Alaskának igaza volt, bár hajtott a kutatás felé a vérem. Nem voltunk biztonságban, mindenki érezte, hogy valami készül. Mindenki, de senki sem tett ellene vagy érte. Az évszakok egyre múltak, semmi sem változott. Az örökös mozgolódás sem nyújtott teljes biztonságot senkinek. Bár a táborban lévő boszorkányok többsége tett róla, hogy ne legyünk mindenki számára elérhetőek, ha egy boszorkány ismerte a módját, könnyedén lerombolhatta a felállított álcánk. A mozgás nem volt könnyű, mikor egyre több volt az öreg vagy a túl fiatal. És most én még egyet magunk mellé akarok állítani.
Az erdőben sétálgatok, mint mindig. Lábaim alatt nem roppannak meg a faágak, figyelek minden lépésemre. Ismerem ezeket az erdőket, ezt a vidéket, mint a tenyerem. Megtorpanok, hisz lábam anélkül vezet utamon, hogy valóban lenne célom. Már napok óta ugyan ott kötök ki. Az erdő mélyén lapuló kis faluban, amit a leginkább el kellett volna kerülnöm. A lányt figyelem egy fa mögül, ahogy az apja zsarnoki kezei lesújtanak. A bennem mozgolódó harag heves, de fejemnek tisztának kell lennie. Nem most látom így először. De eddig megfigyeltem. Szükségem volt rá, hogy lássam, mennyi gonoszság sötétítette már el lelkét, hogy honnan kellene visszafordítanom. Emlékeztetett megannyi múltbéli eseményre, a saját életemre épp úgy, mint a körülöttem lévők bármelyikére. Ahogy apja eltávolodik, nyomába szegődöm. Mikor már kellő távolságban vagyunk a falujától, és az erdei tó közelebb van hozzánk, halk, macskákhoz hasonló lépéseim mögé vezetnek és gyöngéden, de határozottan tapasztom kezem szájára.
-Kérlek ne sikíts. Nem akarok rosszat, épp ellenkezőleg.-valószínűleg minden erre járó bandita ezzel próbálkozik. A kezem lassan emelem el szája elől, reménykedve, hogy nem sikítja el magát. Bár a rémült szempár nem változik sokat, a vöröslő írisz ugyan olyan vadul csillog felém, mint apja felé.-A neved Aingeal, igaz? Az enyém Calder és segíteni szeretnék.-nem láttam értelmét sokáig rejtegetni ittlétem fő célját. Nem volt olyan a helyzet, hogy sokat tudjak mesélni a segítség alatt értett dolgokról. Ha velem akar jönni, kevés győzködés is elég lesz. Ha nem, menthetetlen lelket fogtam ki, és el is engedném kérdés nélkül. Letolom fejemről a csuklyát, hogy a hűvös levegő érinthesse fejbőröm, s fejem tetején copfba fogott hajam meglibbenjen a szélben. Elgondolkodva méregetem vonásait, hogy a fiatal lány miféle titkokat rejthet. Érzem, hogy miféle erőt birtokol. Hogy bizonytalanul robog végig ereiben a mágia ereje. Ismertem az érzést. Legalábbis amennyire egy magam fajta ismerhette azt. Ő az erejét szabadon használhatta, én egyedül vajmi kevés védelmet tudtam nyújtani, már ami az adottságok használatát illette. Az övemre erősített kés azonban mindig hasznos volt.

Élénken élt bennem a gyerekkorom, a képek, apám és a kínzás, amit ő nevelő szándékkal használt csupán. A törzs szerencsére mellettem és nem ellenem volt. A sebek begyógyultak, népünk és családunk erősödött. A tervezettnél gyorsabban találtam meg a céljaim, bár Alaska és köztem mintha szakadék képződött volna. A szerelem egy dolog volt, de a bánat, ami először ért minket, a meg nem született gyermek elvesztése, mintha legyűrhetetlen akadályokat gördített volna elénk. Boldogan figyelt a többi gyerekre, tanította és segítette őket, de tudtam, ez nem lesz ugyan az, mintha a közös gyermekünk neveltük volna.
A kiszemelt lány mindennapjai ismerősek voltak. Figyeltem, jó néhányszor visszatértem. Láttam, hogy apja mit művel vele, és enni akartam ellene. Viszont kivártam. A sebek begyógyulhattak és mások szemet hunyhattak a történtek felett én nem tettem így. Nem hittem benne, hogy ezek a sebek gyógyíthatóak, ahogy abban sem, hogy egyedül képes lesz legyűrni apját vagy annak akaratát.
Ahogy az erdőbe téved, követem. Hangtalanul lépdelek, egészen a tóig követem, ahol végül megszólalok, lassan közeledek felé, nem akarom, hogy megijedjen. Tudom jól miféle mondák terjednek az emberek között, hogy minden erdő rejt idegeneket, kevésbé jó szándékokkal, ám én nem akartam ennek még látszatát sem kelteni.
-Abban, amiben gondolod.-biccentek az erdő felé.-Tudom mit művel veled apád. Tudom miért vagy itt. De az istenek nem segítenek. Nem tudnak megvédeni tőle.-célzok apjára és nekitámaszkodom az egyik fának, könnyedén keresztbe fonva mellkasom előtt karjaim.-Nem követtelek.-válaszolok kérdésére, bár ez ebben az értelemben nem igazán igaz. Követtem. Ha úgy tetszik egy-két nap, de szinte akkor egészen attól, hogy felkelt, addig, hogy a párnájára tette a fejét.-Vagyis igen. Követtelek. Az én apám ugyan így nevelt. Azt gondolta, ettől jobb életem lesz. Igaza volt. Megtanultam, hogy amit el akarok érni, el tudom érni. Hogy erős vagyok. És te is az lehetsz. Már most az vagy, csak még nem tudod hogyan.-mosolyodom el, vagyis ajkam egy része magasabbra emelkedik a másiknál és a vállamra hulló csukja mellé, mely eddig arcom takarta, kezemről is kicsit feljebb emelem a köpeny ujját, ezzel felfedve azon sebeket, amik még hegesen, de mutatták múltam fájdalmait és emlékeztettek rá, hogy honnan is jutottam el idáig.-Ha hagyod, hogy segítsek, még azelőtt biztonságos helyre vihetlek, hogy bárkinek feltűnne, nem vagy odahaza. A feleségem, Alaska segítene neked mindenben.-tudom, hogy ez üres ígéret, amit bárkitől hallhatna, de remélem tudok rá hatni annyira, hogy ne rohanjon vissza, és ne szenvedjen el több sérülést. Nem érdemelte ezt. Több volt ennél és többet is érdemelt. Ha csak még egy lélek, akit megmenthetek...

A múló percek óráknak tűnnek, ahogy a kislányt követem. Az árnyak közé húzódok, üldözőként követem a zsákmányt. Meg akarom menteni a jelenétől, magam sem értem miért. Az ártatlan szempár kíváncsian csillogó, de fájdalomtól épp úgy átitatott, mint az élet szeretetétől. Nem nőhet így fel, nem hagyhatom. De elszakíthatom csak így a megszokottól? Van hozzá jogom? Érzem az erejét, a boszorkányok adta adományt, amiről ő még aligha tudhat, ami még csak néha lesz rajta úrrá, pusztításra és építésre éppen úgy megadatott neki, mint bárki másnak. De ha pusztít... a lelkiismerete örök életében üldözni fogja, hisz az apja ellen fogja használni. Ismerem ezt az érzést, talán épp ezért is rémít meg, hogy egy ilyen pici lány ekkora teher alatt cseperedjen fel. Alaskára gondolok és a jövőre... sosem lehet sajátunk...
-Naiv, pici lány.-rázom meg fejem, mikor már előtte állok. Nem meggyőzni akarom, nem az apja ellen hangolni, inkább óvni a jövőtől, ami számára még ismeretlen, de számomra ismerős kövekkel is ki lehet rakva.-Az istenek adományt adtak neked, ezt hiheted. De nem tőlük kaptad azt,
ami benned él.-rázom meg fejem, közelebb sétálva hozzá. Ahogy rám néz, elmerülök az átható tekintetben, s ahogy magyarázni próbál, elmosolyodom. Hogy ne érteném mire gondol... de egyenlőre nem kell mindenről tudnia. Megrázom hát fejem, mosolyogva nézek a földre, magam elé és próbálom elnyomni a mosolyom létezését arcomon. Még a végén azt hiszi, hogy rajta mulatok.
-Nem egészen. És mégis. Ez egy hosszú tanulás lenne. Amit ha elkezdesz, egész életedben folytatnod kell.-eszem ágában sem volt hiú reményeket ültetni bele arról, hogy könnyű, zökkenőmentes és biztonságos útja lenne addig, míg igazán erőssé nem válik. Persze nem is sejtem micsoda erő rejlik benne, a jövőt nem ismerem. De valami mégis vonzott hozzá. A csillogó, kíváncsi szemek ahogy sebektől tarkított kezemre siklanak, követve apró kezeit, össze kell, hogy szorítsak szám. Érzem a bőröm égető vasat, a húsom égett szagát, ami aztán álomba ringat. Kezeim anélkül szorulnak ökölbe, hogy tudomást vennék róluk. A múlt árnyai mindig üldözni fognak, ahogy őt is. De még lehet tenni ellene, hogy a kelleténél több ne szegődjön nyomába.
-Nem tehet ellene semmit. Ha akarod, ha kéred, soha többé nem árthatna neked. ÉS neki sem. De soha többé nem lehetsz a közelében sem.-immár az anyjára gondolok. A nehéz lépést az ő érdekében meg kell tennem, el kellene engednie az anyját is. A múltja ide láncolná, s bár még nem értheti mindazt, ami vele történik, idővel belátná, hogy igazam volt... remélem, hogy belátná.
Figyelem, ahogy a tó partjára sétál és leül, s kérdés, kényszer nélkül ülök le mellé, késem a földbe szúrva magam mellé. Kérdésén elmosolyodom, a tó nyugodt tükrére meredve.
-Egy gyönyörű nő. Erős, határozott, makacs. Mindennek ellenére képes a jót látni a dolgokban. Fogalmam sincs mi tartja mellettem. Druida, akárcsak én. De a szeszélyes is, mint az északi táj.-észre sem veszem, hangszínem mégis megváltozik.-Nem lehet közös gyermekünk, mégis olyan szeretettel neveli azokat, akik köztünk vannak, mintha a sajátjai lennének.-ezért némi irigységet táplálok felé. A határozottságomnak hála a feltétlen szeretet eddig csak hozzá húzott igazán, és osztozni sosem akartam rajta másokon. Mégis az utóbbi időben úgy éreztem, egyre távolabb kerülök tőle... mintha a kimondatlan szavak éket vertek volna közénk, s az éknek hála lassan szakadékká nőne egy apró repedés...

A kérdés hirtelen ér, és egészen meglep. Akaratlan és visszafoghatatlan mosolyra rándul a szám, ami ritka, de sikerül megnevettetnie. Megrázom fejem és veszek egy mély levegőt. Hogy is magyarázhatnám neki meg azt, ami vagyok, ha az igazság lenne az, aminek hála egyik csapdából a másikba lökném. Még túl fiatal. Erre újra és újra emlékeztetnem kell magam.
-Nem, nem vagyok Isten, egyik sem, akiket ismerhetsz. Csak Calder vagyok.-a csak Caldert a saját lelkiismeretem egyből nevetségesnek tartja, kevésbé lekicsinylőnek, inkább egy színtiszta hazugságnak, amin idővel ő is képes lesz átlátni, s ha akkor ez a mondat eszébe jut, kétlem, hogy hasonló kedvességgel és figyelemmel nézne rám. De ki tudja. Talán ő képes még bennem azt az embert látni, akinek mindenki más is hisz és nem fog a bőröm alá nézni.
Egyik kérdés a másik után következik, minek hála összevont szemöldökkel veszek mély levegőt, és próbálok megfelelő, kielégítő, mégis csak részben őszinte válaszokat adni neki. Tanulnia kell, rengeteg mindent, és második kérdése erre olyan választ ad, amire nem számítok. Képes lenne és akarna tanulni, ha így tesz fel kérdést. Ez tetszik.
-Nézd Angel, ez a természet ajándéka, nem az enyém. De meg tudom tanítani neked, hogy a sajátodnak érezd. Ha te is szeretnéd. De ez itt és most nem fog megtörténni. Azokra az emberekre...-hamar belebonyolódom az egyszerűnek ígért válaszba.-Azoknak az embereknek könnyen árthatsz is az ajándékoddal. És ezt se én, se te nem szeretnéd, igaz?-talán nem fordul meg a fejében, hogy az apja ellen használja az erejét. Ebben reménykedni tudtam csupán.
Figyelmem követi övét, és kérdésére adott válaszom pont annyira nyúlik hosszúra, hogy újabbat tegyen fel. Az érdeklődés, ahogy felém fordul, a kérdések mégis kellemesen érintenek. Egy elveszett, igazgyöngy, egy apró lélek, akit még a világ és a benne rejlő borzalmak nem gyötörtek meg annyira, hogy sötétségbe burkolja lelkét. Egyszerre kapom magam azon, hogy irigylem ezért és szánom. Mert tudom, hogy minden lélek, aki fehér galamb, idővel szürkévé változhat. Szeretném ezt elkerülni, ezt a sorsot nem neki szánni, de ehhez rá és az ő akaratára is szükségem van. A sajátom pedig napról napra egyre jobban párolog.
-Csodákra nem, de el kell ismernem, segít, amikor szükséged van rá.-sosem hittem a csodákban, a tündérmesékben, Alaska volt az egyetlen, aki mégis elérte, érezzem magam embernek, és valakinek, aki képes segíteni másokon. Csakhogy a lelkemben élő sötétség és a benne rejlő fény egyre kevésbé fért meg egymás mellett. Ezt nem beismerni vagy látni igazi vakság lett volna. Hazugság, amiben élni rosszabb, mint a keserű igazságban.-Úgy élünk, mint ti. A fák között, sátrak állnak. De hála a boszorkányoknak, akik hozzád hasonló erővel rendelkeznek, a sátrak tágasak, és biztosan állják az időjárás viszontagságait. Vannak feladatok, van, aki tanít, mások a közösségre vigyáznak. Felderítenek és segítenek ha kell. Az élet békés. De egyre kevesebben vagyunk és Alaska...-veszek mély levegőt, de hamar rájövök, hogy egy gyereknek aligha kellene elmesélnem, hogy számomra a családot ők jelentik és saját gyermeket sosem tarthatok kezemben. Nem hibáztatom Alaskát, de fogalmam sincs, akkor ki mást hibáztathatnék még magamon kívül. azt pedig megteszem újra és újra, mikor rá nézek. Nem szabadott volna hagynunk, hogy a sorsunk befolyásoljon minket. És a szívünk...-Bármikor elkísérlek hozzánk, nincs messze. De jobb szeretném, ha velünk is maradnál.-mutatok rá a lényegre. Nem akartam az apja akaratának kitenni. Jobb sorsot akartam neki adni, mint amit az Istenek megírtak számára. De csak elmondom a történetünk végét és hangjában hallom a szomorúságot. Hihetetlen, hogy egy ártatlan lélek ilyen gyorsan képes így reagálni. Bezzeg, aki egyre kevesebb mindent érez... Beletörődik a sorsba és napról napra él csupán, saját maga szellemeként.
-Szívesen venném. Tudod hol fogsz találni.-állok én is fel, fölé hajolva, csókot nyomok homlokára.-Sose felejts el a szívedre hallgatni, de ne felejtsd el az elme, a józan gondolatok fontosságát sem.-ezt még aligha értheti, de idővel pontosan tudni fogja, mire is értettem mindezt.

Calder & Aingeal

Nice to meet you my hero

Mióta találkoztunk záporoznak belőlem a kérdések és szemem csillogása egyetlen másodpercre sem hagy alább. Mindent tudni szeretnék, ami hozzá fűződik. Az eszem tudja, hogy félnem kellene tőle és minduntalan óvatosságra int, de a szívem bízik benne. Mintha világ életemben ismertem volna őt. Sosem éreztem ilyet azelőtt. Őszinte kérdésem hallatán végre mosolyra húzódik a szája, ami engem is jobb kedve derít. Kissé oldalra döntöm a kobakom, úgy nézek fel rá. Nagyon jól áll neki a mosoly, többet kellene mosolyognia. El is határozom magamban, rá veszem többet íveljen felfelé az ajka. Mély levegőt vesz mielőtt válaszolna. Kissé szomorkásan sóhajtok egyet és gondolataimba merülök.
- Csak Calder  - ismétlem utána, elmémben kattognak a fogaskerekek. Ha nem isten, akkor ki lehet? Más mint akikkel valaha találkoztam, belőle árad valami megfoghatatlan, amit képtelen vagyok szavakba önteni. Szemöldöke keresztbe szalad a homlokán, hogy középen össze érjen, ez eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy erősen gondolkodik. De nem tetszik ez, így olyan mint egy nagyon mérges bácsi. Néha apára tudom hasonlítani, mint mikor mérges. Apát sosem kérdeztem meg, hogy mi rosszat tettem, miért dühös rám olyan nagyon, de érzem, hogy nem is mondaná el soha. Titkok fedik ezt és most az előttem álló férfi is ugyanolyan képet vág. Ő is titkol előlem valamit, de valahogy nem tudok rá haragudni emiatt, míg apának a titoktartása mérhetetlen bánattal tölt el.
- Igen, szeretném - vágom rá gondolkodás nélkül, majd zavaromban lehajtom a fejem, majd megrázom - De, de én senkit sem akarok bántani - emelem fel a fejem kissé könnyes szemekkel. Sosem gondoltam arra, hogy ezt az erőt rosszra is tudnám használni, de jobban belegondolva bármi előfordulhat, hiszen képtelen vagyok irányítani. Félelemmel tölt el maga a gondolat is. Senki se érdemli meg...
A t partján ülve megnyugodtam, a víz közelsége mindig segít, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Bármit is mondjon Calder én hiszem, hogy az igaz szerelem csodákra képes és ahogy ő mondja segít, ha szükségünk van rá. Hiszen mindenkinek szüksége van egy társra, aki szereti, legalábbis így láttam anyától és apától. Bár ők nagyon sokat veszekednek. Hallgatom, ahogy a épéről beszél, közben elképzelem magam előtt az erdő közepén elhelyezkedő sátrakat, ahogy egymást segítve mindenki végzi a feladatát. Megint ugyanoda lyukadunk ki. Azt szeretné, ha vele mennék. Nem akarok itt hagyni a szüleimet, ők a családom. Viszont abban igaza van, hogy így árthatok a szeretteimnek, ha nincs aki tanítson. Egyetlen pici sóhaj hagyja el a számat, miközben az alsó ajkamat rágcsálom. Jajj, mégis mitévő legyek? Ahogy a levegő lehűl, dideregni kezdek és jobbnak látom, ha elindulok haza. A végén még azt hiszik, hogy eltévedtem vagy elraboltak. Ő is találkozni akar még velem, aminek hála boldog mosolyra húzódik a szám és szemeim még jobban csillognak. Egy apró puszit kapok a homlokomra, ami felér egy ígérettel.
- Nem fogom - ígérem meg neki, majd az erő felé szögdelek, de megállok egy pillanatra és vissza fordulok hozzá - Holnap találkozunk  - integetek neki vigyorogva. Fejemben hallom még az utolsó szavait, miközben ugrándozva megyek haza.