Az elmúlt napok eddig nem érzett vágyakozást váltottak ki belőlem. Hiányzott érintése, csókjai, hogy birtokolni akar és valóban el is veszi, amit szeretne. Gyengéd, mégis határozott, figyelmes, mégis célratörő. Minden mozdulata, érintése, csókja áramütésként ér, s testem egyre inkább megadja magát neki. Átadom magam neki, megadóan hagyom, hogy irányítson, s lehunyt szemmel engedem szabadjára hangom, míg ujjaim hol hajába, hol vállába, vagy a lepedőbe merülnek.
Csípőmről hirtelen tér vissza, fölém magasodik, s bár az apró ablakon betörő csillagok fényében alig látom vonásait, tekintete mégis áthatóan olvad bele enyémbe. Ujjaim derekára siklanak, majd lassan simítva végig a forró bőrön, tarkóján állapodnak meg.
-Az jó...-suttogom erőtlenül, ujjaim ismét végigsiklanak oldalán-Mert én is rád.-ajkai azonban lecsapnak enyémekre, vadul, de gyengéden, s míg ujjai tincseimmel játszanak, érzem, ahogy térdeivel utat tör magának, lábaim megadóan kulcsolódnak dereka köré, de nem mozdul. Elhúzódom tőle, s bár képtelen vagyok megszólalni, fejem fölé tolom összefonódó ujjaink, hogy esélye se legyen ellenem, hiába van felettem. Várok pár másodpercet, az éhes tekintetet fürkészve, mozdulatlanul, míg érzem, hogy egész lénye együtt pulzál enyémmel.
-Birtokolj, szeress...-harapok alsó ajkába, csípőm övének feszítve, hogy szinte milliméterek se válasszanak el tőle.-Kérlek... akarom.-nem eresztem tekintetét, látni akarom szemeit, még akkor is, ha megadóan hagyom magam és adom át magam neki. Megtanított mindarra, amit sosem tudtam, értettem, birtokoltam. Szeretni, vágyakozni, szeretettnek lenni.

Egymásnak feszülő testünk vágytól fűtve biztatja a másikat cselekvésre. Érezni akartam őt, s ahogy csípőmhöz nyomja magát, felnyögök a testem érő ingertől. A takarót magunk körül tartva, a levegő szép lassan a kétszeresére melegszik. Lefogva kezeit, mégis segítve őt, hogy meg tudjon támaszkodni, összefonom ujjaink fejem fölött. Az ágy nem túl nagy, de ennek hála még kevesebb lehetősége van menekülni, s érezve lábam között lüktető férfiasságát, látva az éhes tekintetet, tudom, hogy nem is akar menekülni. Otthon van, ahogy ő is.  Hiánya csak még tovább kényszerít a megadásra, s ahogy nyöszörgésem, kérésem, mely szinte könyörgésnek hat, ahogy eljut tudatáig, arca egészen más vonásokkal telik meg. Lassan mozdul, ívbe feszülő gerinccel, de tekintetét nem eresztve fogadom magamba, de szétnyíló ajkaim között egy hang se csúszik ki, csupán a forró lélegzetem az, ami bőrét cirógatja.
Szavaira képtelen vagyok szavakkal reagálni, csípőm nyomom még inkább felé, hogy teljesen elmerülhessen bennem. Lassú mozgásba kezd, fejem hol a párnába hanyatlik, ahogy csókjai nyakam bőrét ostromolják, csak még inkább átadom magam neki. Érzem, hogy túl közel a vég, hogy lassú mozgása ellenére is képtelen vagyok tovább várni. Harcolva ellene, vállába csókolok, de akaratom ellenére is megfeszülök körülötte, ujjaim pedig válláról derekára, majd fenekére siklanak, megakadályozva ezzel, hogy tovább mozogjon vagy elhúzódjon tőlem.
-Még...-lehelem ajkaira, amikor ismét képes vagyok kinyitni a szemeim, s próbálom befolyásolni testem, hogy immár vele élhessem át a gyönyört. Magamhoz húzom, mélyen csókolom, nyelveink heves táncba kezdenek, ajkammal övét ízlelgetem. Összeforró testünk a másikért kiállt, de én még nem akarom, hogy véget érjen.

Harcolok, de testem megadja magát neki, s hirtelen robban fel körülöttem a világ. Remegve adom át magam a gyönyörnek, lábaim szorosan ölelik közre, nem eresztem.
Tekintete arcom pásztázza, ahogy képes leszek ismét felfogni a külvilágot, látva kajla, győzedelmes mosolyát, csak alsó ajkamba harapok. Túl sok mindent látok arcán, amit nem mond ki, s amit teste forrósága elárul. Kérésemre elhúzóik tőlem, s mivel nem egészen ezt foglaltam szavakba, csalódottan és morcosan mordulok fel. Érintése határozott, oldalamra fordít, mire morgás helyett ismét mosoly szökik arcomra, s mikor újra megérzem magamban, ajkam jóleső sóhaj hagyja el, amit immár meg se próbálok rejtegetni előle. Egyik tenyere mellemre siklik, ezzel még inkább mellkasához simulok. Fülemben egyszerre hallom dobogó szívverésem, s visszhangzó sóhajait, csípője ritmusos mozgásához könnyedén idomulok, s bár még talán sosem kívántam ennyire, az újdonság erejével hat rám közelsége, hisz így még egyszer sem volt velem. Mivel másik keze, ami eddig csak derekam tartotta szabad, összefonódik ujjaimmal, s lejjebb vezetem kezét, arra ösztönözve, hogy ujjai ismét ráleljenek vágyam forrására. Szívverése mintha egy pillanatra kihagyna, talán a meglepettség,
talán annak köszönhetően, hogy ezzel is még tovább löktem a beteljesedés felé, magam sem tudom, de jóleső sóhajjal engedem el kezét, túrok hajába, s húzom fejét nyakamhoz. Az új helyzet, amibe sodort minket még inkább eltölt a vágyakozással, még akkor is, ha a lehető legtovább akarom húzni. Még akkor is, ha ezzel a pulzusom már az egekben jár, s lassan kapkodva veszem már a levegőt, vele egyetemben.
-Szeretlek...-pihegem alig hallhatóan, hisz a percek lassan peregnek, s gyorsuló mozgása is jelzi, hamarosan már ő se tudja tovább türtőztetni magát. Ujjai továbbra nyakát, tarkóját simogatják, szemem viszont immár lehunyva tartom, fejem egészen hátravetve, ahogy újra és újra átjárja testem a kellemes remegés.

Ledönt egy falat bennem, amit eddig lelkesen tartottam, hála a rossz emlékeknek. De, ahogy simogat, ölel, újabb és újabb csókot hintve nyakamra, elfeledkezem mindenről, és egész testem, lelkem átadom neki. Idomulok mozgásához, szívverésem övével egy ritmusban jár, és testemen újabb bizsergésnek futnak végig, mikor teljesen elmerül bennem. Tartom magam, az utolsó percig húzva az időt, mikor már szinte testemen kívülinek élem meg a pillanatokat, elfeledkezve mindenről Érzem, ahogy megfeszül bennem, s vállamba harapva nyög fel, mikor átadja magát a megsemmisülésnek, s vele együtt én is elengedem magam, s a beteljesülés oltárán áldozva, lehunyt szemmel akad bennem a hang. Szorító kezei még közelebb húznak hozzá, majd egyszer elernyedve csúsznak le ujjai derekamra, s fogalmam sincs meddig, de így fekszünk, mozdulatlanul, erőt gyűjtve és úszva az elmúlt percek hatásában. Kicsit elhúzódom tőle, hogy ki tudjon húzódni belőlem, s felé fordulva kutatom zavarosan, párásan csillogó szemeit.
Szavak nélkül húzom közel magamhoz, izzadtságtól csillogó arcán végigsimítva, hogy egy könnyű csók kíséretében aztán befészkeljem magam ölelésébe, ajkamon elégedett mosollyal, kissé szégyenlősen összehúzva magam, míg testünk így is összeér, aminek hála megnyugtató békesség és boldogság jár át. Tudom, hogy szavak nélkül is tudja mit gondolok, de jelenleg képtelen vagyok megszólalni. Szívverését hallgatva az álmok világa egészen közelinek tűnik, de még ha laposakat is pislogok, akkor sem engedek azonnal. Kicsit még szeretnék így maradni mellette, csendesen, ébren, mégis, mintha álmodnék. 

Felé fordulok, csendesen nézem arcának vonásait, s próbálok ébren maradni, élvezni a pillanatot, ahogy testem még mindig gyenge, de minden porcikám érintése nyomán még most is forró. Ahogy körém borítja a gyűrött, kissé megviselt takarót, úgy igazítom, hogy őt is átölelhesse, s testünk még így is összeforhasson. Beszívom a levegőt, egyenletesen kifújom, míg mellkasán apró köröket rajzolok, de ahogy felkönyököl, kíváncsian támasztom meg én is fejem a párnán, hátamra gördülve.
Kérdésére alsó ajkamba harapva mosolygok, vállat vonva.
-Ha te ezeket a szavakat használnád...-csillogó szemem túl sok mindent árul el arról, amit szavakban most nem biztos, hogy el tudnék neki mondani. De kétlem, hogy ezt bármi és bármikor el tudná mondani. Ez a leírhatatlan érzés most úgy beszippantott, hogy kis híján ahhoz is komoly erőfeszítés kell, hogy képes legyek egyáltalán válaszolni kérdésére.
Kíváncsian kémlelem tekintetét, ahogy egyik hajtincsem ujjai közé véve, játszadozni kezd vele, csak kényelmesen oldalamra fordulok, ezen műveletben nem megakadályozva. Szavai őszinte melegséggel töltenek el, és nagyot nyelek, hogy még véletlenül se legyek érzelgősebb a kelleténél, és a könnycsepp megjelenjen szememben. De mivel ezt sikerül elkerülnöm, egyszerűen végigsimítok oldalán, vállán, míg ujjaim tarkójára nem siklanak, gyengéden simogatva a borostás arcot. Mintha nem is akarná, hogy válaszoljak, szinte levegővétel nélkül beszél, csillogó szemekkel, gyengéden megcsókolva szabad kezem.
-Szeretem, ha a fenekem...-próbálok mosolyogva közbeszólni, de esélyt sem adva folytatja, mire már egészen közel simulok hozzá, lábaink összefűzve, hogy szinte csak mellkasunk ne érjen össze, hogy még képes legyek arcára nézni, tekintetét kémlelni, s viszonozni a jegesnek ható kék íriszemmel azt, amit az ő meleg barna tekintete sugall felém.
-Még szerencse, hogy levegőt venni csak néha felejtesz el mellettem.-célzok az elmúlt percekre, s egyben az elmúlt órára is.-Így szeretlek. Ilyen bolondul, aki a rózsaszín ködbe belerángatott, akaratom és kérésem ellenére, s aki ott tartott, mert hagytam, mert akartam, hogy így tegyen.-simogatom gyengéden arcát, néha bele-bele túrva a kócos barna fürtökbe. Összevonom szemöldököm, majd mosolyogva rázom meg a fejem a párnába simulva.-Istenem, még vitatkozni is szeretek veled. És nem a kibékülés miatt. Azt tudom, amit kevés nő tudhat, érezhet. Hogy milyen érzés, mikor őszinte szerelemmel feküdhetsz valaki mellé este, s az érzések viszonzásra lelnek. Mikor az a kimondott szó, hogy szeretlek, nem egy levegőbe kiáltott valami. Igen, egy idő után megszokod, hogy ezt mondod annak, aki gyűrűt húzott az ujjadra, ezt nem tagadom. De mikor érezteti is veled, és hagyja, hogy te is éreztesd vele, na az az igazi ritkaság.-haladok ujjammal mellkasára, simítok végig a lüktető bőrön, s talán kicsit elpirulok abba, amit mondani készülök, de nem érdekel.-Amikor nem csak azt szeretnéd, hogy valaki felpezsdítse benned a vágyaid, hanem amikor valaki mellett egyfolytában azt érzed, hogy minden porcikád üvöltve kiállt érintéséért.-próbálom kifejezni neki, amit az elmúlt óra, s a mai nap kiváltott belőlem, de nem vagyok benne még mindig biztos, hogy a jó szavakat használom.-Szóval...-köszörülöm meg torkom, és vállat vonok.-Nem tudom leírni, hogy mit érzek melletted, teljesen mindegy, hogy mit mondok. Kiugrik a szívem a helyéről, elfelejtek levegőt venni, s egyszeriben ott állok melletted, veled lélegezve, a szívem pedig egy ritmust jár a tieddel. De volt egy dolog, amiben mindig is igazat adtam a nevelőanyámnak. Az otthonod ott van, ahol a szíved, nem pedig ott, ahol párnára hajtva a fejed alszol egy jót. Nos, nekem nem kell párna, jobb szeretem a szívverését hallgatni annak, aki elrabolta a szívem. És komolyan mondom, mikor ilyeneket mondasz nekem, meg tudnálak fojtani, mert nem elég, hogy nem tudom elmondani azt, amit érzek, de még könnyeket is csalsz a szemembe.-nyelek ismét nagyot, és ahogy kiül a vigyor az arcára, egy határozott mozdulattal fordítom el, míg arcomra nekem is mosoly szökik, még akkor is, ha a fáradtság egyre erősebben súlyt le rám. A hebegés-habogás viszont még mindig tökélyre fejlesztésre vár. Míg ő szinte szónoki képességekkel van megáldva, addig én még csak tanulom mellette, hogy mindazt ki tudjam mondani, amit érzek, gondolok.

Arcán furcsa, eddig talán egyszer látott érzelemhullám suhan át, nagyot nyel, és ezeket a dolgokat nem tudom nem észrevenni. Emlékeztet jó pár mellette eltöltött kellemes percre, amikor igent mondtam neki, körülbelül ugyan ilyen arcot vágott, ez most valamiben mégis másabb volt. Gyengéden simítok végig arcán, s mellkasán, szíve fölött pihentetem meg ujjaim. Ujjaim alatt érzem a forró bőrt, a hevesen dobó szívet, s ajkamra akaratlanul is széles mosoly ül ki, mikor a vitákról alkotott véleményét hallom.
-Talán? Adok én neked talánt.-öklözök vállába, ahogy a talán te se nélkülem részhez ér, elnevetve magam, amikor kicsit meglepett arcot vág. Ahogy nyakamba harap, nevetésem csak még hangosabb lesz, tekintetem pedig a csillagos égre siklik egy rövid pillanatra.-Nekem tetszik az ékesszóló hajlamod. Túl szép dolgokat mondasz ilyenkor, hogy ne bírjam akármeddig és akármilyen fáradtan hallgatni.-mosolygok rá, jelezve, hogy mennyire sokat jelent az, amit az elmúlt percekben átadott nekem, amellett, hogy minden percben, amikor nincs mellettem, hiányzik a közelsége. A biztonság, amit mellette átélhettem, a szerelme, amit még akkor is éreztem, ha nem láttam őt. Valami furcsa kapocs volt köztünk, azt hiszem ez az igazi szerelem, de nem akartam fogalmakat keresni, csak élvezni azt a bizonyos érzést.
-Talán. De mi lesz, ha eltereled a figyelmem? Biztos, hogy rám akarod bízni a vezetést?-érdeklődöm, noha tudom jól, hogy mikor ő vezet, semmivel sem tudom kizökkenteni az út figyeléséből, még akkor sem, ha beszélgetek vele. A figyelme olyan lankadatlan ilyenkor, hogy szinte lehetetlen vele bármit kezdeni, lepereg róla.
A párna alatt kezd el kutakodni, aztán arcán szétterülő vigyora láttán kérdőn pillantok rá. Mikor megtudom, hogy mi az öröm oka, elmosolyodom, de kicsit gonoszan.
-Ez azt jelenti, hogy neked van egy lakókocsid, szóval, ha kihúzod a gyufát, te mész el, én maradok.-nevetem el magam, aztán mielőtt ellenkezhetne, ujjaink összefonva csókolom meg.-Ez azt jelenti, hogy a jövőnek élünk, nem a múltnak. Nincs, ami emlékeztessen a rossz dolgokra, amiket magunk mögött akarunk hagyni. És ez azt jelenti, hogy a szabadidődben kénytelen leszel bútorokat összerakni, kipucolni a medencét, lenyírni a füvet, és ha úgy alakul...használni a törölközőt.-nevetek jókedvűen, arckifejezése láttán, de tarok tőle, hogy ezt most kisebb bosszú nélkül nem úszom majd meg.

Megforgatom szemeim, és kissé durcás, mérges grimaszt vágok.
-Imádom, hogy ennyire pozitív és bizakodó vagy.-szisszenek fel dühösen, mivel eddig ő, most én voltam képes a jövő felé nézni. Igaza volt, ki tudja, mit hoz a jövő. De az én terveim között nem igazán szerepelt a vita, vagy az egymás elleni szócsata. Talán kicsit most jó volt így. Tudtam, hogy sokáig nem lehet így, az élet nem fekete vagy fehér, de szép volt most, ezekben a pillanatokban ebben hinni.
-Ne mond, hogy nem szóltam előre.-vonok vállat megadóan, sejtelmesen csillogó szemekkel és megmagyarázhatatlan mosollyal, ami leginkább valami olyasmit takar, hogy a végén még igazat ad nekem és többé nem enged a volán mögé. Nem tartoztam az agresszív vezetők közé, de hajlamos voltam odalépni, ha arról volt szó. És nem igazán hagytam, hogy a nőkről alkotott vezetési sztereotípiák szabályozzanak.
-Talán az ágy maradhatna közös. Van, amiben biztos, hogy jól kiegészítjük egymást. Tudod, amolyan barátság, némi extrával.-vándorol végig kezem hátán, de megállok, mielőtt meggondolatlanul cselekednék. Ahogy itt fekszem mellette, ahogy arcom vizslatja, ahogy végül lemondóan legyint a törölköző kérdésére, ismét megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy mennyire hálás lehetek a sors nevű izének, hogy itt van, én pedig mellette lehetek.-Nem akarok osztozkodni. Úgy nem,
hogy az mást jelentene, mint ahogy most vagyunk. Veled akarok osztozkodni, nem nélküled.-szögezem le határozottan, kicsit közelebb simulva hozzá, s tekintetem elkalandozik a csillagos ég felé.
-Tetszik, de...-harapom el a mondatot, majd egy bő percig csak csendesen figyelem. Gondolataim ide-oda cikáznak, és bár először visszahanyatlok a párnára, és az álmosságnak próbálok engedni, végül mégis visszatérek még hozzá egy pillanatra.-Azt a döntést nem akarom nélküled meghozni. De ha véletlenül felkészületlenül érne minket... nem akarom, hogy azt hidd, így akarlak magam mellett tartani, vagy azt, hogy önző vagyok, mert én hoztam rossz döntést.-nézek szemébe, de a mellkasán pihenő fejemnek hála, az előbb elmúlt hosszú, csendes percnek hála, elfog az álom, s olyan hirtelen zuhanok a karmaiba, hogy már csak a zümmögésszerű, távoli hangot hallom, ahogy talán még mond valamit.