Olyan morális problémákba ütköztem, mint az, hogy halandóknak ártó természetfeletti, csípőből meggyilkolása. Heaven természetfeletti is volt, gyilkos is volt meg nem is, mesélt az átkáról, még régen. De nem tudom, hogy mit tehetnék egy boszorkánnyal szemben? Mindamellett, számomra az exem kiiktatása volt a legfontosabb, nem szabadott elfelejtenem, hogy ilyen problémába nem ütközhetek még egyszer. Az érzelmeim kikapcsolása legyengít, abból a szempontból, hogy mindenné immunissá válok, magamnál akarok lenni, ha újra szembe találom magam vele.
Az elégtételt, a diadalt és a bizonyosságot is érezni akarom majd, amikor megteszem, mert ennyi járt nekem, nem pedig a hideg számítás , az, hogy : igen ezt megtudom csinálni, mert vámpír vagyok és ez a minimum.
Nem, meg akarom csinálni, mert megérdemli és normális esetben nem foglalkoztam volna egy homályos látomással, mert mindig felül tudtam kerekedni ezeken, de ahogy nyomoztam, ahogy nyomon követtem a haláleseteket, a kapcsolatokat, úgy mindig visszavezetett ahhoz a titokzatos boszorkányhoz, és mivel Heaven idős, így a boszorkány is az.
~Gratulálok, szétbarmoltad az egyetlen barátságnak nevezhető valamidet, mert képtelen voltál nyugton maradni!~
A napnál is világosabb volt a számomra, hogy még idő kell a bosszúm teljesítéséhez, de ami késik, nem múlik, és nem adom fel!
Úgy tűnt, hogy sikerül a bájolásom, mert rövidesen összekucorodott az ágyában, ő legalább… talán tud aludni.  Én nem tudtam, hiába fürödtem meg, és kapartam le magamról szinte minden bőrréteget, még mindig mocskosnak éreztem magam attól, amit tettem.
Az ágyamban feküdtem, és figyeltem a légzését és a szívverését. Nem elég, hogy íncsiklandozó illata van a vérének, még meg kellett álljam, hogy újra beleharapjak, ami menni fog, tekintve a mérhetetlen bűntudatomat. Hajnal óta a fegyvereimet tisztogattam, szép lassan, emberi sebességgel és egy behűtött sörös üvegből iszogattam a reggelimet, halkan ment az egyik country csatorna, hogy őt ne zavarja semmi, amikor meghallottam a hangját, felkaptam a fejem és vámpír sebességgel összeszereltem a fegyvereimet, és összepakoltam, kész voltam.
-- Rád vártam. – jelentettem ki nyugodtan, majd a tárkájáért léptem és felé nyúltam, de a parancsát tudomásul véve inkább az ajtóhoz léptem, és kitártam neki. Néhány pillanatig figyeltem a csúszó-mászó számát, majd úgy döntöttem, leadom a kulcsokat, és beállok a kocsival az ajtaja elé, hogy addig se kelljen túl messzire hernyóznia. Furcsa volt, tekintve, hogy elvileg elfeledtettem vele mindent, akkor mire ez a halál tusaszerű közlekedés? Amikor bepakoltam a kocsiba, még mindig csak az ajtóig sikerült elvánszorognia.
- Ha megakarnálak ölni, már megtettem volna, mindamellett, most egészen biztos, hogy vámpírrá válnál, és akkor már szerintem te is inkább az egyszerű halálnál maradnál, abban, amelyikből nem ébredsz fel soha többet, nem igaz? – én már csak tudom, szerettem volna sokszor fel nem ébredni azután az éjszaka után. Próbáltam közömbös maradni, nyugodt, hiszen elvileg nem emlékszik Heaven semmire sem a tegnapi éjszakából.
- A rokonaimhoz viszlek, az ükunokámhoz, egy tizenhétéves minden lében kanál lány! – morrantam, bár a hangom bosszús volt, mégis halvány vidámság szikrája csillant a szemeimben. Ám hiába a vidám szikra, belül üres voltam.
- Hosszú lesz az út, néhányszor megállunk tankolni és… enned is kellene. –pillantottam oldalra.  
– A farmon… segítenek neked rendbe jönni, a magadfajtákat szívesen fogadják. – az enyémet már kevésbé.
Aztán megráztam a fejem, úgy gondoltam, hogy elég a fecsegésből, egyébként sem voltam az a szószátyár fajta, mert utáltam feleslegesen fecsegni. Valójában csak azért álltunk meg, hogy elvégezze a szükségleteit és ételt, meg italt vegyünk magunkhoz, az én vérem még kitartott addig pont, amíg haza nem értünk, alvás nélkül vezettem végig Texasba, de nem is igazán volt szükségem arra, a vér kellően ébren tartott és a tettem súlya.
Odahaza, hatalmas birtokunk volt, fél óra volt csak a bekötőúttól bejutni a fő lakóépülethez. Voltak karámok és jószágok is, lovak valamint néhány kutya a főépület környékén, mind terelő kutyák, a feladatukat végezték és segítettek a ház körül.
Begurultam a felhajtóra, és megköszörültem a torkomat, megérintettem Heavent ruhás karját, és megráztam finoman. Egyáltalán nem akartam felmenni, sőt bemenni sem, nem akartam hallgatni senkitől semmit, főleg nem Lisandrától. Fiatal kis boszorkány, és nagyon nő párti, női egyenjogúság párti. Nagyon hisz abban amit csinál, ahogy az összes McGregor általában. Ha nem vagyok itt, akkor ő viszi a birtok ügyeit, és a többiek segítenek neki. A farmon dolgozó összes ember valamilyen szinten kötődik a családomhoz, vagy családtag, vagy vadász és kiképzés alatt áll.
- Bejöttök, vagy  mi lesz? – tette csípőre a kezét Lisandra, aki cseppet sem hasonlított boszorkányra, nem volt teleaggatva azzal a sok fura boszorkányos kiegészítővel, mint a filmekben, sőt pálcája sem volt mint Potteréknek.
A hangjára felkaptam a fejem a volán mögött, eddig csak meredtem a kezeimre, amelyek egyre elfehéredve markolták a kormányt, csak egy mozdulat és eltöröm az egészet.

Nem tudom hogyan tovább ezek után...

Legszívesebben visszaszólnék neki, hogy annak köszönhetően amit tett, akár erőszakkal is bepakolhatott volna a kocsijába és elvihetett volna oda, ahova akar vinni, de inkább hallgatok. Még ha nehéz is, de valamennyire próbálom fenntartani a látszatott. Vajon tényleg képes lettem volna elfelejteni azt, amit tett, ha hagyom neki, hogy megigézzen és nem kapaszkodok belé úgy, hogy a bőre a bőrömhöz simuljon és a gondolatai újra életre kelljenek bennem és emlékezzek. Legszívesebben sikítottam volna, elengedtem volna őt, de nem tehettem. Bármennyire is pusztító volt ismét átjárni, egyszerűen nem akarok feledni, nem akarom hagyni azt, hogy eltörölje a tettét, ahogyan azt se, hogy esetleg ismét megbízzak benne felelőtlenül és újra megtehesse ezt, vagy talán még ennél is rosszabba, ha egyáltalán létezik olyan.
- Talán igen, vagy csak elhoznám neked a hullákat, hogy vállald a következményeket, ha miattad azzá váltam. – mondom neki ridegen, mert képes lennék rá, azt hiszem. Gyilkos vagyok már így is, még ha nem is akarok az lenni, még ha nem én akartam elvenni azon emberek életét. Olyankor olyan, mintha teljesen más uralná a tetteimet, a lényemet, azt, aki vagyok. Egy aprót sóhajtok lemondóan, mert nem akarok erre gondolni és egyébként is, most a halál túlzottan csábító. Gyáva dolog lenne, de mégis könnyebb, mert nem kellene éreznem azon érzéseket, amik legbelül még inkább megölnek…
Nem felelek arra, amit mond, csak bólintok egyet a lányra, de nem igazán érdekel. Nem akarok senkit se a közelemben tudni, még akkor se, ha nőneműről van szó. Csak egyedül akartam lenni és… nem tudom mit akartam. Életem során most egyedül vágytam igazán a halálra, vagy arra, hogy inkább uralja más az elmémet, a tetteimet, mert legalább addig se kell szembe néznem azzal, hogy miként fosztottak meg attól, ami vagyok.
- A magam fajtát? – akár úgyis kérdezhetném az olyat, akit valaki megerőszakolt, de megint inkább elharapom a nyelvemet, és az ablaküvegnek dőlök. Kicsire húzom össze magam, már amennyire lehetséges. Néha talán el bóbiskoltam, de szerencsére sose túl mélyre, így nem kellett attól tartanom, hogy ordítva fogok ébredni, nem akartam a tudtára adni, hogy emlékszem mindenre, míg máskor csak figyelte ma kopár tájat, vagy éppen a városokat, amin esetleg keresztül kellett menni, de egy szót se szóltam ezek után. Némásságba burkolóztam, hiszen nem tudtam volna csak úgy bájcsevegni a történtek után.
Amikor hozzám ért, akkor riadtan rezdültem össze és kicsit hevesebben is vert a szívem, de legalább egyből felkaptam a fejemet és rá kellett jönnöm, hogy megérkeztünk. Nem moccantam meg, pedig legszívesebben elfutottam volna, de azt se tudtam, hogy merre kellene futnom, hiszen hirtelen úgy éreztem, hogy ennek a birtoknak nincs is vége, határa, legalábbis amennyit láttam belőle. Meg egyébként se voltam annyira erős, hogy el tudjak futni. Aztán pedig megjelent egy nő, aki beszélt hozzánk. Végül kinyitottam a kocsiajtaját és kikászálódtam belőle, ha akarja, akkor hozza Keyron a csomagokat, de valahogy nem érdekelt.
- Lisandra, te pedig gondolom Heaven. – mosolyodott el, de én nem bírtam felelni, csak egy aprót bólintottam. Nem ölelt állt, csak kinyitottam előttem az ajtót és beljebb tessékelt, majd Keyronra pillantott ismét. – Szerintem told be a segged Önként is, mert különben neked fog jobban fájni! – volt valami vészjósló a hangjában, de hirtelen még az se érdekelt volna, ha tényleg ártott volna Keyronnak. Megérdemelné, nem is kicsit. Óvatosan pillantottam körbe a helységben, de alig, hogy belépett Keyron is megszólaltam.
- Megkérdezhetem, hogy merre van a szobám? Nem érzem jól magam, inkább ledőlnék. – mondtam sietve, de alig hallhatóan. A lány sietve bólintott, de mielőtt elindult volna velem, azelőtt megszólalt ismét. – Eszedbe se jusson eltűnni, mert van bőven beszélni valónk. – azzal a lendülettel kb. 10 perce el is tűntünk, míg megmutatta a szobát, a fürdőt és mondott egy-két dolgot. Én csak hálás mosolyt próbáltam villantani, majd pedig egyszerűen összegömbölyödve lefeküdtem az ágyra, mert nem gyenge és megviselt is voltam.
- Mit tettél vele? És ne mond, hogy semmit se, mert ha a közelébe mész úgy rezzen össze, mintha éppen most akarná valaki bántani! – csattant Lisandra hangja, amikor ismét visszatért a vámpírhoz. – Remélem nem próbáltad megigézni, mert ha igen, akkor pocsék munkát végezhettél. Tündérekkel nem olyan egyszerű, mint a többivel… Hozzád ért, amikor tetted? – kíváncsiskodott tovább, hiszen tudni akart mindent, de én nem akartam semmit se hallani ebből. Inkább még a fejemre húztam a párnát is, hiszen míg Keyront sikerült átvernem, úgy néz ki a boszorkány okosabb, mint elsőre hinné az ember… Balszerencse-e ez vagy nem, magam sem tudtam, én csak el akartam veszni a sötétségben és nem törődni a világgal…



[12 héttel később, kicsit több, mint 3 hónappal a megérkezés után]

Idővel Lisandranak sikerült kicsit közelebb kerülnie, de még mindig képes voltam olykor összerezzeni, ahogyan a szobából se igazán mozdultam ki eddig. Sokszor kaptam tőle gyógyteát is, ahogyan ő világított rá arra is, hogy miért vagyok még inkább megviseltebb, mint kellene, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kellene kezdenem ezek után, hiszen hiába a több száz év, most mégis aprónak, törékenynek és elveszettnek éreztem magam.
Reggel lassan sétáltam le a nappaliba, majd a konyhába, mintha attól tartanék, hogy Keyronba botlok, de az elmúlt időszak alatt szerencsére nem is láttam, ahogyan nem is vágytam rá. Szükségem volt arra, hogy valamennyire összeszedjem magam, de csöppet se volt annyira egyszerű, mint szerettem volna, viszont a rokonának köszönhetően szerencsére szép lassan valamennyire már sikerült, de messze nem volt tökéletes. Sietve vettem el a nekem odakészítet teát, ami még meleg is volt, illetve egy üzenetet is, amit Lisandra hagyott, hogy akadt egy kis dolga, de pár óra múlva itt lesz. Addig nyugodtan nézzek körbe a birtokon, utána majd körbevezet a távolabbi részeken, ahogyan megígérte. Amint elfogyasztottam a gyógyteát, amihez mostanában egészen hozzászoktam és nagy szükségem is volt sietve bújtam bele a cipőmbe, miközben egy bő pulóver mögé rejtőztem és próbáltam lassan kifújni a levegőt, hogy megnyugtassam magam.
Talán már félórája is sétálhattam, amikor a lovak irányába sétáltam. Óvatosan ültem le az őket körbe vevő kerítésre, mire az egyik odajött hozzám. Mosolyogva simogattam meg a fejét, majd pedig figyeltem, ahogyan elszalad. Rövid ideig még ott üldögéltem, majd lemásztam és akaratlanul is a hasamra siklott a kezem, ami kezdett szép lassan gömbölyödni. Ezért is volt szükségem még inkább a gyógyteákra, de a bő pulcsi remekül eltakarta a kíváncsi szemek elől, de egy vámpír idővel úgyis meghallaná, hogy nem egy szív, hanem kettő dobog. Kötve hiszem, hogy Lasa elmondta volna Keyronnak, hogy milyen következményei lettek a tettének és még én is alig akartam elhinni, hogy pont így kellett anyává válnom. Úgy, hogy megerőszakoltak… megölhettem volna, de mégis képtelen voltam rá, talán abban biztos, hogy a természet lesz oly kegyes és megfoszt tőle, igazából nem tudtam, hogy mit szeretnék, de egyszer csak neszre lettem figyelmes, mire sietve fordítottam oldalra a fejemet. – Keyron? – pillantottam a férfira, aki alig pár lépésre állt tőlem. Sietve emeltem el a kezemet a hasamról. – Mit keresel itt? – kérdeztem meg kicsit remegő hangon, hiszen hiába próbált Lisa is hatással lenni rám, hogy alapvetően nem rossz ember és nem volt önmaga, attól még mindig kicsit féltem tőle és azt se tudtam, hogy még mindig itt van a farmon. Ahogyan azt se tudtam, hogy mennyire fogok tudni megbékélni a közelségével. Talán enyhült kicsit a dolog az elmúlt hónapok alatt, de attól még nem láttuk egymást és nem bíztam benne…

Sajnáltam amit tettem, de nem tudtam megváltoztatni, nem voltam képes erre, a saját halálom amely rendszeresen kísértett, kiegészült ezzel a plusz szörnyűséggel amit tettem. Az egész igazán zavaros volt, mert az ő szemein keresztül is láttam. Tudtam, hogy az igézésem semmit sem ért, miután Lisandrával átbeszéltünk mindent, jó… még nekem s van mit tanulnom. Sosem foglalkoztam a tündérekkel, erősebb és gyorsabb voltam náluk, az elmetrükkjeik nem érdekeltek, mert akit kellett azt megettem így is, úgy is. Pontosabban kiszívtam a vérét, de… ez más történet.
A klán rendesen meghajtott, nem hagytak pihenni, megállás nélkül dolgoztam, renegát vámpírokra vadásztam, néha azért örültem volna, hogy ha idősebb vagyok, mondjuk annyira, mint az ősök, akkor könnyebb dolgom lett volna egy-két vámpírral. Ők nem tudták, hogy én megvagyok erősítve, mind a nap mind pedig az igézés ellen, így csak erőben lehettek többek nálam, de amit erővel felülmúltak, azt én inkább leleményességgel igyekeztem pótolni. Amikor megéreztem az exem szagát, erről a leleményességről feledkeztem el, és adtam át magam a gyűlöletnek és az ürességnek, azt gondolván, hogy így jobb lesz, de mégsem lett az.
A házba betudtam lépni, akkor, nem kellett Lisandra engedélye, ám amiután tisztáztunk mindent, egy kellemesnek egyáltalán nem mondható fejfájás kíséretében visszavonta a meghívását a házból, a saját házamból. Az egyik közeli kis házba viszont nem, ez volt az én saját fészkem. Amit csak akkor használtam, ha a ház lakói büntetni akartak valamiért. Az pedig ritkán fordult elő, de most mégis ide kerültem. Egy egyszintes ház, étkezővel, nappalival ami igazán hatalmas, egy fürdővel és egy hálószobával. A pince pedig a saját személyes fegyverraktáram, jobb ha oda nem teszi be a lábát senki sem. A házamat pedig egy gang vette körbe, volt egy szabadtéri kiülős hely is, ide időnként kiültem, csak egy cowboy kalapot nyomtam a fejembe, de a három hónap alatt nem sok időt töltöttem idehaza.
Nemrég fogtam el pár vámpírt, és Lisandra azt mondta, hogy mostanra elkészítette a nyakláncot amit a tetoválásomhoz kapcsolva, védelmet adna a viselőjének,jelen esetben Heavennek, tőlem.
Egy hete nyomtam az ágyat a varázslat után, Lisandra időnként átjött hozzám, mostanra lettem jobban, egy nagyobb adag vér elfogyasztása után, nem tudom, hány liter volt, de egy kisebb Baton Rouge méretű városka lakosságát biztos elfogyasztottam. Ezért a mennyiségért, majd meg kell dolgoznom.
Jobban voltam, és úgy gondoltam, megtehetem, hogy ellátom a lovak körül teendőket, csak egy fekete pólót, cowboy csizmát, farmert és kalapot vettem fel, reggel elvégeztem az állatok körüli teendőket, emberi tempóban, kellett a fizikai munka, a lassú munka, amely még az emberi időkre emlékeztetett, amikor mindent lassan csináltam.
Épp egy csatlakozást csináltam végig, sikeresen, aminek baromira örültem és ennek örömére volt, egy hűséges társként követ patás árnyékom, aki a vállam felett átdugott fejjel követte a lépéseimet.
- Pajti! Ez az… mindjárt ki lovaglunk, csak elmegyünk a felszerelésért. – duruzsoltam az állatnak. – Nincs még neved, legyél mondjuk… Pajti és tökéletes quarter lovat faragok belőled. – megpaskoltam Pajti nyakát és elindultam vele a nyomomban a pajta felé. Ám a szél másféle illatokat sodort felém, nem számítottam erre, hogy őt is kint találom Lisandra azt mondta, hogy nem igen teszi ki a lábát a házból, ezért mertem remélni, hogy nem fogunk találkozni. De volt valami más, érdekes szag is a levegőben. Miért keveredne az enyém az övével?! Nem az én szobámban aludt, és ez furcsa is lenne a számomra. Sőt! Nem is az én ruháimat hordta, hanem azokat amiket a boltból loptam neki, tudom, mert Lisandra minden este mesélt róla, ha épp felhívtam őket és Heavenről érdeklődtem.
Bezártam Pajtit a helyére és elindultam az illat irányába. Éreztem, hogy ráhoztam a frászt, de nem mentem közelebb hozzá , pár lépésnél, hagytam neki teret. A zsebemben levő medálra siklott a kezem. Őt figyeltem, a mozdulatait, a bő ruháit, ezt... talán azóta hordta amióta azt tettem vele, amit. Hogy eltakarja a nőiességét, egész biztos magát hibáztatja ezért, holott, én vagyok a hibás nem ő. Én vagyok a gyenge, nem ő. De többet nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, hogy hozzá érjek. Egyébként is, amióta a többiek tudják, hogy mit tettem, kiközösítenek, nem látnak szívesen a közelükben, éreztetik velem, hogy csak egy mocskos ösztön lény vagyok. Megérdemlem, már alig várom, hogy elküldjenek a következő feladatomra. Ezt a lovat még felkészítem, belovaglom, még egy hét, addigra teljesen felépülök a varázslat okozta kis kellemetlenségekből is.
- Heaven…. – szusszantottam halkan. – Itt lakom, az én birtokom. – hitetlenkedve ráztam meg a fejem és tettem még egy pár lépést hátra.
- Nyújtsd ki a tenyered. Adni akarok valamit, Lisandra mondta, hogy nekem kellene odaadnom, nem értem ezt a hülyeséget, de tessék. Ez megvéd tőlem , téged. – ha netán fájdalmat akartam volna neki okozni, akkor a medalion visszatartott attól. Csak ha kitartotta a tenyerét , ejtettem bele a kezébe a nyakláncot, nem akartam hozzáérni, azért se, hogy olvasson belőlem. Bántam amit tettem vele, de nem tudtam mit csinálni, ennél többet nem tehettem érte.
- Sajnálom amit tettem. – megköszörültem a torkom és félrepillantottam. Ha nem vette el tőlem a nyakláncot, akkor a közeli kerítés oszlopára tettem.
- Ha szeretnéd ki tudod próbálni. A legjobb és legegyszerűbb a maradj parancs, a többire Lisandra kitanít. Ha akarod ki is próbálhatod. – magyaráztam nyugodtan és megrántottam a vállam.

Nem tudom hogyan tovább ezek után...

Sokan félnek a lovaktól, de engem inkább megnyugtattak. Kicsit a gyerekkoromra emlékeztettek, hiszen akkoriban inkább jártak az emberek gyalog, vagy lovakon, esetleg szekereken, de azt is ló húzta, vagy éppen hajóztak. Nem volt felhőtlen, se vidám gyerekkorom, hiszen mégis miként lehetne, ha egy bordélyházban láttam meg a napvilágot, azért, mert az anyám az egyik nő volt, aki a bájait kínálta pénzért a férfiaknak. Rendben, Madame voltam én is, de sose feküdtem le egyetlen férfival se abban a mocsokban azért, amiért az anyám. És miután rövid időre én lettem a vezetője a helynek azon voltam, hogy kicsit jobbá tegyem és a lányoknak se kelljen minden söpredéket elviselniük. Abban a korban valahogy természetesebb dolog volt ez, mint így visszagondolva.
Kíváncsian fürkészem az újra közeledő lovat, miközben a kezem a hasamra kúszik és párszor gyengéden simítok végig az alig láthatóan kerekebb hasamon, miközben azon gondolkozom, hogy mit is kéne tennem. Képtelen vagyok megölni, még inkább gyilkossá válni, hiszen így is túl sok démon ül a vállamon, de abban se vagyok biztos, hogy tényleg azért fohászkodom-e, hogy a természet megtegye helyettem… Egyszerűen össze voltam zavarodva és Lisandra se tudott segíteni, vagyis igyekezett, de nem volt még se jobb. Mintha csak a sorsra hagynám azt, hogy eldöntse helyettem, mert sose hittem abban, hogy egyszer anya lesz belőlem, azt meg pláne nem, hogy így. Most meg mégis úgy állok itt, mint valami szerencsétlenség, aki abban reménykedik, hogy Keyron nem fog felbukkanni, még akkor se, ha tegnap majdnem megkérdeztem Lisa-t, hogy tud-e róla valamit. Nem értem, hogy mi van velem, de aztán a gondolataimból végül léptek zaja és nesz rángat ki, mire sietve kapom arra a fejemet és meg is ijedek. Mióta állhat ott?
- Igaz, miként is felejthettem el, hogy ez is a tiéd… - mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen szép lassan inkább Lisandra birtokának gondoltam és nem az övének. Ez is segített abban, hogy minél inkább megpróbáljam kiverni őt a fejemből.
Nem lépek közelebb, ahogyan ő is közelebb lép, én úgy hátrálok meg egészen a lovakat körbeölelő kerítéség. Figyelem Keyront, de nem nyúlok a medálért, nem érdekel a medál, se az, amit összehordanak. Én csak el akarok innen menni, felébredni ebből az egész abszurd helyzetből. – Mármint úgy érted, hogy minket? – csúszik ki ajkaim között a nagy ijedtségben és ekkor válik csak világossá, hogy miért akarhatta azt, hogy ő adja ide a medált. Nem mondta el Keyronnak, hogy még több következménye van a tettének és biztosan azt akarta, hogy magától jöjjön rá, vagy én szóljam el magam ostoba módon. Legszívesebben fejbe vágnám magam, ideje lesz jobban ügyelni arra, amit mondok.
- És szerinted egy sajnálommal el van intézve az egész? Érdekes, hogy te vagy képtelen az én szemembe nézni, amikor talán inkább nekem nem kéne tudni a tiédbe. – nem éppen kedvesen csendül a hangom, de hirtelen úgy érzem, hogy képtelen szembe nézni a tetteivel. Ahogyan azt se értem, hogy meddig kell még ezen a farmon lennem. Bár gondolom most, hogy már nem egyedül vagyok még tovább…
Keserűen nevetem el magam, miközben a medálra siklik a pillantásom, de továbbra se nyúlok érte. Helyette inkább összefonom magam előtt a karomat, mielőtt még véletlen esetleg a hasamon simítanék végig és még inkább elárulnám a dolgot neki.
- Tényleg azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint te vagy ti? Azt hiszed arra vágyom, hogy fájdalmat okozzak? Egyetlen egy fájdalom se lenne ahhoz fogható, amit nekem kellett átélnem abban a pillanatban. Nem leszek az, aki még több szenvedést hoz ebbe a világba… - hangom határozottan csendül és bármennyire is csábít a gondolat, hogy csontját törhetném, akkor is képtelen vagyok rá, aztán eszembe jut valami, hogy úgy nyújtotta felém a medált, hogy ne kelljen hozzám érnie.  – Olvasni akarok benned, azt akarom, hogy megérints. – emelem rá ismét az íriszeimet határozottan, mert hirtelen rájövök arra, hogy számára talán még a medálnál is pokoliabb lehet ez… És ha ez nehezebb számára, mint az, hogy csontját törjem, hiszen megrántotta a vállaimat a medállal kapcsolatban, akkor ezt akarom tenni. Még akkor is, ha szinte számomra is pokolian nehéz lesz megérinteni őt. De vállalom ezt a szenvedést azért, hogy megtudjam valójában mi zajlik benne. – Vagy az már nem olyan vállrándításos dolog, mint a medál? – szegezem neki a kérdést és továbbra se eresztem el az íriszeimmel.

Nem foglalkoztam a szúrósságával, akár egy kaktusz, de meg tudtam érteni, tőle még több dolgot is megérdemelhettem volna, mégis szó nélkül tűrném. Lisandra az átkával kapcsolatban nyomoz a szabadidejében, ugyanis meséltem neki arról.
Így tisztáztuk, hogy nem ölhetném meg, mint valamiféle igazságosztó, mert nem saját akaratából végzett azokkal az emberekkel, vagy természetfelettiekkel.
A fejembe húztam a feketeszínű kalapomat, hogy ne süssön a szemembe a nap, na nem mintha zavart volna, csak azért mégis utálok hunyorítani.  Biztos távolságból pillantottam végig rajta, s lógattam a levegőben egy darabig a nyakláncot, majd egy szemöldök vonás kíséretében valóban az oszlopra akasztottam.
- Úgy érted téged ,  nincs minket, mert te és én nem…- összehúztam a szemöldökömet és gyanakodva és elgondolkodva mértem végig Heavent. – Miféle minket, hm? – vakkantottam kicsit indulatosabban, egyszerűen az ő szájából akartam hallani, nem lehet,hogy egyszeri alkalomból bármi is történhetett! Nem! Mert akkor még nagyobb seggfej és felelőtlen barom vagyok , mint gondoltam. Soha-de-soha többet nem kapcsolhatok ki! Nem húzhatom le a rolót, mert így kényelmesebb, mert akkor nem vagyok önmagam.
A tekintetem a kezei mozdulatát követték, nem igézhettem meg, esélyem sem volt, mert Lisa verbénával itatta, ahogy az egész gazdaságot, és azokat akikhez köze volt. Csak azért nem gyengültem le úgy a verbéna közelében, mint a többi vámpír, mert olyan tintával vésték a mellkasomra a tetoválást, ami belém itatta az ellenállást a nővénnyel szemben.
Meglepődtem Heaven szavait hallva, elkomorodtam, utoljára akkor voltam ennyire komor, ugyanezen a farmon, amikor anyámat a saját kezeimmel öltem meg. Ezt… sosem leszek képes elfeledni.
Ha lehet azt mondani, a kettőnk közti távolság és a történtek miatt, nem működött ez az álomlátós dolog, figyeltem őt, ahogy a karmazsin vörös hajtincseit elfújja az arca előtt a szél és anyám jutott eszembe róla, majd őt láttam a tükör előtt meztelenül állva, megváltozott testtel. Igen…igen máskor is láttam már őt meztelenül, néha elég elbaszott pillanatokban esünk bele a másik fejébe. Szóval… lesápadtam, és a szavai nyomán rákaptam a pillantásomat.
-Nem hiszem, hogy el van intézve, tekintve hogy most is emiatt szenvedsz, senki sem érdemli meg, hogy azt tegyék vele amit veled tettem, és rohadtul nem vagyok büszke rá, tudom, hogy nincs elintézve egy sajnálommal, de a szavamon kívül mást nem tudok adni. Viszont egyfolytában sem fogom hajtogatni, mert elkopik, elhasználódik a szó és, értéktelenné válik, nem fogod megbecsülni, vagy…egyáltalán figyelembe venni. - magyaráztam nagy bölcsen. Rossz ötlet volt idejönnöm, de… ez nem jó, az egész nem jó így ahogy van. Nem kellett volna kikapcsolnom az érzéseimet egyáltalán! Nem csak ő szenved, de nem mondom el ezt neki, mert mégis csak ő az aki sokkal de sokkal rosszabbul járt.
Sam , az alakváltó őröm jelent meg egy egyébként nagyon aranyos bordel collie képében a közelünkben, amúgy nem Samnek hívták, de miután láttam a True Blodot, annak neveztem el, az ő bosszantására.
~Őrködsz mi, te kis szarkupac, mert egyikőtök sem bízik bennem!~
- Nem hiszem azt, csak azt hittem, hogy ezt afféle gesztusnak tekinted, hogy nagyobb biztonságban mozogsz majd a közelemben, illetve a birtokon, tudva, hogy én is itt lehetek, és bármikor belém botolhatsz. Nem okoznál vele fájdalmat, egyszerű kis kutyus lennék, aki a parancsaidat követi. Ne gyere a közelembe, maradj x méter távolságra. Csak akkor törné el a medál a karom, ha tényleg azt parancsolnád neki. – magyaráztam nyugodtan. Miért ne tudhatná, hogy mit tud, akkor is az övé lesz és kész. – Nem az én medálom, nem én választottam, Lisandra választotta és tette rá a bűbájt, a te érdekedben.
A következő szavaknál tárcsa méretűre tágult a szemem és hitetlenkedve pillantottam rá, nem! Nem fogom megérinteni, a vállaim megfeszültek és az állkapcsom is megfeszült, majdnem eltörtem az erőlködésbe, hogy megrázzam a fejem tagadólag.
- Te megőrültél?! Azok után, amit veled tettem, még azt akarod, hogy érintselek meg?! Csoda, hogy nem törtelek össze akkor! – csattantam fel és hátráltam egy lépést hátra.
A következő pillanatban mágia vibrálását éreztem a levegőben, Sam persze már sehol sem volt, a mocskos kis áruló beárulhatott Lisandrának. Hátráltam volna ha tudtam volna, de nem ment, éreztem, hogy a láthatatlan erő nem enged innen.
- Vedd fel azt a medált és akkor nem kell félned tőle, hogy megtámadlak. – persze ezek után nem mondtam el neki, hogy nem csak távol tud tartani magától a medállal, ha az engedelmes kiskutya részből nem jött rá, hogy maga mellett is tud tartani, az nekem annál jobb! Nem fogom megnehezíteni az életemet, még ennél is jobban. A fő házból elküldött Lisandra, visszavonta a meghívásomat, addig amíg Heaven itt van, még csak a saját gyermekkori szobámba sem mehetek be, és kesereghetek a régi sulis érmeim felett, amit lasszózással, hordóra dobással, borjú lasszózással és a többi fantasztikus cowboyos versennyel nyertem. Anyám képét sem láthattam, ahogy apám oldalán áll. Csekélyke ár ez azért, hogy egy nő életét tettem tönkre.
- Lisa! Engedj el mennem innen, különben megbánod! Csak kapjam el Samet! – kiáltottam fennhangon, mire a kisebb szélvihar kezdett alábbhagyni, és a lábam sem gyökerezett már annyira a földhöz.

Nem tudom hogyan tovább ezek után...

Fura érzés volt az, hogy amióta itt voltam azóta nem ártottam senkinek se, legalábbis nem úgy, mint régebben. Mintha az átok itt kicsit enyhült volna és nem tudott volna úgy a felszínre kerülni, mint máskor. Volt egy-egy olyan este, amikor igen, de akkor is megállítottak és nem ártottak nekem, inkább segítettek és elérték azt, hogy ne kelljen még több halálhoz közöm legyen, de talán itt még nem volt vége ennek a történetnek se. Főleg úgy nem, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna gyilkosságra, még ha gyengének is éreztem minden egyes alkalommal magam hozzá.
Kezemet lassan fontam össze és kicsit tanácstalanul pillantottam vissza Keyronra. El kéne mondanom, de még se bírtam kinyögni, ha nem hallotta az apró teremtésnek a szívhangját, akkor talán tényleg meg se érdemli, hogy akár ez által esélyt kaphasson egy életre, aki talán nem gyűlölné őt még annyira se, mint én teszem. Bíztam benne, de elárult és legyen bármilyen mentsége is, mert hirtelen egyik se érdekelt, úgy éreztem, hogy erre nem létezik mentség.
- Semmilyet, hiszen az előbb mondtad, hogy nincs olyan, hogy te meg, én. – felelek teljesen komolyan, majd pár pillanat erejéig inkább a lovakat fürkészem, mintha csak belőlük akarnék erőt nyerni, hogy kitartsak és ne omoljak úgy össze, mint először, amikor rájöttem a dologra, hogy többé nem egyedül vagyok. Ennyi ideje élek, mégse hittem sose, hogy valaha anya lesz belőlem, talán csak mélyen legbelül, de mégis milyen anya is lehetnék? Fogalmam sincs és talán sose fogom megtudni, ha az égiek kegyesek hozzám, még akkor is, ha pokolian kínzó lehet akár az az érzés, ami utána marad… még eggyel több kín talán már oly mindegy…
Csendesen hallgatom a szavait, miközben a nap egyre magasabban kúszott az égbolton és a szellő könnyedén incselkedett a tincseimmel. Nem mozdultam meg, nem mentem közelebb a medálhoz se. Nem akartam, hogy közöm legyen bármi ilyenhez is.
- Bíztam benned Keyron, hittem abban, hogy te segíthetsz nekem, hogy megváltás lehetsz részben ebben a pokolban, amiben élnem kell a szabadulásom óta, de ha el is hoztad az enyhülést… idővel egy másik börtönbe zártál be. – hangom alig hallhatóan csendül, de biztos vagyok abban, hogy ő jól hallja azt, amit mondok, hiszen mégis csak vámpír és a hallása remek. – Most pedig  ide állítasz egy medállal, mert azt hiszed, hogy ez megoldás lehet mindenre. Nem, nem az. – és ekkor teszek felé egyetlen egy lépést is, ami elég határozott, még ha legbelül nem is vagyok az. -  Tudom milyen érzés mások parancsa, kedve szerint élni. Milyen érzés akár a saját testedben bezárva élni, vagy éppen egy másik testbe… Több mindent tudok, mint te azt talán hinnéd, több mindent láttam vagy éltem át, mint azt valaha gondoltad volna. Tartsd meg a medált, mert ha csak az védene meg tőled, akkor inkább a halál, mintsem egy ékszerbe rejtett erő mögé rejtőzzek. – még az államat is felszegtem és hirtelen tényleg nem tudtam, hogy miből is nyertem az erőmet. Talán a szívem alatt hordott teremtésből? Magam sem tudom, hogy hiszen megannyiszor átkúszott a fejemben az, hogy miként foszthatnám meg az élettől, de mégis eddig képtelen voltam rá.
Láttam a közeledő kutyát, de még se tettem semmit se. Ha egy lépéssel közelebb is álltam ahhoz a férfihoz, akitől egykoron a megváltást reméltem, most pedig legszívesebben neki estem volna, vagy messze futottam is volna, de még se mozdultam. Mintha képtelen lennék rá és az se érdekelt, ha netán valaki lát minket.
Meg kéne lepődnöm azon, hogy hátrálni próbál, hogy megpróbál távolabb lenni és őrültnek gondol amiatt, amit kértem, de nekem ez adatott meg. Csak ennyim van, hogy az igazságot láthassam, hogy érezhessem azt, hogy ki hazudik és ki nem. Én másokban tudok olvasni, nem is akárhogyan. Minden titkot felszínre lehet csalni, csak ügyesen kell csinálni..
- Azt hiszem nem én vagyok az, aki fél, hanem TE. – ejtem ki nyomatékosan az utolsó egy szót. – Egy dolgot kértem, de még se azt se tudod megtenni és azt várod el, hogy még ezek után elhiggyem, hogy tényleg sajnálod? – lehet nem lett volna jogom ezt a szemére vetni, de mégis úgy éreztem, hogy minden jogom megvan. Azok után amit tett és annak köszönhetően, amilyen titkot őriztem. Végül egy apró keserű nevetés hagyja el az ajkaimat, miközben kisebb forgószél támad fel. Tényleg, ennyi? Megfutamodik? Mégis mit hittem?
- Ezt akarod? – pillantok rá, miután elült a szélvihar és láthatja, hogy a kezemben van a medál. Kicsit talán kihívó a pillantásom, majd pedig a medálra siklik a tekintetem. – Nos, talán még se az az ember vagy, akinek hittelek Keyron. Ha ez kell ahhoz, hogy ne árts nekem, vagy a gyerekednek, akkor fogalmam sincs, hogy ki vagy és ki voltál valaha... – felelem ridegen, majd a lába elé dobom a medált egy könnyed mozdulattal mit sem törődve azzal az erővel, amit éreztem belőle áradni. Most már legalább azt is tudja, hogy nem egy emberi életet tett tönkre, hanem egy újat is „létrehozott” és talán azt is tönkre fogja tenni a viselkedésével. Szép lassan pedig elindulok a ház felé, mintha ennyi lett volna. Mintha csak ennyi járna neki. Tudja az igazságot, de ennél többet nem kaphatna semmiből se, se a gyerekéből, se belőlem.