Drága Szüleim!
Kedves Szüleim!
Egyetlen Szüleim!
Szüleim!

Ezt a levelet most azért kapjátok, hogy elmondhassam mennyire rühellek elment a kedvem az egésztől. Mindentől. És tudjátok miért? Miattatok!
Elképzelem anyám arcát, ahogy ezt a levelet olvassa, én még meg sem írtam, de már tudom, hogy ezt sem fogják érteni, mindent hárítanak majd másra, valószínűleg Wisia-ra, mert részben az ő hibája is ez, elhagyott, de nem tudom miért. Rosszat nem tettem, lehet, hogy sokat ittam, és füveztem, de az én családom máshogy lehetetlen kibírni. Mindig mindenért mást okolnak, nem tűnik fel nekik, hogyha ők rontanak el valamit, és mondjuk nem én. Mindenért a mai fiatalok a hibásak, mert ha az ő idejükben lennénk, ezt nem engedhetnénk meg magunknak, nem lehetnénk ennyire szemtelenek, mert már jó rég szíjat hasítottak volna a hátunkból. Mindig ezt mondják, de ma se tiltja senki sem, hogy ezt tegyék, megtehetnék, csak tudják, hogy annak hatalmas visszhangja lenne,  kisváros a miénk, mindenki ismeri a másikat, tudja ki és mit mikor tesz, szinte ismerek még a három utcával messzebb lakó néni esti rutinjait is.
Igen anyám, ne add az ártatlant, és ne kezd el azonnal másra hárítani a dolgot. Ez a ti saratok, miattatok kezdtem olyan életbe, ami mellett nem tarthattam meg azt a nőt, aki szerettem, vagyis miattatok van ez az egész. Lehet nem akarattal csináltátok, tudom, hogy nem, nem szándékosan tettétek tönkre az életemet, és szoktattatok rá az alkohol és minden másra. Tudom, de ezzel mégis ezt értétek el. Igen, jól gondoljátok, ez egy búcsúlevél, számotokra. Most arról kellene mesélnem mennyire jó volt veletek mindig, mennyire szeretlek titeket, de nem, ez nem fog bekövetkezni.
Elgondolkozom, hogy ezek után mit írjak. Talán mégsem kellene haraggal írnom az utolsó levelemet, talán nem kellett volna meginnom azt a fél üveg vodkát, amit az ágy alatt találtam. Túl sok a talán, és én ezt utálom. Nem mindig utálom a bizonytalanságot, sőt, olykor szeretem, hogy nem vagyok beavatva mindenbe, mert amiről nem tudok, az nem is fáj nekem. Mindig ezt mondták, most mégis utálom a  tudatlanságot amiben vergődök. Annyi talán van már az életemben, amennyivel nem bírok el. Wisia elment, elhagyott, és nem értem miért, nem hagyott hátra semmit, a szülei sem mondanak semmit, csak azt, hogy miattam ment el, elkergettem tőlük a lányukat, és remélik boldog leszek. Ezt persze szarkasztikusan közölték. Sohasem tettem semmit ellenük, csak nem voltam az a mintagyerek, akit a lányuk mellé szerettek volna. Ha pedig emiatt ment el, akkor nem tudok tenni ellene.
Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, se veled anya, se veled apa, de egy ideig próbálkoztam, hátha megoldható, hogy ne haraggal váljunk el, hogy ne legyen olyan rossz a helyzet. De sosem volt nektek semmi sem jó. Tegnap, emlékeztek, hogy próbáltam beszélgetni veletek, érdeklődtem, és meséltem?! Mi volt a válaszotok? Evés közben ne beszélgessünk. Vagyis ti nem akartatok velem beszélgetni, mert egymással kezdtetek, és engem kiszorítottatok. Az volt az utolsó próbálkozásom, hogy normális emberi kapcsolatot létesítsek bárkivel is. TI voltatok az utolsó reményeim, de elbasztátok. Mondjuk valószínűleg megsiratni nem fogtok.
Ők engem megsiratni... Utoljára akkor láttam anyámat sírni, amikor a kedvenc arany karkötője eltűnt, és azt hitte, hogy elhagyta, vagy ellopták, aztán kiderült, hogy csak a fürdőben hagyta. Nem szeretnek ezek senkit egymáson kívül, azt sem tudom elhinni, hogy anyám nem akart elvetetni, mikor megtudta, hogy terhes. Pedig lehet kellett volna, én megértettem volna.
A kutyát, ha lehet ne öljétek meg, amint én elmentem, szeretném, ha eljuttatnátok Wisiahoz, egy kis információval. Neki is hagytam levelet, ha érdekli a közös helyünkön van. Nektek nem kell tudni hol van az, csak ezt tegyétek meg nekem. Még egy utolsó kérésem lenne. Amikor elföldeltek, a gyűrűt, amit neki szántam, rakjátok be a zakóm zsebébe, mert biztos megint nagyon adni fogtok a külsőségekre, és a legjobb zakómban temettek el. Ennyit tegyetek meg értem, ha eddig úgysem érdekeltelek titeket.
Meg akartam kérni a kezét, senki sem tudta, csak ő, elmondtam neki, de annyira be voltam tépve, hogy valószínűleg nem hitte el. Pedig annyit emlegette, hogy azt szeretné, ha az Eiffel-torony tetején kérném meg a kezét. Én meg is szerveztem, csak miatta, de hát nem jutottunk el oda, én mégis szeretnék ezzel az utolsó emlékkel elmenni. Az pedig, hogy pontos helyet nem mondtam a szüleimnek nem baj. Nem kell nekik mindenről tudniuk, Wisia pedig tudni fogja miről beszélek. Sokszor mentünk el a szüleinktől, az erdőbe szöktünk, ott is egy kis faházba, ami csak a miénk volt. Valószínűleg az utolsó lakója már nem él, de mi befoglaltuk, otthonossá tettük, vittünk matracot, ágyneműt, és magunkat. Más nem kellett, ez pont elég volt a számunkra. Nem volt szükségünk áramra sem, begyújtottunk a kandallóba, a kéményen kiment a füst, és csak mi voltunk. Soha senki sem ment oda, így tényleg a mi helyünk volt, a levelet ezért vittem oda. A szüleim nem olvashatják el, senki sem, az csak neki szól.
Remélem boldog, és teljes életet fogtok élni nélkülem. Sose kívánnék nektek rosszat, hiszen nektek köszönhetem, hogy élek, - de azért éghetnétek a Pokolban - de jót sem fogok mondani, azon kívül, hogy éljetek boldogan kettesben.

Norman

Ezzel én a levelet meg is fogom, és egy hűtőmágnessel a hűtőre aggasztom. Nem gondoltam meg magam, nem is fogom, így egy üveg whiskeyt felkapok az asztalról, még korábban tettem oda, és azzal indulok útnak. Nem megyek messze, van egy víztorony a város szélén, elég magas, én pedig azt tervezem, hogy leugrom onnan. Nem most találtam ki, hogy ezt fogom tenni, már egy ideje érlelődik bennem, csak nem tettem meg, visszafogtam magam, de már vége. Nem akarok próbálkozni, soha többé.
A városon úgy sétálok át, mint egy zombi, köszönnek, én visszaköszönök, de semmi élet nincs abban, amit teszek, az üveg pia a kabátomban el van rejtve, így senki sem láthatja, és elő sem veszem, amíg el nem érek a víztorony lépcsőjéhez. Ott ki kell vennem, de csakis addig, amíg felmászok, fent pedig kinyitom. Nem fogy el az egész, hiába iszom, csak döntöm magamba, amíg figyelem a lenyugvó nap narancssárgás fényét. Mindig Wisia-val néztem ilyen állapotban a naplementét, de a napfelkeltét is, mert általában nem sokat aludtunk, mindig volt jobb elfoglaltságunk. Most is lenne, ha vele lennék, de csak bámulok lefelé a mélységbe. Ahogy eltűnik a nap, a sötétség ellepi alattam a talajt, nem látom, pedig nem is olyan magas, a csillagok gyér fénye mégsem elegendő ahhoz, hogy bevilágítsa nekem ezt a helyet. Nem is kell, nem kell látnom, hogy mi történik, még akkor sem, amikor előredőlök, és hagyom, hogy a testem zuhanjon egyre mélyebbre, míg végett nem ér az egész, és el nem tűnik minden.

Kedves Norman!

Az utóbbi hetekben nem sok időm jutott arra, hogy a fórumon garázdálkodjak, de ma reggel pont a te karaktered jött velem szembe, mikor felléptem az oldalra. Jelnek vettem, szóval egyből le is csaptam a lapodra.

Ráadásul az ET-dben olyan témát boncolgatsz, ami az utóbbi időben kezdett el érdekelni. Na nem úúúúgy... Inkább a szuicid hajlam morális vonulata. Azt hiszem, itt elég szép bemutatót kaptunk abból, mi vezetett téged az út végére, mindezt mégsem érfelvágósan. Ezért külön köszönet.

És ugyebár ott van az is, hogy a vámpírrá válásod óta eltelt 20 év. Bizony. Szívesen olvastam volna tovább a lapod, hogy még nagyobb rálátást kaphassak a karakter életére és annak viszontagságaira, na meg Wisia-val való kapcsolatodra, de ami késik az nem múlik.

Ezennel üdvözöllek a fórumon, jó játékot kívánok neked, és remélem Wisia is hamarosan csatlakozik hozzád a játéktéren.

Nincs más hátra, kérlek mielőtt bármihez fognál, ejts meg egy gyors kitérőt az alábbi foglalókban: