Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Wisia O'Harvey

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 10, 2017 4:04 pm
Ugrás egy másik oldalra
Wisia O'Harvey
nomen est omen

17 (38)

momster

New Orleans

Mädchen Amick

vámpír

Sia

Mixer

a karakterem keresett/canon/saját


Születési idő, hely  1979.03.22, Ponchatoula
Első átváltozás  1996.04.17 - Nem tudtam róla, hogy a halálom nem igazán a halálom lesz. Miután eltemettük Norman-t, a levelét olvasva a legjobb barátja vámpírvérével fűszerezett whiskey-t ittam, így került tudatlanul a szervezetembe, mielőtt fejbelőttem magam.
Család   A szüleim sosem voltak tökéletesek, de végtelenül szerettek engem. Ha valakiket szülőnek nevezhetek, az anyu és apu, mivel akárhány hibát követtem el, szeretettel és törődéssel mehettem vissza hozzájuk mindig. Akkor sem küldtek el,
mikor 16 évesen teherbe estem, támogattak a lányom kihordásában, és imádták az unokájukat. Igen, van egy kislányom, mármint, már bőven húsz éves, de nekem mindig az aprócska, védtelen lányom marad.

 

ISMERED AZT AZ ÉRZÉST amikor nem tudod levenni a szemed valakiről? Amikor a tekinteted odavonzza a kisugárzása, s akármennyire is próbálkozol, akaratlanul odatéved minden figyelmed, újra, s újra? Én is ismerem. Ez volt az, amikor tizennégy évesen mindössze sikerült rávennem a szüleimet, hogy életem legelső házibuliján részt vehessek. Mondhatnám magam egy félszürke kisegérnek az iskolában, mivel nem tűntem el teljesen. A szüleim óvtak ugyan, de nem voltam magányos az iskolapadokban. Mindig hivatalos voltam a legkisebb összejövetelekre is, amikor tudtam, hogy maga a lehetetlen, hogy el is menjek rájuk. De akárhányszor hívtak, nagy mosollyal annyit mondtam, hogy "Majd megkérdezem a szüleim!". De aztán nemhogy nem mentem, meg sem kérdeztem. Úgysem engedtek volna.
A mai nap viszont különleges. Születésnapi buli van, bár mindenki azt mondta, olyan lesz, mint egy gyerekzsúr. Ahhoz képest, hogy gyerekzsúr, életemben először átestem nem csak a házibulin is, hanem azon, milyen, ha valaki lehány. Mert én feláldoztam magam, és a túl ittas ismerősömre vigyáztam, aki válaszol lehányt. Szerencsére a ruhámból sikerült kisikálni, ott éktelenkedik a vizes folt, ami sötétebbre színezi az amúgy világos színeimet. De persze, lehet csak leöntöttem magam. Áltathatnék mindenkit, hogy csak rám löttyent az ital, de nem, futótűzként terjedt, hogy a gyomortartalom egyenesen rám érkezett. Itt tanultam meg mennyire erős is a gyomrom, aligha öklendeztem, miközben nagy iramban a fürdőszoba felé vettem az irányt. Azt is megtanultam, hogy ne segíts a részeg barátaidon, a válasz egy hányás lesz. Szó szerint.
De legkevésbé sem törődtem azzal, hogy most milyen lehet a küllemem, mert még az sem érdekelt mennyire hangos a zene, ahogy az sem mozgatott meg, hogy talán én is túl sokat ittam, amit gyomrom nem kultivál, és legszívesebben megszabadulna a folyékony méregtől, amit mások mámorosnak találnak. Miért nem törődtem ezekkel? Mert itt volt valaki, aki igazából minden ilyenen ott van, mégis valamiért sokat jelent, hogy megjelent. Norman Chester. Ha valaki ebben a városban nő fel, ismeri ezt a nevet, s ennek történetét. Ha valaki pedig ideköltözik, ez az első név a polgárok közül, amit megismer. Mert egyszerűen az nem létezett, hogy valaki ne ismerje Norman Chester-t. Őt figyeltem ennyire.
Ami pedig még inkább meglepett, hogy ő is figyelt engem. A kezem remegett ettől, aligha tartottam a poharat, ahogy azokkal a mélybarna szemeivel... nem mondhatom, hogy méregetett. Mert nem végignézett rajtam, mint egy darab húson, inkább csak állta a szemkontaktusom. Amit én megtörök zavartan a hajamba túrva, lányos zavaromban felnevetve. Pontosan tudta, hogy az az amúgy fülbántó vihogás nem a barátnőimnek szólt, akik mellettem csevegtek, hanem neki. Mégis lepleztem. Többet nem néztem felé.
Nem is kellett felé néznem, szemem sarkából elkaptam, hogy felém tart. Mintha lassított felvétel lett volna, lassan ért oda hozzám, azok a másodperc töredékek végtelennek tűntek, mintha sosem érne ide. Nem csak a decibellel ordító zene miatt dübörögtem, éreztem, ahogy a szívem is legszívesebben kiugrana helyéről, majd elszaladna előle. Úgy éreztem az ujjaim ezúttal főképp nem képesek megtartani a poharat, fogaim összeszorultak, mintha azért jönne ide, hogy megöljön. Részben azért is jön, hogy teljesen megöljön, egy olyan értelemben, amit nem tudok megmagyarázni. Egy olyan értelemben, ahogy mindenki szeretné, hogy megöljék, darabokra szedjék.
Aztán megragadta karom. Nem olyan módon, ahogy az anyukád ragadja meg, ha rosszat csináltál és nem vagy hajlandó a sarokba állni. Puhán fogta meg, aligha érintve, csak annyira, hogy tudjam, bizony hozzám jött, minden figyelmét rám szenteli. Vagy csak bemagyarázom, és azért érintett meg, hogy menjek arrébb, mert az ajtóban állok. Tényleg ott álltam, így hirtelen nem is tudtam mit csináljak, csak hatalmas bociszemekkel felé fordítottam fejem, ahogy felém tornyosult. Tekintetemből áradt a bizonytalanság, hogy most megszólítsam-e, vagy sem. Ha csak elmenni akart, kínos, ha leszólítom, ha pedig beszélgetni akar, kínos, ha csak elállok az ajtóból motyogva, hogy menjen. De nem csinált semmit, csak nézett. Ahogy én is őt, de levegőt is elfelejtettem venni, ahogy közelebb hajolt fülemhez. Mit szeretne? Keringőre hívni? Csak figyelmeztetni, hogy vigyem a nagy hátsóm az ajtóból végre? Mit?
Az is örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt. Először nem is tudtam mit súgott, nem azért, mert nem hallottam, hanem, mert fogalmam sem volt hova tegyem.
De aztán eljutott az agyamig.
"Hallottam lehánytak. Segítenél nekem is kimosni a felsőmből?"


GYÉR FÉNY SZŰRŐDÖTT BE A REDŐKÖN KERESZTÜL, mikor fáradtan kinyitottam szemeimet. Bárcsak ne tettem volna. Nem azért, mert nagyon keveset aludtam, és nem azért,
mert rosszul. Elképzelhetetlenül lüktető fájdalom hasított fejembe, szinte mozdítani sem tudtam semmim. Minden mozdulatom megegyezett azzal,
mintha tonnasúlyokat igyekeznék felemelni gyenge tagjaimmal. Nem ittam eleget ahhoz, hogy elfelejtsem a történteket.
Miután átestem életem legelső buliján, anyuék meglátták mennyire bízhatnak bennem. Pontosan időre értem haza, s mivel tudták, hogy lesz alkohol, nem szúrtak le a becsiccsent állapotom miatt. Bár indulásom előtt másfél órán át józanodtam, ettem, hogy minél jobban kiürüljön belőlem,
szóval megkaptam a megbízható lány jelzőt tőlük. Büszkék voltak rám,
hogy nem kellett csalódniuk bennem. Én pedig büszke voltam magamra,
amiért felelősen viselkedtem, amit elvártak tőlem. Ebből adódóan, több helyre engedtek el. Ezentúl a liberális gyermeknevelést vallották sajátjuknak, mert tudják, hogy a kölcsönös bizalom kifizetődő. Ha bizalmatlankodnak, csak hazudni kezdtem volna.
Úgyhogy egy romos, leépült házba tartott a tegnap esti utam, stílusosan késve. Nem volt pontos időpont, de gondoskodtam arról, hogy minden fontos ember itt legyen, mire én ideérek. Kicsit szégyelltem magam, amiért alkalmi dohányos lettem, de amikor valaki ajánlott nekem egy úgynevezett vicces cigit, csak nagyokat pislogtam. Fogalmam sem volt mi az, de azt mondták engedjem el magam és szívjam el, hát így tettem. Dereng valami olyasmi, hogy mondták, keveset tettek bele nagyon, nehogy rosszul legyek,
csak próbáljam ki milyen. Attól függetlenül, hogy valami kábítószer volt,
azt adtak nekem, jól esett, hogy figyeltek rám és tekintettel voltak arra,
hogy még nem szívtam ilyesmit. Inkább nevezném kis marihuánával megfűszerezett ciginek, mint dohánnyal megfűszerezett fűnek.
Mivel első alkalom volt, a hatása beütött. Pont úgy, ahogy számítottam rá,
hiszen ellazultam teljesen. Ezért a bulin töltött időm nagy részét a kanapén heverészve vertem el, ahogy minden kis tiniproblémám feledésbe merült.
Egészen addig, ameddig valaki rám nem esett, majd rám nem feküdt.
Onnantól egy álomnak tűnik az egész. Ahogy a fülembe súgja mennyire gyönyörű vagyok ma, és hogy mi mindig találkozunk. Majd nem is tudom ki csókolta meg a másikat. Szinte mintha egyszerre mozdultunk volna. Utána sorra jöttek a csókok, egymás testére végig, míg ott a kanapén magáévá nem tett. Közönség előtt.
Ezután ott aludtunk el, ő rajtam fekve, én hátamon, ölelve magamhoz,
míg mellkasomon találta meg az álmait. Én pedig hagytam, hogy párnának használjon, ha már a takaró valahogy ránk került. Nem tudom, hogy az egyik haverja, vagy valaki gondoskodó bulizó dobta-e ránk, de ránk került.
Az álmaimat hajnalban az törte meg, amikor az egyik reszelős hangú állat fel nem keltette Norman-t, hogy most már leszállhatna, mert sokan várnak még az ő körükre velem. Már a zene nem szólt, csak néhány ember maradt ott, ébren, ujjongva, hogy végre megkaphatnak. Nem is értettem miről beszélnek, még mindig bizsergett a testem nyugtatóan, de megijedtem egy pillanatra, hogy ki vagyok szolgáltatva. De nem. Nem voltam.
Norman válaszul mormogta, hogy hagyjanak engem békén, majd csak annyi maradt meg, ahogy a súlya már nem nyom kellemesen a kanapé párnáiba,
majd karjaiba emelve visz át egy ágyba.
Ott vagyok most. Vele. Hálás vagyok neki, amiért megvédett, valahogy mindig ezt tette, de most más volt. Simán otthagyhatott volna, hogy kiéljék rajtam magukat, de nem tette. Ezért érzem ölelését olyan szorosan testemen, talán még álmában is fél attól, hogy bajom esik.
Megbántam-e, hogy egy bulin, befüvezve vesztettem el a szüzességem egy porzó kanapén, ahol az nem látta aki nem akarta nézni? Nem. Egy okból kifolyólag, hogy, ha már a hely és idő nem stimmelt, az ember igen.
Mégis megpróbálok kikecmeregni, de mire ülésbe szenvedtem magam,
újra karokat érzek magam körül, ahogy visszahúz magához, majd betakargat nyakig, mormogva, hogy még egy kicsit pihenjünk. Innen valahogy éreztem, hogy nem egy egy éjszakás kaland voltam neki. Így maradtam. Aludtam még vele, amíg kómásan éberré nem csókolgattuk egymást.

MÁR CSAK ALIGHA KÉT PERC maradt a szünetből. Felkészültem a tanórára, amin le sem veszem a szemem a tábláról és a füzetemről. Nem kusza a jegyzetem, rendezett, ha a tanár nem lenne mindig annyira gyorsdiktáló, a színes filceimmel színrendbe is rendezném, hogy mi fogalom, mi képlet. De úgy tűnik a lótempó miatt ez otthonra marad, minden egyes alkalommal. Valahogy nekem sokkal könnyebben esik a tanulás, ha nem komor a külseje a füzetemnek. Tele van színnel, rajzokkal. A tanár igaz nem érti meg,
hogy akkor fogom fel a legjobban, ha az egyszerű, már csuklómba rögzült ábráimat firkantom a margóra a mondatai közben, mégis csinálom.
Amikor pedig beléptem a terembe, arra nem számítottam, hogy a mellettem lévő helyet lövi be Norman, de nem zavartatva magam, legalábbis látszólag, leülök a megszokott székemre. Előveszem a tancuccaimat, előkészítve mindent, rendben az asztalomra.
- Beszélhetnénk? - töri meg a kettőnk közt lévő csendet, mivel az osztálytermet nem nevezném némának. Mindenki beszél, csak mi nem tettük, úgy tűnik eddig.
- Igen? - pillantok rá, kicsit megszeppenve, hogy miről szeretne beszélgetni.
Persze tudtam, hogy miről szeretne. De azóta nem beszéltünk, hogy egy hosszadalmas csókkal elbúcsúztunk egymástól. Az a csók kísért álmaimban a mai napig is, de azt hittem ott ennyi volt. Szinte hallom már magamban,
ahogy arra fog kérni, hogy ne mondjam el senkinek, ami történt, és felejtsük el, mert csak egy bulis összegabalyodás volt.
- A buliról, tudod - bökte oda természetesen, de valami mást mégis láttam benne. Nem okozott meglepetést, tudtam, hogy mit szeretne velem megbeszélni. Mert mi ketten nem csak csókolóztunk, hanem le is feküdtünk egymással. Ami nekem sokat jelentett, de neki valószínűleg semmit. Amit megértenék, elfelejteném, vagyis próbálkoznék magamtól is, ezért nem értem minek hányja fel.
- Tudom, igen? - nagyokat pislogtam, mint borjú az új kapura, de nem tudtam pontosan hova tenni, hogy miért is akar velem erről beszélni. Most elkezdhetném, hogy ne aggódjon, el van felejtve, nem említek senkinek semmit, tagadunk mindent. De nem tettem. Tudni akartam mit akar. Akármennyire is fog fájni.
- Mindenre emlékszel? Ránk is? - nyomta meg az utolsó előtti szavát, mintha ilyen létezne. Nem tudom, hogy volt-e olyan, hogy mi, vagy csak én meg ő.
- Mert arról kellene beszélnünk - hát mi másról? Történtek dolgok. Egyre biztosabb voltam a sejtésemben, hogy az semmis volt. Egyszeri. Egy felejtendő dolog.
- Igen - erőltettem ki magamból egy bólintással együtt, de akkor elkaptam a tekintetem róla. Mit is mondhatnék? Letagadhatnám, hogy semmire sem emlékszem, nem tudom hogy kerültem mellé anyaszült meztelenül, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy hazudjak neki. - Mit szeretnél? - inkább a vadul malmozó ujjaimat figyeltem, ahogy kezem a padon pihent, tökéletes rálátást adva a kényszeres mozgásomnak a válasza várakozása közepette.
- Azt szeretném, hogy tudd, nem az volt a célom, ami a többieknek lett volna. Nem is tudom, hogy jutottunk el oda, de nem bánom, és nem szeretném, ha el akarnád felejteni - fordult felém egész testével, halkan beszélt, számomra mégis kristálytisztán. Nem tudtam erre mit is kellene mondjak. De legnagyobb szerencsémre folytatta, egy nehéz kérdéssel.
- El szeretnéd?
Hosszas töprengés után megingattam fejem lassan, lehunyva szemeimet.
Elvégre, első alkalmam volt, és a körülményeket nem is bánom. Mert ott,
köztünk, a poron, alkoholon is fűn kívül volt még valami.
- Nem szeretném - támasztom alá szavakkal is a nézőpontom erről. Miért szeretném elfelejteni? Hihetetlenül jó volt. Ugyan ott volt a fájdalom,
de addig nem hagyott, ameddig a csúcsra nem jutottam. Pedig mindenki azt mondta, orgazmus ritka az első alkalmaknál.
- Én sem... - jelentette ki egy sóhajjal együtt. Mintha leesett volna valami hatalmas súly a válláról, hogy nem bántam meg. ahogy ő sem. - Igazából, szeretném, ha tudnád, hogy nem egy egy éjszakás voltál nekem, és... - itt egy kicsit elvesztettem a fonalat. Ő úgy tűnt zavarban van és nem találja a szavakat, én pedig nem tudtam mire szeretne kilyukadni. Lehet most nyögi be, hogy legyen ez egy elfeledett emlék. - szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedved eljönni velem valahova a hétvégén? - szuszakolja ki nagy nehezen magából a helyes szavakat. De megint csak nem tudtam mire véljem ezt, így ledöbbenve, de végre ráemeltem tekintetem. Most tényleg randira hívott?
- Ühüm - bólogatok a beleegyező hümmögésem mellett, szívesen elmennék vele valahova. Akármennyire is elképzelhetetlen, tudtam vele beszélgetni, sokat is, még ittasan is. Érdekelt mindig, de sosem mertem nyitni. Most pedig ő maga lépte meg ezt, hogy elhívott valahova. - De úgy mármint... úgy kettesben? - ezt muszáj tudnom, lehet csak a barátaival elmegyünk valahova, s feleslegesen beleélem magam a dolgokba.
- Egy randira kettesben szokás menni, amennyiben nem dupla randi - nevet ki halkan, de mivel vele nevetek fel, zavaromban valójában, kevésbé érzem kinevetésnek, inkább velem nevetésnek. De a tanár beér, így a beszélgetésünk itt megtorpan egy időre. A gravírozott tollamat viszont megkapta, mivel láttam, hogy neki nincs.

RANDIK JÖTTEK RANDIK UTÁN, csókok csókok után, szex szex után, és az érzelmek elöntöttek minket teljesen, mikor már betöltöttem a tizenhatodik életévem. Ő egy évvel idősebb volt, így ő már majdhogynem betöltötte a tizennyolcadikat. Szerelmesek voltunk, és fiatalok.
Mindkettőnk szülei keménykezűekké váltak, miután mi ketten egymásra találtunk. Késő órákig kint maradtunk együtt, van amikor én haza sem mentem, csak miután már mélyen aludva a szüleim berontottak Norman szobájába, hogy kirángassanak a karjai közül. Ekkor kezdtük el azt, hogy Norman az emeleti szobámba az ablakon át bemászott, majd reggel korán keltünk, hogy megreggelizzünk a napfelkeltét figyelve a tetőről, utána elmenjen, és az iskolában találkozzunk. Annyi szobafogságot kaptam, hogy talán századik életévemet is a szobámban kuksolva tölteném, ha éppenséggel nem hágtam volna át a vasmarkú szabályokat.
Amikor pedig elkezdték figyelni, hogy ki alszik kinél, hol, egyedül vagyunk-e hajnali óráinkban, elkezdtük azt az életmódot, hogy haza sem mentünk. Elvittünk pár ruhát, majd az erdő mélyén romosodó elhagyatott ház vált a közös otthonunkká. Mi magunk vittük oda az ágyneműt, tűzifát gyűjtöttünk, hogy éjjel ne fázzunk, vagy, ha csak ölelkezni szerettünk volna a kandalló előtt, mindig legyen tüzünk. Nem kellett nekünk áram, vagy gáz, ameddig mi ott voltunk egymásnak. Fürdeni is vizet melegítettünk nagy lábasban, ameddig feltöltöttük a kádat. Igazán régiesen éltünk, mivel egyikünk sem dolgozott. Aztán dílerkedtünk, hogy fizethessük a káros szenvedélyeinket, és tudjunk enni. És persze, hogy a kutyát fizethessük. Az út szélén találtuk, kölyök volt, amikor elhoztuk, így felneveltük együtt. Közös tetoválást is csinálhattunk, ami akkor mutatott jól, ha együtt vagyunk.
Egy időben pedig napok óta émelygésre kelek, a reggeli kávémat felváltotta a mosdókagylót ölelgető rókázás. Nem volt kellemes, de pontosan tudtam mit jelenthet. Ezért vettem a tesztet, ami felett roskadtam egy ideig, miután kijelezte, hogy teherbe estem. Tizenhat évesen teherbe estem, igaz életem szerelmétől, de félek. Drogok, pia, és a folytonos bulik jellemeznek minket. Erre most, gyermeket kellene nevelnünk. Mivel nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elvetessem a közös gyermekünket, amiről mindig álmodoztam.
Ezért elmentem. Vártam pár napot, miután megtudtam a terhességem, visszautasítottam mindenféle tudatmódosító szert. Nem akartam ártani a legelső gyermekemnek. Reménykedtem, hátha meg fogja kérni a kezem, ahogy ígérte még betépve, de nem tette. Pedig azt mondta meg fogja, mindjárt. A mindjárt egy hét múlva sem érkezett el, így mikor elment újabb adag szerért, egyből összeszedtem minden cuccom, és elmentem. A szüleimnek szóltam, elmondtam mindent, majd a távol élő rokonokhoz költöztem, hogy kihordjam a gyermekem, biztonságban. De belül valami majd széttépett mindennap. Az a kínzó fájdalom, ami az elvesztésével járt.

MEGFOGTAM A PAPÍRT, amire a levelemet írtam, késő éjjel, mikor már a kislányom elaludt végre. Nem bírom ezt egyedül, nem bírom nélküle. Egyszerűen képtelen vagyok úgy élni, hogy nincs mellettem, nem láthatja mennyire gyönyörű is a közös gyermekünk. Ezért levelet küldök neki, de még egyszer utoljára elolvasom.

Norman!

Tudom mennyire aljas tett volt tőlem, hogy magadra hagytalak, amikor pontosan tudtam mekkora szükséged van rám. Majdnem egy éve már, hogy elmentem, de nincs nap, mikor ne jutna eszembe, hogy hogy is vagy. Próbáltam elérni a szüleidet, de nem mondtak semmit a hollétedről, ezért remélem, hogyha ezt a levelet odaadom nekik, eljut hozzád.
Szeretnék bocsánatot kérni, amiért mindent magam mögött hagytam. Azt hiheted csupán a szerelmünk már nem működött, de ez nem igaz. Csak közbejött valami igazán fontos, amit meg fogsz érteni, vagyis remélem. Szerintem örülni is fogsz neki, Kincsem! Lehet el is felejtesz mindent és megbocsájtasz nekem. A nagynénémékhez költöztem, hogy kiszakadjak a rossz életből, mármint az önpusztító életmódból amit veled éltem. Nem veled volt a probléma, csak tudod, a füvet, a piát, a cigit kerülni kell, ha... Ha az ember gyermeket vár. Igen, megszületett a kislányunk, pár hetes már, egészséges, és jó étvágya is van, mint neked. Inkább rám hasonlít, de nagyon szép, látszik, hogy te vagy az apja. Előhívattam róla neked pár képet, itt van a borítékban az is, meg van rólunk ketten is, ott láthatod mennyire meghíztam. Nem tudom szeretsz-e még, vagy szeretnél-e valamit tőlem, de ha tőlem nem is, a kislányunktól biztosan. Elsának neveztem el, egyébként, egyszer elejtetted, hogy azt szeretnéd lánynévnek.
Igazából, ezt a részt csak akkor olvasd el, ha még érzel irántam valamit. Én még mindig nagyon szeretlek, és szeretnék veled kibékülni. Szükségem van rád, Elsának is az apjára, így kérlek, küldj egy válaszlevelet, ha szeretnél az életünk része lenni. Nagyon hiányzol, ne haragudj, hogy nem mondtam el, de féltem, hogy nem szeretnél tőlem gyereket ilyen korán, de nem volt szívem abortuszra. De nagyon édes kislány, ha meglátod, biztos nem tudsz neki nemet mondani. Nagyon szeretné megismerni az apukáját, és én is nagyon hiányollak már. Kérlek, írj vissza!

Szeretettel,
Wisia


Miután újra elolvastam, a borítékba teszem a képeket, majd a levelet, és megnyalva a boríték fülecskéjét becsukom. Ráírom, hogy ki a címzett, majd a táskámba teszem, és rögtön autóba pattanok, hogy elvihessem Norman szüleinek. Anya úgyis vigyáz a kicsire, és csak kevés időbe telik elvinni.
Az átadás után pedig megígérik nekem, hogy kézbesítik a levelem, és örülnek, hogy láttak.
Ha tudtam volna akkor, hogy ez mekkora álszentség...

HOSSZÚ HETEKET, HÓNAPOKAT VÁRTAM a válaszára, de egy sem érkezett. Reméltem, hogyha már mi nem leszünk egy pár újra, akkor beszáll a kislánya életébe, de semmi. Csendet kaptam válaszul, amikor sikítottam érte, hogy szükségünk van rá.
Most pedig talpig feketében állok, a szülei mellett, ahogy temetjük. Egyetlen egy hír érkezett, a halála. Leesett a víztoronyról, mivel részeg volt, és nem tudta megtartani az egyensúlyát. Minden szín kifakult az életemből, elvesztettem azt, aki a legtöbbet jelentette nekem Elsa mellett. A gyermekem apját, az első szerelmem, azt, akivel össze akartam házasodni, majd még több gyermekeket nemzeni. Egyszerűen mindent elvesztettem. A mosolyomat, a lélektársamat, a legjobb barátomat és mindenem. Egyszerűen eltűnt minden. Csak a könnyeim és a gyász voltak jelen szüntelenül.
Fedett koporsós temetése volt. Nem akartuk látni, hiába vágytam arra, hogy utoljára szemügyre vehessem. Az élettelen, merev testét nem szerettem volna látni, különben az kísérte volna végig egész életem. Nem bírtam.
- Wisia, drágám... - simított végig karomon az anyja, miután a jelenlévők mind sorjára részvétet nyilvánítottak, mind a szüleinek, mind nekem. - Norman hagyott neked egy levelet. Azt írta nekünk, hogy a közös helyeteken megtalálod, de nem tudjuk hol van - néztek össze a szülei, akik szintúgy a könnyeikkel küszködtek bőszen. Bólintottam, de nem tudtam mire vélni, elvégre baleset volt. Biztosan csak akkor hagyta, mikor elmentem, és reménykedett, hogy visszatérek.
Így a temetésről azon nyomban a házba vettem az utam. Az volt a közös helyünk. A ház, ahol megfogant a gyermekünk, ahol a szerelmünk kiteljesedett, és ahol boldogok voltunk, együtt. Ott, a pulton volt a levele, poros volt már, de elvettem. Viszont a lelkem nem vitt arra, hogy elolvassam az elhunyt szerelmem által írt szavakat. Nem bírtam.
Elővettem egy üveg whiskey-t a szekrényből, majd azt kezdtem inni. Amióta megtudtam, hogy pocaklakóm van, nem ittam egy kortyot sem. Most viszont, úgy vedelem, mintha az életem múlna rajta. Az életem nem is, de azt megakadályozza, hogy ne essek darabokra.
Az üveg felénél járhattam, mikor felemeltem újra a sárgás papírt, hogy a kézírását olvassam. Ezer közül felismertem volna, hogy az övé.

Szépségem!

Ha ezt a levelet megkapod - már ha a seggfej szüleim átadják neked az információkat - akkor én már nem leszek az élők sorai közt. Igen, ez egy búcsúlevél. Csak neked szól, senki sem látta, és nem is fogja, nem véletlen rejtettem el ezen helyen, a mi helyünkön, amit senki más nem ismer.
Tudnod kell, hogy ez nem a te hibád,lehet úgy tűnik, de ez nem igaz, talán csak részben, mert az vezetett ehhez, hogy elhagytál. Én nem kaptam okot arra, hogy ezt tedd velem, azt hittem boldog vagy mellettem, hogy szeretsz velem lenni, én szerettem, mindig is szerettelek, ezért sem tudtam megérteni, amikor eltűntél. Egyik pillanatról a másikra, nem szóltál, nem hagytál semmit, csak a szüleid mondták el, hogy elmentél. Elbasztam valamit? Az én hibám az egész? Mi rosszat tettem? Valószínűleg ezeket a válaszokat sosem fogom megtudni, megválaszolatlanul maradnak, mivel nem fogom hallani, ha mégis kapok választ.
Én nem haragszom rád, vagyis nem tehetem, ha ez az egész az én hibám, de nekem úgy tűnik, hogy nem volt okod erre, nem ártottam neked. Ha a bulikkal volt a baj megértrm, az ivást is, és a drogokat is. De letettem volna érted, tudod jól, hogy szeretlek, veled akartam családot, és érted megváltoztam volna, feladtam volna az életstílusom. Mindent feladtam volna érted, de nem adtál arra lehetőséget, hogy tényleg megtegyem, vagy legalábbis megpróbáljam.
Tudnod kell, hogy bármi is történjék én tényleg szeretlek, mindig is, és soha nem akartam ártani neked, se az életstílusommal, se mással. Emlékszel arra, mikor neked kellett összevarrni a karomat? Elhordak téged mindennek, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne védjelek meg téged. Utáltam, ha ártottak neked, akkor is, ha mi is egy italtól mámoros estén találtuk meg a közös hangot, azon a koszos kanapén, amit már sokan látogattak. Sosem szerettem senkit sem annyira, mint téged, ezért süllyedtem olyan mélyre, mint ahol most vagyok, hogy utolsó tiszta pillanatomat erre a levélre használom ki.
Hiányzol, minden áldott nap, egyre jobban mar ez az érzés, nem akartalak elveszíteni, mégsem vagy itt velem, egyedül alszom el, és kelek, nincs akihez meneküljek, amikor a szüleim elmennek. Nincs Júliám már, mert elmentél, kitéptél belőlem egy darabot, amit az alkohollal próbálok azóta is helyrehozni, de lehetetlen, ezen csak te tudnál segíteni, de te messze vagy.
Egy valamit kérek. Ha én nem tehetlek boldoggá, másnak engedd meg, ne lökd el, hagyd, hogy szeressen és vigyázzon rád, szülj neki gyereket, tudom, hogy szerettél volna mindig is. Gyönyörű lányod lehetne, ahogy fiad is, remélem megtalálod a boldogságot, még ha én nem is leszek részese.
Mindig szeretni foglak, csakis téged, és talán majd még egyszer találkozunk.

Norman


A szavai fájtak, ahogy eljutottak a bódult tudatomig. Én öltem meg, megöltem Norman Chester-t. Azt a férfit, akit a világon a legtöbbnek tartottam, tiszteltem és szerettem. Szeretem, most is, de már sosem ölelhetem magamhoz, sosem csókolhatom meg, mindez az én hibámból, mert elmentem. És nem adtam magyarázatot neki.
Kétségbeesetten szorongattam a levelet, ami hajlott markomban készségesen, összegyűrve ezzel, de az üveg ott volt a kezemben továbbra is, utolsó cseppig kivedelve belőle az alkoholt. A könnyeim patakokban folytak. Hogy élhetek így tovább? Hogy nézhetnék tükörbe?
A konyhapult fiókját kinyitom, ott a megtöltött fegyver. Önvédelem céljából szereztük, mivel sok vadon élő állat van a környéken, és furcsa alakok, akik elől védett ezzel. De nem tudtam mit akarok vele tenni. Leteszem az üveget, majd a levelet, és a fejemhez helyezem a pisztolycsövet, összeszorítva szemeimet és fogaimat. Majd, hirtelen meghúztam a ravaszt, most, vagy soha alapon. Az utolsó emlékem egy fülsüketítő zaj, majd sötétség. Sötétség, mint ami a lelkemen uralkodott, amióta megtudtam, hogy halott.



p.s.: a későbbi félreértések elkerülése végett itt megüzenném, hogy Norman temetése úgy lehetett lehetséges, hogy Norman a hullaházban tért magához, a holttestét pedig helyettesítette. A fedett koporsós temetésen az nem derülhetett ki, hogy hullacsere volt, így mindenki abban a tudatban élt, hogy Norman Chester-t temették el. 40
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 10, 2017 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra
Gratulálunk, elfogadva!  
üdvözlünk a diariesfrpg oldalán!

Kedves Wisia!

Először elnézést, hogy megvárakoztattunk, de még csak most jutottam ide, viszont most már nem szabadulsz. Wink Igazán gyönyörű avatart választottál magadnak, nem hittem volna, hogy őt fogom ennyire fiatal kiadásban látni, de pontosan annyira gyönyörű volt hajdanán, mint most. Illetve a lapod elolvasása után szerintem tökéletesen is illik az általad megjelenített karakterhez! 40

Tetszett az, hogy nem csak beírtad azt, hogy mikor is változtál át először, hanem azt is, hogy részben miként. Ezzel remekül felkeltetted az érdeklődésemet, hogy mi vezetett ahhoz a tetthez, de bőven akadt meglepetés a lapodban. Smile Érdekes volt látni, hogy milyen részeket emeltél ki a karaktered életéből, hogy mik voltak hatással rá, mit tartottál fontosnak és ennek köszönhetően pedig egy igazán remek bepillantást adtál az olvasódnak a múltról, hogy milyen lányból mivé cseperedtél fel. 40 Kíváncsi vagyok arra, hogy vajon milyen lehet az életed vámpírként, de azt majd megtudjuk, ha eljött az ideje. Az írásod kellemes és olvastatja magát, hiszen te is remekül bánsz a szavakkal, viszont nem is szeretném tovább szaporítani a szót, mivel már biztosan várnak rád nagyon, ahogyan gondolom te is szeretnél már inkább játszani. Smile

Karaktered természetesen elfogadva, így nincs más hátra, mint foglalózni és mehet is a játék. Jó szórakozást kívánok!  :cukorborso:


Vissza az elejére Go down
 

Wisia O'Harvey

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Vámpírok-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •