Nem próbáltam jópofát vágni ahhoz, ami előttem volt. Faye és a mellette álló vérszívó látványa nem töltött el elégedettséggel. Faye azért lett a falkavezetője, mert a mellette álló fajtája elvett tőlem mindent. Ahogy a családom, úgy jó pár értékes embert is, akiknek a kisujja többet ért, mint a legtöbb ember teljes életműve. Faye pontosan jól tudja ezt, mégis az egyikükkel suttog a sötétben, a hajók árnyékában. Inkább nem kezdtem el találgatni, hogy mi dolga a fickóval. Az anyja sem arra tanította őt, hogy hátat fordítson a problémának és a könnyebb utat válassza. Csak a gyenge jellem él hazugsággal. Faye pedig nem így lett nevelve. - Egy falkának tartozol azzal, kölyök. – felelem egyből a szavaira, ahogy elindulok feléjük. Utoljára talán akkor hívhattam kölyöknek, mikor még én mentem az iskolába érte az anyja helyett. – És nem csak az élőknek. – hanem a holtaknak is. Azoknak, akiket a barátja fajtája gyilkolt meg. Nők, öregek, gyerekek. Nem válogatnak. Mi ennél jobbak vagyunk. – Nem így intézzük a dolgokat. – tettem hozzá rápillantva, ahogy odaértem hozzájuk, hogy aztán a mellette állót mérjem végig. - Ennél egy kicsit többnek tűnik. – Faye-nek szánom a szavaim, de közben a füstölő férfivel néztem farkasszemet. – Az elkerülhetetlen … nem valami pontos megfogalmazás. – utalok arra, hogy hol is vagyunk. Nemcsak, hogy a kikötő egy kevésbé forgalmas részén, de ráadásul a legkevésbé forgalmas időpontban is. Bizonyára nem csak kocogás közben futottak össze, hogy egymásra köszönjenek. - Matt. Neve is van a barátodnak. Aranyos. Mióta barátkozol te ezekkel? – néztem Faye-re, majd megint a férfira. Azt szokás mondani, hogy az ember nem választhatja meg a családját. A barátait viszont megtudná. – Veled van. Nem velünk. – rázom meg a fejem. Velem biztosan nincs. Van egy olyan érzésem, hogy a falka sem adta erre áldását. – Az pedig, hogy így titkolod a kis barátod … nem azért vagy a falka vezetője, hogy mindenki helyett dönts. – voltam a cipőjében, sokáig. Nekem is kellett olyan dolgokat tennem, amiket nem akartam, de soha nem döntöttem mindenki helyett. A falka nem egyszemélyi döntésekből áll. Az, hogy ő a vezető, nem jelenti, hogy felrúghat minden szabályt. Neki kéne azokat betartatni. - Szóval, haver … - fordultam a férfi felé ismét. – Mi dolgod a farkasokkal? – kérdeztem. Tőle akartam hallani. Ha pedig nem beszél … ki is verhetem belőle a válaszokat. Rendbe fog jönni úgy is, úgyhogy nem kéne kímélnem a csinos kis arcát sem.
Nem hittem volna, hogy ez a reggel is ilyen lesz. Percek alatt felidegesítettem magam, de most legalább volt okom rá... álmomban sem mertem képzelni, hogy az apám beteg és Matt segítő kezet nyújt neki, mégpedig úgy, hogy engem kihagytak az egyenletből. Azon kezdtem el vitatkozni magammal, hogy tényleg ez-e a legnagyobb probléma vagy csak azért vágtam pofon Matt-et, mert az a szülőm, akit jobban szeretek és aki engem is jobban szeret a halál szélén táncol és erről senki sem szólt nekem? Nem éreztem magam jobban, egyáltalán nem esett jól, hogy a tenyerem viszketését felváltotta a sajgása, arról nem is beszélve, hogy megérezve a levegőben terjedő ismerős illatot újabb problémával terhelődött az egyébként sem sima gondolatmenetem. Necces lesz a helyzetből való kitáncolás, ha Frank észrevesz minket, ezért is csúszott ki a számon az a felettébb hülye kérés, ami Matt-et távozásra szólította fel. Mintha arról lett volna híres, hogy kisétál a képből... viszont most örültem volna neki, ha a vámpírsebességét használva elhúz valamerre nagyon messzire és nem tesz rá még egy lapáttal a történésekre. És csodálkozik, hogy néha legszívesebben képen vágnám, aztán van, amikor meg is teszem? Frank nézése, szavai és viselkedése nem éppen a jókedvéről tettek tanúbizonyságot, nekem pedig egyáltalán nem volt kedvem magyarázkodni arról, hogy hajnalok hajnalán miért beszélgetek Matt-el behúzódva egy hajó mögé. Ez a szituáció úgy elcseszett, ahogy az illik. - Jó, akkor senki sem megy sehová. - Le lettem szavazva, a két férfi között állva egészen esetlennek kezdtem érezni magam. Frank még sohasem nézett rám így, bár eddig nem is adtam neki okot rá, de mivel jelenleg annyit látott az egészből, hogy egy vámpírral susmusoltam, meg tudtam érteni a villámokat szóró tekintetét. Én is ugyanígy néznék bárkire, akit így kapnék el, de most örültem volna annak, ha "a kivétel erősíti a szabályt"-mondás érvénybe lépett volna. - Nem tartozok neked elszámolással, Frank. - Kissé megkeményített tekintettel néztem a férfira, viszont nagyon nehezemre esett kimondani a szavakat. Ha sorrendbe kellene állítani, kinek a segítségével jutottam el odáig, ahol most tartok, Frank előkelő helyen végezne. Ahogy Matt is, éppen ezért voltam meglőve jelen pillanatban. - Mondtam neked, hogy elkerülhetetlen lesz elkezdeni beszélni a vámpírokkal. Ennyi az egész. - Úgysem fogom megúszni ennyivel. Frank nem hülye, Matt pedig nem képes befogni a száját, hogyha valaki elkezdi piszkálni, úgyhogy csak remélni mertem, hogy egyikőjük se fog átlépni egy bizonyos határt: viszont ahogy őket ismertem, borítékolható volt az összeugrás. - Matt velünk van, legyen elég ennyi. - Jelentettem ki az újfent cigire gyújtóra nézve. Reméltem, hogy nem most kezdi majd előadni az identitásválsága részleteit, mert akkor tényleg kikaparom a szemét.
Felmordulok, torokból, mint egy igazi farkas. És elborul az agyam? Igen. De nem olyan mértékben, hogy ne ismerjem a határaim és a nyakánál fogva az egyik hajó tatjának nyomnám pusztán, hogy érezze a törődést. Inkább lenyelem a mondandóm és lehűtöm a meglehetősen heves gondolataim. Szemem viszont megvillan és ebből tudhatja, hogy a küzdelem gyenge kifejezés arra, ami most eléri, hogy visszafogjam magam úgy istenesen. A melodráma belőle viszont előtör. Nem sűrűn látom úgy, hogy keresi a szavakat, de úgy se, hogy hadarva próbálja visszafogni az elkerülhetetlent. Felpofozna, az arcára van írva. -Kössz a bókot.-kezdem átlépni a határt? Könnyen lehet, de tagadhatatlan élvezem, ahogy a homlokán kidülled egy apró ér és úgy néz ki, mint egy felfújódott lufi hal. Talán a tüskéi is olyan mérgezőek, ha kihúzok egyet.-Barátok? Te ezt még ennek hívod?-vonom fel szemöldököm, szándékosan húzva az agyat tovább és tovább, ezzel is terelve a szót a faterjáról. Aztán elszólom magam, egy övön aluli ütést bevéve neki. Talán ez nem volt szép, és elismerem. De ha lebukunk, kettőnk közül neki minden bizonnyal és nagyobb eséllyel lesz szar, mint nekem. A pofon csattan arcomon, és szinte látom szemében megcsillanni az égető érzésnek utóhatásait tenyerén és csuklójában. Nem vártam, hogy nem teszi meg, tudtam, hogy így fogja kiengedni a fáradt gőzt. De legalább nem melodrámázott sokáig, ez is valami már. -Remélem jobban érzed magad.-ha most azt várja, hogy a vízbe dobom vagy visszatámadok, biztosra venném, hogy megőrült. Tudom, hogy nem vagyunk egyedül és ahogy látom, neki is leesik végre az ötcentes. -Tényleg? Szerintem ezzel már elkéstél édesem.-pillantok a válla felett az érkező vendégünkre. Farkas vagy sem, abban a pillanatban leszartam, a stílusa ugyanis már akkor az idegeimre ment, maikor megláttam és még meg se szólalt. Most jön az a rész, hogy magyarázkodni kell? Ja, kihagynám. Mire kettőt pislogna, már itt se lennék nagy eséllyel. De most nem élek a lépéselőnnyel, kivárom, hogy ennek mi lesz a vége. A vicsorgó, szemmel láthatóan igen ideges fazonnal szembe és légies könnyedséggel nézek Faye-re. -Komolyan Faye?-ez a komolyan kérdés inkább költői, mint komoly és inkább annak szánom, hogy rohadjon meg a világ, nem volt elég bajunk, még magunknak generáltunk egy két lábon járó újabbat is. Előveszek egy szál cigit olyan világi békével, amivel még ő maga is ritkán láthatott, miközben az érkező társaságunk szúrós pillantására csak megforgatom a szemem. -Nyugi haver.-gyújtok rá a szálra, készen rá, ha az üpse úgy gondolja, hogy közelebb jönne a kelleténél, a szemébe nyomjam a forró, szenes véget. Nem ma másztam le a falvédőről. Eszemben sincs hagyni magam.
A leszerelt exzsaruk élete nem túl akciódús. Főleg akkor nem, ha egyébként próbaidőn vannak. Ezt azonban én lényegében hetente megszegtem. A bárom a környékhez és a körülményekhez képest meglehetősen nyugodt, a vendégköröm főként azokból áll, akikre egykoron még vadásztam. Változik a világ. Ahhoz pedig, hogy az üzlet működjön, szívességeket kell tenni, hogy én is kérhessek. Arról nem is beszélve, hogy az embernek mindig meg kell védenie magát. Főleg itt, ahol a vámpírok úgy szaporodnak, mint a nyulak. Igyekeztem kimaradni a falka ügyeiből. Nem véletlen, hogy Faye-nek adtam át a stafétát. Én elbuktam, nem akartam a korábbi kudarcomat újra és újra élni. Anno viszont megígértem a húgomnak, Faye anyjának hogy gondját viselem a lánynak. Ennek pedig eddig is eleget tettem, ahogy csak tudtam. Az, hogy nem foglalkozom már a falka ügyeivel, nem jelenti azt, hogy vak és ostoba is vagyok. Hallok, látok dolgokat. Vámpírok és vérfarkasok? Mint valami elcseszett tündérmese. Ismerem ezeket a bűzölgő élőholtakat, tudom milyenek. Elvették tőlem a feleségem és a lányom, a falkámból pedig még jónéhány ember családját megritkították. Nincs bennük semmi, amit tisztelni lehet. Sportból ölnek, szórakozásból. Uralkodni akarnak, holott magukon sem képesek. A rendőrségnél töltött jó pár évem alatt, megtanultam, hogy kell valakinek úgy az árnyékává válni, hogy ne lásson meg. Egészen idáig követtem Faye-t, a kikötőig. Az újoncoknak is tanítják, hogy nem fedjük fel magunkat, amíg nem láttuk, amit kellet. Így hát kivártam. Oka van annak, hogy Faye kiszökött, magára hagyva a családját a házukban. Én pedig tudni akarom, hogy mi dolga van, főként mocskos vámpírokkal. A szagomat persze előbb-utóbb megfogják érezni. A vámpír alighanem ismeri egy farkas szagát, Faye pedig pontosan ismeri a szagomat. A kikötő, a tenger szaga, a dokkokban bűzölgő eladásra váró halak már-már orrfacsaró bűze viszont elnyomja a szagomat, míg végül kénytelen vagyok kilépni. - Nem megy sehova. – szólaltam meg, ahogy kiléptem a rejtekemből, megállva velük szemben. Nem épp barátságos pillantásokkal mértem végig Faye férfitársaságát. – Ahogy te sem. – pillantottam aztán Faye-re, téve néhány lépést előre. – Mi dolgod ezzel a rohadékkal? – pillantottam Faye-re, választ követelve. Ha a mellette álló bájgúnár megszólalna, a szavába vágok, hogy elcsendesedjen. Nem őt kérdeztem, vele majd Faye után foglalkozom. Remélem, hogy jó indoka van arra, hogy miért találkozik egy már rég kihűlt hullával a kikötőben. Mesélt már a nagy tervéről. Vámpírok és vérfarkasok … kényszerű szövetség. Ez itt előttem nem annak tűnik.
Felhorkantottam a szavait hallva, de jobban is járt, hogy csak ennyit tettem, mert legszívesebben felpofoztam volna a képmutatásáért. Persze, hozzászoktam már, hogy ehhez hasonló mondatokkal próbálja feltornázni az agyvizem hőfokát, hátha eléri, hogy idegességemben hátat fordítsak neki és ezzel megszabaduljon a fejére olvasni tervezett szentbeszédtől. Jó taktika volt, eleinte be is jött, de miután rájöttem, hogy mire megy ki a játék, már én is kibírom talpon állva a ráadást és az se érdekelt, ha csupán elbeszéltünk egymás mellett. Mostanában mindketten feszültebbek voltunk a kelleténél, ám jelenleg a feszültség nem volt elég annak leírására, amit éreztem. Ha nem fogtam volna vissza magam, akkor már nekiestem volna, hogy egyesével tépjem ki a hajszálait és megpróbáljam agyonütni, de az tényleg nagyon feltűnő lett volna, így maradt a puffogás és a mellkasom előtt keresztbe font karok. Szinte éreztem, ahogy lüktet az ütőér a homlokomon, meg is állapítottam magamban, hogy ennyire a viszonylag nyugodt és jól kezdődő reggelről. - Kíváncsi lennék, te miképpen tartanád magad vissza a drámázástól, ha a te apádról lenne szó. – Összevontam a szemöldökeimet. Kő kövön nem maradna, ha az idősebbik Devane-nek baja esne, de persze én maradjak nyugodt, miközben ő és az én apám mélyen hallgatnak arról, hogy orvosost játszanak a hátam mögött és egyiküknek még csak eszébe sem jutott beavatni. Nem mintha bármit tehetnék egy betegség ellen, de mégis, a francba, nincs jogom tudni arról, hogy az apám beteg és olyan rossz állapotban van, hogy vámpírvérrel kell gyógyítani? Gombóc növekedett a torkomban, ami már a hormonokra sem tudtam fogni, így be kellett érnem azzal a magyarázattal, hogy az apám egészségi állapota fontosabb számomra, mint azt hittem. - Miért kellett volna szólnod? Talán mert azt hittem, hogy a barátom vagy, te seggfej, és ebbe a fogalomba igenis beletartoznak az olyan apróságok, minthogy beavatsz az apám haldoklásába. – A fogam között szűrtem a szavakat, mivel az ordibálás túlságosan feltűnő lett volna, pedig nagyon szívesen kieresztettem volna a hangomat. A düh elkezdte elborítani az agyamat, szinte nem is láttam Matt-et magam előtt. A hangját hallottam és az bőven elég volt ahhoz, hogy a „többet ne várj tőlem” szavak után végleg elguruljon a gyógyszerem, eltátsam a szám és hosszú perceknek tűnő pillanatnyi fáziskésés után lekeverjek neki egy pofont, amit lehet ő meg sem érzett, ám az én tenyerem belesajdult. Vacillálni kezdtem, hogy ismét rikácsolni kezdjek vagy bocsánatot kérjek-e tőle, de mire döntésre jutottam volna, az orromba ismerős illat kúszott be. Farkas járt a közelben, méghozzá nem is akárki. - Nem vagyunk egyedül. – Nyögtem ki végül. Hát ezért csitítgatott Matt, vámpírként hamarabb észrevette, hogy társaságunk van, mostanra pedig nekem is feltűnt. – Menj innen. – Talán még ki tud surranni anélkül, hogy észrevennék, én meg majd maradok magyarázkodni, ha szemet szúrtunk. A többit majd egyszer lemeccseljük.
-Tudod, mióta egy nem kihátrálásnak hála egy gödör alján kötöttem ki, kicsit jobban meggondolom, hogy mit csinálok.-még egy ekkora hazugság és ránk szakad az ég is. -Arra nem gondoltál mögé, hogy nem minden esetben szeretnék én lenni az az ember, aki minden helyzetbe beleáll?-húzom az időt, mint a jó gyerek felelés közben, mikor sejti a jó választ, de ha ki is nyögi, minden bizonnyal bukja a jobb jegyet. Inkább megfontoltságot tükrözök, legalábbis az a célom, nem pedig a meggondolatlanság, ami viszont sajátom volt és nem túl meglepő módon jellemzőbb is volt rám, mint előbbi. Bár kinek mi. Szerintem nem voltam gerinctelen kifejezetten, de sok gerincet sem növesztettem azért feleslegesen. Mint egy hisztis gyerek, épp csak nem toporzékolt kínjába, de nem hatott meg vele. Ha neki így volt jó, felőlem. De tettem egy fogadalmat és talán ebben most apám fia voltam, aki ezt a megtett fogadalmat nem akarta megszegni. De az apját sajnáltam minden esetre. Nem akartam, hogy az ő családja is bonyolultabb legyen, mint amilyen volt. És ez talán pont tőlem rohadt meglepő gesztus volt. -Ne drámázz!-sziszegem magam elé, inkább beszólásként, mint komolyan gondolva, de eljött a pillanat, mikor a bunkó énem bekapcsolt. Mikor a kérdőre vonás és a faggatózás az agyamba szürke ködöt varázsol, nem igazán érdekel, hogy mit akar még mondani. Picit eldurran az a folyton ketyegő bomba ott bent. És ahogy látom különösebben az sem zavarja, hogy egy meglehetősen nyitott, még ha nem is forgalmas, de tökéletesen kihallgatható helyen vagyunk. Valahol ott, ahol nem igazán tudunk hangszigetelt körülményt keríteni a beszélgetésnek, pláne nem úgy, ahogy ő eleve megüti a magas C-t felháborodásában. A szagot felém fújja a szél, amit minden bizonnyal farkasként akár még tökéletesen érezhetnék is, de vámpírként maximum azt tudom kiszűrni, hogy egy farkas az illető. -Miért nekem kellene szólnom, mikor ő elég nyíltan a tudtomra adta, hogy nem akarja, hogy én díszelegjek a vészmadár szerepkörben?-egyértelmű volt a kérdés és jött az ő felháborodásából egyenesen. -Faye, ő az apád. Kérdezd meg tőle, miért nem akarta tudatni veled. Talán mert az apád, neked meg van elég gondod?-övön aluli ütést vihettem volna be ezzel. -Figyelj Faye, ez nem az én harcom, hanem a tiéd. A tiétek. Semmi kedvem a családi drámába bele folyni. Az apád még élni fog egy ideig, többet ne várj tőlem.-felképelhet, az sem érdekel igazából. Az se lenne jobb, ha szó nélkül hagyná az egészet, de ha bűnbakot akar, elviszem én a hátamon még azt a keresztet is. Nem sokat oszt vagy szoroz.
- Milyen nagyvonalú kedvében van ma valaki. – Legszívesebben a kezeimet csípőre téve toporzékoltam volna, de akkor valószínűleg kiesett volna a kávéspoharam a kezemből, emellé borítékolható lenne a nevetséges kinézet is. Így nem maradt más, mint a poharam takarásából pislogni a férfira, aki eleve magasabb volt nálam jó néhány centivel, de most, hogy sunyi arcot vágott, tehát valószínűleg többet tud a tulajdon apámról, mint én, még kisebbnek éreztem magam. Gyűlöltem, ha valaki előbb tudott valamiről és mivel ezt Matt nagyon jól tudta, csodálkoztam, hogy megpróbált rálépni arra az útra, ami az átverésemhez vezetett: tekintve, hogy rá ugyanúgy, sőt, sokkal jobban figyelek, mint másra, nem is tudom, miért hitte, hogy annyiban hagyom ezt az egészet. - Miért akarsz ennyire kihátrálni? – Kérdeztem rá felettébb érdeklődve és kissé már feszültebben is. Benne táncolt valami közepében, mégis próbált úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne hozzá és ettől kevés idegesítőbb dolog volt. Főleg, hogy az apámról volt szó, akiről a homályos megjegyzéseket tekintve sokkal többet tudott, mint én és ez egyáltalán nem volt rendjén. Kevés tartott vissza attól, hogy kiabálni kezdjek vele, éppen csak az, hogy megragadta a kezem és hirtelen két hajó közé húzott és ezzel belém fojtotta a méltatlankodás elkezdését. Pár évvel ezelőtt ennek a mozdulatnak más jelentősége lett volna, de jelenleg nem maradt más, min az elhadart szavainak realizálása, amelyeknek kellett pár másodperc, hogy elvándoroljanak a tudatomig és pillanatok hosszáig lefagyasszák a gondolataimat, érzékeimet és csak meredjek Matt-re, de ne lássam magam előtt. - Mi van? – Nyögtem ki teljes megrökönyödéssel. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, amit mondott, miszerint járkál itt valaki, aki észreveheti a kettősünket, a fülemben ennyi dübögött: az apád beteg. Nyeltem egyet, hátat fordítottam neki és szívem szerint a térdeimre támaszkodva kapkodtam volna levegőért, mégis inkább visszafordultam felé és megpróbáltam szavakat találni. – Az se érdekel, ha egy rohadt elit osztag toporzékol a mólón! – A kijelentésemmel ellentétben a hangomon halkítottam kicsit, a fogaim között szűrtem a szavakat. – Mi az, hogy az apám beteg? – Kérdeztem rá ismét. Szinte égett az arcom és ha nem lettem volna észnél, már ordítottam volna. - Te a véredet adod neki? És egyikőtök se érezte úgy, hogy esetleg szólnia kellene nekem? Mi baja van? - Sorjáztam hadarva.
-Igaz, ennél sokkal rosszabb is lehetne.-mérem végig pofátlan egyszerűséggel, bár ezt tőlem minden bizonnyal megszokhatta már. Bár meg kell hagyni, nem csak őt, a félnótás apajelöltnek is suttogtam már ezt a fülébe, mint kisördög, aki a vállán ül. A tényeket nézve, Faye messze volt az átkoktól. Már, ami a külsőségeket illeti. És éppenséggel a tartalom sem volt mércén aluli, ami mögötte rejtőzködött. -Ha nem nőből lennél, most nem azt mondanám, hogy menj a francba!-a hazugságot mester fogok űztem másokkal szemben. Előtte viszont inkább tűntem pelenkás kisfiúnak ilyen esetekben, mintsem egy vámpírnak, aki éppen a farkasok és a vámpírok között kémkedik és pláne nem olyannak, aki az apjának akar segíteni. A viszonyuk nem tartozott rám, de tessék-lássék módon most épp a közepébe sétáltam, magamtól. Tulajdonképen a tükörképemnek szoktam mondogatni, hogy "Fiam, téged a jó szíved fog a sírba vinni!", de valahogy az a félnótás, aki visszanézet rám, nem vette a lapot sosem. Tegnap este sem. Sőt, ma reggel sem. Ha hallgattam volna rá, most épp egy kényelmes ágyban fetrengenék, és leginkább az lenne a helyes kórképem, hogy a végelgyengülés fenyegetne az éjszakai ágytorna után. De se egyik, se másik nincs, ellenben kaptam a nyakamba egy anyukát, és az apját, aki sose bukkan fel csak úgy, hogy nem látogatná meg épp a lányát. Kivétel, ha a vérem kell neki. Akkor valahogy nem veri nagy dobra az érkezését. -A francokat kell engem kérdezned, nagyon rosszul hiszed, mit is kell csinálnod.-ellenkezem gyerekesen egyszerűen, de lássuk épp olyan feleslegesen is. Akár egy gyerek az anyja előtt, miközben tiszta csoki a szája,és épp arról győzködné a mutert, hogy de hát a csokoládé galád módon rátámadt és ő védekezésből megette az egészet. Átlátszó terelés... -Látod, a sztorinak két oldala van. Kezd vele, ne velem.-ellenkezek, a következő szálra rágyújtva, de csikket ezzel a lendülettel el is dobom. -A rohadt életbe Faye!-bár nem látom, hallom, hogy nem vagyunk egyedül.-Az apád beteg és kétlem, hogy pár csepp vérem ezen bármit is változtathatna.-kapom el a kezét és húzom a dokkról két hajó közé.-Mi lenne, ha ezt a beszélgetést az apáddal folytatnád le, mielőtt lebuktatsz mindent.-csak léptek jövő-menő hangját hallom, nem tudom kihez tartozik és mivel nem vagyok farkas, szag alapján nem tudom beazonosítani az illetőt. Ahogy azt sem, hogy ellenség vagy barát. De nem jelent jót a jelenléte és úgy teljesen nézve a helyzetet, ez az egész egy nagy rakás barna trutymó, amibe olyan készségesen belesétáltam... megint. Meglepő, nem?
- Kit mivel ver a sors. Kevinnek én jutottam. – Vállat vontam, ugyanakkor egyetértettem Matt-el. Én sem tudtam elképzelni, hogy egyszer felveszem a szülőszerepet, azt pedig még inkább nem, hogy Kevinnel karöltve fogom tenni, aztán mégis így alakult. Egyet biztosra tudok: soha nem fogom megbánni, hogy megszületett a fiam, de erről hiába kezdenék el magyarázni az előttem állónak, képtelen lennék meggyőzni. Saját magamnak is sok időbe telt bemagyarázni, hogy jó lesz ez, miután kiderült, hogy terhes vagyok. - Igenis sunnyogsz. – Összeszűkültek a szemeim. Felőlem aztán az egész kikötő lángra kaphatott volna, Matt tekintete és furcsa grimaszba rendeződő vonásai kötötték le a figyelmemet és nagyon nem tetszett, amit láttam. Csendben maradtam pár másodperc erejéig, csupán a fejemet csóváltam meg. – Ismerem ezt a nézést, akkor használod, ha süketelni akarsz vagy egyszerűen tagadni szeretnél valamit. Már csak egy kis fütyülés hiányzik és olyan lennél, mint egy mesefigura. – Elég időm volt kiismerni Matt-et és vica versa, szóval sejtheti, hogyan fogok reagálni, ha valami olyasmit próbált eltitkolni, amiben érintett vagyok… és ha az apámról van szó, akkor igenis én is érintett vagyok. A két szülőm közül ő a normálisabb és eleve furcsállottam, hogy a hét közepén úgy döntött: New Orleans-ba jön és itt tölt pár napot. Ő már jó ideje New York-ban élt, áttelepítette a cégét, rajtam kívül semmi keresnivalója nem volt a városban, engem viszont hétvégén is meglátogathatott volna, nem hasraütésszerűen. Furcsán viselkedett és egyáltalán nem segített a gyanú őt körülölelő illata: talán nincsenek annyira kiélesedett érzékszerveim, mint neki, de nem vagyok hülye és gyűlöltem, ha annak néztek. Ezzel Matt is tisztában volt, hiszen meg sem próbálta tagadni, hogy valóban apámnál járt és annak ellenére, hogy nem tetszett, amit és ahogy mondta, értékeltem, hogy legalább nem hazudik az arcomba. - Én pedig azt hiszem, hogy téged kell kérdezzelek. - Ismételten apm hajója felé néztem, ahol nem látszódott mozgás. A fedélzeten nem tűnt fel senki, a világítást lekapcsolták és esélyes volt, hogyha odamegyek kérdezősködni, akkor a cinkostársa meglép előlem és ezt nem kockáztathattam meg. - Ha ketten vagytok benne, akkor a sztorinak is két oldala van és én imádok történeteket hallgatni. - A kávémba kortyoltam, így pislogtam fel rá. A viszonylagos nyugalom magamra erőltetése csupán azért sikerült, mert hajnalban még korlátozott ideig használhatóak tornáztatásra az ideig.. de ha Matt így folytatja, nem sokáig.
Megáll előttem és körbenéz, a jó reggelt jelen esetben inkább „Szép hajnalt!” jelent, de ez kevésbé bevett köszöntési módszer. És kinek reggel? Ma még az ágyam köszönésképp sem láttam. Az apjának hála viszont némi kellemetlen szaggal gazdagodott az orrom. És nem a véréről beszélnék első sorban. Az én vérem nélkül valószínűleg nem húzná sokáig, hála nekem, a gyógyulás útjára lépett. Ami igazán extrém orvosi eset lehet. De túlzásba azért én sem vittem a kedveskedést. -Nyugi, nincs itt senki.-nyugtázom, a cigarettát ide-oda görgetve két ujjam között. -Hihetetlen, hogy valaki beleszerelmesedik a pelenkacserélésbe. Jobb dolga nem volt, mint téged felkoppintani?-övön aluli kérdés talán, de nem csak hozzá intéztem már ezt, hanem Kevinhez is. A családról való társalgást viszont ezzel be is rekesztem. Ha valami, a család, és a pelenkák nem tartoztak a kedvenc témáim közé. Se régen, se most. Gyanítom a jövőben sem lesz ez másképp. -Nem szokásom sunnyogni. Tudod, ha nagyon el akarnék tűnni, elég lenne, ha picit jobban emelgetném a lábaim.-kacsintok rá fesztelenül. Mondjuk, hogy fesztelen vagyok. Ami rohadtul nem igaz, de erről egyelőre nem baj, ha ő nem tud. Sőt, igazából amúgy sem baj, ha a hazugságot nem az arcomról tanulja meg leolvasni. Azzal minden előnyöm elveszne. Lassacskán felépített előnyömből, amit vámpírként élvezhettem volna csak igazán. -Hé!-vágok gyermetegen dacos arcot, ahogy a cigarettám elhajítja és így a legkisebb esélyem is elvesztem arra, hogy a nikotin szaga elnyomhassa a nyilvánvalóan nem hozzám tartozó, kissé áporodott és öreges kölni vagy inkább arcszesz szagát. Az apja hajójában nem sokat járhatott mostanság. Pedig az apja lassan több időt töltött itt elképzeléseim szerint, mint amennyit akár ő maga is akarhatott volna. -Emlékeztetnélek, ha nem a vízbe dobod, nem egy, hanem az összes hajót esélyesen felgyújtod.-taposok a földre pottyanó csikkre, mielőtt valóban az egész kikötő a sárgás-narancsos fényben úszna, amit viszont nem a Nap felkelő sugarai okoznának. Semmi kedvem megsülni, gondolom neki se sokkal több. Pontosan tudtam, hogy nem kellene a napfelkeltét megvárnom, mégis megtettem. A kikötő nem tartozott a kedvenc helyeim közé, hacsak nem arról volt szó, hogy a munka hozott ide. De erre volt mindig kisebb az esély. Igaz, ha kokóra vágyott az ember, a legjobb helyen járt. -Arról azt hiszem nem áll módomban beszélni.-villan meg szemem. -Őt kellene kérdezned, nem engem. Sőt, mi több, pontosítanék. Őt kérdezd, ne engem!-tisztázom ki a kérdést épp annyira, hogy összerakhassa, én ugyan nem fogok neki beszámolni a történtekről. És ha máshogy is gondolja, kétlem, hogy az apja állapotával nekem kellene szembesítenem. Az apja döntése volt a titkolózás. Okkal. Szerinte ugyanis Faye-nek kisebb gondja is nagyobb annál, mint az övé. Én máshogy láttam, de vámpírként már kevésbé voltam érdekelt a falkán és a családon belüli harcokban és azok megvívásában.
Alapvetően szerettem, ha zajlott körülöttem az élet, ha az emberek beszéltek hozzám, pörögtek a mindennapok, de néha szükségem volt arra, hogy hajnalban kilépjek a ház ajtaján és belesétáljak a totális csendbe. A nap éppen pislákolni kezdett a horizonton, ha pár perccel hamarabb indulok el, akkor még éjszakának nevezhettem volna a napszakot. Ideje volt, hogy ismét elkezdjek magammal is foglalkozni, így amikor tehettem, futottam néhány kört a városban. Pár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy akár pár perc erejéig távol legyek Elliott-tól, viszont manapság már szükségem van arra, hogy legalább hetente egyszer legyen egy óra, amikor félig-meddig kiszakadok az anyaságból. A futás tökéletesnek bizonyult a fejem kitisztítására, ahogy az éjjel-nappali pékség nyújtotta kávé is életmentő volt. Kezdte újra rászokni a koffeinre és mivel még volt némi időm Elliott ébredéséig, úgy döntöttem, hogy a kávét lassan elkortyolgatva sétálok haza a part mentén. Meglepődtem, hogy befordulva a sarkon ismerős arcba botlottam. - Neked is jó reggelt, idegen! – Halvány mosoly rajzolódott az ajkaim köré. Mivel néhány hete nem láttam, azt hittem, hogy a szavához híven fogja magát, viszi a boszorkányát és eltűnik a városból, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, inkább maradt. Na és az apja sem közölte, hogy sikerült elkergetnem a fiát New Orleans környékéről. Bölcsebb döntés lett volna és itt követtem el a legnagyobb hibát: Matt inkább hülyeséget csinál, minthogy racionálisan döntsön. Nem mintha ez rám nem lett volna igaz. - Nem korai, ha le sem fekszel. Viszont Elliott és Kevin még alszanak, úgyhogy kiszöktem. A haverod egészen belejött az apaszerepbe és ez megkönnyíti a dolgomat. – Megálltam előtte, majd ösztönösen szétnéztem magunk körül. Kevésszer találkoztunk nyilvános helyen, az évek alatt pedig belém ivódott, hogy mindenre figyeljek, ám mivel szerencsére még tényleg elég korán volt, csak mi ketten voltunk annyira elvetemültek, hogy a szabadban ácsorogjunk. Figyeltem, ahogy két szó között újabb cigarettára gyújt, amivel semmi bajom se lett volna, ha a füst másik irányba száll, de mivel az én sziluettemet kezdte körbeölelni, kivettem a szájából és elhajítottam. – Te mit csinálsz itt ilyen korán? Csak nem éppen kifelé sunnyogsz valahonnan? – Kissé szórakozottan vontam fel a szemöldökömet, a válla felett a kikötő vizén ringatózó hajókra pillantottam és most jöttem rá, hogy apám hajója is közöttük van. Két hónappal ezelőtt úgy döntött, ismét vesz magának egyet, de a lelkemre kötötte, hogy ezt nem gyújtom fel, mint az előzőt… pár napja a városban volt, az éjszakákat a kikötőben szerette volna tölteni és én nem álltam az útjába. Ahogy a füst kezdett elszállni és a nikotin szagán kívül mást is elkezdtem érezni, kezdeti könnyelműségem kezet fogott a dohánnyal és együtt kezdtek sétálni a napfelkelte felé. – Miért érzem rajtad apám parfümjének illatát? – Kérdeztem rá egyenesen.
-Nem, nem mondom, hogy a lányodnak tudnia kellene. De nem hülye.-lépek ki ezzel a hajnal kora szelébe a hajóból. Vagyis inkább hajócska, elnézve a kikötőben ringatózó többi monstrumot. Emberi énem megszokása vagy sem, a dzsekim összefogom mellkasom előtt, előrántok egy szál cigarettát és rágyújtok. Lassú léptekkel, nem túl sietősen távozni készülök. De csak készülök. A szél egy ideig nekem kedvez. Érzem a friss kávét, amit nem messze egy kávézóból kilépő nő szorongat. Na jó... kellően messze, hogy a szívverése ne zavarjon. A friss péksütemény és végül az a jellegzetes érzés, amikor farkas van a közelben. -Basszus.-sziszegem, mikor bekanyarodik a dokk végén. Talán eltűnhettem volna. A jelenlétemre akkor is hamar rájött volna. Az álcázás nagymestereként, külső jelét nem mutatom a meglepettségnek, ellenben az apja szagát nehéz lesz a szándékosan magam elé fújt füstfelhőn átlépve lepleznem. Ezen a ponton elveszik a ki kinek tesz szívességet elv, ami eddig szilárd lábakon állt. Hirtelen nekem jönne egy jól, bár a faterja erre aligha lenne jó alany. Épp a véremmel a szervezetében próbál életben maradni, mintha valami hülye drog lenne a vérem. De legalább a fájdalmait enyhítette. Bár abból, hogy Faye szinte mit sem sejt ezekről a találkákról és az okokról... -Korai óra ez egy friss anyának, pláne nem a futásra. Bár meg kell hagyni az idő épp kellemes.-dobom el a tövig szívott szál maradványát és gyújtok is a következőre, reményeket táplálva a füst bűzé tekintve, ami elnyomhatja a szagokat, amikről nem kellene tudnia. A mosolyom elragadó, mint mindig, és könnyed léptekkel állok meg előtte.-Hacsak nem a gyereket és Kevint akarod épp édes kettesben hagyni.-nem sok közöm volt a családi életéhez és még kevesebb jogom volt beleszólni abba. De jelen helyzetben jobb nem jutott eszembe. Talán nem örülne, ha a szálakat nem a szeme előtt, mint inkább a háta mögött szőném. Bár kevésbé érdekel jelenleg minek örülne vagy minek nem. Az apja az apám barátja volt, aki a lányát nem akarta a saját gondjaival traktálni. Az apám meg egy haverján akar segíteni. Érthető indok, engem pedig mivel még mindig ez a város köt gúzsba, felvéve a szent szamaritánus ruhám, segítettem. Legutóbb figyelmeztettem és a távozásom szinte biztosra mondtam. Annak már hetekkel ezelőtt. Most még mindig itt vagyok és nem épp tűnök úgy, mint aki épp a bőröndjébe dobálja az utolsó alsógatyát, hogy elhúzhasson végre innen.
Az őszintesége apró, elismerő mosolyt csal az arcomra. Legalább nem próbál úgy tenni, mintha bízna abban, hogy a törvényre bízhatja az igazságszolgáltatást. Meg kell vallanom, jelen esetben én sem hiszem, hogy az lenne a megfelelő mód a bűnösök megbüntetésére, azonban Norton módszereivel - bármilyenek is legyenek - sem biztos, hogy maradéktalanul egyet tudnék érteni. Már csak emiatt is érdemes lenne rajta tartanom a szemem ahelyett, hogy hátat fordítanék, ahogy ő várja. - És mi van akkor, ha nézni szeretném? - teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel, enyhe kétértelműséggel, ami miatt muszáj elfojtanom egy mosolyt. De valójában ezzel részben csak annyit akartam közölni vele, hogy nem biztos, hogy ellenemre lenne a tettesek önkényes levadászása. Főleg ha vámpírokról van szó. Sosem kedveltem a fajtájukat, ennek egyik lényeges oka lehet, hogy félig vérfarkas vagyok, és lehet, hogy a törvényt képviselem, de éppen ezért nem kéne hagynom, hogy ezek a veszélyes szörnyetegek megússzák a dolgot. - Azt hittem, maga dolgozik velem, és nem fordítva... - javítom ki őt, csak hogy kicsit cukkoljam. Nem mintha ez annyira lényeges kérdés volna, de nem hagyhattam ki, hogy belekössek. - De igaza van. Most lehetőségünk lesz kicsit belelátni a másik fejébe is. - Ez az ügy nem csupán annyit jelent, hogy összedolgozunk, hanem azt is, hogy betekintést engedünk a dolgainkba. A hangnemváltás és a bizalmaskodóbb megszólítás elsőre meglep kicsit, de éppen attól, ahogy a kérdését felteszi, érzem csak igazán azt, hogy igen, talán.... talán képes leszek megbízni benne. Legalábbis annyira, amennyire ez a helyzet megköveteli. - Nem tudom, Warren – felelem végül én is hasonló komolysággal, szintén a keresztnevén szólítva őt. - Mondja meg maga: bízhatok? Bár nemigen van választásom, igaz? Ahogy magának sincs – vonom meg a vállam. Ez van, egymásra vagyunk utalva, meg kell előlegeznünk egymás felé a bizalmat. Neki is felém, mert el kell hinnie, hogy ez most nem róla vagy rólam szól, nem arról, hogy így próbálnám kijátszani, és elkapni, börtönbe dugni, hanem arról, hogy segítsünk egymásnak egy közös ellenféllel szemben. - Leginkább vérszagot érzek – árulom el komoran, a kérdésére válaszolva, amikor a vérfarkas képességeim kerülnek szóba. A szimatomnak hála pedig találunk is valamit: egy szövetdarabot. Nem sok, de talán segíthet igazi nyomra bukkanunk az ügyben. A semminél ez is több. Már csak egy kis mágiát kell bedobnunk, bár valamiért az az érzésem, hogy ez egyikünknek sem kimondottan erőssége. Persze én csak a magam nevében beszélhetek, de a falka mellett eltöltött idő alatt inkább a farkas-énem volt előtérben, boszorkányokat pedig nem sokat ismerek. Vér szerinti édesanyámat leszámítva. De ő börtönben van, szinte amióta csak az eszemet tudom. Egy-két trükk azért persze van a tarsolyomban. - A térkép jó, arra szükségünk lesz – bólintok, és vissza is sétálok vele, hogy kiteríthessük a kocsi elején. - Van is egy ötletem... - közlöm végül. Többnyire sót szoktak használni az ilyesmihez, de mivel kétlem, hogy a kesztyűtartóban azt is tartani, és sürget bennünket az idő, egy gyorsabb megoldáshoz folyamodok. Az út menti földből markolok fel egy kicsit, abban is megtalálható a természet ereje, ami most éppen elég kell, hogy legyen. Egyik kezemben a szövetdarab, a másikban a földet szórom a térképre, és közben elmormogom a megfelelő varázsszavakat. Csak egy-két pillant kell, és a por megindul, egy pontba sűrűsödik össze. Egyértelmű, hogy nem a szél játéka. - Nincsenek is messze. Még itt vannak a kikötőben – állapítom meg, amint határozottan kirajzolódik a helyszín. A térkép szerint a ruhaanyag gazdája csupán valamilyen feljebb lesz a víz mentén haladva. Egy újabb varázslatot suttogva a tenyeremre helyezem a szövetet. - Ha elég közel értünk, lángra fog kapni ez az izé – jelentem ki, azzal sietve meg is indulok. Ahogy elhagyjuk a raktárházat, feljebb már nem is igen vannak épületek a parton, csak az ott dekkoló egy-két kisebb hajón lehetnek emberek. Ez kissé leegyszerűsíti a dolgot. Éppen egy vitorlás mellett haladok el, amikor az anyag fellobban a kezemben. Ez megállásra késztet, majd szemügyre veszem, mivel is van dolgunk. Két alak tesz-vesz, látszólag némileg céltalanul, a fedélzeten. Az a sejtésem, őrnek hagyták itt őket, tekintve, hogy mindkettő vérfarkas.
Nem szoktam hozzá a többesszámhoz. Soha nem úgy indultam neki a jövőnek, hogy másokkal tervezgettem, nem volt lételemem az, hogy valaki mellettem legyen. Elég gyakran hagytak el számomra bizalmas emberek, majd döftek hátba, meguntam, és ezen a téren tiszta lappal indítottam. Éppen ezért volt furcsa Miller szájából hallani azt, hogy már előre tudom, mit fogok tenni, ha mi ketten megtaláljuk a tettest. Vagy tetteseket. Nem szerepelt a mai teendőim között még ma reggel, hogy egy rendőrrel fogok kutatni egy átkozott tolvaj után. Elég öntörvényű voltam amúgy is. Ha lehetőséget láttam volna arra, hogy egyedül végigjáram a lehetséges utakat, megtettem volna. De rászorultam a segítségére, elvégre ő a törvény emberét jelképezi az ügyben. Nem adott más lehetőséget. Csak így vehettem részt ebben az egészben, vagy hallgass a nevem. - Ha elkapjuk a tetteseket, megvárom, hogy maga elforduljon, és teszem a dolgom. - jegyeztem meg könnyedén, elvégre nem rózsabokrokról beszélgettünk, hanem gyilkosokról. Még én sem ölettem meg találomra bárkit, nem szerepelt a profilomban az, hogy gyilkos lettem volna, még így sem. Ezeket viszont képes lettem volna élve megnyúzni, miután minden testrészüket szénné zúztam. És mindezt a törvényes igazságszolgáltatás előtt, csak hogy egy esetleges tárgyalásig már biztosan ne maradjon belőlük semmi. - Gondolom nem kíváncsi a részletekre. Éppen ezért mondom, hogy megvárom, amíg majd elfordul. - tettem hozzá, ekkor már egy nyugodtabb mosolyt küldve felé. Egyáltalán nem tükrözte a valódi állapotomat, nem voltam kiegyensúlyozott, vagy nyugodt. Csak a bosszún járt az agyam. És előre sejtettem, hogy ő ebben nem fog asszisztálni, mert nem bosszúért jött, hanem igazságért. A végére akart járni, nem tenne jót a nevének egy megoldatlan gyilkossági ügy. Egy rendőrnek sose tett jót, ha bekerült az aktájába az ilyesmi. - Nos, ha velem fog dolgozni ezen az ügyön, nézhetjük úgy is, hogy belekóstol kicsit az én világomba... én pedig az önébe, Miss Miller. - villantottam édes vigyort. Tényleges szerepcseréről nem esett szó, inkább arra céloztam, hogy betekintést kapunk a másik életébe, világába... ami után már tényleg nem lett volna egyszerű megállapítani, hogy ellenség-e számomra vagy sem. - Tud bennem egyáltalán bízni, Kelsey? Csak mert a viszonyunk eddig voltaképpen nem a fő bizalmaskodásról szólt. - szegeztem neki a kérdést, némiképp már bizalmasan, ennek jeleként szólítottam a keresztnevén, amit amúgy nem szoktam. Szükségünk lesz a bizalomra, különben már most hagyjuk. Én képes voltam rá, bár végigsuhant az agyamon, hogy a legvégén megtalálja rajtam a fogást, ellenem használ majd valamit, amit időközben megtud rólam, és rács mögé juttat. Így biztosan megakadályozná az öntörvényűsködésemet. Megállva a dokk jobb oldalán, egy pár centire a hullámzó folyótól, lassan felé fordultam. - Gondolom vérfarkas alatt saját magára gondol. Esetleg érez valami finomat? - kérdeztem kicsit ironikusan. A magam nevében utáltam ezt a világot, nem használtam a saját adottságaimat, de szerettem másokéra hagyatkozni. Ő pedig... kiegészítheti azt, amit én most nem tudnék megtenni. Odaléptem mellé, és szemügyre vettem a darabot. - Van a kocsiban térkép. - mondtam, el sem szakadva a tekintetétől. Ha az a darab valamelyiküké, akkor én is képes voltam megtalálni... csak az volt a kérdés, hogy emlékszem-e még a régi tanításokra. - Talán még képes lennék megtalálni. Hacsak nem akarja a nehezebb , időigényesebb utat választani. De nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne... vagy csak elfelejtettem, hogy milyen egyszerű agya van a halandóknak? - kérdeztem magamtól. Évek óta éltem úgy, mintha nem lenne semmi különleges adottságom. Anélkül oldottam meg mindent, és ezek után jó, hogy bonyolultabb megoldásokhoz szoktam. De most a türelmetlenségem volt a jele annak, hogy ezt nem szabadott hosszúra nyújtani. A válaszaimat akartam. És mindenek előtt bosszút.
Norton válaszából, tekintetéből, az egész lényéből érződik egyféle feszültség, miközben az elkövetőkről beszél, és lehet, hogy zsaru vagyok, és elviekben a törvényes igazságszolgáltatást képviselem, mégis meg tudom érteni a haragját, illetve mindazt, ami most sejtésem szerint a fejében járhat. Sajnos még megvetni, elítélni sem tudom érte, és nem csak azért, mert a törvényes út sokszor kevés, vagy járhatatlan, amikor természetfelettivel állunk szemben, hanem azért is, mert én magam is kerültem már meg azt a bizonyos utat. Nem vagyok rá büszke, de ez is hozzám tartozik, és ha visszamehetnék az időben, valószínűleg akkor sem cselekednék máshogy. Van amikor nincs más, vagy nincs jobb mód, mint a saját módszereink. Az efféle véleményeimet persze inkább megtartom magamnak, főleg ha a kapitányságon vagyok. Kétlem, hogy a kapitány még egyszer elnézne nekem egy olyan botlást. - Miért van olyan sejtésem, hogy már konkrét tervei vannak arra az esetre, ha sikerül megtalálnunk és elkapnunk tetteseket? - érdeklődöm felvont szemöldökkel, de ezt az apró gesztust leszámítva a kérdésem, illetve a hangsúlyom egyáltalán nem szemrehányó. Mivel jelenleg ketten vagyunk ebben a buliban, és szükségünk van egymásra, eszemben sincs kötekedni. Ellenkezőleg. Szeretném megérteni őt, és egyben valahol talán biztosítani is arról, hogy jelenleg nem én vagyok az ellenség. Lehet, hogy az esetek többségében ellentétes oldalakon állunk, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének közös vonásaink, vagy ne tudnánk egyes helyzetekben megérteni egymást. És bizony, miután lemészárolták az embereit, egyúttal pedig kirabolták őt olyan személyek, akik egyértelműen mindenki és mindenek felett valónak képzelik magukat, és a hatalmuknál fogva nem is kicsi az esélyük, nem tudok nem osztozni Norton dühében. Az elemzésem láthatóan szórakoztatja, de ezen nem is lepődöm meg. Nem is vártam, hogy hümmögve bólogat majd, vagy más módon hozza tudtomra az egyetértését. Igazából nem is érdekel, hogy mit gondol, vagy hogy mennyi igazságot lát az elhangzottakban. Csak megválaszoltam a kérdését, és részemről ezzel le is van tudva. - Hogy hol is állunk, az néha csak nézőpont kérdése – felelem egy vállvonással. Való igaz, évek óta játsszuk ezt a macska-egér játékot egymással, aztán jön egy ilyen eset, és pillanatok alatt megváltozhatnak a szerepek. Persze nyilvánvalóan csak átmenetileg, de... nos, hozott már össze a sors cifrább módokon is informátorokkal. Nem mintha komolyan elhinném, hogy Nortonból jó besúgó válhatna, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az első és egyben utolsó ügy, amiben egymás hasznára lehetünk. Amint hátat fordítunk egymásnak, vissza is térek a terep ismételt feltérképezéséhez. A kollégák hátráltatása nélkül most szerencsére minden lehetőségem megvan, hogy jobban megvizsgáljam a nyomokat. Bár a helyszín rendőri szemmel már kezd kissé kihűlni, farkasként minden éppen olyan friss, mint pár órával ezelőtt. A szagokat, pláne a vérét még a korábbi sok járkálás, és a tengeri levegő sem mossa el egykönnyen. - Milyen szerencsés, hogy van egy részben vérfarkas társa az ügyben, nem igaz? - kérdezem nem minden önelégültséget mellőzve a férfitől, miközben felemelek a földről egy kisebb szövetdarabot, amely valószínűleg a dulakodás közben szakadhatott le valaki ruhájából. És mivel távolabb találtam meg attól, ahol a hullák feküdtek, valószínűsíthető, hogy az (egyik) elkövetőé. Némi mágiával valóban a hasznát vehetjük, azt legalábbis könnyen megállapíthatjuk, hogy az illető, vagy a lopott árú még a kikötőben van-e. Kár, hogy nálam jelenleg semmi ehhez szükséges eszköz nincs... bár első sorban sót kellene szereznünk, amihez biztos nem nehéz hozzájutni a kikötőben sem. De az is lehet, hogy Norton ismer egyéb módszereket is valaki lekövetéséhez. - Ha már a mágiánál tartunk, van ötlete, hogyan vehetnénk ennek hasznát a legegyszerűbben? - fogalmazom meg a kérdést hangosan is.
Megmagyarázhatatlan volt az egész. Többek között az is, hogy miért készültem én bármiben is segíteni neki. Voltak önös érdekeim, de abban nem ő tudott volna segíteni, és mi több, csak hátráltatna abban, amit tenni készültem, ha egyszer eljutok oda, hogy megtalálom azokat, akik megölték az embereimet, és elvették azt, ami az enyém. Nem is tudtam hirtelen eldönteni, melyik volt számomra nagyobb veszteség. Az embereim, vagy az, amit elvettek tőlük. És erre még a nyakamra járt a rendőrség is. Nem volt elég bajom. Tényleg düh kezdte marcangolni a gyomromat, de egészen jól tartottam magamat. Semmi fogást nem akartam hagyni magamon, mert ha egyszer kitapintják a gyenge pontomat, nem lenne az az Isten, ami segítene levakarni őket magamról. Sokat értem már el az életemben, és most is arra vágytam, hogy egyedül intézzem el ezt az ügyet, egy józan sugallat viszont azt suttogta a fülembe, hogy először életemben hallgassak a nőre, és segítsük egymást. Hiába a düh, a beképzelt magacsság, igazat kellett adnom ennek a löketnek. Hozzáadhat valamit az információival ahhoz, amit kerestem. Együtt okosabbak lehetünk. De ha lehetőségem adódna kiszállni az utolsó pillanatban, mert máshogy akarok cselekedni, gondolkodás nélkül megtenném. Megvontam a vállamat, a kis vigyor már ott bújkált a szám sarkában. -Hát. Vagy úgy értem, vagy nem. Ezt magára bízom, döntse el. - mondtam könnyedén. Tényleg nem segített az ügyön, ha megtartom magamnak az információimat, de az volt az igazság - és erre már ő is rájöhetett volna, ha tényleg annyira ügyes nő -, hogy tényleg nem ismertem olyan vámpírokat, akik erre képesek lettek volna. - Azt is tudja, hogy velem nem sokan packáznak. A tettes vagy nagyon bátor vagy nagyon ostoba. Vagy lehetséges opció még, hogy ő se tudja, kivel kezdett. -gondolkodtam tovább. Mindegyikben volt lehetőség, bár egyik esetben sem fogom megkímélni az életét, letépem azt a mocskos fejét. Vagy fejüket, ha többen voltak. Ott jártam a nyomában, egyrészt azért, hogy bosszantsam, másrészt azért, mert vele ellentétben én még nem jártam a tett helyszínén, nem volt előttem a kép. Nem tudtam, mit hol keressek. Azon kívül, hogy némi vér ivódott a betonba. Tapasztalatból tudtam, hogy ezt még évek múlva is meg fogják látni azok, akik erre tévednek. - Maga a vesémbe lát. - tátottam el a számat drámaian, némileg megemelve a hangomat, mintha elismerném azt, amit rólam megtudott. Vagy megismert. Igazából tényleg így volt, de a világért sem ismertem volna el őszintén, hogy lenyűgözött a "jelentése" rólam. - Milyen kár, hogy különböző oldalakon állunk, Miss Miller. -sóhajtottam fel nem kevesebb drámával, majd elfordítottam a fejemet. Ideje volt ismét komolyra fordítani a szót, már nemcsak őt érdekelte, hogy ki és miért tette ezt. Elhátráltam mögüle, és a dokk másik része felé indultam. - Mit nem adnék azért jelenleg, hogy farkas legyek. Ha vámpírok tették, legalább valami szagot fognék. - méregettem a környéket, majd visszafordultam, hogy ismét végigpásztázzak mindenen, amit megpillantottam. Összeszűkültek a szemeim, a recsegő lécek alattam pedig csak nehezítették a dolgomat. Így nem volt könnyű gondolkodni, főleg nem úgy, hogy majd' felrobbantam. Csak jól titkoltam.- Évek óta nem használtam mágiát. De ha találnék itt valamit, valamit a tettesektől, egy estére megszegném a fogadalmamat. -motyogtam magam elé, bár biztos voltam abban, hogy hallotta.
Nem válaszolok ugyan semmit a megjegyzésre, de akaratlanul is elképzelem abban a bizonyos narancssárga kezeslábasban, és hát el kell ismerni, van igazság abban, amit mond. Vagy csak azért nehéz Nortont összekapcsolni a rikító színnel, mert általában inkább a sötét összeállításokat részesíti előnyben, ahogy a legtöbb alvilági személy. Nem mintha ez bármit is számítana, ha egyszer tényleg rács mögött találná magát. - Máris azt számolgatja, hogy vajon hányszor látogatnám meg? Nekem ez inkább úgy hangzik, hogy ÉN fogok hiányozni magának – kontrázok rá a szavaira ezúttal már egyenesen vigyorogva. Ennek a témának már tényleg nem sok komolyságot hagytunk, azt viszont valóban el tudom képzelni, hogy Mr. Bűnöző keze messzire elér. Valahol ez is szerepet játszik abban, hogy még nem csukattam le eddig. Egyrészt mert túl befolyásos ahhoz, hogy ez ilyen könnyen menjen, másrészt pedig mert odabenn a rácsok között talán még szabadabban garázdálkodna, mint idekinn. Mit számít neki néhány fal? És nem csak azért, mert elég ravasz, hogy ha akar, pillanatok alatt kijusson, de még mágus is, ennél fogva mindig nála lenne az előny, illetve az a bizonyos B terv. Akkor már érdemesebb idekinn rajta tartani a szemem. Nem kifejezetten tetszik a mód, amilyen könnyedséggel lerázza magáról a további kérdezősködéseimet, de veszem a lapot. Hiába a természetes rendőri kíváncsiságom, érzem, hol a határ, és ma nem a felbosszantása a cél, nem is az, hogy idő előtt elküldjön a francba, hanem hogy együttműködésre bírjam, így hát ezúttal lenyelem a békát, és mára félreteszem a további kérdéseimet. Ami viszont meglep, hogy még végig sem mondom, milyen hírt is kaptam telefonon, ő máris indulásra kész. Ez végül is jó jel. Végre valamiért nem kell könyörögni. Azt viszont már nem várom meg, hogy felszenvedje magára a kabátot, megindulok a kijárat felé. Persze utolér, mielőtt az utcán lennék, és kérdés nélkül a saját kocsija felé invitál. Invitál? Nevezzük inkább néma dirigálásnak. Mégis ki tette meg őt főnöknek? A szemeimet forgatom, majd egy sóhajjal követem őt, és beszállok mellé a járműbe. Megérkezve a dokkokhoz már minden ismerős a számomra. Ma már nem először járok itt, de végre lehetőségem van zavaró tényezők nélkül nyugodtan, kedvem szerint körülszimatolni. Tulajdonképpen szó szerint. Amint elérjük a konkrét helyszínt, Nortonnal a sarkamban újra végigjárom a hullák hűlt helyeit, minden érzékemet arra összpontosítva, hátha felfedezek valamit, amit korábban nem. Ettől függetlenül persze eljutnak a fülemig a férfi szavai, mire meglepetten kapom fel a fejem. - Úgy érti olyan vámpírokat, akik a titkos recepttel készült vérkoktéljaira vevők? - kérdezek vissza, csak hogy biztos legyek benne, ugyanarról beszélünk. Kissé meglep ugyan, hogy a korábbi titokzatoskodás után most mégis úgy dönt, válaszol egy kérdésemre, de igyekszem ezt nem nagyon kimutatni. Csak sajnos nekem az nem túl jó hír, ha nincs egyetlen gyanúsított sem. Valamit mégis csak tudnia kell, hisz ha közvetítéssel is, de rendszeresen túlad az árúján. Aztán a férfi egy újabb kérdéssel fordul hozzám. - Komolyan tudni szeretné? - Rendben, miért is ne? Arcomon a pimaszságának megfelelő mosoly fut végig, ám végül némileg elkomolyodva zsebre dugom a kezeimet, és rövid időre elszakadva a tetthely további vizsgálgatásától, közelebb sétálok Nortonhoz. - Maga közel sem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát. Persze, élvezi a hatalmát, és hát azt is elhiszem, hogy izgalmas folyton a tilosban járni – mondom ezt akaratlanul úgy, mint akinek azért van ebben már némi tapasztalata, bár most egyáltalán nem rólam van szó. - Ravasz és nagyképű, de nem elvetemült - bökök felé a levegőben a mutatóujjammal. - Becsvágyó, de nem akar minden áron megszerezni valamit, megvannak a saját magának felállított korlátai. És ha hiszi, ha nem, ezt valahol becsülöm is. Szóval... azt hiszem, nagyjából már kitapasztaltam, milyen ügyekkel hozhatom kapcsolatba, és mi az, ami közel sem a maga asztala, Mr. Norton – bejezem be az elemzést egy féloldalas mosollyal, aztán megvonom a vállam. Hát, azt hiszem, a több évnyi csipkelődés és egymás nyakára járás után már belefér egy megmondós pillanat is. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszafordulok a tetthely felé, és végighordozom a tekintetemet a közelben levő hajókon, hátha sikerül kiszúrnom valami gyanúsat. Bár talán érdemesebb lenne azzal kezdeni, hogy bemegyünk a raktárházba, és megnézzük az említett felvételt, ami a bűntény után készült.
Egy ideig tartottam a tekintetét. Már többször is megfigyeltem, milyen elbűvölő a tekintete, a különböző színek keveredése pedig egyenesen levett volna a lábamról, ha hagyom. Egyetlen nőnek sem voltam hajlandó bedőlni, ezt tanulhattam abból is, hogy anyám sosem bánt kesztyűs kézzel az apámmal. Szerették egymást, de sosem az hordta a nadrágot, akinek kellett volna. Nem akartam az apám sorsára jutni, behódolni holmi nőnek. Márpedig a velem szembenülő nő amennyire lenyűgöző szépséggel rendelkezik, éppen annyira emlékeztetett az anyámra. De rendőrnek nem is megy el egy világtalan. Na jó, néha igen. De ez nem Miller nyomozóra volt jellemző. Neki helyén volt az esze, tudta használni a tudását, mindig össze tudta illeszteni a darabkákat. Ezt nem tudná megtenni egy olyan kis senki, aki azt sem tudja, hogy hol kel fel a nap. - A narancssárga nem az én színem. -jegyeztem meg, továbbra sem szakadva el pillantásától. A szám széle éppen annyira hajlott mosolygásba, mint az övé. Felesleges volt teljes komolysággal élni az életet, köztünk sem volt már annyira éles távolságtartás, mint régen. Ahhoz túl gyakran látogatott meg.- Ha kikerülnék a képből, hiányérzete lenne. Milyen gyakran jönne hozzám beszélőre? Tudja, azt hiszem, a börtönben sem lennék kevésbé tevékeny. - utaltam arra, hogy elég nagy kézzel áldott meg az úristen, és sok helyre elérek vele. Akkor is, ha egy egész rácssorozat állt be közém és a világ közé. De merész gondolat lett volna tőle, ha azt hinné, hogy akkor és ott befejezném a pályafutásomat. Hány évet kapnék? Tizet? Tizenötöt? Az attól függött, milyen vádpontok alatt tudnának besózni. De az élet attól még megyegetne tovább. Miller nyomozó pedig előbb vagy utóbb, de rájönne, hogy üres és sivár az élete nélkülem. Ismét hátra kellett dőlnöm. Túl kíváncsi volt, ezt aligha lehetett volna fokozni. Vagy én nevelkedtem rossz körökben, ahol megtanították, hogy sosem kérdezgetünk senkit. Ő mondjuk pont ezeknek a köröknek az ellenkezőjéről jött ide. Lehet, hogy az akadémián a folytonos kérdezősködést tanították? - Hagyjunk egy kis titkot holnapra is. - mondtam könnyedén. Nem úgy beszéltem, mint akinek most ölték meg a legjobb, legmegbízhatóbb embereit, pedig belül dühös voltam és csalódott. Az egész bár berendezését darabjaira tudtam volna szedni. Ennek ellenére nem mutattam, semmi köze nem volt hozzá, hogy mit éreztem vagy mit nem. Egy tetszőleges szerepbe bújtattam magamat előtte, hisz ez volt az életem. Egy jól felépített, kiismert szerep. A felszín pedig a valódi érzéseket rejtette, de oda aligha volt betekintése bárkinek. Amíg a telefonját nézegette, már sejtettem, mi lesz a következő lépés, így a kabátomért nyúltam. - Jól van, megyek már. Nem látja, hogy megyek? - kérdeztem értetlenül, szándékosan magas hangon, de még mindig a széken ültem, és csiga léptekben vettem magamra a dzsekit. Kilöktem az ajtót, és rögtön meghoztam egy fontos döntést: az én autómmal megyünk. Az övét sehol se láttam, rendőrautóba pedig főleg nem ülnék, így intettem neki, hogy szálljon be az anyósülésre. A dokkokon sétálgatva már nyoma sem volt annak, hogy itt bármi történt volna. A kordont kivéve. Felsóhajtva álltam meg, valamiért már éreztem, hogy jó helyen jártam, és itt lesz a folytatása ennek az érdekfeszítő, gyanúsítgató beszélgetésnek. - Személyesen nem ismerek vámpírokat. - mondtam, válaszolva a még bárban feltett kérdésére. A volán mögött ülve nem voltam beszédes kedvemben, le kellett nyelnem az éledő haragomat, most pedig csend és béke volt, így valamennyire még uralkodtam magamon. - Mondja, ha történik valami a városban, hányadik gondolata vagyok a lehetséges elkövetők listáján? - tettem fel aztán, ismét pimasz hangvétellel.
It's hard for me to say: I'm jealous of the way you're happy without me
Számolnom kellett azzal, hogy esetleg nem érti meg az okát annak, hogy miért bújtam el előle és Emmett elől. Féltem, nem érti meg okát, de míg ők emlékekkel, bosszúvággyal felruházva, tudván mi történt velük, el tudták fogadni azt, amivé váltam, addig én megcsömörlöttem valahol a két világ között, ahonnan ismeretlen erők hoztak vissza. Emlékek nélkül, érzések nélkül, összezavarodottan ébredtem, és kevésen múlt, hogy majdnem belebolondultam az egészbe. Túltettem magam a múlt borzalmain és próbáltam új életet kezdeni, felépíteni azt, amiről azt hittem halott, felépíteni magam, elfeledve a naiv lányt, aki próbál nem arra gondolni, hogy milyen borzalmas is lehet az élet. Sikeremhez pedig a magány volt a legjobb pártfogó. De látom rajta, hogy küzd a kérdései visszafogásával, mégsem erőlteti tovább, így valamiféle megnyugvás kerít hatalmába, hogy nem kér magyarázkodást, nem várja el, hogy feltétlenül megértessem vele, mi történt velem, s nem rója fel, amiért képtelen vagyok mindent elmesélni neki. Mert bár tudom jól, hogy ő is érzi, megváltoztam, akárcsak ő, a félelem benne is épp úgy él, mint bennem, hogy ismét elveszíthetem. Pedig még csak igazán vissza sem kaptam a bátyám...de valamilyen módon mégis azt hiszem, hogy a fejlődés, a haladás útjára léptünk, s kapcsolatunk erősségét mi sem bizonyítja jobban, mint némi távolságtartást követő békés beszélgetés. Legyen az bármennyire felületes. A víz kékje mindkettőnk tekintetét fogva tartja, a szél csendes, csupán apró hullámokat kavar, melyek bokámhoz csapódva törnek csak meg, és a béke, ami hirtelen magába kerít, emlékeztet rá, hogy valahol legbelül még mindig az a kislány vagyok, aki a bátyja ölelő karjaiba vágyik, aki éjszakákat át tudna beszélni, ábrándozni. Csupán másokkal szemben ezt az énem jobb elnyomnom, és nem gyengének mutatkoznom, mert ebből már oly sokszor tanultam, hogy ismét semmiképpen sem szeretnék csalódni senkiben. Szavai megnyugtatóan csengnek, még jobban elfog hát ez az érzés, és ajkamon halovány, talán bátortalan mosolynak nevezhető gesztus ül ki. -Bár mindent ilyen könnyen elérhetnék.-suttogom kissé megtört hangon, ahogy rá emelem tekintetem. Bár neki mindenképpen jót teszek, másokkal ugyan ezt nem feltétlenül tudom elérni, sőt. Életeket tettem tönkre, s oltottam ki az elmúlt századokban, vezeklésre mégsem gondoltam sosem. Mindig találtam okot tetteimre és ezekbe kapaszkodva lógtam a sötétség gödre felett, mely egyre mélyebb volt alattam, s egyre jobban vonzott, elpusztítva mindent, ami bennem egykor élt.-"Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd, s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mint hogyha újjászülten élnél."-idézek egyik kedvencemtől, ahogy tekintetem ismét elkalandozik a messzeségen. Nekem sem szabadna a múltammal törődni, mégsem hagy nyugodni az, folyton üldöz, sarkamban van, hegyes karmai pedig újabb és újabb sebeket okoznak lelkemen. Ezt a harcot pedig magam ellen csak én magam tudom megvívni. Sem ő, sem más nem segíthet rajta. A bátyám, de míg őt lényem felszabadítja, félek bevallani neki, de az ő jelenléte csak kínzó, fájó emlékeket szakít fel bennem, hiába hiszem, s részben érzem, hogy visszakaptam neki hála valamit, s talán kicsivel boldogabb vagyok, mint voltam. Elterelem szavaim, és gondolataim, felőle érdeklődöm, illetve a lány felől, aki belopta magát az ő szívébe és és másik bátyáméba is. Szerettem volna találkozni vele, megismerni őt, kíváncsivá tett, s hála annak, hogy rejtőzködésben évszázados tapasztalatom volt, volt időm őket megfigyelni. Lopva féltékenységet éreztem, hogy a lány, kinek neve Layla, bátyáim között állt, és szeretetet kapott tőlük, addig én kiestem ebből a játékból, s inkább voltam villámhárító és valamiféle köztes pont a családunkban, mint egy lány, aki két testvér feltétlen szeretetét élvezi. Mert azt azt hiszem nem várhatom el tőlük és nincs is jogom ilyesmit kérni, mert valahol ez az érzés irányomból irányukba is csökkent. Vagy csupán megfakult. -Ben, ismerlek annyira, hogy tudjam, sosem engedtél közel magadhoz senkit ennyire, akit csak egy lány jelzővel illetsz.-dorgálom le kissé, és ha leplezni akarná hazugságát, akkor is eleget láttam már, hogy tudjam, szó sincs olyasmiről, ami hozzá csak egy lányként kötné a szóban forgó barna ragyogást az élete egén.-Nem baj, ha nem ismered be, hogy valaki fontos neked, de lásd be, legalább magadnak, hogy így van. Mindenkinek kell valaki az életben, aki megdobbantja a szívét.-a saját tapasztalattól azért messze vagyok, de tanácsként talán jól jöhet még tőlem ilyesmi, némiképp magamnak is. Nem voltam az a feltétlenül társas leány, mint régen, bár szó se róla, jómagam is féltem a kapcsolatoktól. Hisz sosem volt semmi komoly az életemben, még ennyi évszázad távlatában sem. Évszázadokig csak azzal foglalkoztam, hogy ismét magam legyek. Előtte pedig halottként nem volt lehetőségem ilyeneken gondolkodni. Az előtt pedig egy kislány voltam, akit mindenki óvott, még a széltől is. -Az a lány pedig...-sóhajtok nagyot, talán kicsit megtörten, amin némiképp akaratomon túl is érződik, hogy valamiért azért szúró tüske van a szívemben irányába is. Függetlenül a kerülgetett témán kívül, amiről jelenleg egyikünk sem beszélt még. Mi történt pontosan közte és Emmett között.
Minden egyes gesztusára figyelek, miközben morzsákat megoszt velem életének legnagyobb részéről. Nem tudok meg mindent, még mindig ezernyi kérdés marcangolja amúgy is megtépázott, magányos lelkemet, de most, hogy itt van és ami ennél is fontosabb, életben van, megértésre és türelemre törekszem. Meg sem tudnám számolni, hány évtizedig mellőztem ezen tulajdonságokat. Emmett mellett sok türelmet tanultam, de a megértés apró szikrája sem égett bennem soha. Drága húgom láttán viszont mindezen érzések lángra lobbannak bennem. Félreteszem minden sértettségem, a tényt, hogy saját életet kezdett és szinte került minket sok-sok éven keresztül. Érzem, tagadni sem tudnám, hogy bánt, de én magam is tudom, mekkora súly nehezedik egy olyan személy vállára, ki örökké él. Egy halandó élete egyszer csak véget ér és attól függően, hogyan élte azt a néhány, röpke évtizedet, lehet áldás vagy átok. Számunkra, még ha nem is mondjuk ki, áldás lenne a természetes halál. Túl büszkének gondolom magunkat ahhoz, hogy büszkén viseljünk egy csatában elszenvedett vereséget, mi halállal zárulhatna. Vámpír létünkből kifolyólag azonban egy érdemekkel leélt, rövid élet lehetősége csupán álom lehet. Éppen ezért is vagyok vele megértő, mert ha tehettem volna, menekültem volna mindentől, mi egyszerűbb, boszorkány életemből megmaradt. Hazánkból el is futottunk, miután bosszút álltunk családunkon. Fivérem mellől azonban képtelen voltam tágítani, mert mi együtt vágtunk bele ebbe a rögös, képtelennek tűnő életbe. Philippa azonban egyedül kellett szembenézzen mindezzel. Tekintetem ismét a víz kékjére vetem. Megfoghatatlan, századok óta fel nem merülő érzések kerítenek hatalmába. Szemeim ismét könnybe lábadnak, ezúttal viszont leküzdöm a vágyat arra, hogy szabadjára engedjem őket. A boldogság már ismeretlen számomra, réges-régen nem éreztem, nem járta át testemet, most még is valami talán ahhoz hasonló kezd el munkálódni bennem és mindezt neki köszönhetem. Hinni és tudni akarom, lehetünk még egy család akkor is, ha el akar majd menni a városból. Akarom, hogy egy család legyünk ismét. Emmettel szemben nehezebben enyhülnék meg, ahhoz túlságosan is sok borzalmat kellett végignéznem, de nem lehetetlen. Előttünk áll még egy örökkévalóság. Nem gyűlölhetem őt életem végéig. Mert fogalmam sincs, mikor következik el utolsó leheletem órája. Nem látok előre az időben. Visszafordítom rá tekintetem és halvány, mosoly szerű gesztus jelenik meg arcomon. Sokáig kellett elnyomnom minden érzésemet magamban, hogy eleget tegyek saját büszkeségem kívánalmainak, ezért a mosoly, nevetés, vagy felhőtlen beszélgetés sem az én asztalom. Mondhatni szarul csinálom őket. - Egyetlen dolog számít Philippa. Hogy élsz és itt vagy most mellettem. Nem akarok többé a múltban élni. Feloldoztál ez alól.- Hagyják el a nyugtató szavak ajkaimat és én sem tudnám eldönteni, kit akarok nyugtatni mindezzel. De nyugalom érzése fog el, évszázadok óta először és ez késztet minden megbocsátásra. Semmiért nem adnám földanyánk ajándékát senkinek. Valahogy feltámasztotta húgomat és végül elvezette hozzám, még ha először fagyos halál alakjában érkezett is. Tettem már én is nem egy borzalmas dolgot, mi alól senki sem volt kegyes feloldozást adni. Én viszont megadhatom másoknak. Arckifejezésem hirtelen változik, ahogyan húgom szavai egy bizonyos emberre céloznak. Nem érint annyira rosszul Layláról beszélni, mint gondoltam volna, de a lány jelenléte az életemben Emmettnek köszönhető. Nem tehetem meg, hogy bemocskolom fivérem egyetlen húgunk előtt. De talán most már ismeri a történetet, még ha nem is kerek egészen. - Laylára gondolsz, ha jól veszem ki szavaid.- Mondom bizonytalanabbul, mint szeretném, de tartásom és hangom mélysége árulkodhat egyfajta távolságtartásról. Ez pedig nem Philippa irányában történik, hanem Layla miatt. Pontosan nem tudom, mit mondhatnék róla, hiszen teljesen megkavarja világomat, a feje tetejére állít mindent és új dolgokat tanít nekem. Még sem tudok lépést tartani vele, túlságosan gyorsan és rosszkor történtek velünk az események. - Ő egy nehéz dió, tudod...- Kezdenék bele, de nem tudom, hogyan folytathatnám anélkül, hogy Emmett nevét felhozzam. Hallgatok egy ideig, próbálom mérlegelni, mi az, amit mondhatok, mi az, amit semmiképp nem kellene szóba hoznom. Rövidesen ráeszmélek, hogy nem a fivérem miatt kerülöm a témát, sokkal inkább saját érzéseim miatt. Anélkül, hogy észrevenném, hatalmas sóhaj tör ki belőlem. Életemben soha nem voltam még ennyire tanácstalan. Ennyire elveszett. Mintha az érzelmek lennének a démonaim és az összessel egyszerre kellene szembenéznem. Lehetetlenségnek tűnik. - Ő csak egy lány.- Tör ki végül belőlem a bődületes marhaság. Ha szavakba tudnám őt foglalni, megtenném. Ha meg tudnám magyarázni, ki ő nekem, megtenném. Ha csak tudnám, hogy a bennem kialakuló érzelmek mit jelentenek, hát elmondanám neki. Philippának mindig mindent elmondtam, a legbelsőbb gondolataimat is megosztottam vele. Nem azért nem beszélek, mert ő változott volna. Én változtam. A borzalmak, a vér, az öldöklés pecsét szerűen zárta el bennem az érzéseket. Századokig szükségem sem volt rájuk. Most pedig nyílzáporként ostromolnak én pedig csak állok bambán, szerencsétlenül, s hagyom nekik.
It's hard for me to say: I'm jealous of the way you're happy without me
Próbáltam sosem a múltam árnyékai között élni, túllépni az úton, ami ahhoz az énemhez vezetett, akivé váltam. Próbáltam az érveim, hogy miért nem vagyok rossz ember, kinek sötét a szíve elnyomni, de tudtam, mindig is éreztem, hogy képtelen leszek erre. Ezek emlékeztetnek rá, hogy honnan indultam, mivé lettem, és időközben mennyi sebet szereztem, amit talán sosem akartam megejteni magamon vagy másokon. Tudom, hogy gyengeségem, a magammal vívott harcom jelei kiülnek arcomra, de nem érzem szükségét annak, hogy elmeneküljek ettől az egésztől. Nem érzem a késztetést, hogy máshogy tegyek előtte, hogy elmeneküljek kérdése elől, bár jó pár fekete foltot hagyok történetemben, miket elrejtek fájdalmammal, miket magamnak se ismernék be, s szemében könnyen szörnyeteggé változhatnék ismét. De a bátyám most kaptam csak vissza, legalábbis ráléptem az útra, ami reményeim szerint ide vezethet majd, és ennek fényében kell elsősorban cselekednem. Ha el akarnám törölni az elmúlt évszázadokat, akkor sem biztos, hogy más lennék, de ennyi év távlatából jó volt csendesen ücsörögni Ben mellett úgy, hogy nem ítélkezik, csak hallgat. Joga lett volna, és nem gondoltam, hogy első viszontlátásunk óta nem fordult volna meg a fejében, hogy talán nem én vagyok az, akit húgának hitt. Mégsem mondja ezt ki, szeme és arca pedig kőszobri nyugalom helyett érzelmektől átitatott, s szinte szívemig hatol a fürkésző tekintete. Nem kérdez vissza, hallgat, ám így is érzem, és tudom, hogy próbálja a rólam alkotott emlékeit összeegyeztetni jelenlegi énemmel. A másik bátyám, bármi is volt a bűne, viszont nem akartam ebbe a beszélgetésbe belevonni. Nem voltam még kész rá, hogy elgondolkodjak közös dolgaikon, és igazán csak akkor döbbentem rá, hogy oldalt sem tudnék válaszolni, amikor megvolt a lehetőségem, hogy Ben életét kioltsam. Kérdése mégis hirtelen ér, és nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék rá, először ugyanis próbálom magamban összerakni a megfelelő válaszokat. De rájövök, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen, mert az igazság még nekem is kissé ködös volt. -Először meg akartalak titeket találni, mikor emlékeim visszakaptam. Majd felejteni akartam az életem utolsó napját, mikor láttalak titeket, mert attól féltem, ha újra a szemedbe nézek csak azt a napot fogom látni.-próbálom hosszadalmas okfejtés révén összerakni a megfelelő válasz töredékes darabjait.-Aztán mégis eluralkodott rajtam valami, hogy szükségem van rátok. Ekkor már vámpír voltam, és minden annyira erős volt, ami hozzátok kötött. Először Emmett nyomát kutattam fel, majd a tied is.-nem titkolom hát tovább, egyszerűen kimondnom.-Azt hittem, hogy akként, amivé váltam könnyebb az ő, mint a te szemedbe nézni. De évek óta figyellek téged is. Engem viszont akaratom nélkül egyikőtök sem találhat meg.-azt hiszem utolsó mondatom volt a lényeg. Hisz tudtam az erős családi kapocs sosem szakítható meg, mégsem voltam már olyan földhözragadt, hogy csak ebben és ennek éljek. Önző mód elkezdtem a saját életem, amibe nem feltétlenül fértek bele ők is minden napra. Talán az emlékek fájdalmassága miatt, talán az eltitkolt dolgaim miatt. Magam sem tudom már... Egyszerűen önző voltam velük szemben, s ezt az egyet magamnak se tagadtam sokáig.-Azért ennyi idő után, mert szembe kellett néznem a tényekkel, évszázadok múltak el, egyikünk sem olyan, mint régen, s arra a családra messziről se hasonlítunk, akik voltunk.-zárom le a kérdést, tekintetem rá emelve, őszinteségtől csillogó íriszem összefűzve övével. Az ismerős barna tekintettel, ami képes most is indokolatlanul mosolyt varázsolni ajkamra. Ahogy magáról beszél, nagyot sóhajtva bólintok egyet. Szavai egy részével egyet értek hát. A dolgok egymásból következtek, s amikor ellene szegültem, pontosan apám fekete-fehér elvét követve döntöttem volna, más oldalakról meg sem vizsgálva a kérdést. Ezt egy ügyvéd nem minden esetben engedheti meg magának. De most megtettem, és tudtam, hogy a szálka valahol meg is maradt, ha benne nem is, bennem egészen biztosan. -Elfogadóbb... Ennek bizonyára oka is van, és mindketten tudjuk, hogy ki az, és mi az.-teszek egy ártatlannak semmiképpen sem mondható célzást a lányra, akivel láttam az elmúlt napokban is. Boldognak tűnt, bár történetük fejében sokkal inkább volt ez a kérdés egy kihallgatásra való, mintsem a jelenlegi csendes helyzetre. De csak nem veszi tolakodásnak. A féltékenységem alaptalanságát nem ismerném be előtte, mert annak oka én magam voltam. Én nem hagytam, hogy tudjon rólam, s én tettem meg mindent az ellen, hogy nyomomra bukkanjon. Viszont az a lány kezdett érdekes lenni szememben, és meg akartam róla többet tudni.
Figyelmesen hallgatva történetét minden rezdüléséből kivehető, mennyire nehezen élte meg az említett időszakokat. Egyikünknek sem volt könnyű, de talán húgomnak még nehezebben ment minden, hiszen egyedül volt, nőként és boszorkányként kellett helyt állnia, mindezt úgy, hogy nem volt tisztában önmagával, nem tudta, ki ő és honnan jött. Emmettel ez volt legnagyobb előnyünk, ez hajtott bennünket megannyi éven át: Tisztában voltunk önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal, valamint a helyünkkel ebben a világban. Apánk tanításai végig bennünk éltek, élnek a mai napig. A szívem összeszorul szavai hallatára, de különösebb jelét ennek nem mutatom. Mellette szerettem volna lenni, talán apja helyett apaként egy helyesebb útra terelni. Aztán rájövök, talán jót tett nekünk az évek távolsága, mert így nem kellett a borzalmakat végignéznie, miket Emmett okozott. Még számomra is nehéz mindezen emlékekkel létezni, ő pedig lányként talán még nehezebben élte volna meg édestestvére ámokfutását. Hiába nem volt mellettünk, sokáig az ő emléke miatt voltam képtelen Emmettel végezni. Soha nem tudtam volna nem arra gondolni, mit szólna mindehhez Philippa... Hogyan nézne rám, ha saját véremet oltanám. Sajnálkozik, de így megnyugodva, elfogadva a történteket már azt érzem, nincsen miért. Persze ez nem azt jelenti, hogy fivéremmel nem fogok leszámolni, ha a kezeim közé kerül. Iránta sem érzek gyűlöletet, de mély fájdalommal tölt el a tudat, hogy elvégeztette volna saját húgunkkal a piszkos munkát. Hogyan nevezhetném ezután is fivéremnek? Sokszor próbáltam segíteni rajta, jobb útra téríteni, de ő már nem az az ember, akivel felnőttem. Talán egyikünk sem ugyan az, de Emmett esetében másról van szó. Nem kellene tovább feszítenem a húrt, de muszáj rákérdeznem. Muszáj tudnom válaszokat az elmémet gyötrő kérdésekre. - Miért ennyi idő után akadtál rám?- Nézek szemeibe, talán kérdésemre felém fordul. Nem akarnék neki fájdalmat okozni, de ha tiszta lappal akarunk kezdeni, őszintének kell lennünk egymáshoz. Bennem is van annyi makacsság, hogy a tudás után menjek, mely gyógyír lehet szívemnek, de mindenképpen megnyugvást hozhat. Lehet nem vagyok kész rá én sem, hogy szavait halljam, hogy konkrét magyarázatot kapjak, de elkerülhetetlennek látszik, ezért sem húznám vele tovább az időt. - Nem kell sajnálkoznod.- Kezdek bele halkan, szavaim folytatást sejtetnek és egy mély levegővétel után képes is vagyok rá, hogy ismét megszólaljak. - Egy valamiben változtam Philippa. Nem látom már feketén és fehéren a világot. Atyánk így nevelt minket, tanításai tűzként égnek bennem, csillapíthatatlanul, de látásmódom még is változott valamelyest. Igyekszem elfogadóbb lenni a környezetemmel, mint régen. Annak idején semmilyen indokot nem fogadtam volna el, most viszont... Sokat éltem, rengeteg mindent láttam és tudom, hibázni emberi dolog. Nem vagyunk tökéletesek, bármennyire is annak akartam hinni magam.- Persze mindezen változást talán a két legfontosabb nő indította el bennem. Együtt kell tudnom érezni Layla-val és a húgomat is meg kell tudnom érteni. Az ok erre pedig egyszerű: Fontosak számomra. Soha senkit nem akartam az istenverte életemben közel engedni magamhoz, őket viszont ha akarnám sem tudnám kizárni. Kellenek az életembe, akár egy éhes napon egy falat kenyérre szüksége van az embernek. Éltetnek és emlékeztetnek a régi önmagamra, még mielőtt bezárkóztam volna és megvontam volna a világtól valómat. Eddig csak Philippa közelében lehettem őszintén önmagam és hogy is haragudhatnék rá... Elég volt a gyűlöletből, így is túl sokban volt részem. El kell tudnom engedni a múltat, a rosszat. A jelenben szeretnék érni.
It's hard for me to say: I'm jealous of the way you're happy without me
A mögöttünk elterülő város zaját végleg kizárom tudatomból, nosztalgikus, mégis boldog pillanatot élvezve hajtom fejem vállára, és szorítom meg kezét, mintha ezzel is jelezni akarnám, nem megyek sehová sem. És mindennél jobban szeretném ezt a percet agyamba vésni és kellemes emlékként megőrizni, hogy emlékeztethessem magam, a testvérem még mindig él, lélegzik és ha én is és ő is úgy akarjuk, megtarthatjuk és fenntarthatjuk ezt az állapotot. Igaz, én nem éreztem szükségét védelmezésének, valahol legbelül mégis sejtettem, hogy sosem fog árnyékomból eltűnni, hacsak én nem határozok úgy, hogy elmegyek vagy egyszerűen elrejtem jelenlétem előle. Ellenben velem, aki tartja magát, arcáról enyémre siklik egy könnycsepp és ez elég okod ad nekem is, hogy sajátjaim is hagyjam előtörni. Közelségének hála hirtelen megnyugvás tölt el, szavait pedig eszemben sincs megkérdőjelezni. A keserűség, hogy én mégis annyit változtam, hogy félek, ha megismerne igazán, megtudná minden elkövetett hibám, már nem nézne rám úgy, vagy nem tudna úgy nézni rám, mint a húgára, csak, mint egy szörnyetegre. Így ezen szavaira nem reagálok, csak hagyom, hogy egyik könnycseppem a másikat kövesse és lehunyva szemem megnyugvásban úszva töltse el pár percet mellette. Furcsa pár szónak, percnek mekkora hatása lehet egy életre, s mennyi mindent megváltoztathatnak egy ember életében. Jelenleg azt hiszem a tetteim után, levegőben elvesző sajnálom indított el egy lavinát, vagy inkább egy gleccsert, ami lassan éri el végcélját, de addig töretlenül és fékezhetetlenül halad előre. Elhúzódik tőlem, és én is így teszek, arcomról letörölve a sós, keserű örömmel átitatott könnyeim, és kifújok egy adag levegőt. Sűrűn pislogva szipogok még párat, és elmosolyodva emelem vissza tekintetem a horizontra. Mivel is kezdhetném... Talán ha a halálom utáni időről mesélnék...de azok fájdalmas emlékek. Ha az elmúlt időszakról mesélnék... azok viszont megérthetetlenek a múltam nélkül. Percekig hallgatok, a horizontot közelítő Nap korongját nézve. Végül vállat vonok, megrázva fejem, hagyom, hogy arcom részben elfedje a szélnek hála hajam. De jobbnak látom, ha szemébe nézek. Talán onnan gyűjthetek erőt ahhoz, hogy megszólaljak, hogy el tudjam kezdeni. -Anno, mikor meghaltam, száz évig bolyogtam a két világ között. Nem emlékszem az érzésre, csak arra, hogy abban a barlangban ébredek fel, ahol...-nyelek nagyot lesütve szemem, küszködésem arcomra kiül, gyengeségem nem tudom és nem is akarom elrejteni előle.-Nem emlékeztem rá, hogy ki vagyok, hogy mi történt velem. Eltelt több, mint egy évszázad, de a városba érve valaki megismert. Anyánk egyik tanítványa lehetett. Érthetetlen módon megbíztam benne, mert valami azt súgta, hogy így kell tennem.-folytatom történetem, ismét szemébe nézve, de érzem, hogy ajkam megremeg és hangom egyre halkabb lesz, ahogy egyre több emlék kerít magába abból az időből. Tudom, hogy nem mondhatok el mindent egyszerre. De szükségem volt rá, hogy elmondjam neki. Neki, aki mindig mellettem volt.-Majd egy évszázadomba telt, hogy rájöjjek ki vagyok és miért tértem vissza. Akkor viszont vámpírrá váltam és mindent egészen más színben kezdtem látni.-ismerem el, de nem fejtem ki ezt jobban, inkább ugrok az időben, egy apró fejrázás közben, ahogy zavarodottan összevonom szemöldököm, tekintetem még mindig az ölemben lévő kezeimre siklik, ujjaim gyötörve harcolok magammal, hogy kitartsak, erősnek mutatkozzam, legalább annyira, hogy hangom hallható maradjon.-Megtaláltam Emmettet, majd elmondta, mi történt én pedig...-vonok vállat, mert nem tudom befejezni a mondatot. Mert fogalmam sincs, hogy mit gondoltam akkor. Csak azt tudom, hogy azóta mit gondolok.-Sajnálom, ami történt.-ismétlem magam, akár hetekkel ezelőtt, akár az elmúlt percekben. Egyszerűen képtelen voltam összefüggően elmondani az elmúlt évszázadok eseményeit, s tudtam, hogy arcomról lerí, hogy van, amit szándékosan nem is akarok elmondani, s reméltem, hogy nem veszi észre rajtam.
Szemeiben könny vegyül, ám nem csordul ki belőle, mintha nem csak ugyan olyan reakciói lennének, mint amilyenek nekem, de ugyan azt is érezné legbelül. Miért kellett ilyen hosszú időn át magányos farkasként járnom a világot, csak, hogy megélhessem végre ezt a pillanatot? Mindegy, hogyan alakul a kapcsolatom ezután Philippával, tudom, nem leszek egyedül a világban. Talán földanyánk így ad számomra egy új esélyt, így tehetem jóvá, hogy annyi évvel ezelőtt hagytam elveszni. Tudom, sok választásom és lehetőségem nem akadt azon az éjszakán, mikor meghalt, de most már újabb céllal bővülhet az életem. Megvédhetem mindkét nőt, kik kedvesek szívemnek. Bár húgom sokkal több erő birtokában van, mint Layla, de az ő lépteit is ugyan úgy fogom vigyázni. Már ha a városban marad. Ha el is megy, mert útja másfelé hívja és követi ösztöneit, valamiért reménykedem benne, nem mostanában fog ezt megtörténni. Túl sok idő telt el, túl sok mesélni valónk van mindkettőnknek ahhoz, hogy gyorsan elváljunk egymástól. Kezemért nyúl, megszorít, fejét vállamra hajtja, nekem pedig lecsordul arcomon egy könnycsepp, épp arcán landolva, de én ezt nem veszem észre. Atyánk férfinak nevelt, a sírás sosem volt az én asztalom, mert minden fájdalmat inkább dühként kezeltem, hogy a könnyek soha ne is jöhessenek szóba. De most, hogy visszakaptam őt, hogy tudom, él és virul, még ha sok kérdéssel és kétséggel is jár mindez, felkavar annyira, hogy hagyjam magam pár percig teljesen elgyengülni. Talán gyengének tart majd emiatt, de most ez sem érdekel. Kell nekem is pár perc hat évszázad után, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett érzelmeket. Szemem továbbra is könnybe lábad és talán ha percenként egy lefolyik arcomon. Csak ezt a pár percet adja meg nekem földanyánk, utána soha többet egyetlen könnycsepp. Ezt megígérhetem. - Közel sem változtam annyit, mint gondolod.- Szólalok meg halkan, kezemmel átkarolom vállán át és kicsit magamhoz is húzom. Közelsége többet jelent, mint szerintem el tudná képzelni. A nap közben épp előttünk, a vízen visszatükröződve kezd lemenni, narancssárgássá festve a kékséget. A tenger illata, a színek játéka, a húgom érintése boldogsággal töltenek el. Olyan érzés ez, melyet utoljára Bergen-ben éreztem, annak virágzásakor. Akkor mindenki boldog volt. Nem tudom, kész-e rá, hogy elmesélje életének történetét, de muszáj megkérdeznem. Szeretném tudni, mi történt vele, hogyan lehet életben és miért nem keresett annyi ideig. Haragom, mi pár hete azon az éjjelen megmutatkozott, már lecsillapodott, talán el is tűnt. Nem hibáztatom döntéseiért és érzéseiért, mert hiszem annyira okosnak és talpraesettnek, hogy mindenre megvolt az oka. Ha a benne is kialakult gátak lennének a magyarázat, akkor pedig meg is tudom érteni. Mindig nehezemre esett mások bőrébe beleképzelve magam megérteni érzéseiket, de köztünk talán a közös vér az a kapocs, hogy nem kezelem őt annyira büszkén, fafejű módjára, mint bárki mást. Hisz ismerem, együtt nőttünk fel és hiába megannyi év, a vér nem válik vízzé. - Mi történt veled? Merre jártál?- Kérdem tőle, ahogy kiegyenesedek és valahol őt is arra késztetem, hogy szemembe nézzen, ahogy én is ráemelem tekintetem. Ha nem áll készen erre a beszélgetésre, nem firtatom a kérdést tovább, de szívem mélyén remélem, hogy legalább egy kicsit beenged saját múltjába, mi már nem közös számunkra. Azokba az időkbe, mikor nem voltam mellette és egyedül boldogult a nagyvilágban.
It's hard for me to say: I'm jealous of the way you're happy without me
Korunkban, s a jelenben az elvek, melyek a családokat összekötik egészen mások. Már nincs ami visszatartsa egyiket a másiktól, hogy szembe forduljanak egymással. Már nem kérdés, hogy ki ölhet meg kit, a hierarchia egészen más, mint akkor volt. És tetteim pontosan azt mutatják, hogy az időt, ami folytonosan előre halad, nem állíthatjuk meg, s szabadon hozhatja magával a folytonos változást is. S ennek csapdájába esve én is képes lettem volna elvenni életét, pusztán azért, mert hagytam, hogy egy befolyásoljon egy másik ellen. Holott én sosem voltam ilyen. Mindig figyeltem mindenkire, mérlegeltem, és a saját belátásom szerint döntöttem. A tündérmesékben mégsem hittem soha, ahol mindenki jó volt, így sokszor döntéseim egyszerűen leszűkítettek mindent -mai szóval élve- feketére és fehérre. Hiába igyekeztem az összekötő szálakat szemlélni, munkámnak köszönhetően immár a parázs is kialudt, ami kereste volna ezeket. Mégis, ahogy bátyám leül mellém, s fejemben visszhangoznak szavai, rájövök, hogy valahol mélyen legbelül bizonyos emberek iránt még mindig képes vagyok így közeledni, ha erőfeszítésekkel is. Idő kell, hogy megbocsássak, hogy ő megbocsássa, mire készültem, és bár a feketeség még mindig szívem fonja be, próbálom elnyomni, hogy pár percig, óráig a bátyám ismét testvérem, ne ellenségem legyen. Hiszen sose volt az. Mindig kiállt értem, mellettem, ha kellett. Mesélni akartam neki az évszázadról, melybe visszatértem, a hazánkról, amivé vált, mégsem tettem. Fájdalmas emlékeim meg akartam vele osztani, mindent el akartam neki mesélni, de jobbnak láttam, ha mindezt egyenlőre magamban tartom még egy darabig. Korainak éreztem. A horizontot, a hajókat figyelem, egyszerre hallgatom, amit mond, s reagálok rá, s harcolok, hogy rá nézzek. Hiszen érzem, hogy tekintetem komor, és fájdalommal teli, s egyenlőre harcolok, hogy szemében ne tűnjek épp ilyennek. Mégsem bírom sokáig, rá emelem tekintetem, megengedve neki, hogy lássa rajtam mindent, amit eddig elzártam előre. Gyűlöletem leplezte fájdalmas keserűségem, a fakó tekintetet, amire talán rá se ismert volna, ha nem tudta volna, aki szembe ül vele még mindig a húga. Gyengéd érintése arcomon akár a tavaszi szél, szemem félig lehunyva, megengedek magamnak egy halovány mosolyt. A melegség, ami elönt rég elfeledettnek hittem, most mégis olyan, mintha mindig is mellettem lett volna. Tekintete enyémet fürkészi, és állom azt, látom övén, hogy enyémhez hasonlóan szomorú, most mégis békés és mintha azt a szeretetet látnám benne, amit oly rég tudtam, hogy érez irántam. -Sok minden történt....-suttogom halkan, testtartásom nem változik, közelsége nem zavar, épp ellenkezőleg, az emlékek csapdájába ejt ismét. A hely, az idő, mi ketten, annyi mindent hoz elő a múltból, hogy szinte zavarba ejt, s tekintetemben érzem, hogy akaratom ellenére összegyűlik egy apró könnycseppre való, amivel küzdök, hogy ne engedjem útjára. S ez épp úgy csillog, mint övében sajátja. A hosszú percnek hála egyszerűen elfeledek mindent, amit eddig éreztem gyűlöletet, és minden erőmre szükségem van, hogy ne is akarjak ezen dolgokra emlékezni. Szükségem volt erre, szükségem volt a bátyámra, a tőle kapott szeretetre, az elvesztegetett idő feledésére, a rövid idő emlékére, amit egymás mellett lehettünk. Évszázadok teltek el, szeretetem iránta mégsem változott, csupán mélyen elrejtettem magamban azt. -Engem pedig az, hogy te is.-hagyom, hogy ismét halvány mosoly suhanjon át arcomon, és mikor elveszi kezét arcomról, látom rajta, hogy feladja a harcot ő is, melyet vívott, hogy erősnek mutatkozzon előttem.-Megváltoztunk, eltelt több évszázad, de te akkor is a testvérem vagy. Bármennyire kívántam a halálod, képtelen lennék elvenni tőled életed. Úgy, hogy az érzések, emlékek birtokában vagyok, nem menne.-vallom be, kezem övére siklik, megszorítom azt, és hajtom vállára fejem. Annyi mindent akartam még neki elmondani, annyi mindent akartam elmesélni neki... de vártam. Fogalmam sincs mire, e vártam. Talán egy jelre tőle, földanyánktól, hogy megtehetem ezt a lépést felé, hogy nyithatok. Mesélni akartam neki a városunkról, az érzéseimről, mikor megtudtam mi történt velük, az időről, mikor fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok. Azokról a dolgokról, akiknek egyetlen személynek meséltem, őt is megöltem...
Kezdőlap
|| 
