≫Születési idő, hely ≪ Közép-Európa, 10. század
≫Első átváltozás ≪ -
≫Család ≪ Mindig is nagy családra vágytam; az álmok néha csúful képen vágnak, ám esetemben valósággá váltak. Kaptam egy határozott, férfias férjet, aki mindent megtett a családja biztonságáért. A gyermekeimet egytől egyig szerettem, néha elgondolkodva rajta, hogy mégis hogyan lehetnek egy vérből, ha közben ennyire különböznek...
Az álmok azonban gyakorta torkollanak rémálomba. Megannyi születés és halál után sem tudtam túllépni azon, amit tettem. Amit ők tettek. A céljaim pedig nem kopnak. Ki kell iktatnom őket. Nem tapadhat több vér egy Mikaelson kezéhez sem. De egyelőre nem tudhatnak rólam... nem mindegyikük.
Mikor legutóbb próbáltam, hatalmas bukás áldozatává tettek. Régen, a történetünk kezdetén olyan fegyvert készítettem ellenük, amelyet nem győzhettek volna le. A saját apjukat. A vadászt, aki csak vámpírokból táplálkozik. Egyetlen feladatot kapott, ám ahogyan én, úgy ő is elbukott.
Feledésbe merültünk, pedig velünk kezdődött.
A mi tisztünk véget vetni neki...1018. október 31.Tombol odakinn a vihar. Mikael a törzs többi férfi tagjával a kora délutáni órákban indult vadászni. Nem tértek vissza. Az aggodalom a gyomromban pihen, nem hagy nyugovóra térni. Álmatlanul forgolódom a kényelmetlen fekhelyemen, közben hallgatva, ahogyan az apró, koppanó cseppek nedvesítik a kutyhó különböző pontjait - mindenen áthatol a szúrós eső.
Apró mocorgást hallok. Rögtön felkapom a fejem, és tekintetem találkozik egy álmos szempárral.
- Kol, vissza kell feküdnöd. Az apád bármely pillanatban hazatérhet. Ne gerjeszd haragra - súgom csendesen, hogy a többieket ne riasszam fel. Látom a fiam tekintetében a félelmet, amelyet a villámok fájó csattanása okoz benne. Remeg, mint a nyárfalevél, önkétlenül ülök fel, és húzom magamhoz egy ölelésre. Nem tudok ellenállni neki, képtelen vagyok tartani magam Mikael rideg szabályaihoz. Egyetlen öleléstől még nem lesz belőle gyenge fiúcska. Soha nem kényeztethettem őket, csakis azért, hogy ha felnőnek, az apjuk megfelelő eszközökkel férfit faraghasson belőlük.
Nem tudom elereszteni, nem engedem a karjaim közül.
- Csak ma este - teszem hozzá lágy hangon, magam mellé húzva. Percekig figyelem némán, ahogyan lehunyja a szemét. Apró mosoly rajzolódik ajkaim köré, mikor nyugszik a légzése, és szíve nyugodtabb ütemben ver tovább.
Ez ringat engem is álomba...
Napjainkban: Felmerülhet a kérdés, megérte-e ezer évet várnom. Mindent elveszítettem az évszázadok során. Nem egyszer az életemtől is megfosztottak. A tulajdon gyermekeim. Ők, akiket fáradhatatlanul gondoztam, mikor betegség támadta meg őket. Vagy mikor Mikael túl szigorú szabályokat hozott velük szemben. Tőlem kapták meg a gyengédséget, amely úgy tűnt, kihalt belőlük. Belőlem is.
Finn elbukott. Vele együtt én is. De új lehetőséget teremtettem magamnak; ezzel együtt egy másik gyermekemnek is. Ő volt az egyetlen reményem. Kol. Az ő visszahozatalához pedig kellett egy fiú, aki azt hitte, életre keltek neki bárkit, a testéért cserébe. Kol kellett. Mielőtt a testvérei megtudnák, hogy ismét élek. Még nem jött el az ideje a nagy leleplezésnek. Még nincs minden előkészítve. Mindennek tökéletesnek kell majd lennie.
Már nem lep meg az új idők furcsa hangulata. Megszoktam a zenét. Az új arcot, amelyet a bárgyú Cassie után választottam. Fiatal, nőies és vonzó. És mi több, boszorkány, kiemelkedő tudással. Hasznosíthatom majd a jövőben, ha üt az óra; mindenki Amelie-nek szólít. Szoknom kell. Már nem nehéz.
New Orleans felkavaró látványa tárul elém, ahogyan megállok a főutca egy sarkán. Beszívom az édes levegőt. A reggel illatát. Az új nap kellemes esszenciáját, hisz új reményeket hozott. Nekem már nem is maradt másom, csak ez a csalóka, halott remény.
Kezdőlap
(De csak mert Isten lássa lelkem, nem szeretnék veled összefutni New Orleans utcáin..