Amióta az öcsém kikapcsolt és köddé vált, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hol lehet. Hol tombolhatja ki magából az elcseszett érzéseit. Vagyis ez ironikus, hisz jelenleg semmiféle érzés nem volt benne. Azon voltam, hogy előkerítsem, de semmi támpontom sem volt. Konkrétan csak jártam a környező városokat az autómmal és kutatgattam, de semmi. Egyszerűen semmit nem találtam. Vagy nagyon jól végezte a dolgát és eltüntetett minden létező nyomot maga után, vagy egyszerűen rossz helyen keresgéltem. Idegesített. Leparkoltam, majd kiszálltam az autóból. Az ajtót finoman becsaptam, lezártam, majd a kulcsot zsebre vágva elindultam. Ha mást nem is tudok tenni, beülök valahova meginni valamit. Hátha hallok valami rejtélyes állattámadásról, vagy ilyesmi. Ezt döntöttem el, miközben az egyik kihaltabb utcán lépkedtem. Aztán meghallottam egy csajt, miközben zaklatott hangnemben telefonált. Felpillantottam, majd végigmértem. Sérülést nem láttam rajta, így azt kihúzhattam a listámról, hogy valaki esetleg megtámadta. Mivel tovább hallgatóztam, megtudtam, hogy dobta a pasija. Nos, ez nem tartozott rám, így nem is foglalkoztam vele tovább. - A fenébe is, Stef, hol a francban tépkeded most a fejeket? – Mérgelődtem, immár hangosan, majd belöktem az egyik szórakozóhely ajtaját és beléptem rajta. Szinte kongott az ürességtől, csak egy-két ember volt bent, pedig már késő este volt. A pulthoz sétáltam. - Egy bourbont kérek, kösz. – A pultos csajszi ám nézett és végigmért, de egy szót sem szólt. Elment, elővett egy üveggel és töltött nekem, majd elém rakta. Ekkor szólalt csak meg. - Köszönni nem szokás? – Kérdezte, mire vállat vontam egy mosollyal és a kezembe vettem a poharat. - Bocs. Elég ideges vagyok és ilyenkor elfelejtek ilyen apró, jelentéktelen dolgokat, mint például a köszönés. – Magyaráztam vigyorogva, de a csaj nem éppen értékelte. Ott is hagyott, de nem zavart. Kortyoltam a bourbonból, majd körbenéztem. A pultnál, azaz nem messze tőlem ült egy lány. Egy ideig a szemem sarkából figyeltem, majd egy sóhajjal fogtam a poharamat és egyszerűen átültem mellé. - Szép este, mi? – Kezdtem el a beszélgetést a legostobább módon. – Damon vagyok. – Mutatkoztam be és a kezemet is nyújtottam, hogy udvariasnak tűnjek és ő legalább ne szóljon meg úgy, mint a pultos néni. - Nem történtek furcsaságok errefelé mostanában? – Érdeklődtem, hátha beszélgetőpartnerre lelek és talán az öcsémről is megtudok ezt-azt. Mondjuk belegondolva, miért pont New Orleansba jött volna? Klausék „birtokára”. Talán még kikapcsolt állapotban is volt annyi esze Stefnek, hogy nem merészkedik ellenséges területre. Bezzeg én… eljöttem ide.
Az elkeseredettség lassan felzabálja az agyam. Mármint korábban eszembe nem jutott volna a szabadnapomon egy szórakozóhelyen múlatni az időt alkoholt vedelve. Ráadásul mondhatni kihalt ez a hely, ami még engem is meglep...vagyis meglepne, ha érdekelne. Itt van előttem a harmadik pohár rumos kólám - amit inkább úgy kéne nevezni, rumban tocsogó kóla -. Egyáltalán nem érzem, hogy ütne, márpedig nekem erre van szükségem. Valami baromi erős italra, ami elfeledteti velem a kudarcomat. Hónapok óta itt vagyok New Orleansban, találkoztam is Klausszal, de nem tudtam meg semmit. Lehet, ideje lenne elengedni az egészet. Csak az a baj, hogy ez korántsem egyszerű. Azért költöztem ide, hogy kicsit utánajárjak annak, miért vonz megmagyarázhatatlanul az a híres, vagy sokkal inkább hírhedt hibrid. De nem tudtam meg semmit, ez pedig kezd az idegeimre menni. Korábban sokkal kevesebbet ittam, szóval nincs is rám túl jó hatással ez az egész. Jól tudom, hogy tovább kéne végre lépnem, és egyszerűen csak élni az életem, de nehezebb meglépni az elengedést, mint fejben megfogalmazni, hogy ez a helyes lépés. Egy pillanatra tudatosul bennem, hogy eggyel több a vendégek száma, ami most kb. öt embert jelenthet velem és a pultossal együtt, a szemem sarkából oldalra is sandítok az újonnan érkezettre, beismerem, hogy jól néz ki, és ennyi, már fordulok is a poharam felé. Igyekszem kizárni a külvilágot, mert most az a fő, hogy eldöntsem, mit akarok pontosan. El kell engednem a Klausszal kapcsolatos tervemet, annyi szent. Ebből kifolyólag logikus lenne visszaköltöznöm Houstonba, de hozzám nőtt New Orleans, bármennyire is nehéz beismernem. Pedig csak kiruccanni terveztem ide, de egész jól berendezkedtem az itteni rendőrségnél is, és...valahogy nem akaródzik hazamennem. Jesszus, mekkora bunkó ez a fickó itt mellettem. Most komolyan átül mellém? Mindjárt eldobom az agyam. - Szia, Damon. Damon, ugye? Bocs, ehhez több piára van szükségem. És valami erősebbre. Még egy ilyet kérek, csak most kóla nélkül. - Utóbbit a pultos csajnak lököm oda, közben meg tudatosul bennem, hogy én sem vagyok sokkal kedvesebb, mint ez az idegen. Jó, tök mindegy. Most pont nem érzem elég jól magam ahhoz, hogy a formális viselkedésnek megfeleljek. Különben is...nem tudom eldönteni, hogy ez a szép szemű pasas valóban csak flörtölgetni akar velem, vagy kiszedni belőlem némi infót a flörtölős stílusát bevetve. Meg kell hagyni, ügyesen csinálja. Miután megkapom a rumot tisztán, gyorsan lehúzom, és a kezemmel intek, hogy még kettőt kérek. Aztán ismét Damon felé fordulok. - Én Denise vagyok. Furcsaságok? Mint például egy totál kihalt szórakozóhely a turizmus fellegvárában, ráadásul péntek este? Mert ha engem kérdezel, ez baromi furcsa. Amúgy miért kérdezed? Valamiféle kutató vagy, vagy mi? - Igazából pont nem izgat, de...nem is tudom, valami azt súgja, most már nem lesz dögunalmas az estém. És egyre inkább érzem úgy, hogy jó okkal van itt. Én pedig kíváncsi természet vagyok, tehát mindenképp utánajárok a dolognak. Nem véletlenül lettem nyomozó, ugyebár. Meg tényleg úgy gondolom, ez segíthet picit lerázni magamról a Klaus témát.
Nagy meglepetésemre az ismeretlen szöszi nem nyújtotta a kezét, sőt, még csak a nevét sem közölte. És még én vagyok a bunkó? - Mihez kell több pia, édes? Nincs már benned épp elég? – A szemeimet forgattam. Kezdtem úgy érezni, a lehető legrosszabb embert választottam ki abból a hatalmas tömegből, ami ezen a helyen volt. Körbepillantottam, hátha kiszúrok valami értelmesebb lényt, de nem volt senki. Egy sóhajjal visszanéztem a szőkére, aki végre bemutatkozott. Denise. Megjegyeztem. Nem is hallottam még ilyen nevet, de határozottan tetszett. Ellenben a csaj egyelőre nem volt szimpatikus. A poharam oldalát kocogtattam meg kínomban. - Az öcsémet keresem, de ez hosszú és bonyolult történet. A lényeg, hogy kissé… kifordult önmagából… vagy valami olyasmi. – Vigyorodtam el, ráhagyva, hogy mit lát a szavak mögé. – És nem, nem vagyok kutató, még csak nyomozó és rendőr sem. Egyszerűen a kezembe akartam venni az irányítást, előkeríteni az öcsémet és hazavinni, de úgy tűnik, hiába. – Morrantam, inkább saját magamra voltam dühös, nem Denisere. Az a bolond kisöcsém ki tudja hol tépkedi a fejeket kikapcsolt érzelmekkel. Legurítottam a poharamban levő bourbont, majd intettem a pincér néninek, hogy hozzon még. - Dupla adagot, kösz. – Szükségem volt rá. Denise felé fordultam és egy szusszanással végigmértem. - Szóval, tényleg semmi szokatlan nincs errefelé? Halálesetek, vagy eltűnt személyek, állat támadások… - Már az sem érdekelt, ha azt hiszi, én vagy az öcsém valami sorozat gyilkosok vagyunk. Muszáj volt ilyen nyíltan rákérdeznem, máskülönben a sötétben tapogatóztam volna, annak meg nem láttam túl sok értelmét. Mihamarabb Stefan nyomára bukkanok, annál jobb. Kissé türelmetlenül vizslattam a lány arcát, aztán megérkezett a dupla adag whiskey, így az egyiket rögtön meg is fogtam és ittam belőle. Igyekeztem kicsit befogni a számat és hagyni, hogy ő beszéljen, már ha egyáltalán akart. Reméltem, hogy felkeltettem az érdeklődését az előbbi monológommal, na meg abban is bíztam, hogy nem hívja ki két pillanat alatt a rendőröket. Nem mintha félelmet keltett volna bennem ez a lehetőség, inkább csak kellemetlen plusz munkát igényelt volna a dolog, amihez nem volt sok kedvem.
A megjegyzését igyekszem elejteni a fülem mellett, bár azért egy gyors grimaszt megengedek magamnak. Szerintem lassan kiegyezhetünk abban, hogy mindketten irtó bunkók vagyunk, és akkor még finoman fogalmaztam. Alapvetően tényleg nem ilyen vagyok, kicsit még magamat is meglepem ezzel a viselkedéssel, amit most produkálok, de azt hiszem, nyugodtan felírhatom az elkeseredettség számlájára. Egyébként igaza lehet, hiszen néha sikeresen beszédültem már az elmúlt 3-4 percben. Lehet, abba kéne hagynom az ivást, főleg mivel holnap dolgoznom kell. Mondjuk ha innen nézem, szerintem eljutottam arra a pontra, hogy így is, úgy is másnaposan vánszorgok be az őrsre, szóval akár ihatok is tovább. Biztos nem ez a Damon fazon és a kedves kommentjei fognak megakadályozni ebben. Aha, tehát az öccsét keresi. A családdal csak a baj van. Gondolom ezt úgy, hogy nincs is testvérem, ergo dunsztom sincs, milyen ha a testvéred "kifordul önmagából". Mindenesetre nem hangzik túl jól. - Várj, hadd találgassak, abban jó vagyok. Sőt jobban belegondolva csak a találgatáshoz értek. - Azt hiszem, ezt inkább a csalódottságom mondatta velem, amiért semmire sem jutottam Klausszal, és csak az elméletgyártás maradt meg nekem. - Az öcséd minden bizonnyal igazi kis angyal volt, aztán valaki belevitte a rosszba, összetűzésbe keveredett a törvénnyel, aztán köddé vált inkább, te meg próbálod felkutatni és elsimítani az ügyét. Mit csinált? Csak nem megölt valakit? - Ahhoz képest, hogy zsaru vagyok, úgy kérdezem mindezt, mintha az időjárásról csevegnénk. A következő megszólalásán jót mosolygok. - Hű, te hamar átmész durcásba, mondták már neked? Amúgy vicces, hogy a nyomozót említed, ugyanis...ne áruld el senkinek, de én az vagyok. - Ezt a fülébe súgom, aztán vigyorral az arcomon szépen lehajtom az újabb kört, most már színtiszta rumot. Azt hiszem, ennél többet már valóban jobb, ha nem piálok, különben nem találok haza. Damon nagyon ragaszkodik a kérdezősködéshez, és életem eddigi legfurcsább kérdését tette fel nekem az imént. Az állattámadásokra felkapom a fejem. Mi van, ha...nem, biztos csak az alkohol hatására a paranoiám elhatalmasodott felettem. Márpedig nem kezdhetek el furcsán viselkedni, az szemet szúrna. - New Orleans tele van turistákkal, és legjobb tudomásom szerint még egyikük sem panaszkodott, hogy megtámadta volna egy mókus vagy ilyesmi. Én már csak tudom, elvégre szolgálok és védek. De ha gondolod, örömmel utánanézek, járt-e errefelé a testvéred. - Ezt most komolyan felajánlottam vagy már a piától kidőltem és álmodom az egészet? Nagyon úgy fest, hogy tényleg elhagyták a számat ezek a szavak. Mindegy, az alkoholnak tudható be az egész. Akkor miért nem szívom vissza? Talán annyira unalmas mostanában az életem, hogy egy jó kis nyomozással akarom feldobni?
Érdeklődve vontam össze a szemöldököm, mikor azt mondta, hogy ő majd kitalálja, mi a helyzet. A szavaira viszont elmosolyodtam és szusszantam egy aprót, majd kortyoltam az italomból. - Alapvetően ez fordítva van. Én vagyok a bulis, problémás testvér, ő pedig az, aki visszaránt a szakadék széléről, ha hülyeséget csinálnék. – Javítottam ki a lányt. A kérdésére elgondolkodva meredtem a poharamra. – Nagyon remélem, hogy nem. Morogtam halkan, szinte a pohárnak, majd egy sóhajjal a lányra néztem. Durcásba? Csak aggódom az öcsém miatt és ez máris olyan rossz? - Nagyszerű, ha nyomozó vagy, akkor akár segíteni is tudsz. – Ezt kissé követelőzőn mondtam. Reméltem, hogy segít és nem csak a szája nagy, miszerint ő nyomozó, hanem tenni is tud az ügy érdekében. Láttam, hogy az állattámadás szó hallatán azért megjelenik a feje fölött egy képzeletbeli kérdőjel. Úgy véltem, hogy itt is, csak úgy, mint Mystic Fallsban, ha történik valami bizarr, megmagyarázhatatlan dolog, azt állattámadásként tussolják el. Picit közelebb hajoltam hozzá, mintegy azt sugallva, hogy nagyon is figyelek minden szavára, amit mond. - Nem éppen mókusra gondoltam… - Morogtam. Beugrott Stefan diétája is, meg egy-két régi szópárbajunk. Például az, amikor megkérdeztem tőle, nem fél-e, hogy az erdei állatok összefognak egyszer ellene? Mert hát, nyilván kommunikálnak egymással azok a szerencsétlenek, nem? Sóhajtottam, egy gyenge fejrázással elhessegetve a gondolatokat, emlékképeket. Nem volt itt az ideje, hogy nosztalgiázzak, főleg nem ilyen ostoba dolgokon. Bár őszintén, szívesebben szópárbajoztam volna a drága öcsikémmel, ha végre otthon lett volna, nem pedig … ki tudja, merre. Határozottan mérges voltam rá, amiért eltűnt. - Hát, azt hiszem, hogy egy magadfajta nyomozó mégsem tud nekem segíteni. Ha nem volt semmi érdekes az elmúlt időszakban, akkor nagy valószínűséggel nem itt kell keresnem az öcsémet. Ami valahol azt jelenti, hogy volt annyi esze és nem jött ellenséges területre… – Azzal megittam a maradékot a poharamból és felálltam. Készültem menni, de a lábam végül nem mozdult.
||music:runnin|| 308 szó || note: béna lett, nagyon ▲▼
Vérfarkas
Tartózkodási hely :
☆ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
☆ nyomozó
A poszt írója ♛Denise Oberlin
Elküldésének ideje ♛Vas. Júl. 23, 2017 11:20 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
•• Damon && Denise ••
Az előttem sorakozó üres poharakra meredek. Már ennyit ittam volna? Közben némán hallgatom a mondandóját. Van valami nagyon különös ebben a fickóban. Meg mernék esküdni rá, hogy nem halandó...a beszélgetésünk is ezt támasztja alá. Reméli, hogy a testvére nem ölt meg senkit? Mintha nem poénnak szánta volna ezt a választ. Nagyon béna vagyok a természetfeletti beazonosításában. Mármint érzem, ha valaki nem ember - józan állapotban hamarabb is észreveszem -, de a faj felismerése nem az erősségem. - Bár nem ismerem a testvéred, de rád nézek, és pont el tudlak képzelni részegen fetrengve egy árokban...vagy valakinek az ágyában. - Már épp intenék a csaposnak egy újabb körért, de időben észbe kapok, hogy nem tenne jót nekem még több alkohol, és valószínűleg az agysejtjeim is erőteljes tiltakozásba kezdenének. Úristen, mennyire fogom holnap utálni magam, amiért ennyire durván leittam magam. Mondjuk ennyi pia után csodálom, hogy képes vagyok még értelmes mondatokban beszélni. Jelenleg jobb, ha nem gondolok a holnapra, hiszen már érzem azt a kínzó fejfájást, amivel a műszakomat kénytelen leszek lenyomni. Ez a fickó egyre furcsább. Annyira árad belőle a természetfeletti, mintha legalábbis villogna, jelezve, hogy "helló, itt vagyok, és rohadtul nem ember vagyok". A szavait hallgatva hirtelen belém hasít egy érzés. Amikor feláll, hirtelen megragadom a karját. - Ellenséges területre? Mik vagytok ti? - Bukik ki belőlem a kérdés, bár azt hiszem, már magamtól is rájöttem. New Orleans hemzseg a vámpíroktól, illetve még bőven akadnak hozzám hasonlók. A sajátjaimat viszont gyorsan megérzem, így marad a...vámpír? Ez tűnik a leglogikusabbnak. - Figyelj, szerintem szarul indítottunk, és ezt részemről tudjuk be annak, hogy az alkohol rossz tanácsadó. Bár tényleg nem tudom, járt-e errefelé a testvéred, vagy hogy mit követett el pontosan, amiért ennyire pórázt szeretnél tenni rá, de vannak kapcsolataim, és lehet, tudok segíteni. - Miért erősködöm? Hagyhatnám nyugodtan kisétálni. De nem is tudom...valami azt súgja, kölcsönösen segíthetünk egymásnak. Legalábbis az esélyt meg kell adni. Ki tudja, lehet, hogy mégsem kell totál letennem a Klaushoz köthető terveimről? Mármint ha Damon valóban vámpír, és ellenséges területként emlegeti New Orleanst, lehet, hogy ismeri a hibridet.
A szavaira akaratlanul is megejtettem egy félmosolyt. Nos, igen. Én voltam a „bulis” tesó, míg Stefan a józan ész és az, aki kerüli a bajt. Bár, a baj néha megtalálta őt, de nem volt kedvem jelenleg felidézni azt a sok dolgot, ami történt vele úgy, hogy ő nem is akarta. Elég egyetlen név, hogy ökölbe szoruljon a kezem. Klaus. Ő sok gondnak volt a forrása, főleg Stefannal kapcsolatban. Épp ezért aggódtam amiatt, hogy talán itt, New Orleansban táborozott le és itt tépkedi a fejeket. De a lány szavaiból úgy tűnt, a kisöcsém nem fordult meg errefelé. Bizonyára az újságok tele lennének a rejtélyes állat támadásos hírekkel vagy egy sorozatgyilkos leírásával, aki szépen, precízen elválasztja az emberi testeket a fejüktől. Sóhajtottam egy aprót. - Az utóbbi már nem aktuális. – Válaszoltam végül csak ennyit, hisz régen azért nem vetettem meg a csajokat. Sőt. Elég sok lány ágyában megfordultam, kiélveztem minden percet, amit lehetett. Na meg, ők is élvezték, mert ki ne élvezné velem? De annak az időnek vége, hisz lehorgonyoztam Elena mellett, aki a legeslegfontosabb a számomra. Megragadta a karom, így elpillantottam felé, némileg kérdőn, némileg pedig gyanakodva. Már azon kattogtam, hogy valahogy rájött: vámpír vagyok, mikor feltette a kérdéseit. Szóval, még nem jött rá, de az lejött neki, hogy nem vagyok ember. Elmosolyodtam, kissé gúnyosan. - Egy mesehős, nyilván. Jöttem, hogy megmentsem az öcsémet önmagától. Erre valók a hősök, nem? – Ironizáltam, aztán a pultra támaszkodtam az egyik kezemmel. – Mit hiszel, mégis mi vagyok? – Kérdeztem rá, miközben a mosolyom szép lassan eltűnt az arcomról. Készen álltam rá, hogy megöljem, ha kiderül, nem csak nyomozó, de vadász is egyben. Nem örültem volna túlzottan, ha újból vérnek kell a kezemhez tapadnia, de ha nem lett volna más út, megtettem volna. Amiről Elena nem tud, az nem fáj, nem igaz? A lány szavaira a szemeimet forgattam. Ha eddig nem tudott segíteni, majd pont ezután fog? Még több embert nem akartam belekeverni ebbe az ügybe, így a végére megráztam a fejem. - Nem lenne jó, ha még többen belekeverednének ebbe. – Sóhajtottam, majd odahajoltam és megfogtam az állát, kissé durván. Közelebb hajoltam, hogy mélyen a szemébe nézhessek. - Most pedig elfelejted ezt a beszélgetést. Sosem beszéltél Damon Salvatoreval és nem is láttad soha. Az öccséről sem tudsz semmit. Csak leittad magad egy nehéz nap után, aztán hajnalban hazamentél. – Így volt a legjobb. Megigéztem. Amúgy sem szabadott volna védtelen, ártatlan civil embereket bevonnom most a keresésbe, nem lett volna jó vége. Elléptem a lánytól és újfent készültem indulni, de ezúttal a lábaim mozdultak is, hogy megcélozhassam a kijáratot. Az ajtóból néztem vissza, ha eljutottam odáig és visszanéztem a lányra, mielőtt a kilincsért nyúltam volna és lenyomtam.
Nahát, így ránézésre tipikus agglegény kinézete van, de a jelek szerint sikeresen megállapodott. Gratulálok neki! Én már most biztos vagyok benne, hogy nem leszek ilyen szerencsés. Erre most szívesen innék, ha lenne előttem alkohol. De már megbeszéltem magammal, hogy mára felhagyok az agysejtjeim rombolásával. Az ironikus hangszínétől megint a falra mászom, és ezer örömmel csapkodnám meg. Igen, sajnos félrészeg állapotban híján vagyok az illemnek, bár azért egész jól tudom türtőztetni magam. Már épp eldöntöttem, hogy azért a beszólásaimtól nem kímélem, amikor nekem szegezte a kérdést, immár komoly hangon. Csak bámulok rá némán, és most már biztos vagyok benne, hogy vérszívó. Kezem ökölbe szorul, de hamar elengedem a fajunk közti ellenszenvet. Látszik, hogy nem bajt keverni jött, hanem ahogy már közölte, a testvéréről van szó. Az apró mosoly visszatér az arcomra. - Nem tudom...talán te vagy a Mikulás álruhában? - Eszemben sincs az arcába közölni, hogy tudom, vámpír. Bár ha rá is jött, hogy képben vagyok, láthatja, hogy nem viselkedem ellenségesen. Eltekintve attól, hogy szarkasztikus humorral itatom át a mondataim többségét. Ahogy a szemembe néz, már tudom, hogy mi fog következni. A megigézős maszlag, amitől a falra mászom. Már jó ideje egy vámpír a legjobb barátnőm, szóval áldom őt, hogy elmagyarázta a verbéna számomra jótékony hatásait. Amikor elkezd a kijárat felé ballagni, várok pár másodpercet, mielőtt utánalépek és megfogom a karját. - Tudod, ez azért szomorú. Tényleg az volt a tervem, amit megpróbáltál beadni nekem az imént, de jött valaki, és nem mutogatok senkire, aki megzavart a tervemben. Baromira boldog lennék, ha sosem láttalak volna, de valahogy mégis pont betévedtél ide és megszólítottál. A nyomozói vénám pedig amúgy sem hagyna nyugodni. Szóval hadd segítsek. Nem harapok, ígérem. Ma biztos nem. - Az utolsó mondatomat halkan bököm oda, miközben az ég felé mutogatok, burkoltan jelezve, hogy nincs telihold. Végül is azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, hogy kiterítjük a kártyáinkat. Bár kicsit félhetnék jobban is, hogy az utamba került egy vámpír, de valami azt súgja, nincs vérfarkas-gyilkolós kedvében, legalábbis míg meg nem találja az öccsét. - Azt tudod, hol látták utoljára? Egy vámpír nyomait nem könnyű elfedni, ha nem segíti őt senki. Gondolom, nincs társa. - Magasról teszek rá, ha Damon nem kér a segítségemből. Érdekes az ügy, és most már azt is tudom, hogy Salvatore a családnevük. Mindig is vonzott, hogy mások dolgába üssem az orrom, nem most fogok meghátrálni. Végre kicsit felpörögnek az unalmas napjaim.
A Mikulás említésére megejtettem egy vigyort, amolyan: „hogyne, eltaláltad”ként. Nem is reagáltam rá többet, valóban készültem eltűnni és felszívódni, hogy tovább kutathassak az öcsém után, de… ez a csaj utánam jött. Először értetlenül meredtem rá, meg a kezére, amivel fogott, aztán hamar leesett. Nem sikerült őt megigéznem. Most… vagy vámpír vagy verbénát szed. Valószínűleg az utóbbi helyzet állt fenn és ezzel nem számoltam. Megfogtam a kezét és elkezdtem lefejteni magamról. Már odakint voltunk, közvetlenül az épület előtt. Nem bíztam benne, egy kicsit sem, ugyan akkor elgondolkodásra késztetett a viselkedése, a hozzám való állása. - Nos, sajnálom, hogy megzavartalak a problémáimmal. – Reagáltam először ennyit, de aztán azt mondta, segíteni akar. Sőt, könyörgött azért, hogy segíthessen. Ez viszont annyira már nem tetszett, gyanússá tette a hölgyeményt. Manapság semmi, de semmi sincs ingyen és épp ezért kezdtem azon törni a fejem, végül mit fog majd a segítségéért cserébe kérni. Aztán az ég felé mutogatott, így leesett, hogy mi is ő. Vérfarkas. Pazar. Még jó, hogy nincs telihold, a végén még megharapna és mehetnék Klaushoz könyörögni a gyógyírért… nem mintha mentem volna. Önszántamból biztosan nem: előbb halnék meg, minthogy térden csúszva könyörögjek annak a hibridnek. - Először is: tisztázzunk valamit. Semmit nem tudok a segítségedért cserébe nyújtani, szóval lehet jobb, ha most rögtön lelépsz. Nem tűnsz olyannak, aki pusztán kedvtelésből segít másoknak, főleg manapság… semmi sincs ingyen és ezzel tisztában vagyok. – Magyaráztam okoskodva, de azért a kérdéseire is reagáltam. - A helyzet az, hogy nem. Kikapcsolta az érzéseit és eltűnt, felszívódott, semmit nem tudok róla. Próbáltam követni a lehetséges nyomokat, a rejtélyes állattámadásokat, de valahogy… nem vezetett el egyik nyom sem a megoldáshoz. – Kicsit ingerülten meséltem a dolgokat, aztán odébb lépkedtem, hogy mások be tudjanak menni az épületbe. A falnak dőltem egy nagyobb sóhajjal. – Tudod, az öcsém… kissé elveszti a fejét ilyenkor. – Magyaráztam tovább, miközben Denisere néztem. – Aztán amikor visszakapcsol… az a mérhetetlen bűntudat, ami rázuhan… nem könnyű kirángatni belőle. – A fejemet csóváltam, majd ellöktem magam a faltól és odaléptem hozzá. – Viszont… mivel a városban semmi rejtélyes dolog nem történt, nyilván nem itt kell keresnem őt. Azaz, innentől nem esik a hatáskörödbe, nem igaz? – Érdeklődtem, miközben megejtettem egy gúnyos félmosolyt. Aggódtam az öcsémért, de nem kellett, hogy mindenkit belevonjak a keresésbe.
Bár játssza az érzelmi kőszobrot, de a szemei mást súgnak. Látszik, hogy aggódik az öccséért. Különben miért bajlódna ennyit a felkutatásával? Amúgy pedig azt hiszem, a testvére megtalálása minden élőlény érdeke, mert ahogy kivettem ebből a pár perces csevegésből, nem épp a vámpírok mintapéldányáról van szó. Látom, bizalmatlan. Persze ez teljesen érthető. Ha jobban belegondolok, eléggé túlbuzgó tudok lenni. De hát mit tegyek, ha végre úgy érzem, kitörhetek az unalmas hétköznapokból? - Zsaru vagyok, az a dolgom, hogy nyomozzak és segítsek, ahol tudok. Ráadásul mindezért rendesen meg sem fizetnek. Szerinted ha várnék viszonzást, még mindig ez lenne a munkám? Ugyan. Szóval ne aggódj, nem kérek semmit azért, hogy utánanézek az esetleges nyomoknak. Sőt ami azt illeti, inkább magamért teszem, hogy ne fulladjak bele az unalomba. - Veszek egy mély levegőt, amit aztán szemet forgatva fújok ki, ezzel is nyomatékosítva, mennyire unatkoztam mostanában. Meglep, hogy a kis monológja után végül mégis felel a kérdésemre, de ezt úgy veszem, hogy talán kicsit sikerült megenyhítenem, vagy szimplán csak kétségbeesett, amit egész jól rejteget. Némán hallgatom a szavait. - Értem már. Szóval alapvetően nem egy vérszomjas vámpír. Ezt jó tudni. Az alapján, amit most mondtál, azt szűröm le, hogy nem ez az első eset. Legutóbb mi vezetett a nyomára? Mennyi idő alatt sikerült visszakapcsoltatni? - Hű, micsoda vámpírszakértő vagyok. Bár Damon elég bunkónak tűnik, de a gúnyos megjegyzéseit elengedem a fülem mellett. Meg ha visszaidézem, én sem voltam valami kedves vele. Most viszont egyre inkább felkelti az érdeklődésem ez az ügy, és félreteszem a büszkeségem. Nem akarok olyasmit beszólni, amivel vérig sértem, aztán lelép, én meg visszazuhanok az unalom mezejére. - Vannak kapcsolataim más városokban, körbe tudok érdeklődni. Nem kell megbíznod bennem, egyértelmű, hogy nem is az erősséged, de...nem adom fel. Az nem vall rám. - Bár ez az esetek 99 százalékában igaz rám, de mindig megkérdezem magamtól, hogy akkor Klausszal miért nem vettem még fel a kapcsolatot? Ennyire nem félhetek tőle. Mert bizony az sem vallana rám.
Stefan, ha kikapcsolja az emberségét, képtelen megálljt parancsolni magának. Olyankor egy két lábon járó időzített bombává válik és tulajdonképpen idő kérdése, hogy robbanjon és valóban előtörjön belőle a gyilkos. A Ripper. Még mindig emlékszem azokra az időkre, amikor Stefan az emberségét kikapcsolva állt Klaus oldalára, hogy törlesszen. Rengeteg hullát hagyott maga mögött Floridától egészen Virginiáig. De most… ezúttal nem engedhettem, hogy annyi áldozata legyen. Nem, mert talán másodjára már ő sem viselte volna el azt a bűntudatot, ami rázuhan. Irritáltan sóhajtottam egy nagyobbat, még egy grimaszt is vágtam a hölgyemény szavaira. - Tudod, sosem kedveltem az olyan negédeskedő embereket, mint amilyen te vagy. – Magam sem tudom, mit akartam ezzel elérni. Talán azt, hogy ne akarjon belefolyni. Tudtam, hogy nem segíthet, hisz nem történt a városban semmi gyanús, szóval Stefan nem járt itt. Így hát miért kellett volna még jobban belerángatnom a dologba? Nem láttam értelmét. De azt láttam, hogy nem tervez kihátrálni a történetből, így egy sóhaj után vállat vontam. - Legutóbb mi vezetett a nyomára? Egyszerű. – Elvigyorodtam. – A hulla hegyek, amiket maga mögött hagyott… - Gúnyosan csengett a hangom, ugyan akkor roppant ideges is voltam. Hol a fenébe lehet az idióta kisöcsém? Ennyire ritkán tűnt el és nagyon, nagyon is aggasztott. - A visszakapcsolása pedig… helyzettől függ. Attól, hogy ki és hogyan próbálja meg. Na meg attól, hogy mennyire van mélyen. – Magyaráztam már kevesebb gúnnyal, de még mindig éllel a hangomban. A további szavaira azért eltűnt az a grimasz az arcomról. Tényleg nem értettem, miért akar ennyire segíteni, de azt hiszem, annyit megengedhettem neki, hogy körbeérdeklődjön. Bólintottam neki. - Nos, ha ezt megteszed… akkor fölöttébb hálás leszek. – Újabb mosoly, ami csupán néhány pillanatig pihent az arcomon. Közben elindultam az utcán, de vártam, hogy ő is felzárkózzon mellém. A kocsim felé indultam, mellesleg. - Nyilván nem bízok benned. – Tettem hozzá. – Tehát, ha átversz… akkor megkeserülöd. – Közöltem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Na meg, azt sem szeretném, ha az öcsém mondjuk börtönben végezné vagy halottan. Úgy puhatolózz a rendőr haverjaidnál, hogy ne fogjanak túlzott gyanút. – Magyaráztam neki, miközben ránéztem.
Amikor negédeskedőnek nevez, összehúzott szemekkel bőszen bólogatni kezdek, ezáltal kicsit élcelődve vele, na meg így a legegyszerűbb kibújni a gyors beszólás alól, ami már épp a nyelvemen lenne. Nahát, legalább már eljutottunk addig, hogy viszonylag egyenes választ ad. Ez már haladás. Azért a hullahegyeket hallva összeszorul a gyomrom. Nem hangzik túl jól. Damon sem épp az a kölyökkutya típus, és le merem fogadni, hogy a bűntudat sem sűrűn szerepel a szótárában, ha valakinek feltépi az artériáját, de az eddig elhangzottak alapján az öccse ilyenkor egy tébolyult, veszett módon őrjöngő sorozatgyilkosnak felel meg. Szóval igazság szerint így ismeretlenül is úgy érzem, mindannyiunk érdeke, hogy mielőbb visszakapcsolja az emberségét. - Értem. Nos, akkor...tényleg elkél a segítség, hogy még idő előtt a nyomára bukkanj. És nincs szükségem a háládra, már mondtam...ez a munkám. Na meg...tudod, a farkasos tényezőt figyelembe véve amúgy is fontos számomra, hogy minél kevesebb hidegvérrel gyilkoló vámpír legyen a világban. Az öcséd pedig alapvetően nem jelent veszélyt a szavaid alapján, szóval nagyon is örülnék, ha mielőbb ráakadnánk, hogy segíthess neki, mint egy hős bátyus. - A mondat végére kicsit előbukott az ironizáló énem, még a mosoly is kiült az arcomra. Nem olyan vészes ez a vérszívó, ha a mogorva, szarkasztikus álca mögé lát az ember. Ja, mintha alig 20 perc alatt máris Damon Salvatore szakértővé léptem volna elő. Nem vagyok én pszichológus, a lélek rejtelmeihez sosem konyítottam túl jól, részben ezért is lettem zsaru. Ez az, amihez értek, a kézzelfogható dolgokhoz, bűnözők lecsukásához vagy lelövéséhez - ahogy a szituáció hozza - nem holmi lélekbúvárkodáshoz. De az egyértelmű, hogy Damon nem olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatja magát. Különben a testvérét sem keresné ennyire bőszen. - Te tényleg ennyire idiótának nézel? Nem kell aggódnod, fenyegetned pedig végképp nem. Az IQ-szintem jóval magasabb, mint azt te a jelek szerint leszűrted, és hidd el, nem fogom elcseszni. Sőt tudod mit? Mivel nem ez az első eset, hogy kikapcsolt, így ha sikerül megtalálni és elérni, hogy ne legyen tovább érzelemmentes, inkább azon filózz, hogyan éred el, hogy legközelebb...nos, ne legyen legközelebb. Küldd el terápiára vagy valami. - Nem mintha az én dolgom lenne, de ez valahogy kikívánkozott belőlem. Még ha így kimondva már röhejesnek is érzem az egészet. Mindegy, szerintem Damonnel már túl vagyunk az udvariaskodási fázison, és bár nem ismerem őket, a történtekről sem tudok semmit, de úgy gondolom, részben az ő felelőssége is, ami történt. Vagy legalábbis ő mélyen legbelül tuti így érzi, különben nem eredt volna az öccse nyomába. - Jól van, nagyokos. Hogy legyen? Velem jössz az őrsre vagy majd az éj leple alatt összefutunk valahol, ahova én megjegyzem, nem mennék felkészületlenül, vagy a technológia fejlődésének köszönhetően tartsuk telefonon a kapcsolatot? Rengeteg opció van, és inkább hagyom, hogy te válassz...nehogy még a végén elszúrjak valamit. - Jegyzem meg direkt ironikusan.
A szavaira gúnyos mosoly húzódott újfent az ajkaimra. Talán nincs tisztában azzal, hogy a vérfarkas harapás tulajdonképpen halálos ránk, vámpírokra nézve? Mintha annyira aggódna Stefanért, azért, hogy leállítsuk. Tulajdonképpen ebben a városban, ahol a vérfarkasok egy része is tanyázik, vagy legalábbis a környéken… a lehető legrosszabb helyszín lenne az öcsém számára. - Mondd csak, te friss vérfarkas vagy, kislány? – Vontam fel a szemöldököm, ahogy végigmértem a nőt, de folytattam is. – A vérfarkas harapás méreg a vámpírokra nézve, ha nem lennél tisztában vele. Ha ebben a városban van és egy farkas rátalál, az öcsém valószínűleg halott. – Tettem hozzá egy sóhajjal, majd félrenéztem. – Minden vagyok, csak nem hős. – Morrantam halkan a szavaira, miközben az autóm felé haladtam. Az egyetlen dolog az életemben, ami nem változott az elmúlt évtizedekben és ami, aki mindig mellettem volt. Komolyan, hűségesebb társ volt ebben a zűrzavaros életben, mint bármi más. A határozottabb, avagy kioktatóbb hangnemére összevontam a szemöldököm. Így vizslattam, mígnem végighallgattam a hosszabb monológját. Iróniával a hangomban nevettem fel röviden, mielőtt válaszoltam volna. - Az nem olyan egyszerű, kérlek. Nem tudsz semmit rólunk, vámpírokról, azon túl, hogy képesek vagyunk bárki fejét, szívét letépni és mások vérét szívni… sőt, szárazra szívni valakit és ott hagyni. Apróságokat tudsz, látsz minket, de az, hogy megérts minket, ahhoz vámpírnak kell lenned. Ami a te esetedben lehetetlen, szóval kérlek ne akarj kioktatni. – Morogtam. – Nem olyan egyszerű megtartanunk az emberségünket, Denise. Az érzelmeink felfokozva működnek. Szinte ezerszeresen éljük meg a fájdalmat, a bűntudatot, a csalódást… a boldogságot is, igen. De nem ezen van a hangsúly. Ha egy vámpír nem bírja a terhet, amit rázúdít az Univerzum, akkor egyszerűen kikapcsol. És ebben senki, és semmi nem tudja megállítani. – Magyaráztam tovább, majd egy nagyobb sóhaj után az autónál álltam meg. A szavakra megfeszült az állkapcson és végiggondoltam a helyzetet. A szemem sarkából pillantottam a nőre, hosszan fürkészve őt, mielőtt előszedtem volna a telefonom. - A telefon tökéletes lesz. Mondd a számod és beírlak. – Ha elmondta, akkor bepötyögtem, elmentettem „Zsaru” néven, majd megcsörgettem a lányt. – Bármi van, nyugodtan hívj. – Nyomtam ki. – Bár, az sms is elég, ha semmi érdemlegeset nem találtál. – Vontam vállat alig láthatóan, majd a telefont a zsebembe süllyesztettem. Ezután a slusszkulcsot szedtem elő és nyitottam ki az autót. - Nos, talán még látjuk egymást. – Biccentettem a hölgy felé, majd ha nem állított meg, akkor beszálltam a Cameroba, hogy tovább indulhassak. Bár tudtam, hogy tulajdonképp kevés esélyem van Stefan megtalálására, egy kicsit mégis reménykedtem. Ő sem adná fel az én keresésem, nem igaz?
Kezdőlap
||
❖ 
