a kisebb rossz ebben az ügyben. Akárki is ütött rajta az emberein a dokkoknál, fele olyan tisztességes sincs, mint ez a fickó. Veszélyes, és egyedül kevés vagyok hozzá, hogy elkapjam, a rendőrséget viszont nem avathatom be. Valójában közöttünk, Nortonnal, azt hiszem, még soha nem került szóba a természetfeletti téma, nem volt jelentősége. De attól még éreztem eddig is, hogy mi a helyzet vele, és biztos vagyok benne, hogy ez visszafelé is igaz. Most pedig ez a hasznomra lehet.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 19, 2016 7:54 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miller && Norton
to the uninvited angel
Továbbra is szemtelenül mosolyogtam, úgy méregettem az arcát. Nem is sejtettem előre, hogy a ma esti is balhéról Miller fogja elterelni a figyelmemet, bár megvolt a maga varázsa annak, hogy néha meglátogatott. Néha már biztosra vettem, hogy élvezi azt, amit csinál velem, és azt, hogy néha ő a macska, én az egér, aztán az egész megfordul. Bár én nem szoktam őt üldözni, nem találtam még rá jó okot, de a nők amúgy sem igazán szerettek a vereséget. Én pedig még egyszer sem adtam meg neki, amit akart, nem hagytam, hogy legyőzzön vagy eltüntessen a színről. Túl sokat küzdöttem ezért a helyért, ez volt életem fő műve, és nevezzenek mocskos bűnözőnek, vagy alvilági alaknak, ha ettől jobban alszanak, én még mindig jobban ismertem saját magam, minnt ők engem. - Mmm. - szaladt fel a szemöldököm néma nevetés után. - Az álmaimban nem szerelmet vallani szokott. - nyaltam végig alsó ajkamat nyilvánvaló pimaszsággal. Már hozzászoktam ehhez az élcelődéshez, a komolykodás nem volt szokásom, főleg ha ő ült velem szemben. Nem a barátom volt, de még csak nem is olyan, aki megpróbálta volna megérteni, mit miért teszek le az asztalra. Nyomozó volt, arra tette le az esküjét, hogy az olyanokat, mint én, elkapja és rács mögé juttassa, így még túl sok közös témánk sem adódott. Kivéve abban a kényelmes kis szobában, ahová elég gyakran bevitt a rendőrségre. Azok is inkább az ő témái voltak, én szívesebben beszéltem volna arról, hogy hol szerezték be az ocsmány, egyszínű tapétát. Képek kerültek az asztalra, a mozdulat közben már lekonyult a mosolyom, mert úgy tűnt, a szórakozásomnak vége szakadt. Egy fáradt, kedvtelen sóhaj után fordultam a fotók felé, és hiába tudtam, hogy kik a szereplők, nem produkáltam túl sok felismerhető reakciót, meg sem rezdült az arcom. Volt időm felkészülni erre a beszélgetésre, bár nem sejtettem, hogy Miller ilyen gyorsan rájön majd, hogy ezek az én embereim voltak, és ha nálam csönget, akkor jár jó helyen. - Milyen szomorú. - mondtam elmélyülő hangon, de arcomon láthatta, hogy kicsit sem gondoltam komolyan. Előtte nem szándékoztam bármire is válaszolni ezzel kapcsolatban, mert most még az embereim átharapott torkát mutogatja, két perc múlva pedig arról fog beszélni, hogy kinek és mit akartam eladni. Csak hogy ő közelebb kerüljön a dologhoz. Itt viszont az én embereimről, az én pénzemről és az én árumról volt szó, szőke nőknek semmi keresnivalója nem volt ezen a terepen.- Nem veszek részt a rendőrség cirkuszi előadásaiban. - vetettem aztán oda, miután kibökte, hogy ezúttal nem óhajt bilincsben elvinni innét. Arról már nem is beszéltem, hogy nem szerettem, ha ennyire nyíltan beszéltek a természetfelettiről, egy egész életet éltem le úgy, hogy megpróbáltam a saját képességeimet a minimális felhasználási szintre csökkenteni. - Maga nem tudja, mivel áll szemben. Talán jobb, ha kimarad az alvilági ügyek természetfeletti részéből. Nem tanítanak mindent az akadémián. - tettem hozzá, magam elé véve egy poharat nagy levegővétel közben, hogy utána teletöltsem whiskyvel. - Vagy ha megtagadom, ismét kibérelhetem a hátsó ülését? - vontam fel a szemöldökömet. Ki nem állhattam a rendőrséget, ez a nő pedig azt utálta, amit én képviseltem, ebből semmi jó nem sült volna ki.
A pimasz visszavágását inkább figyelmen kívül hagyom. Bár néha tényleg igazán kíváncsi lennék, mégis mi minden járhat abban a ravasz fejében, de ez nem a megfelelő pillanat, hogy felfedezzem az elméje sötét bugyrait. És nem adom alá a lovat, mert tapasztalataim szerint már képesek lennénk ezt a nevetséges évődést még órákig folytatni, és sosem kerülne sor arra a beszélgetésre, amiért ide jöttem. Éppen ezért is hozakodom elő minden bevezetés nélkül a témával. Kiterítem a képeket, és várom a reakciót... ami nem más, mint egy üres tekintet és feltűnő érdektelenség. Ügyes, Norton, ügyes! Hogyan is várhattam mást? De nem veszem be, hogy ennyire hidegen hagyná az eset. - Tudja, ez egészen úgy hangzott, mintha aggódna értem – hajolok kissé közelebb az asztal felett. - Már-már megható – teszem hozzá egy gúnyos mosollyal, majd összeszedem a képeket, és visszasüllyesztem őket a kabátzsebembe. - Nézze... Pontosan tudja, hogy nem fogom ennyiben hagyni a nyomozást, csak azért mert az elkövetők nem egyszerű halandók. Ennyire már ismerhet – billentem oldalra a fejem, és komolyan nézek rá. Nem vagyok az a típus, aki könnyen megfutamodna, vagy feladná. Ő tudhatná a legjobban, hogy a kitartásommal sosem volt gond. - Nem bízik bennem, ez érthető, és higgye el, kölcsönös. De nem fogok leszállni erről az ügyről, és egészen biztos vagyok benne, hogy maga sem tervezett nyugodtan hátradőlni, és veszni hagyni az üzletet. Előbb-utóbb el fogom kapni az elkövetőket, de gyorsabb lenne, ha összedolgoznánk. - Komoly, határozott pillantással nézek farkasszemet a férfival. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű együttműködésre bírnom, hiszen túl rég óta állunk már ellentétes oldalon, de reméltem, és még mindig remélem, hogy ennél azért racionálisabb gondolkodású. Mindkettőnknek érdeke, hogy elkapjuk a támadókat, mégis mit veszíthetne ezzel? Mármint... szinte mindent tudok már Nortonról, amit tudni érdemes, talán több mocskos titkát ismerem, mint bárki. Az más kérdés, hogy egyiket sem sikerült eddig rábizonyítanom, mert mindig tisztára mosta magát, mielőtt még esküdtszék elé kerülhetett volna. A lényeg, hogy sajnos aligha lenne más a helyzet, ha összefognánk. - Vagy talán tart tőlem? - görbülnek lassan gúnyos mosolyra ajkaim. - Attól fél, hogy kijátszanám időközben? - A kérdés őszinte, de közben cseppet sem bánom, hogy egy kicsit megpiszkálhatom az egóját. Hiszen ezt a fogócskázást már évek óta műveljük, mintha egy verseny lenne, aminek sosincs igazi nyertese, csak kisebb győztes csaták mindkettőnk oldaláról. Persze azzal, ha most összedolgozunk, talán a játék tétét is megnöveljük, de ahogy nekem nem szokásom megfutamodni, úgy Norton sem tűnt eddig egy ijedős fajtának. - Ezúttal tényleg nem magára utazom. Sőt! Ha segít nekem, megígérem, hogy leszállok magáról. Legalábbis addig, amíg valami igazán szembetűnő baklövést nem követne el. - Nem azt mondom, hogy ez mindenképpen megtörténne, hisz mint tudjuk, Norton ennél jóval óvatosabb, de ha mégis tenne valami olyasmit, igazán nem várhatja tőlem, hogy vakot és süketet játszak. - Csak el akarom kapni az elkövetőket, mielőtt még több áldozatot szednének. Az én rendőrségi forrásaimmal és kapcsolataimmal maga is jobban járna, és nekem is szükségem van magára... - Ahogy elhangzik ez az utóbbi fél mondat, lehajtom a fejem, és igyekszem elfojtani a mosolyom. Tisztában vagyok vele, hogy ez milyen nevetségesen hangzott tőlem, de már nem tudom visszaszívni. Remélem, legalább hatásos volt, mert ha Norton tovább makacskodik, már nemigazán tudom, mi egyébbel győzhetném meg. Maradna a szólófelállás.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 29, 2016 10:36 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miller && Norton
to the uninvited angel
Nem jellemző rám az aggodalom, bár ha megengedném magamnak sem tenném nyilvánvalóvá. Főleg nem vele kapcsolatban, mert a mi kettőnk kapcsolata, eltekintve az állandó viccelődéstől és gúnyolódástól, nem baráti volt. Ő el akart engem kapni, én pedig mindent megtettem, hogy kijátsszam. Ez legtöbbször sikerült is, és erre inkább voltam büszke, mint ellenkezőleg. Tudtam tükörbe nézni, ép volt a lelkiismeretem, és ennél többet már magamtól sem várhattam volna. Belekezdeni ebbe az egészbe annyit jelentett, hogy végig is kellett járnom az utakat, annak ellenére, hogy néha rögös szakaszokhoz értem, és nehéz volt úgy tennem, mintha könnyű lenne. Én pedig nem voltam nyitott könyv, senkinek nem hagytam, hogy csak úgy belém lapozzon. - Nem magáért aggódom, inkább a szerveiért. Tudja maga, mennyit ér egy vese a fekete piacon? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Egészséges nő volt, ehhez csak hozzájött az, hogy egy természetfeletti lény is, tehát tényleg semmi nem írható a számlájára. Nem mintha neki lenne szüksége bevezetőre ezekbe az ügyletekbe, nyilvánvalóan többet tudott róla, mint amennyit előttem mutatott. Tele volt még meglepetésekkel, és erre fel kellett készítenem magamat. - Sokat. De nyugodjon meg, van ebben valami jó is. Ahhoz már kissé idős, hogy prostinak eladják. - tettem még rá az i-re a pontot. Nem hinném, hogy itt kezdődne a sértődés, még ha a nők nem is díjazzák, ha az életkorukból csinálunk viccet. De ez nem vicc volt. Az is merész elgondolás, hogy hagyná magát, miközben tele volt erővel, csak a hivatása miatt nem gyakorolhatta. Hátradőltem, de még mindig nem vettem le róla a szemeimet. Elszánt volt, és ez tetszett. Vagy tetszett volna, ha éppen nem arról készült volna haditervet firkantani, amit én magam akartam elintézni, kerül amibe kerül. Az én üzletemről volt szó, az én embereimről, neki aligha volt köze hozzá. - Mikor tanulja már meg végre a rendőrség, hogy néha egy ügyet jobb lezártnak nyilvánítani? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem is ő lett volna viszont, ha nem kezd őrült nyomozásba, és mi több, a kérdésemet is inkább költőinek szántam. Mindig egyedül dolgoztam, főleg ha arról volt szó, hogy megrövidítettek az árum árával. Csak előre dőltem, miután szóvá tette, hogy leszáll rólam, ha ez az egész elcsitul és elkapja, akit kell. Már ha lesz kit elkapni addig. - Tudja, rendkívül élvezem a mi kettőnk kis fogócskáját, de igaz, ami igaz, már istenigazából belefáradtam. -vallottam be féloldalas mosolygással, ami végett ő maga se tudhatta, hogy komolyan mondom-e. Szerettem az izgalmat, az adrenalint, és azt, hogy a napom egy részében azon tűnődhettem, megérkezik-e a várva várt vendég az éjszaka beköszöntöttével. Ez volt Miller nyomozó, ritkán küldött maga helyett mást. - Na jó, figyeljen. - hajoltam aztán közelebb, és intettem, hogy ő is tegyen így. Nem volt szükség arra, hogy bárki meghallja, miről szól a diskurzus. - A képeken... kettő nem az én emberem, hanem azé, akinek el akartam adni az árumat. - mondtam aztán, majd körülnéztem. - Tehát mielőtt azzal kezdené, hogy a vevő félnél kezd kutakodni, tudnia kell, hogy ahogy az én árum, úgy ahogy mondta, a pénz is eltűnt. Egy harmadik fél szállt be a buliba. És egyelőre még sejtésem sincs, hogy ki az. - sóhajtottam fel. - Arra gyanakszom, hogy besúgó van a dologban. Egy tégla valamelyik oldalon. És éppen annyira akarok ennek a végére járni, mint maga.
A szokatlan választól azonnal ráncba szalad a homlokom. A szerveimért? Ennél értelmesebb visszavágást nem tudott kitalálni? A jó öreg Warren barátunk kezd berozsdásodni? Pont annyira érdekli a sorsom, mint amennyire a szerveim lehetséges ára. Semennyire. - Nos… köszönöm a tájékoztatást! – vonom fel a szemöldökeimet az enyhe neheztelés jeleképpen. – Milyen jó is az, hogy ilyen tájékozott a szervkereskedelemben is, nem igaz? – kérdezek vissza, és a gúnyos mosoly ismét ott van az arcomon. De a jókedvnek eme gyenge megnyilvánulása azonnal leolvad rólam, ahogy a prostitúciót és a koromat említi, bár nem teljesen ugyanazért, amiért a legtöbb nő ezt rossz néven vehetné. Viszont tény, hogy ebben már semmi vicceset nem találok. Sajnos megvan a magam tapasztalata a témában. Lehet, hogy engem soha nem próbáltak eladni, de a testemet jogtalanul használni annál is inkább. És hiába lettem zsaru, boszi, vérfarkas, hiába van meg hozzá minden eszközöm, hogy megvédjem magam, és elkerüljem, hogy valaha megint olyan helyzetbe kerüljek, azt hiszem, sosem fogom tudni teljesen túltenni magamat azon, ami nagyjából tíz évvel ezelőtt azon az éjjelen történt. Ajkaimat pár pillanatra összeszorítva nézek farkasszemet Nortonnal, így igyekezve elkerülni, hogy visszavágjak, vagy olyat tegyek, amit most zsigerből cselekednék, és behúzzak valakinek. Tekintve, hogy ő van hozzám legközelebb, őt kellene bemutatnom az öklömnek. De egy-két másodperc alatt sikerül rendeznem az arcvonásaimat, és elterelnem a szót a megfelelő irányba. Győzködnöm kell egy ideig, hogy beadja a derekát, de végül sikerül célba érnem, és némi együttműködést kicsikarnom a kedvenc bűnözőmből. Azt hiszem, engem lep meg a legjobban a dolog, annak ellenére, hogy ezzel az egyetlen határozott céllal érkeztem ide. De úgy tűnik, most tényleg képesek leszünk egy időre elásni a csatabárdot. - Oké, tehát valaki elárulta mindkettejüket. Azt meg tudja mondani, hogy az emberei hányan tudtak az üzletről, hogy hol, mikor lesz, vagy hogy mi kerül eladásra? – Úgy sejtem, hogy azért Norton sem avatta be minden egyes csatlósát a pontos részletekről. Talán leszűkíthetjük a kört. Plusz ha tudnám, hogy mi is volt az árú, nyilván könnyebb lenne kitalálnom, hogy ki mindenkinek lehetett rá igénye. De gondolom, ezen a bizalmi körön még egy kicsit finomítanunk kell, adok-kapok stílusban. Ujjaim egy-két pillanatig az asztalon dobolnak, aztán úgy döntök, előhozakodok a dologgal. - A dokkoknál, a helyszín közelében, egy raktárház oldalán van térfigyelő kamera. Nem látott rá az eseményekre… - Ezzel talán nem is okoztam meglepetést, hiszen minden bizonnyal az ilyen üzletekhez nem olyan helyet szoktak választani, amiről aztán késő esti mozifilm készülhet a magamfajta nyomozók számára. – Viszont rögzítette, amint néhányan a móló felé távoztak egy közepes méretű csomaggal. A videón az arcok nem teljesen kivehetőek, de talán felismerne valakit, ha személyesen is megnézi, illetve… az áruja talán még most is a kikötőben van valamelyik hajón vagy konténerben. Ha van kedve, velem tarthatna, hogy átvizsgáljuk a környéket. Együtt talán okosabbak leszünk. – Mély levegőt veszek, majd hozzáteszem. – Persze az is sokat segítene, ha elárulná, mit akart eladni. – Gondolom, magától is kitalálja, hogy jelenleg nem lehetek bedrótozva, és nem egy vallomást akarok kicsikarni belőle, amivel aztán bevihetem, hiszen mindaz, amit már felvetettem a természetfelettiről, nem a feletteseim fülének való. Csakhogy attól még nem kell bennem annyira megbíznia, hogy válaszoljon. Ez esetben én egyelőre beérem annyival is, ha eljön velem a helyszínre, és együttműködik, amennyire csak lehetséges.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 10, 2016 9:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miller && Norton
to the uninvited angel
- Ebben a mai világban csak úgy lehet fennmaradni, ha mindenhez értünk egy kicsit. - vontam egyet a vállaimon, mikor a szervkereskedelmi ismereteimről tett megjegyzést. Ebbe nem én akartam belekeveredni, és szerencsére nincs is érintettségem benne, szóval azt mondtam, amit hallottam az egyik fülemmel. Így is sok felé állt már a fejem, nem még beleállni egy újabb tevékenységi körbe. Megvolt a saját vevőrétegem, őket igyekeztem kielégíteni, nem még plusz terheket a nyakamra venni. Nem voltam málhás szamár. Pontosabban, nem szerettem, ha úgy tekintettek rám. - De magának ezt hiába mondom. Rendőrnek is csak az áll, akinek... - visszaszívtam a mondat további részét. Túl sokat szivattam a hivatásával. Éppen annyit, amennyit ő az enyémmel. A különbség annyi volt, hogy míg az övé állítólag tisztességes és törvényes, az enyém közel sem. Arról már nem tehettem, hogy pár idióta ott fenn megmondja, hogy mit szabad és mit nem, aztán törvényt alkotva azt hiszik, ők találták fel a golyós tollat. Kedvem támadt hátradőlni, miután a pontos részletekről kezdett faggatni. Azonban volt egy olyan probléma ebben a helyzetben, hogy csak suttogni akartam. Nem volt szükség arra, hogy többen hallják a részleteket, így is örültem, hogy eddig nem szivárgott ki a társaim halálának híre. Akkor aztán felborult volna az egyensúly. Valaki levágta volna, hogy veszélyben vannak a jövőben, nem akarnak többé kereskedni vagy árut szállítani, mert veszélyes. Gyáva kis nyuszik. - A két emberemen kívül én tudtam. De várjon, talán felhívtam az anyámat is, hogy beavassam. - forgattam meg a szemeimet. Sejthette előre ő is, hogy nem túl bő ez a kör. Az tudott mindenről, aki részt is vett benne. A két srácnak ez a veszte is lett. - Ők ketten tudták a pontos utasításokat az áruval kapcsolatban. Többször kereskedtem már az illetékesekkel, eddig gond nélkül. - tettem még hozzá. Ki tudja, milyen részletekre lesz szükség. A kíváncsisága nem nyugodott, talán ezt becsültem benne annyira. Mikor a legtöbben már fáradtan hullottak az ágyba, ő még akkor is húzta az igát, és itt volt. Pedig későre járt már. Viszonylag. Ha úrilány lenne, már régen fellőtték volna a pizsamáját, amiről fogadni mertem volna, hogy unikornisok díszítik. De mióta merengek én azon, hogy mi van rajta alvás közben... a legjobb, ha semmi. Nagyot sóhajtottam, miután összeszűkültek szemeim, és semmi jelét nem adtam annak, hogy éppen nem túl ideillő gondolatok futottak át az agyamon.- Meg kell ígérnie, hogy senki nem fogja megtudni. Senki a rendőrségtől. Csak akkor megyek magával a kikötőbe. - kezdtem bele. Láthatta rajtam, hogy elhatároztam magamat, de nem örülnék, ha átverne. Semmi se választana el attól, hogy elhallgattassam, immáron végleg. - Az áru nem mindennapi... szóval nem mindennapi áru volt. Nemcsak hétköznapi dolgokkal kereskedem, hasznot húzok a természetfeletti világ igényeivel. - köszörültem meg a torkomat, majd őszintén a szemébe néztem. - Vér. Tudja, kis zacskók, amiket a kórházban is látni. Csak nem éppen... legális helyről származnak. De jó pénz vámpíroknak eladni. -Vonhattam volna a vállamon, de nem tettem. Semmi kedvem nem volt a viccelődéshez, a lazasághoz. Főleg most, hogy előhozakodott a témával, és az, amit egész nap próbáltam elfojtani, most kiütközött az arcomon.
Elgondolkodva fürkészem a férfi arcát egy pillanatig, aztán egy „aha” szócskát motyogva bólintok, ráhagyva a dolgot. Bár kétlem, hogy az én túlélési esélyeimet nagyban javítaná, ha szakértője lennék a szervkereskedésnek. De hát franc tudja, lehet, hogy neki van igaza, és jobban jártam volna, ha magam is bűnözőnek állok. Nem mintha az ember nem gondolkodna időnként el a saját döntésein, hogy mi volt helyes és mi nem, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozása... - Hiába mondja nekem...? Azt gondolja, hogy ostoba vagyok, mert zsaru vagyok? - hitetlenkedve elnevetem magam. Hát jó. Tök mindegy. - Tudja mit? - hajolok közelebb bizalmasan. - Baromira nem izgat, hogy miket gondol rólam, vagy úgy általánosságban a rendőrökről – közlöm vele halkan és nyugodtan, továbbra is az asztalra könyökölve, arcomon szinte barátságos mosoly. - Egyedül azért vagyok itt, mert a végére akarok járni ennek az ügynek, és úgy vélem, hogy magának, Mr. Norton, nagyon is megvan a magához való esze, és ugyanúgy tudja, mint én, hogy ez az együttműködés mindkettőnk érdekét szolgálja. - Tárom szét a karomat, aztán némi habozás után hozzáteszem. - Nézze, tényleg nem azért vagyok itt, hogy sértegessük egymást, vagy személyeskedjünk. Bár el kell ismernem, néha valóban egész szórakoztatóak ezek kis civódások, mintha öreg házasok lennénk – somolygok az orrom alatt a gondolatra. Na persze, még mit nem! Nem azért, mert visszataszítónak gondolnám. Sőt! Igazán vonzó férfi lehetne... ha elhagyná ezt az állandó felsőbbrendű cinizmust, és szakmát váltana. De amúgy is rövid úton kinyírnánk egymást. - Viszont most tényleg örülnék, ha tudnánk a munkára összpontosítani. És lehet, hogy nem adna a szavamra, de biztosíthatom, hogy nem tervezem elárulni. Senkinek nem kell erről tudnia, ha ezt szeretné. Odabenn, a kapitányságon, természetesen nem szóltam róla, hiszen úgysem értenék meg. Velünk ellentétben ők nem is sejthetik, hogy mivel is lehet dolgunk, és nem is akarok mást belekeverni... - Egy röpke pillanatra eltűnődöm, hogy okos dolog volt-e tőlem közölni vele, hogy engem jelenleg valójában senki sem fedez. Ha valaki másról lenne szó, akkor valószínűleg most azonnal helyesbítenék valahogy. De Norton... ő... én nem érzem úgy, hogy lehetne okom félni tőle. Attól persze tarthatok, hogy átvág majd időközben, eltüntethet bizonyítékokat, amik ellene szólnak, vagy hasonló... erre igazából számítok is. De nem félek tőle. Az árújára vonatkozó nagy vallomásával viszont sikerül alaposan meglepnie. - Véé...? Vér – az utóbbi inkább kijelentésnek hangzik, mint kérdésnek. Ezt még fel kell fognom, mert nem igazán értem. - Ez most komoly? - hitetlenkedve ingatom a fejem. - Milyen vér az, amiért hajlandóak még fizetni is ahelyett, hogy szereznének maguknak, a régi bevált módon? És milyen vér az, amiért képesek rajta ütni egy ilyen titkos üzleti találkán, és mindenkit lemészárolni érte? - Mivel ő lehalkította a hangját, így én is szinte már suttogok, de legszívesebb fennhangon kérdeznék vissza, hogy MI A FRANC?? Talán heroinnal dúsítják azt a vért, hogy ilyen kapós, és minden pénzt megér? Egyszerűen nem áll össze a dolog.
Minden szavát ki tudtam forgatni, csak hangulatban kellett lennem hozzá. Általában ebből a hangulatból sosem volt hiány, de néha komolyságot is vinnem kellett az életembe. Kivéve ha Miller nyomozó volt a társaságom, tekintve, hogy inkább csináltam volna előtte viccet egy tucat gyilkosságból, minthogy egyszer is gondterhesnek lásson. Nem szerettem a gyengeség jeleit a felszínre engedni, mert azt gondolta volna, hogy rajtam is képes lenne fogást találni a későbbiekben. Sosem tagadtam le, hogy volnának érzéseim, mert nem voltam pszichopata. Ezáltal pedig egyértelmű, hogy képes voltam érzéseket táplálni. Hol dühöt, hol örömet, hol jókedvet. A társaságában leginkább pimaszságot és némi gúnyosságot, de inkább az előbbiből jutott ki. És tagadni se tudta volna, hogy élvezi a társaságomat, különben mit járt volna ide annyit? Valamiért kipécézett magának, és engem inkább szórakoztatott az egész, semmint megijesztett volna. Már nem is voltam teljesen tisztában azzal, hogy legutóbb milyen indítékkal sétált be ide. De majdnem sikerült bilincsben elrángatnia. Bizonyára az a kedvenc rendőrségi felszerelése a pisztolyon kívül.- Nem. Magát más izgatja, ha rám gondol. - hajoltam közel én magam is, őt utánozva, hasonlóképpen bizalmasan, annyi különbséggel, hogy a szám sarkában ott időzött az az ismert kis sunyi vigyor. Mikor az asztalra könyölökt, kissé hátradőltem, de még így is közel tudtam magamhoz. Ez a téma eleve nem olyan volt, amit világgá akartam kürtölni, ő pedig elé hamar rátapintotta a lényegre. Ketten előbb fényt deríthettünk volna erre az egészre, és én is tudtam, milyen hasznot húzhatok abból, ha ő, mint rendőr a hátam mögött áll. Vagy én az ő háta mögött. A tárgy szempontjából értelmét veszítené, hogy ki áll és hol. Meg kellett ragadnom a lehetőséget, hátteret kellett biztosítanom ahhoz, hogy megtaláljam azt a férget, aki megölte a legjobb embereimet. Nem véletlenül ők intézték az efféle ügyleteimet, bennük bíztam a legjobban, akár az életemet is rájuk bíztam volna. Csak a bosszúvágy fűtötte a mellkasomat, mióta megkaptam a híreket, és a fotókat látva az imént, még inkább éreztem azt a nyomást a gyomromban. - A kapitányságon sok mindent nem értenek. Azért is gondolom, hogy eszetlenek gyülekezőhelye. -vontam egyet a vállamon, immáron teljes tárgyilagossággal ejtve ki a szavakat, hogy érezhesse, nem róla beszéltem. Ezúttal már nem. Neki megvolt az esze. Össze tudta rakni a kirakós darabkáit. Azoknak ott benn évek alatt sem sikerült. Valahogy sejtettem, hogy meglepődéssel fogja nyugtázni a szavakat, mire már egy jól időzített sóhajjal tudtam reagálni. Megvontam a vállamat. - Ez... szóval nem hétköznapi vér. - köszörültem meg a torkomat. Láttam a pillantásán, hogy szíve szerint mit mondana, és hogy egyáltalán nem suttogva tenné. - De mielőtt félreérti, nincs egy titkos raktáram tele emberekkel, akiket a nap huszonnégy órájában lecsapolok. A vért én is úgy kapom, aztán... más formában adom tovább. Megspékelve. Kissé. -húztam el a számat, majd pár másodpercre elfordítottam a fejemet. Ez volt a mi sajátos ellátási láncunk. - Aki elvitte, az bizonyos százalékban biztosan vámpír. És nem szereti a hétköznapi kaját. -fintorodtam el. Még mindig dühös voltam, de nem mutattam.
Ahogy Norton is közelebb hajol velem szemben, azzal a sunyi kis vigyorral a képén, és ahogy a szemtelen, erősen kétértelmű szavai elhangzanak, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el én magam is. Nem kellene ezt hagynom, nem kellene biztatnom, és pláne nem lenne szabad viszonoznom ezt a flörtölésszerű valamit. Nem nagy profizmusra vall, és más esetben valószínűleg nem is engedném magam ilyen helyzetbe keveredni. Az illetőt leszerelném egy komoly, kimért és enyhén halálos „velem nem érdemes próbálkozni, haver” típusú pillantással. De ez a huzavona köztem és Norton között már túl régóta tart ahhoz, hogy folyton megmaradjunk a biztonságos távolságtartás és az állandó komolyság mellett. Már többé-kevésbé megismertük egymást, beláttunk valamennyire a színfalak mögé, és már megtapasztaltuk, hogy csak úgy tudunk egymásra hatni, egymásból bármilyen reakciót kiváltani, ha olykor egymás képébe másszuk, és megmutatjuk, hogy egy-egy adott esetben képesek lennénk akár a kiszabott határainkat is átlépni annak érdekében, hogy megszerezzük, amit akarunk. Hát ez is egy ilyen szituáció. - Mi tagadás, elképzeltem már párszor a rácsok mögött azokban az édes, narancssárga kezeslábasokban – felelem halkan, ugyanolyan sunyi bizalmaskodással. Valószínűleg nem kellene tovább szítanom a tüzet, hisz tekintve, hogy most kivételesen a segítségéért és az együttműködésért vagyok itt, már így is túlságosan a nyeregben érezheti magát. Viszont azt is tudnia kell, hogy ez nem marad örökké így. Magyarán mindketten vékony jégen táncolunk. Hogy nem említ engem egy lapon a kapitányságon gyülekező eszetlenekkel, már-már felér tőle egy igazi bókkal. Nem mutatom ugyan jelét annak, hogy ezt tudomásul vettem, de magamban azért megjegyzem. Aztán érdeklődve hallgatom azt, amit a titkos vérkereskedelemről el tud mondani. Megvallom, kicsit meglep ez az egész, mert ilyenről még nem hallottam, de igyekszem alkalmazkodni a furcsasághoz, és a tényekre figyelni. Mondjuk ha azt mondta volna, hogy igen, embereket tart fogva, és csapol le rendszeresen, már nem biztos, hogy ilyen kedélyesen beszélgetnénk tovább. És az is biztos, hogy ennek a dolognak még utána kell majd járnom, hogy honnan származik a vér, és hogyan kerül a „piacra”. Sajnos manapság már azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyesek önként adakoznak egy kis plusz pénzért, némi kosztért, vagy szállásért... ezek a dolgok sosem egyszerűek. De ezzel később is ráérek foglalkozni. - Mit is értünk megspékelés alatt? Varázslat, vagy valami egészen más? - Hiába kerülgeti a témát, az a dolgom, hogy annyi infót gyűjtsek egy-egy ügyről, amennyit csak lehet, mert néha a legirrelevánsabbnak tűnő dolgoknak van a legnagyobb súlya. És tekintve, hogy most minden ez az ellopott vér körül forog, tudnom kéne pontosan, hogy mi ez az egész. - Ismer is személy szerint olyan vámpírokat, akik erre buknak? - teszem fel az újabb kérdést. Pár pillanattal később megcsörren a telefonom. Csak egy üzenet. Sóhajtok, majd felnézek a férfira. - Ha szeretne tényleg velem tartani a kikötőbe, jó lenne, ha mielőbb indulnánk, mert a nyomok előbb-utóbb kihűlnek, és aztán már nem lesz mit követnünk. A helyszínelők már befejezték a munkát, szóval mostanra biztonságosan odamehetnénk szaglászni egy kicsit – ajánlom fel neki újra a lehetőséget, közben visszasüllyesztem a mobilomat a zsebembe, és ami engem illet, már fel is állok. Ha Norton elkísér, akkor ezt a beszélgetést még később is folytathatjuk.
- Még egy utolsó kör? - Alig vártam ki a választ, már hajoltam is a pult felé, intettem a kissé kócos, kissé bárgyú, de tiszta tekintetű felszolgálónak, Joseph-nek, és kikértem még egy tucat áttetsző szeszt a srácoknak. - Ne hülyéskedjetek, ezt is én állom! - teszem mellemre a tenyerem, elhessegetve a többiek tévképzetét, így ők erre felbuzdulva zsebre vágták tárcáikat, hogy lehetőségük se legyen abban matatni. Én viszont mélyre nyúltam sajátomban, majd egy a sok cigarettától karcos légvételt követően egy rövid, lezáró szónoklatba fogtam. - Nagy munka volt ez a mai, szép teljesítmény! Egyúttal szeretném megköszönni mindenki belefeccölt melóját ezekbe a hetekbe, a vastaps magáért beszélt! Én meg túl sokat - kacagok fel zavartan, és apró köröket leíró mutatóujjam jelzi, hogy immár sietősre fogom. - Gratulálok srácok! Csak így tovább! Egészségünkre! - Az üvegpoharak egyként koccantak, majd apadtak ki, és néhány férfias kézfogást, szelíd puszit kísérve elköszöntem mindenkitől. Egymagam maradtam, a borvirágos arcommal, megkönnyebbülve. Egy sikeres napot tudunk magunk mögött, semmilyen felesleges drámával, félreénekelt szólammal vagy törött lábbal. Én ezt hívom sikeresnek. A tárcám is így vélte. A szokásost? - a pultos kérdésére csak biccentettem, s közben a garasokat számoltam. Igen, általában így szoktam kijönni. Miután elém került a legolcsóbb, legvizezettebb lőre, amit csak kapni lehet, elmélyültem a online portálok világában. Ez a szokásos rutinom egy premiert követően. Miután tiszteletkoccintást megejtettük egy pohár borsos pezsgővel a művészbejárónál, szokásosan mindenkit meginvitálok egy kis iszogatásra a színházhoz közeli noname bárba, ahol a legkisebb az esélye annak, hogy nézőkbe fussunk. Általában a mag meg is szokott jelenni, ki bátrabban - az öreg motorosok, ki félszegen - a gólyák, akik még csak munka közben tapasztaltak meg, és úgy vélik, ez egy támadófelületet biztosít számomra ellenük a későbbiekben, de a sokat megélt társaik bátorítására ők sem mondanak nemet. Elnevetgélünk olcsó humorral, felhőtlenül, spiccesen - a havi keresetemből, majd távozásuk után megkezdődik az igazi, őszinte stresszlevezetés: aljas italok, egy-két doboz cigaretta és órákig tartó kommentek böngészése az adott darabhoz. A hangulatom a visszajelzésekhez mérten leng ki, néha mézes-mázos vigyor terül szét az arcomon, hízik a mellem a büszkeségtől, máskor káromkodások kíséretében csapok az asztalra egy-egy szitkozódás olvasásakor. Igen, már érzem az italt. Apropó, ital. Rám férne egy utántöltés, úgyhogy összeszedem az összes energiámat, és egyensúlyérzékemet, ami csak maradt, utánakapok a tárcámért, és a pulthoz sétálok. - Ugyanazt! - bököm szórakozottan ujjam a srác mellére, majd az ajtó irányába fordulok. Éppen most lépett egy fiatal kis pipi a bárba - nem néztem többnek vagy tizenhatnál. Felvont szemöldökkel, hunyorogva követte tekintetem az alakot. Na, ki akarja magát itt kidobatni?
Kezdőlap
