Azure && Daniel

Biztos vagyok abban, hogy sok féle gondolat átfut a fejében amiatt, hogy nem akarom az erőmet bevetni, hogy biztosra vegyem, hogy igazat mond, de még se érdekel. Egykoron hittem a szavaiban bűbáj nélkül, talán magamat is tesztelni akarom, hogy képes vagyok-e még újra hinni, vagy csak menekülnék? Hmm, talán mind a kettő, hiszen az igazság fájó és pusztító tud lenni egyszerre. De akkor se akartam semmihez se folyamodni. Csak a józanészre és a nem létező szívemre akartam hallgatni. Még akkor is, ha minden egyes szó a történetéből pusztító lesz és fel fog emészteni.  Túl sok rosszat tettem az ő elvesztését követően. Biztos voltam abban, hogy azt hiszi direkt változtattam őt kőszoborrá, pedig nem. Véletlen volt és igazából sose jöttem rá, hogy miként történhetett meg, ahogyan az se volt igaz, hogy nem próbáltam megtörni az átkot. De próbáltam, de még se ment, hiszen miként ne akartam volna? Válaszokat akartam kapni, de egy idő után, amikor nem jártam sikerrel egyszerűen csak elfogadta azt, hogy talán a sors bűntette meg őt azért, amit tett. Az árulásáért, a szív kitépésért, sokak haláláért és még megannyi indokot felsoroltam, míg végül a sötétség teljesen magához nem ölelt, hogy a pusztulást elhozzam a világra, szenvedés és fájdalom képében, vagy éppen kihasználjak másokat, a saját kényem-kedvem szerint játszadozzam velük. Hosszú idő telt el így, amit egyszerre bántam már meg, és egyszerre még se teljesen. A feloldozást már úgyse kaphatom meg és igazán nem is keresem, de attól még néha elborzadok attól, amiket elkövettem mások ellen, annak köszönhetően, hogy a szívem darabokra hullott.
Érzem, ahogyan az üvegszilánkok a kezembe mélyednek, annak köszönhetően, hogy a pohár megadja magát az erőmnek. A vér fémes illata könnyedén kezd el terjengeni a levegőbe, de még se érdekel. Könnyedén meggyógyíthatnám a sebet, de még se akarok, mintha csak ezzel akarnám elterelni a lelkemben uralkodó fájdalomról a gondolataimat, érzéseimet. Lassan szétnyitom a tenyeremet, hogy a lehető legtöbb üvegszilánk a földre hulljon, de egyelőre még nem próbálom meg kiszedni a tenyerembe fúródottakat.
- Sok időt töltöttél el apáddal, nem igaz, hogy nem neszeltél meg semmit se…. Ennyire vak nem lehettél, hogy a tulajdon apád mennyire hataloméhes volt…. – felelek ismét még mindig dühtől és fájdalomtól átitatott hanggal és az se túlzottan érdekel, hogy néznek minket az ajtó túloldaláról, de végül még a túlsó oldalon lévő függöny madzagja is megadja magát, így pedig szép lassan egy kisebb elválasztó keveredik közénk és a bentiek közé.
Legszívesebben felröhögnék arra, amit mond, hogy kelljek fel, vagy üljek le, mert pont nem érdekel az hirtelen, hogy merre is vagyok, mert jelenleg úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak és kiszaladt belőle az összes levegő. Bár azon se lepődnék meg, ha azt hinné, hogy színjáték és egy szavát se hittem el, pedig nem így volt. Hinni akartam neki és ha nem is ment teljesen, de túlzottan is ment ahhoz, hogy mindent romokba döntsön, ami ennyi évszázadon át egyben tartott, azokat lerombolja egyszerűen. – Számít még egyáltalán, hogy éppen hol ülök? Ezt akartad nem? Összetörni, felforgatni az életemet és a szememre vetni azt, hogy mekkorát hibáztam egykoron, nem? – kérdeztem meg kisebb vicsorgás közepette, hiszen elkezdtem kiszedni a szilánkokat a kezemből, aminek köszönhetően újra és újra kiserkent a vérem, de akkor se adtam volna hangot annak, hogy mennyire fáj. Időközben pedig leültem az egyik székre is, majd felszegtem az államat és úgy figyeltem őt. Nem érdekelt a könnyeim, de még több fájdalmat nem akartam kimutatni. A szilánkok pedig hangosan koppantak a földön vagy éppen a társaik között, amikor földet értek kicsit pirosba borítva. Amikor meghallom a szavait, akkor már nem bírom magamban tartani és keserűen nevetek fel, a sérült kezemet pedig magamhoz húzom közelebb és az se érdekel, ha véres lesz a ruhám tőle. – Te  tényleg ezt hiszed? Szerinted, ha nem változol szoborrá, akkor mennyi idő alatt ölt volna meg a saját apád, ha rájött volna arra, hogy túléltem és rájöttünk a dolgokra? – seperc alatt, hiszen annak a férfinak talán tényleg semmi se volt szent. Nagyot nyelek, majd lassan felállok és kifújom a levegőt, hiszen a kezem eléggé lüktet, de még mindig jobb erre a fájdalomra koncentrálni, mintsem azokra a sebekre, amiket a szavaival okozott. – Tényleg azt hiszed, hogy direkt változtattalak azzá? Véletlen volt és sose értettem, hogy miként történhetett meg. Válaszokat akartam, de nem kaphattam meg senkitől se. Próbáltam megtörni az átkot, de nem ment, végül pedig úgy gondoltam talán a sors büntetett meg így azért, amit tettél. – ha pedig megpróbált volna közbe vágni, akkor felemeltem az épkezemet is, hogy csendre intsem. – Hibáztathatsz, mert hibáztam és elvesztettem az erőm felett az uralmamat. Olyat tettem, amire ennyi évszázad alatt se jöttem rá, hogy miként voltam képes. DE nem csak te vesztetted el a barátaid akkor, ott haltak meg az enyémek mellettem és míg TE csak engem látsz bűnbaknak, inkább nézd meg, hogy a saját családod okozta részben a mi vesztünket. Nem vetted észre azt, ami ott zajlott körülötted... Ahogyan arról sincs fogalmad, hogy milyen volt ez az 500 év, milyen érzés a pokolban ébredni minden egyes nap… – kicsit még meg is rázom a fejemet. – Kár lenne tagadni, mind a ketten hibások vagyok Dan… - Majd pár lépést hátrálok letörölöm a könnyeimet és az ajtó felé lépek. – Ha azt mondanám, hogy sajnálom, úgyse hinnéd el, de még ha hiszek is neked, akkor se hiheted azt, hogy képes lennék elfeledni azt, amit a családod tett… - őt fürkészem csendesen. – Nem tudom, hogy miként törted meg az átkot, de emlékszem, hogy milyen érzés volt sok idővel ezelőtt megpillantani téged egy festményen… - lesütöm a szemet és mikor visszanézek az ajtóra, akkor már a függönynek nyoma sincs, csak aggódó szempárok figyelnek.

Szavaira nem reagálok semmit. Fogalmam sincsen, vajon komolyan beszél, vagy hazudik. Ha utóbbi, akkor pedig csak nekem, vagy ugyanúgy önmagának is? Néha nagyon nehéz megérteni, mit is érzünk valaki iránt, a szeretetet és a gyűlöletet pedig csak egy hajszál választja el egymástól. Egyetlen árva pillanat, és máris a másik oldalon találhatjuk magunkat. Pont azért tudom ezt mondani, mert az elmúlt napokban sikeresen megtapasztaltam az előbb foglaltakat. Jelen pillanatban pedig nem lennék képes megmondani, mit is érzek. Annyira össze van minden mosódva, annyira bonyolult az egész helyzet, hogy képtelen vagyok rá. De nem ezért jöttem, hogy az érzéseimet taglaljam, se neki, se önnön magamnak. Nem. Tisztázni jöttem egy túlontúl elcseszett helyzetet, aminek az elmúlt 500 évemet… „köszönhettem.”
- A tátongó űr nem tűnt el. A gyerekkoromra például, és az első legalább másfél évtizedemre aligha emlékszem. Gondolom nem ért semmi olyan behatás, ami előhozta volna ezeket, vagy pedig nem történt semmi érdekes velem ezekben az időkben. De az utolsó napjaim… nos, azokról mindig is megvoltak a foszlányaim, de sosem tudtam őket összerakni. Most már értem, hogy miért - egyelőre viszont nem mondok ennél többet. Majd ha engedélyezi, hogy meghallgat engem és nem küld el inkább melegebb éghajlatra – amit amúgy le merek fogadni, magában már számos alkalommal megtett ez alatt a néhány perc alatt, mióta itt vagyok ezen a helyen. Hibáztatom érte? Nem. A maga kis álomvilágában él még jelen pillanatban. Én viszont ezt le akarom rombolni. Jól tudom, mennyire fáj az igazság, de ezt mindenképpen el akarom neki mondani. Hogy miért? Ez egy rettentő jó kérdés, amire nem tudok választ adni… Talán csak egyszerűen tisztázni akarom a helyzetet, és nincs semmi egyébről szó. Esetleg szembesíteni akarom a tetteivel Azure-t, hogy mit tett velem, és hogy miért. Nem várok el semmit ettől a mostani beszélgetésünktől. Eljöttem, elmondom, amit el kell mondanom, aztán pedig már itt sem vagyok. Ez a tervem, és szeretem, ha a tervek szerint alakulnak a dolgok.
Csak megforgatom a szemeimet, mikor a felajánlásomat is elveti. Ennyire nem akarja, hogy fény derüljön az akkor történtekre? Ha tényleg ez van, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha itt és most elküldene a fenébe, hogy meg se próbáljam. Ő mégis meg akar hallgatni. De azt már nem akarja vállalni, hogy egy bűbájjal bebiztosítsa az igazmondást. Azzal pedig ne jöjjön nekem semmi, hogy annyira megbízik bennem és a szavaimban. Ha így lenne, nem töltöttem volna közel 500 évet egy kőbörtönben. Teljesen jogtalanul.
A mesélésem közben meglepődök, mikor a mellettem lévő üveg szétrobban, és az is, ami Azure kezében van. Rájöttem, hogy nem tudom továbbra is Annie-nak hívni őt. Teljesen megváltozott, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Annak viszont örülök, hogy nem szorongattam feleslegesen a kezemben azt a poharat a kelleténél tovább, mert most szép kis sebekkel gazdagodtam volna – na nem mintha nem lenne abból már így is jó néhány.
És ezt követően úgy tennék, ahogy megígértem. El is indulok vissza a terembe, hogy kérjek magamnak még egy whiskyt amolyan búcsúzóul – finom volt az előbbi is, azért lássuk be -, de csak nem alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy azt elterveztem. Becsapódik előttem az ajtó elég hevesen, minek hatására az üveg is megreped rajta, a zár pedig elfordul benne. Ugyanolyan meglepett pofával nézek vissza a kifelé tekintő stábtagokra, mint amivel ők pásztáznak engem. Nyilván én nem vagyok annyira meglepve ezen, mint ők, de muszáj megjátszanom magamat, mintha nem történt volna semmi, mert… nem hiányzik senkinek sem az, hogy lebukjunk. Az előző üvegtöréses jelenet nem volt olyan nagy volumenű, és szerintem észre sem vették az emberek, de ezt érdekes lett volna. Hátrafordulok hát, miután megszólal, de nem válaszolok neki. A későbbi kérdésére viszont felhorkantok. – Honnan tudtam volna? Szerinted ilyesmit megosztott volna velem? Főként, mivel tudta, hogy a menyasszonyom is egy boszorkány és már csak ebből kiindulva sem engedném neki – ennyire ne nézze amatőrnek az apámat. Lehet, hogy akkoriban nem volt még olyan rafinált, mint a halála előtti években, de nem volt hülye. Sajátosan volt kegyetlen, a céljai elérése érdekében pedig képes volt bármit megtenni. Való igaz, én erre csak nagyon későn jöttem rá, méghozzá az ébredésem után. A meséi, amivel megpróbált engem is befolyásolni, mert azt hitte, az amnéziámat a maga előnyére fordíthatja, és még sok-sok más… Elhúzom a számat, mikor látom a könnycseppjeit letörölni és ez után, ahogy a korlátnak dőlve egyre lejjebb csúszik. Sietve lépek közelebb hozzá, hogy felállítsam őt. Így is már rohadtul félreérthető az egész helyzet, ami idekint történik. Nem kell még több ok arra, hogy ferde szemmel nézzenek ránk. – Gyerünk, Azure, állj fel. Vagy inkább ülj valahova – van idekint szék amúgy is. Ha azt látom, hogy nem bír megállni a lábán, hát leültetem oda. Én pedig nekidőlök újra a korlátnak. Sóhajtok egyet, ahogy újra a szétrepedt üvegre nézek. - Szerinted csak téged ért veszteség? A gyerekkori barátaim, a kor, amiben éltem és szerettem, 500 év az életemből, az emlékeim édesanyámról és sok-sok mindenről… mind odalettek. És miért? Mert a saját menyasszonyom, aki elvileg teljes szívéből szeretett – de nyilvánvalóan nem annyira, mint én őt -, nem bízott meg bennem és a szavamban. Ez fáj a legjobban, ennek a realizálása. Nem te vesztettél el mindent, Azure. Én - És hogy a keretes szerkezet meglegyen, úgy kezdem, ahogy zártam, egy fájdalmas sóhajtással. Viszont nem tudok ránézni jelen pillanatban.

Azure && Daniel

- Ouch, ezt most fájna, ha még éreznék irántad bármit is. – szólalok meg teljesen komolyan és még az arcom se rezdül meg. Még akkor se, ha hazudok minden egyes szóval, hiszen még mindig érzek. Ha nem így lenne, akkor nem zaklatna fel minden egyes másodpercben a jelenléte, nem akartam volna megszabadulni a festménytől se, nem küldtem volna vissza a régi helyére, a galériába, hogy állítsák ki, ha akarják ismét. Hazugság volt, de mégis igazság ként csendült az ajkamról. Megtanultam színészkedni, ha nem így lenne, akkor nem itt lenne a helyem. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy ő elhiszi a hazugságot az ajkaimról, mint más tenné, hiszen ő ismert igazán egykoron – de azt nem akivé lettem - , míg mások azt ismerik, akit mutatok nekik. Se nem többet, se nem kevesebbet.
Felvonom a szemöldökömet arra, amit mond és legszívesebben elnevetném magam, de még se teszem. Inkább pár perc erejéig csöndbe burkolózom és emésztem mind azt, amit mond, míg végül ismét felé nem fordulok és megszólalok. – És hirtelen a tátongó űr miként is tűnt el? – teszem fel a nagy kérdést, mert az mind szép és jó, hogy nem hagyta őt nyugodni, de tényleg érdekelne, hogy miként tértek vissza az emlékei. Valaki előcsalogatta neki, vagy magától ugrottak be, vagy mégis miként? Egy-két dolgot azért mind a két oldalról tudok a kómáról, hogy boszorkányként mit lehet tenni, vagy éppen sima halandóként miként térhet vissza, mert már volt szerencsém ilyen személlyel beszélni egy film miatt. Csak széttárom a kezemet, hogy akkor gyerünk tisztázza a dolgokat, hiszen már a bulinak is lőttek, mert bármit is fog mondani az már akkor meghalt, amikor betette ide a lábát és felfedte magát előttem. Szeretnék vele eltűnni, felidézni a múltat, de a másik felem pedig menekülni. Egyszer szerettem igazán életem során és az ő volt. Ő mutatta meg az igazboldogságot és a poklot is hajdanán, vagyis valahogy így. – Tudod, vannak ellenségeim, jobb szeretek óvatos lenni az idegenektől kapott italokkal. – nem csak tőle tartok, hanem másoktól is. Nem vagyok ostoba, hiszen sokáig pusztulást hoztam el a világra, rosszra használtam az erőmet és talán most is képes lennék rá, de mégse teszem. Próbálok lecsillapodni és nem engedni ismét a sötétségnek teljesen.
- Ohh, nem. Nem fogok rád mondani semmit se, mert úgy túl egyszerű lenne számodra. – és számomra is, de magam sem tudom, hogy hinni akarok-e a szavainak, vagy nem. – Ha meg akarsz győzni vagy éppen kapni valakit, akkor azért meg is kell küzdeni a legtöbb esetben, nem? – hajdanán se kapott meg könnyedén, küzdeni és bizonyítani kellett. Akkor se használtam semmi varázslatot, lássuk hát, hogy mire is képes a jelenben.
Neki dőlök a korlátnak, miközben hallgatom őt. Nem nézek rá, csak olykor lopva, helyette inkább a részben sötétségbe burkolózó kertet fürkészem, mintha látnék benne valakit, valamit. De igazából egyszerűen érzem, hogy most nem tudom a nem törődöm maszkot viselni, a szavai mélyre hatolnak és érzem, hogy igazak lehetnek, de mégis képtelen vagyok hirtelen elfogadni. A düh pedig könnyedén kell életre bennem, aminek következtében a poharaink egyszerűen darabokra törnek és ezernyi részre hullnak, mint én mélyen legbelül. Kezemmel megtámaszkodom a korlátban, de nem mozdulok meg, csak lassan fújom ki a levegőt. Hallom azt, ahogyan folytatja, de még se nézek rá, hiszen érzem ahogyan egy könnycsepp átjut a pajzson és nem akarom, hogy lássa, de aztán elrepedt mélyen legbelül valami, amikor távozni akar. A teraszajtaja hangosan csapódik be, majd pedig a zár hangosan kattan az erőmnek köszönhetően, ahogyan szép lassan megfordulok. – Tényleg azt hiszed, hogy egy ilyen mese után csak elsétálhatsz? – kérdez meg dühösen, miközben próbálok nem tudomást venni arcomon lassan végigfolyó könnycseppről. – Az apád, aki meséket akart elültetni a fejedben most, hogy felébredtél… - mondom lassan, mint aki próbálja visszafogni magát és közben végiggondolni mind azt, amit hallott mostanában. – És te nem is sejtetted, hogy mire készül? – nézek rá hitetlenkedve, mert nehezen tudom elhinni, hogy mit sem sejtett a cselszövésről. Talán azt nem tudta, hogy engem is a farkasok elé akart vetni, de semmiről se tudott volna? Fogalmam sincs. Nagyot nyelek, majd lehunyom a szemeimet, hogy végül sietve töröljem le a könnycseppeket. – Elveszettem mindent azon az estén, többet, mint azt bárki is gondolná… - suttogom a szavakat, ahogyan hátrálok egészen a korlátok újra, miközben az erőmet próbálom meglelni, de még se megy. Újabb könnycsepp jelenik meg helyette és szép lassan talán a földig is csúszok, mint egy összetört nő, hacsak korábban nem volt a karjaiba, még akkor is, ha ellenkezni próbáltam…

Reméltem, hogy lesz legalább annyira felnőtt, hogyha kijövök ide hozzá, akkor nem fog kapásból visszafordulni és bemenni az épületbe, csak hogy a velem való beszélgetéstől el tudja szeparálni magát. Rettentő gyerekes viselkedés lenne, akármit is gondol rólam, hogy csináltam. Az se biztos, hogy ha elmondom neki a történteket úgy, hogy végig is hallgat, bármi változni fog. Pedig nem fogok hazudni, senkit áltatni.
Szavain csak felhorkantok, és elmosolyodom. Milyen ironikus, hogy pont ő mondja ezt, aki ilyen hosszú időre egy börtönbe zárt be. - Nos… ez mindkettőnkre jól illik - hiányoznak azok az idők, de tudom jól, hogy nem szabad sajnálkoznom vagy vágyakoznom utána, mert annak már vége. Már egy teljesen új kort élünk, amivel szintén nincsen semmi gondom. Ugyan érdekel, hogy egy-két személy a múltamból vajon életben van-e még, vagy már alulról szagolják az ibolyát, de mindezt nem fogom tudni úgysem kideríteni. Az egykori menyasszonyommal is azért volt könnyű dolgom, mivel hát lássuk be, egy híresség lett ebben a században. Fogalmam sincs, mióta, pedig biztos vagyok benne, ha rákeresnék az interneten, megtudhatnám, hol és mikor indult be a karrierje ilyen módon. Az alapvető információk érdekeltek csupán csak, részleteibe nem bocsátkoztam.
- Valóban így volt. Viszont mivel az egész incidenshez ez volt legközelebb, ezek voltak az utolsó napjaim abban a korban, azon a helyen, így azokból van meg a legtöbb. Pláne, mert elég mély nyomot is hagyott bennem mindaz. Ugyanúgy csak foszlányok voltak meg belőle, de képtelen voltam a koherenciát megtalálni, a tátongó réseket, a miérteket kideríteni. Most viszont már mindent értek - válaszolom neki egyszerűen, és komolyan. Nem lepődök meg azon, hogy nem fogadja el az italt, hiszen biztos azt hiszi, hogy van benne valami, amit én rakattam bele. Nem is fogok erőlködni, inkább csak lerakom valahova, hogyha meggondolná magát mégis. - Nem. Azért jöttem, hogy tisztázzuk a dolgokat - mondom neki röviden és velősen. Nem akarom elrontani az estéjét – amit már a jelenlétemmel is megtettem -, szóval ezért kérem csupán arra, hogy hallgasson meg, aztán pedig már itt sem vagyok. Mikor beleszagol a pohárba, és óvatosan kortyol belőle, megszólalok. - Nincs benne semmi a tömény whiskyn kívül, ne aggódj - továbbra sem szándékom őt bántani, akármennyire is meg lehetne rá az okom. Mikor neki dől a korlátnak, és válaszol kérdésemre, csak gyorsan kiiszom a pohár tartalmát, aztán lerakom azt és felé fordulok, hogy lássam azt is, ha valaki ki akarna jönni.
- Ha tényleg az igazságot akarod hallani, és mindezt úgy, hogy ne kételkedj a szavahihetőségemben, akkor mondj rám egy igazmondó bűbájt, amit múltkor is felajánlottam - kezdek bele az egészbe, és megvárom, mit reagál erre. Ha úgy tesz, ahogy kértem, az sem fog változtat semmit. Ugyanazt fogja hallani, mint amit én akarok elmondani neki.
- Apám még nem volt olyan tapasztalt mágus, hogy helyre tudjon rakni egy egész falkányi vérfarkast, de mivel ők egyáltalán nem akarták és tudták elfogadni a városuk vezetőjének, ezért ahol tudták, keresztbe húzták apám terveit és erőfeszítéseit. Ő neki ebből elege lett, és ekkor találta ki, hogy véget vet ennek az egésznek. Mivel rettentő sokan voltak boszorkányok is a városban, ezért úgy gondolta, ti meg tudjátok őket állítani, így felállított egy puccsot. Megölte az egyik falkatagjukat, és a város boszorkányaira fogta mindezt. Következőleg, mivel nem akart a városon belül vérfürdőt rendezni, hát összehívta a farkasokat és a boszorkányokat egy helyre, és mivel tudta, hogy a farkasok túl lesznek fűtve az érzelmektől, a gyűlölettől, ti pedig meg fogjátok magatok védeni mindenáron… nos, megtörtént. Fogalmam sincs, hogy téged miért csalogatott oda, méghozzá úgy beállítva, mintha én hívtalak volna… de megtette. Biztosan volt valami gondja veled, talán az, hogy nem hozzád képzelt el engem, hanem valaki máshoz, de őszintén mondom, hogy nem tudom. Azzal viszont nem számolt, hogy te kezdő mágiahasználóként túl fogod élni, és hogy rajtam fogod kitölteni a dühödet. Talán pontosan ezért vett magához, és viselte gondomat ennyi éven keresztül, mert bűntudata volt - fejezem be a mondandómat, aztán még oda nyögök neki valamit. - Az egyetlen közöm ehhez az egészhez csupán annyi volt, hogy az apám szervezte le ezt az egész borzalmat. De semmi több… - mondom neki teljességgel őszintén, akár rám mondta a bűbájt, akár nem. Hangerő tekintetében is végig úgy beszéltem, hogy nem ordítottam világgá mindezeket, csak hogy mi ketten kellemesen meg tudjuk érteni egymást, de másnak fülébe se jussanak a szavak, hogy boszorkány, vérfarkas, és így tovább. Rápillantok az órámra, mielőtt bármit is felelhetne, és megszólalok. - Letelt a két percem. Köszönöm, hogy végig hallgattál. Gratulálok még egyszer a filmhez… - aztán pedig, ha nem állít meg, visszamegyek az épületbe, hogy még a pulthoz sétálva elfogyaszthassak egy-két perc alatt egy ugyanilyen whiskyt, amit követően pedig már itt is hagyom ezt a helyet. A terv legalábbis ez volt.

Azure && Daniel

Nem túlzottan érdekelt, hogy miként jutott be, csak az számított, hogy innen kirakják őt. Az se zavart volna, ha emiatt a címlapokra kerül, de akkor se akartam látni őt jelenleg. Nem álltam készen ennyi hét elmúlásával se arra, hogy újra elvesszek abba a szempárba, vagy éppen a múltat még inkább feltépjem. Egyszerűen csak úgy éreztem a közelében, hogy fulladozom és ha nem szabadulok elég gyorsan, akkor félő volt, hogy másokban fogok kárt okozni az erőmmel. Nem azért, mert ne uralnám, hanem azért, mert annyira elegem volt, feszült voltam és dühös. Nem akartam a múltra gondolni, vagy éppen a tetteimre, amiket annak köszönhetően követtem el.
Hamarosan pedig azt is megérzem, hogy nem egy szórakozást gyújtó személy közeledik felém, hanem sokkal inkább az, aki elől kimenekültem ide. Lassan fújom ki a levegőt, de amikor meghallom a lépteket, akkor se fordulok felé, csak figyelem az elterelő város látképét. Szavaira csak egy grimasz vágok, de semmit se láthat belőle, mert a hajam takarja azt. Csak azt akarom, hogy tűnjön el az életemből, ahogyan az elmúlt évszázadok alatt is volt. Eltemettem, lezártam és megpróbáltam újrakezdeni és persze, hogy most jelenik meg.
- Teljesen máskor volt a miénk és sok mindenről álmodoztunk, míg nem csöppent olyan személy az életünkben, aki mindent el nem törölt. – nyers a hangom, de mégis minek kellene benne lennie? Felpillantok az égboltra és lehunyom pár másodperc erejéig az íriszeimet. Nem akarok semmire se gondolni, ki akarom őt zárni az elmémből, a lelkemből, egyszerűen mindenhonnan.
- Hirtelen mégis emlékszel? Azt hittem, hogy csak egy-két foszlány rémlik, vagy úgy gondoltad inkább kreálsz egy mesét a két féltől hallott dolgok alapján? – vonom fel a szemöldökömet és még az se érdekelt, hogy a pincér itt állt. Sietve pillantottam rá, mire ő kapcsolt és sietve távozott. Nem szép dolog mások beszélgetésébe belehallgatni se. Amikor felém nyújtja az italt, akkor se nyúlok érte, nem kell tőle semmi se. Csak azt akartam, hogy magamra hagyjon. – Ezért jöttél? Ezért kellett betörnöd egy békés és jókedvben telő partira, hogy aztán tovább fokozhasd az ember hangulatát? Bocsánat, inkább lerombolt azt. – felelem kissé szúrósan, majd elveszem a párkányról az italt, beleszimatolok, hogy netán van-e benne valami, de mivel nem érzem, így óvatosan kortyolok párat, de nem merem egyszerre lehúzni, hiszen ki tudja mi lappang az italban. – Gyerünk, akkor ki vele, úgyis már éppen meg akartam kérni valakit, hogy mondjon nekem esti mesét. – korlátnak dőltem a csípőmmel, miközben az egyik kezemben a poharat fogtam. Érezhette, hogy nem adok neki sok időt, vagy elkezd beszélni arról a remek meséről, amire rájött, vagy pedig egyszerűen itt fogom hagyni.

Muszáj volt beszélnem vele. És tudtam, hogy ennél jobb lehetőségem nem lesz rá, mármint azt is beleszámolva, hogy nem akarom alulról szagolni az ibolyát. Legalábbis nem egyhamar. Maffiafőnök vagyok, és nehogy már egy ilyen kiruccanás legyen a végem, az enyhén ironikus… tragikomikus lenne, fogalmazzunk úgy. Egyébként pedig hatalmas szerencsém volt ezzel a stábbal, hogy pont volt benne olyasvalaki, akinek volt köze hozzánk úgy-ahogy. Máskülönben biztos nem jutok be ide. Azaz. Bejutok, de olyan hamar távozhattam volna, ahogy jöttem.
Nem lepődök meg rajta, hogy a felismerés egyetlen apró szikráját sem mutatja. De nem gondolhatja azt komolyan, hogyha ide sikerült bejutnom, akkor nem készültem fel teljesen az itt maradásomra. Látom az értetlenkedést az arcokon azt követően, amit mond, én pedig csak sóhajtok egyet. Kane pedig végre észrevett engem és odajött hozzánk. Ő volt a bevezető utam ide és egész fontos szerepet tölt be a stábban, de azt meg nem tudnám már mondani, hogy micsodát. Nem is különösebben érdekelt. Kezet rázok vele, mintha régi barátok lennénk, pedig pusztán csak egy szívességet viszonoz, amit nekünk köszönhetett. Fogalma sincs, hogy én kicsoda vagyok, a közvetítőnk csak úgy utalt rám, hogy egy közös ismerős, akinek be kellene jutnia ide. Meg hogy nem fogok semmi felfordulást csinálni. A biztonsági őrök már az én ötletem volt. Egyszer találkoztam eddig a férfival, akkor is hogy fel tudjon majd ismerni ezen a helyen. Legalább vele koccintok, és ki is iszom a pohár tartalmát, amit aztán lerakok valahova. Figyelem, ahogy Anne elsétál mellettünk, és a szeretője is utána indul. Enyhén jelzem Kane-nek, hogy foglalja le, és vesse be a sármját, meg a csodás beszélőkészségét – áhá, ő volt az író -, én pedig addig odaszólok a pincérnek, aki épp mellettünk jön el, hogy hozzon ki két pohár whiskyt a teraszra.
Aztán pedig zsebre dugott kézzel megyek a szőkeség után, és dőlök neki én is a korlátnak, de nem tekintek rá, pusztán csak magam elé nézek, le a városra pontosabban. - Milyen érdekes. Ilyenekről álmodni sem mertünk volna azokban az időkben - vezetem be a beszélgetést valami irreleváns dologgal, aztán pedig felé fordítom a fejemet. – Az elmúlt napokban mást sem csináltam, csak gondolkoztam mindazon, amiket mondtál, amiket apám mesélt és amikre emlékszem. Tudom, hogy eleged van már ebből az egészből, de kérlek, hallgass meg. Egyetlen egyszer kérem csupán ezt, hogy adj 2 percet, hogy végig mondhassam az én verziómat, a valós verzióját ennek az egésznek. Utána elmegyek - mondom neki teljesen komolyan, aztán pedig megérkezik a whisky. Megköszönöm neki, és elveszem azokat, majd odanyújtom az egyiket neki. Ha nem fogadja el, akkor lerakom valahova közel mellénk. Én az enyémbe belekortyolok, és újra visszahajolok a korlátra. Magam elé nézek újra, és csak ekkor teszem fel a kérdést. - Szóval? Képes vagy erre az egy dologra? - kérdezem tőle őszintén, de nem tekintek rá továbbra sem. Nem kérek nagy dolgot szerintem, egyáltalán nem. Csupán azt, hogy hallgasson meg.

Azure && Daniel

Nem volt túl sok kedvem ehhez az egész ünnepléshez, de ez mindig ezzel járt. Bemutatókról bemutatókra járni, ha éppen új film jön ki, vagy már ki is jött, hiszen a premierekre el kell menni. Főleg akkor, ha főszereplő benne az ember. Olykor viszont ez egészen unalmas tudott lenni és a mosoly nem volt más, mint műmosoly, ahogyan ma este is. Az elmúlt hetek alatt se bírtam elűzni a gondolataim közül Daniel-t, aki egyszer csak betoppant hozzám. A festményt azóta inkább visszaküldtem oda, ahonnan szereztem kínkeservesen, hogy állítsák ki újra. Meg is történt, hiszen ellenőriztem New Yorkban, de nem akartam, hogy többé a lakásomban legyen. Kicsit talán úgyis éreztem, mintha részben a kép tehetne arról, hogy ő újra itt van és él. Magam sem tudtam, hogy miként lehetséges ez, de csak távol akartam lenni ettől az egésztől. Nem akartam újra a múltba keveredni, mert pontosan tudtam, hogy mi következett azok után, hogy megtörtem és elvesztem.
Mosolyogva beszélgetek az emberekkel, miután átjutottunk a sok újságírón és rajongok egészen a hotel megfelelő terméig. Elveszek egy pohár pezsgőt, amikor megkínálnak minket, majd jöhet a koccintás és egy-két korty elfogyasztása is. Alig pár perce lehettünk bent, amikor fura érzés kerített hatalmába, de nagyon reménykedtem abban, hogy tévedek. Nem akartam, hogy itt legyen, de még se mozdultam meg, amikor megpillantottam. Az se érdekelt, hogy Joe keze miként pihent a derekamon, még akkor is, ha valójában semmi se volt közöttünk. A szemem se rebbent, majd jött a vicc és én úgy nevettem a többiekkel, mintha pontosan tudtam volna miről volt szó, pedig nem. A gondolataim ezerfelé szaladtak és rövid időre a környezetemben lévő beszéd elmosódott, de szerencsére a nevetés visszarántott és már velük foglalkoztam, nem pedig a megjelenő árnnyal. Reménykedtem abban, hogy nem fog közelebb jönni, de persze most se tudta megállni.
- Tudomásom szerint ez a stáb partija és idegenek számára tilos a belépés. – szólaltam meg a koccintás után, miközben őt néztem. – Magára viszont nem emlékszem a forgatásról, de lehet mások igen. – rántom meg könnyedén a vállamat, mintha tényleg csak egy idegen lenne, majd pedig kiiszom a poharam tartalmát. Látom azt, hogy a többiek is erősen gondolkoznak azon, hogy vajon igazam lehet-e és egy beszökött rajongóról van-e szó. – Ha megbocsájtanak, akkor rövid időre távoznék. – majd leraktam az üres poharat és elindultam a terem felé, hogy ott kisétáljak a teraszra és neki dőljek a korlátnak. Friss levegőre volt szükségem. Láttam, hogy Joe is elindul utánam, de már nem néztem többet hátra. Csak remélni tudtam, hogy Danielt kipakolják innen és végül nem ő fog kisétálni mellém a teraszra.

Néhány nap telt el csupán, mióta beszéltünk, ez időmet pedig arra fordítottam, hogy próbáljak a lehető legtöbbet felidézni mindabból, amit apám mesélt nekem, és összeegyeztetni ezt azzal, amit Anne mondott, illetve az emlékeimet is. A kérdésemre múltkor ugyan választ adott, de azzal a lendülettel küldött is el a házából. Én pedig nem vagyok hülye. Láttam rajta, hogy tényleg képes lenne helyben elintézni – ha kell véglegesen -, amennyiben nem fogadom meg a tanácsát és sétálok ki azon az ajtón. Kényelmes lett volna az egész. Nem lettek volna szemtanúk sem, és engem is kitörölhetett volna az életéből most már teljesen. Nem kockáztathattam meg mindezt, az életemet nem tehettem fel arra, hogy talán sikerülni fog végig beszélnem vele ezt az egészet. Túl veszélyes lett volna.
Ezért is próbáltam egy olyan lehetőséget keresni, ahol többen vagyunk, mégis tudunk beszélni. Bár ott is bőséggel fennállt a lehetősége annak, hogy szól a biztonsági őröknek vagy bármi ilyesmi, de arról is gondoskodtam, hogy olyanok legyenek itt, akik nem fognak kidobni. Én leszek a szerencsés kivétel a szemükben, aki… ott sincs. De eljutottam egy végső elhatározásra is, ami felől nem fog tudni visszakoztatni senki. De arról majd később. Lehet nem is lesz szükség rá.
Ahogy folyamatosan az akkor történteken agyaltam, egyre inkább kezdtek beugrani a dolgok. A halovány foltok kiélesedtek, és össze tudtam rakni a puzzle-t. Legalábbis nagyon remélem, hogy így történt. Ha pedig mégis kételkedni fog a szavaimban, ott fog lenni a vésztervem, amire őszintén remélem, hogy nem fog sor kerülni, de fel vagyok erre az eshetőségre is készülve. Így legalább nem fog kellemetlen meglepetés érni. Ó… nem leszek naiv, ha két eshetőséget vázolok fel, úgy is a harmadik fog érvényesülni, nincs akkora szerencsém. Na meg ott van az a tény is, hogy Anne még mindig legszívesebben eltörölne a Föld felszínéről. Én viszont nem fogom ezt csak úgy hagyni.
Ha az őröket elintéztem, úgy nem volt már nehéz egy belépőt nyerni erre a kis estélyre. After-party vagy tudom is én. Ahova néhány napja ment volna, ugyan olyan lesz ez, csak másik városban, név szerint Seattle. Alkalomhoz illően öltöztem, fehér ing, fekete öltöny, nyakkendőt viszont mellékeltem. Nyár van, és nem fogom fojtogatni sem magamat vele. Bár biztosra veszem, hogy lesz légkondicionálás, de lényegtelen. Na meg a hajamat is hátrafogtam.
Nem rég kezdődött még csak el, mikor megérkeztem. Kicsit megigazítottam magamon az öltönyt, aztán pedig beljebb sétáltam. Kerestem őt tekintetemmel, és hamar meg is lelem, miközben épp társalog egy-két személlyel. Az egyik pincér épp elsétál mellettem, a tálcáján pezsgős poharak vannak, én pedig le is veszek róla egyet, úgy indulok meg feléjük. Odaérve felveszek egy mosolyt az arcomra, és köszönök be. Remek. Az egyik a kanos pasi, akit olyan hamar kipenderített Anne. Utána ki tudja, lehet visszahívta még. Nem az én dolgom, az az igazság. – Szép jó estét. Nagyon gratulálok a filmhez. Az a jelenet a végső csavarnál, huhh… egyáltalán nem számítottam rá, és az a kivitelezés valami eszméletlen volt. A rendezői munka, a színészi alakítás. Lenyűgöző. Hadd engeditek meg, hogy koccintsak veletek a film sikerére! – aztán pedig már emelem is fel a poharamat emiatt – ha már úgy is mindenkinél van -, a mosoly pedig végig ott figyel az arcomon, de szemeimmel Anne-ra nézek néhány pillanat erejéig. Azt le merem fogadni, hogy nem számított rám, de fogadja el. Itt vagyok, és nem is tervezek elmenni egyhamar. Beszélni jöttem, méghozzá vele, és biztos vagyok rá, hogy kapcsolni fog, ha eddig nem tette volna meg.

Ashley && Lucifer

Nem volt túlzottan ellenemre egy kis szórakozás, ahogyan könnyedén rájöhetett erre a szőke boszorka is. Egyébként is kedvemre való volt, hogy nem gondolt bele többet annál, mint ez volt. Csak egy kis szórakozás és semmi több, hiszen nem igazán szerettem soha senkit se és nem pont ő fogja ezt megváltoztatni, ahhoz már egy vadász kezdte felkeltegetni az érdeklődésemet. Könnyedén hagyom, hogy magával rántson a pillanat heve és birtokoljam őt. Nem volt ebben semmi gyengédség, pusztán csak ősi ösztönök vezéreltek és igazán szórakoztató volt, ahogyan próbálta visszafojtani a nyögéseit, de a teste akkor is eléggé beszédes volt, hogy nagyon is élvezi azt, amit teszünk. A mozdulataimmal vagy éppen érintéseimmel pedig azon voltam, hogy minél hamarabb elérje a gyönyör legédesebb pillanatát, ha megtörtént, akkor nem sokkal később én is követtem őt. Fejemet rövid időre vállának döntöttem utána, miközben próbáltam visszanyerni a légzésemet. Amint sikerült, sietve távolodtam el tőle, majd könnyedén igazítottam meg a ruházatomat, mintha mi sem történt volna az előbb. Féloldalas mosoly kúszott az arcomra.
- Nos, igazi élmény volt Önnel találkozni Miss. – hamiskás mosoly pedig könnyedén jelent meg az arcomon, majd felhúztam a sliccemet is. Végül lassan simítottam végig a hajamon és elindultam az ajtó felé.
- Talán még látjuk egymást! További jó szórakozást! – kacsintottam is egyet, majd ha nem állított meg, akkor könnyedén hagytam magára, hogy rendbe szedje magát. Igen, ez volnék én. Jön, elveszi, amit akar, majd egyszerűen tovább áll, mint aki jól végezte dolgát. Végülis nem lehet panasza arra, amit műveltem vele, hiszen eléggé árulkodó volt, hogy nagyon is élvezte. Az partira már nem mentem vissza, egyszerűen magam mögött hagytam mindent, hogy elinduljak és keresek egy újabb szórakozást számomra, vagy éppen a báromba nézzek körbe.

Ashley && Lucifer

Hazudnék, ha tagadnám, hogy nem volt feltett szándékom ma kicsit jól szórakozni, de melyik férfi ne akarna. Főleg akkor, ha egészen könnyedén pottyanna az ölébe egy igazán szemrevaló hölgyemény. Nem érzek iránta semmit se, nem mondanám azt, hogy meg akarnám ismerni jobban, hiszen ahhoz azért több kellene, de férfi vagyok és még van két szemem is, illetve az ősi ösztönök bennem is totálisan élnek. Így még szép, hogy nem vagyok a móka ellen, még akkor se, ha nem terelte egyből erre a szót. Szeretek játszadozni, ahogyan tesztelgetni az embereket is.
Nem túlzottan akarok finomkodni. Mindig is szerettem elvenni azt, amit akartam. Sokszor még beleegyezés se kell, persze ez most kicsit másabb volt, hiszen sose erőszakoltam meg egyetlen egy nőt se, de hát sose volt olyan, aki nagyon ellenezni akarta volna. Szeretik a nők is, ha egy hasonló fizimiskájú pasit megkaphatnak, mint én. És ezt most totálisan minden beképzeltség nélkül mondom. Bár szerintem az is lehetnék, hiszen a pokol mégis csak az enyém. Nincs még egy személy, aki ekkora birodalommal rendelkezne, mint én. Könnyedén kezdem el ajkaimmal és az ujjaimmal kényeztetni őt. Az apró sóhajaiból, testének rándulásaiból könnyedén kiderül az, hogy nagyon is élvezi azt, amit művelek felé. Amikor viszont a ruhámon ejt sebeget, akkor kicsit felmorranok, a körmeit alig érezhetőek a ruhának köszönhetően, de nem is túlzottan érdekel. Eléggé hamar megszabadítom a vékony kis anyagtól, hogy utána ujjaimmal még inkább megőrjíthessem őt. Könnyedén hatolok belé, majd lassan elkezdem mozgatni, majd hamarosan megérzem az aprócska kezeit a nadrágom alatt, mire a testem pillanatra megrándul és egy mélyről jövő morgásszerű hang hangja el számat. Az ujjaim játéka egyre sebesebb lesz, miközben egyre lejjebb haladok ajkaimmal, majd egyszer csak abba hagyom a játékot, hogy megszabadítsam magam is a felesleges ruhadarabtól. Majd felkapom, majd minden óvatosság nélkül veszem őt birtokba. Egy-két pillanat erejéig igyekszem figyelmes lenni, de aztán már nem érdekel. Egyszerűen csak el akarom venni, amiért itt vagyunk. A félhomályban könnyedén találok meg egy asztalt, amire aztán végül ráhelyezem és egyre vadabb tempót diktálva hajszolom az ősi ösztönt. Sose ígértem figyelmességet, se gyengédséget, így ha megpróbálna ellen állni a vadságnak, akkor se hagynám neki. Erős vagyok, annyira könnyedén még a kezeimet se tudja lesöpörni magából, ahogyan a mágiám is erősebb nála. Nos, lássuk csak, hogy tényleg tudta-e mire vállalkozott, vagy azért ő is inkább nebántsvirág. Figyeltem a reakciót, hogy utána eldöntsem, hogy miként is folytassuk ezt az egészet.

Akár veszélyesnek is titulálhatnám ezt az úriembert, aki miután kijutottunk mindketten a teremből, már cseppet sem lovagiasan veti rám magát. De nekem épp ez tetszik benne. Szeretem a határozott férfiakat, akik tudják, mit akarnak és meg is szerzik azt. Persze a jófiúkból is szórakoztató kihozni a vadabb énjüket, de most amit ő ad, az sokkal inkább az, amire szükségem van. Legyen bármilyen vad és érezhetően erős warlock, mégis jóval tisztább ez a viszony. Érzem, hogy mit akar és én sem akarok mást. Egy forró éjszakát. Mióta elköltöztem az árvaházból, még úgysem volt rá lehetőségem. Túlzottan lefoglalt a költözés, a testvérem megfigyelése, a mentorom becserkészése és az erőm fejlesztése. Épp ezért is nagyon kedvemre való a mai este alakulása, ami eszembe juttatja, mennyire régen is éreztem már egy férfi erős, ölelő karjait magamon. Még azt se bánom, ha a keresetem jelentős részétől elesek amiatt, hogy ott hagytam a rendezvényt. Őszintén, kit érdekel, amikor egy ilyen érezhetően szakavatott, erős férfikéz fedezi fel a testem?
Szavakra már nincs szükség, kétlem, hogy ő is felesleges szájtépésre akarná pazarolni az időt. Izgató, ahogy a falhoz nyom és vadul csókolgat, a ruhát félrehúzva. Még az sem érdekel, hogy egy kicsit beleszakít. Nem kell hozzá bonyolult mágia, hogy helyrehozzam, de egyébként is ez az utolsó gondolatom. Fojtott nyögés hagyja el ajkaimat, mikor keze igencsak intim pontokra téved. Így alighanem érezheti is a vékony anyagon keresztül, hogy igencsak vágyom már minden érintését és azt, hogy "behatóbban is megismerkedjünk". A hatást csak fokozza a nyakam gyengéd harapdálásával. Szinte az őrület határáig korbácsolja a vágyaimat, nem is tudok mást tenni, mint fejemet hátravetve élvezni mindazt, amit velem tesz. A hátát karolom át és körmeim finoman az anyagon keresztül belemélyesztem, bár ez nem teljesen tudatos részemről, mint reakció arra, amit velem művel. Altestemet ösztönösen igyekszem még inkább hozzányomni a kezéhez, hogy minél intenzívebben érezzem. A kontroll egyre inkább csökken bennem. Az egyik kezem lassan vándorútra indul a testén, hogy nadrágon keresztül én is illethessem a férfiasságát. Akarom őt és ezt a tudtára is akarom hozni. Akár itt és most. Az sem érdekel, ha meglát valaki. Engem jelen pillanatban semmi és senki más nem tud érdekelni, csak a vágyam hajt, ami egyre inkább sürgeti a beteljesülést. Kerül, amibe kerül.

Ashley && Lucifer

Sose kötődtem senkihez se, hiszen az rohadtul nem vallana rám. Magam ura voltam túlzottan régóta, aki mindig elveszi azt, ami kell neki és semmi több. Nem olyannak tűnt a szőke fürtökkel keretezett hölgyemény, mint aki most éppen egy szépen felépített királyfis mesébe akarná képzelni magát, ez pedig egyszerre könnyítette meg a dolgom és kicsit talán bosszantott is. Szerettem összetört szíveket hagyni magam után, vagy éppen látni azt, hogy kinek az elméjébe mennyire férkőztem be, hogy utána csak egy vágyálmot hagyjak az elméjükben a több száz éves mágia használatával, ami átjárta a testemet. Igazán szórakoztató volt látni azt, ahogyan kutatják a való életben azt, amit már egyszer átéltek és senki által nem élhetik pontosan ugyanúgy át, ahogyan velem tették.
Ajkam széle könnyedén mozdul csibészes mosolyosra, ami sok jót nem ígér, de szemmel láthatóan a hölgyeményt nem túlzottan zavarja ez. Sőt, talán még kedvére is való, hogy nem éppen egy úri ficsúr vetett rá szemet. Érzem a benne lakozó sötétséget és szívesen formálnám még inkább sötétebbé, hiszen sose kellett félteni olyan téren, hogy az emberek szívét, lelkét ében feketévé változtassam, vagy éppen csak a frászt hozzam rájuk a valódi arcommal. Most viszont szórakozunk, aztán még eldől, hogy vajon meg fogom-e valaha látogatni őt, hogy olyanná változtassam még inkább, akivel esetleg a hazatértem után, még a kénköves bugyorban is szórakozhatok kedvem szerint. Ennek köszönhetően még baljósabb lesz a mosolyom, miután ajkaink elszakadnak egymástól.
Csak egy hümmögés hagyta el az ajkaimat a kérdésére, majd a mellettünk lévő ajtó könnyedén csapódott ki, hogy annak rejtekében, a sötétségben, amelyet oly jól ismertem elrejtőzzünk. Nem túlzottan zavart volna, ha esetleg valaki pont a folyosóra tévedt volna, de gondoltam számára talán kínos lehet, ha esetleg pont így látnák meg. Könnyedén toltam ismét a falhoz, hogy ahhoz simuljon a háta, miközben kezem csöppet se engedély kérően simított végig a ruha anyagán egyre feljebb, míg végül ezt meg nem unva kissé elszakítottam a szatént, hogy utána bőrét ajándékozzam meg az érintésemmel, miközben egyre feljebb siklott a titkokat rejtő csipke anyaghoz. Minden kérdezés nélkül siklott a fehérneműjén keresztül az ujjam a legérzékenyebb pontjához, miközben ajkaim nyakára tévedtek. Ohh, sose voltam engedély kérő, megpróbálhatna megállítani, de abból biztosan ő kerülne ki vesztesen, meg ahogyan éreztem a csipkén keresztül nem túlzottan lehet ellenére az, hogy pontosan oda tévedt az ujjam, ahova talán nem mindenkié vándorolhatna csak ennyire könnyedén. Nyelvemmel gyengéden cirógattam a nyaka vonalát, miközben néha kissé megharaptam őt, de pontosan annyira, hogy az csak még izgatóbb legyen számára, mintsem fájjon neki.

Meggyőződésem, hogy a jó és a rossz nem könnyen elhatárolható fogalmak az életben. Minden és mindenki kevert ilyen szempontból és valahol csak viszonyítás kérdése, mit, kit tekintünk jónak és rossznak. Bár mióta a nővéremet láttam, már tudom, létezik velejéig romlott ember. Hozzá képest biztos, hogy én vagyok "a jó", de ez távolról sem jelenti azt, hogy földre szállt angyal lennék vagy ilyesmi. Végtére is, még ha csak félig is, de testvérek vagyunk és bármennyire is szeretek elzárkózni még a saját összehasonlításaim elől is, nemcsak külső hasonlóságaink vannak. Én sosem mennék olyan messzire, hogy embert öljek önös céljaim eléréséért vagy csak pusztán azért, mert így tartja kedvem, de tény, hogy én is szeretek olykor manipulálni másokat azért, hogy elérjem a céljaimat és igenis elég önző vagyok. De hát ki nem az?
Akkor is csak a saját érdekeimet tartom szem előtt, mikor magasról téve a munkára, követem újdonsült ismerősömet, egy igencsak jóképű üzletembert ki, az épület elé. Nem tudom, mit tartogat számomra, de kecsegtetőnek tűnt. Biztos vagyok benne, hogy kölcsönös volt közöttünk a szimpátia, így bízom benne, hogy jól elszórakozhatnánk mi ma este. Nincs semmi több tervem, nem az a tipikus romantikus lelkületű lány vagyok. Sosem voltam. Nem kötődöm, nem bízom senkiben és nem is ezzel az idegennel szándékozom ezt elkezdeni. De ez nem is erről szól.
Először nem látom sehol, ahogy kilépek, de a hangja hamarosan felcsendül a hátam mögül, ahogy becsukja az ajtót, én pedig, miután lényegében kettesben maradtunk itt kint, arcomon csábos mosollyal fordulok meg és válaszolok sokat sejtetően a kérdésére.
- Kockázatok nélkül élni unalmas - kihívóan, kacéran nézek végig a szemébe, ahogy a falnak nyom, majd ajkai vad szenvedéllyel tapadnak az enyémekre. Nem maradok adósa, én is hasonló elánnal csókolok vissza. Talán nem kenyerem az érzelmes párkapcsolat, de a vad, szenvedélyes szerelmi, erotikus játékok már annál inkább. Ebből már alighanem egy csókomból is ízelítőt kaphat. Nem jár rosszul, ha a ma estéjét nekem szánja, az biztos. De csak a ma estét. Aztán felejtsen el, én többet nem kínálok senkinek. Nem köteleződöm el. Nem is férne bele az életembe. Ahogy eltávolodik tőlem és a szemembe néz, csintalan fény villan a tekintetemben, ahogy most én hajolok közel hozzá, hogy folytassam az előbb elkezdett vad csókot, miközben karjaimmal átkarolom a nyakát, a hátát, ahogy elérem. Kicsit meg is harapom az ajkait közben, de épp csak annyira, hogy az izgató és ne fájdalmas legyen, majd lassan elengedem, hogy ismét egymás szemébe nézzünk.
- Ez megteszi válasznak? - kérdezem végül csábosan, már-már igézően nézve szemeibe. Na nem a boszorkányos értelemben, csak ahogy egy halandó nő is tenné. Úgy hiszem, ilyen esetekben egyébként sincs szükségem semmiféle mágiára. A személyes csáberőm bőven megteszi. Nincs az a mágia, amire emellett szükségem volna ilyen célokra.

Ashley && Lucifer

Régóta nem voltam angyali teremtés, de annál inkább bukott angyal, aki szeretett másokat bűnre csábítani. Ahogyan a földi örömöket se vettem meg, ha már itt jártam. Miért is tenném? Férfi vagyok, vannak szükségleteim és akadnak olyan hölgyek, akikről még a fehérneműt nemhogy lehámozni nem kell, de még lebeszélni se, mert magától lepottyan a földre. Pontosan tudom, hogy milyen hatással vagyok a nőneműek túlnyomó többségére, ahogyan abban is biztos voltam, hogy erre a szőkeségre is hatással voltam. Bár nem tűnt ostobának így azt is sejthette, hogy tőlem maximum egyszer kaphat valamit, utána meg felejtsen el, mert ráfázhat. Túl régóta éltem már, így ideje volt kicsit lazítanom is már és nem állandóan megfelelő büntetéseket kiszabnom másra.  
A válasza tetszett. Angyali bőrbe bújtatott kisördög állt velem szemben. Mosolyogva néztem őt, miközben végül az ajtó bezárult mögöttünk, így vágva el a benti tömegtől és éppen tartó licittől magunkat, ahol neki is a helye lenne.
- S arra nem tanították még meg, hogy nem jó dolog az ördöggel játszadozni, mert megégetheti magát? – kérdeztem egészen baljós hangon, miközben a következő pillanatban már előtte voltam. Kíváncsian fürkésztem őt, ahogyan felé tornyosodtam és beszorítottam őt magam és a fal közé. Egyik kezemmel a feje mellett támaszkodtam meg, míg a másikkal egy rakoncátlan tinccsel szórakoztam.
- Szeret veszélyesen élni? – ártatlanul csendült a hangom, de feleannyira se volt tréfa a kérdésem. Komolyan érdekelt a válasza, majd pedig könnyedén hajoltam le, hogy csöppet se finoman, de annál inkább birtoklóan vegyem kezelésbe ajkait. Hosszú csók volt, hacsak el nem lökött, de kötve hiszem, hogy annyira ellenére. – Nos? – kérdeztem ismét rá, ha már az előbb nem hagytam elég időt a válaszolásra, mintha csak játszadozni akartam volna vele és ez tényleg így volt. A kezemmel pedig kissé ingerlően simítottam végig az oldalán, egyre lejjebb haladva a vékonyruhaanyagon…

Ashley && Lucifer

Szeretem azt, amikor igazat adnak nekem, ahogyan szeretek másokat is uralni, megmondani, hogy mit tegyenek, de anélkül, hogy rájönnének arra, hogy más mondta meg neki a dolgokat. Az emberi elme mindig is érdekes szerzemény volt. Jó érzés játszadozni vele, nézni azt, ahogyan az emberek próbálják megtagadni a nyilvánvalót, ahogyan a vágyaikat megpróbálják elrejteni.
A hölgyemény tettei eléggé beszédesek, látszik rajta, hogy nem veti meg azt, amit lát vagy éppen teszek vele. Játszadozom, mint oly sok személlyel. Nem szokásom senki után se túlzottan érdeklődni, kivéve egy személyt, aki inkább sárban kúszik és olyan ellenséges, hogy még egy vipera is menekülne előle, de nekem mégis felkeltette az érdeklődésemet…  De most itt ez a szőkeség és nem illik más felé kalandozni.
- Pedig igazán érdekes lenne, ha megpróbálná. – mondom neki még azelőtt, hogy útjára engedném és én is elindulnék a magaméra. Sejtem azt, hogy utánam fog jönni. Olyan teremtés, aki képes lenne a kalandot élvezni, de tényleg azt akarom tőle? Vagy inkább csak szórakoznék, szenvedést hozni, ahogyan illik az ördöghöz?  Ki tudja, hiszen pont ettől szép, hogy a tettek és a szavak sugallnak valamit, de talán pont olyan csapdába fog belesétálni, ami túl fájdalmas és kegyetlen lehet ránézve.
A cipője sarka könnyedén koppan a folyóson, ahogyan a hangzavar is kiszűrődik a teremtől, ahogyan nyitva hagyja az ajtót. Könnyedén csukom be, elég zajt csapva ahhoz, hogy rájöjjön arra mögötte vagyok és nem előtte. Arcomon talán kissé baljós mosoly csücsül.
- Csak nem meggondolta magát kedvesem? Ennyire nem viseli szívén mások megsegítését? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miközben még mindig nem mozdultam meg onnan, ahol álltam és mosolyogva figyeltem őt.

Ashley && Lucifer

- Tudja, sose lehet tudni, hogy ki mennyire szigorú. Lehet egy jó képű nőszemély, vagy éppen férfi is igazán barátságos, de valójában olyan sötét, mint maga az ördög. Nem gondolja? – kérdeztem tőle egy bizalomgerjesztő mosoly keretében, hiszen tisztában voltam azzal, hogy a mosoly a legtöbb számára lehengerlő, viszont azt is sejtettem, hogy nem éppen egy üres fejű boszorkány mellé sodort az élet. Nagyon is érdekelt, hogy a szőke fürtök alatt mi is lappang, ahogyan az íriszei is megfoghatatlanok voltak számomra, de azt is tudtam, hogy egy határt nem léphetek át, vagyis Mazi szerint meg kellene tennem, hogy végre kiverjem azt a vadászt a fejemből. Magam sem értem, hogy mi vitt ama nő mellé, hiszen annyira merev, magának való és bosszantó. Én pedig számára idegesítő lehetek, efelől kétségem sincs, de ez pont nem érdekel. Sőt, nagyon is élvezem, de ha már ennyire magával ragadó partnerem akadt, akkor nem kellene éppen más nőkre gondolni. Mindent a maga idejében.
Amikor meglátom a kacsintását és a kacér hangja eljut a fülembe, akkor csöppet se leplezem azt, hogy újra végig mérem, majd kicsit közelebb hajolok, ujjammal nyak vonalán simítok végig. – Csak nem arra szeretne utalni, hogy licitáljak magára, mert utána igazán remek időtöltést köszönhetnék magának. – a leheletem szinte a nyakát súrolja, mintha még inkább kísérteni akarnám ezt a boszorkányt. Hogy miért? Talán csak a móka kedvéért, ha már végre a földön járok, akkor az a legkevesebb, hogy szórakozom is kicsit, vagy sokat. – Bár azt kihagyva is igazán remek programot találnánk, de megértem, hogy fontos az adakozás egy ilyen nemes cél érdekében. – pillantok rá sokat mondóan, majd hamarosan újra a többieket pásztázom végig, amikor ismerős arcot pillantok meg, akkor csak viszonozom alig láthatóan a biccentést, majd újra a mellettem álldogáló nőre téved a pillantásom.
- Ohh, igazán semmi baj, szerintem még látjuk egymást szépség. – s mielőtt még eltűnhetne a karja után nyúlok, majd kicsit közelebb rántom magamhoz. A haját egyetlen egy mozdulattal tűröm el a nyaka vonaláról, majd egy apró csókot hintek oda, mintha csak valami titkos szeretők lennénk, s nem félnénk kimutatni ezt a nyilvánosság előtt is. – Nos, akkor jó szórakozást Miss. Talán még látjuk egymást, hacsak nem gondolja meg magát. – sunyi mosoly, majd zsebre vágom a kezeimet és elindulok a kijárat felé. Lássuk, hogy mit választ Miss. Marad a licitezés, vagy inkább bűnre lép magával az ördöggel. Bár, ha elsőt választja, akkor is vélhetően még látni fogom, mert a jóság és a bűnös lét keveredik benne, hacsak a megérzéseim hirtelen nem hagytak cserben.

Ashley && Lucifer

Örültem annak, hogy nem úgy kezdte a beszélgetést, mint a legtöbb ember, amikor meghallják a nevemet. Pontosan az a nevem, mint az ördögé, hiszen én maga vagyok az ördög. Nekem is kijár egy kis szórakozás, meg szabadság, így szerintem érthető, hogy maga az ördög is megjelent a földön. Meg ha már annyian beszélnek rólam itt, akkor gondoltam ideje kicsit ismét szétnézni, de most nem egyedül érkeztem. Öregebb vagyok, mint azt sokan hinnék, de hát a kor csak egy szám. Én igazán rossz fiú tudok lenni, ahogyan azt is tudom, hogy a testi adottságaim mennyire nem hagyja idegen a nőket. Nem voltam vak, ahogyan ők se. Azt is láttam, ahogyan ez a nő a szemét legeltette rajtam, de még se teszem szóvá. Mintha meg se történt volna. Szórakozni szabad, már csak az a kérdés, hogy kinek mi a szórakozás, vagy mi fér bele ebbe a tág és eléggé megfoghatatlan fogalmomba, de azért ne menjünk filozófiai mélységekig se, mert a végén még fejfájást fogok kapni, vagy valami isteni csapást megint… Szeretnek meglátogatni, hiszen azt akarják, hogy térjek vissza oda, ahonnét jöttem. Még mit nem. Én jól érzem magam itt, s még szerintem Mazi is.
- Reméljük, mert a végén még miattam fog kapni, amiért feltartom. Vagy esetleg csak kétségbeesettebb fejet kellene vágnom és akkor nem lenne baja? – érdeklődtem úgy, ahogyan egy úriember tenné, mintha tényleg nem akarnám őt bajba sodorni, pedig örömmel megtenném. Szőke kis tincsei kacéran omlottak a vállára – vagy egy két kósza tincse, ha fel volt fogva neki -, a ruha pedig megmutatta azt, hogy az anyatermészet milyen gyönyörű testtel áldotta meg őt. Ohh, nagyon is látom ama búja kis kebleket, amiket oly könnyedén takar el a vászon. Mosolyogva pillantottam a boszorkányra, s ártatlan fejjel, mintha meg se fordult volna a fejemben az, hogy esetleg elcsábítóm őt az egyik helységbe. Kit érdekel, hogy hova? Még itt is megtenném, de vélhetően nem lenne akkora sikere a nézők véleménye szerint, s talán nála se. Ez van, nem lehet mindenki bevállalós.
- Egy-kettőn megszoktam, de ez nem annyira az én világom. Az értékek olyan könnyedén vesznek itt el, amennyire könnyedén néha a fehérnemű is az emberekről egy-két csábos mosoly után. Másrészt meg abban az egy órában azt tehet Önnel a nyertes, amit akar, vagy szigorú szabályok vannak rá? Bocsánat, de ennek roppand mód nem jártam utána. – hangom kissé érdes, majd pedig kíváncsian pillantok végig a termen, hogy utána megint rajta állapodjon meg, mintha ő lenne a legérdekesebb virágszál ebben a teremben.

Lucifer &Ashley

Tulajdonképpen nem is tudom, miért vállaltam el ezt a hostess melót. Végül is bőven van még pénzem, az árvaháztól kapott indulótőke kitart még jó darabig és annyira nem is tetszik ez az egész. Csak le akartam kötni a gondolataimat valamivel, hogy ne állandóan a féltestvérem elleni bosszúmon kattogjak és azon, hogy hosszú ideje nem sikerül előrelépést elérnem. Nem szabad elhamarkodottan cselekednem, ez azonban nem mindig egyszerű. Ezért jöttem elsősorban ide. De arról nem volt szó, hogy valami ügyetlen pincér miatt kis híján a földön kötök ki és ha nincs szerencsém, még a pezsgős tálca tartalma is rajtam landolhatott volna. Persze a pezsgőben fürdés elméletileg jót tesz a bőrnek, de mégsem így kellene kipróbálnom. Szerencsére ez a vendégnek látszó, drága öltönyben feszítő, jóképű férfi, aki egyértelműen warlock, méghozzá nem is akármilyen, jókor terem ott, hogy megmentse, ha nem is az életemet, de az estémet mindenképpen.
Udvarias és kedves is, nem hagy ott egyből az eset után, hanem beszélgetést kezdeményez, amit én egyáltalán nem bánok. A nevemet dicsérő bókja jól esik, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Az emberek sokszor csakúgy mondanak ilyesmit. Persze ha valakinek jelent valamit a neve, talán jobban megbecsüli az ilyet. Az enyém viszont tényleg csak egy címke, semmiféle valahová tartozást vagy mögöttes történetet nem tartalmaz. Persze ettől még tény, hogy járhattam volna vele sokkal rosszabbul is. De alapvetően teljesen átlagos. Nem úgy, mint a férfié. Kíváncsi lennék, vajon olyan ördögi-e, mint a neve. Sosem lehet tudni, mi lappang egy-egy helyes arc mögött. Bár kétlem, hogy ez a valódi neve lenne. Talán csak valami felvett vagy művésznév. Milyen szülő nevezné így el a gyerekét? Kellene hozzá egyfajta sajátos humorérzék, az már biztos. A következő kérdésére adott válaszomra szerencsére nem fordul el, ami jó jel. Ezek szerint nem tartja rangon alulinak a velem való társalgást, annak ellenére sem, hogy nem mint meghívott vendég vagyok itt.
- Az érkező vendégeket kellett üdvözölnöm welcome drinkkel és aprósüteménnyel. De ha minden igaz, már nem nagyon jön senki - válaszolom az igazságnak megfelelően. Legalábbis remélem, hogy nem volt több a munkaköri leírásban... nem olvastam át valami aprólékosan, az a helyzet. Amikor azonban a licitet emlegeti, hirtelen beugrik. Persze, ott van még az is! Tudtam, hogy elfelejtek valamit.
- De igen, részt veszek majd azon is. Tudja ez csak amolyan jelképes dolog. A pénz elvileg jótékony célra megy. És természetesen nem modern kori rabszolgaságról van itt szó. Csak el kell töltenünk, nekem és a többi lánynak egy meghatározott időkeretet, ha jól emlékszem egy órát a nyertessel. Megiszunk vele egy-két italt, beszélgetünk, táncolunk, biztosan tudja, miről beszélek. Ez ma már gyakori dolog. De ezt egy ilyen elegáns férfi, mint maga biztosan jobban tudja, mint én. Gondolom sok efféle rendezvényen megfordul, mint ez, nem? - kedvesen, készségesen magyarázok neki, ha már olyan döbbent arcot vág, de nem tudom igazán komolyan venni. Biztosan csak megjátszás és egyébként sem akarom, hogy úgy hassak, mintha ki akarnám oktatni. De ha már kérdezett, csak kötelességem válaszolni, nem igaz?

Ashley && Lucifer

Szeretek szórakozni, ezt mindenki tudhatja rólam, hogy nem élek papokhoz méltó életet, s ostoba lennék tagadni azt, hogy eme hölgyemény nem szemrevaló, meg amúgy se állt szándékomban azt végig nézni, ahogyan egy hölgy kiköt a földön és esetleg rajta landol a többi ital is a tálcáról. Kár lenne eme estélyt így lerontani, persze jól szórakoznék az utána lévő botrányon is, de vélhetően akad jobb szórakozás is itt, mint egy ilyen esemény sorozat. Sőt, ebben biztos vagyok a rám ragadó szempárokat látva, de most a figyelmem eme szőkeségé, akiből csak úgy sugárzik a mágia. Boszorkány ő is. Kezdem azt hinni, hogy ebben a városban egyre több a boszorkány, ami nem is rossz. Főleg, ha esetleg majd tudok befolyással lenni rájuk.
Nevét könnyedén dicsérem meg, ahogyan az illem diktálja, de láthatóan ez nem túlzottan érdekli, vagyis hatja meg. Vajon mi lappanghat a neve mögött? Rossz szülők, vagy éppen nem létező szülők? Bármelyiket el tudom képzelni, de azt nem, hogy esetleg valami volt férjének a nevét viselné. Ahhoz azért eléggé határozottnak és talán kissé szabadéletűnek látom, hogy elkönyveljem olyannak, mint akinek a fejét bárki is beköthette volna. A vigyorom nem olvad le a képemről továbbra se. Mosolyogva figyelem, majd bólintok az újabb válaszára.
- S pontosan mi is lenne a feladata eme Hostess cég által? – faggattam tovább, hiszen volt itt jó pár, s nem láttam nála semmi olyat se, ami miatt azt kellene gondolnom, hogy árul valamit, vagy felszolgáló lesz.
- Csak nem a liciten fog részt venni Ön is? – kérdeztem kissé tetetett meghökkenéssel, mert ha igen, akkor ez egyre jobb lesz. Hmm, Miss Hatfield azt hiszem, hogy rossz társaságba keveredett velem.
- Tudja hallottam arról, hogy ma lányokra is lehet majd licitálni, de ekkora marhaságban nem akartam hinni, hogy újra húsvér nőket lehet venni, vagy másról szólna ez az egész? – adom a tudatlant, pedig pontosan tudom, hogy mi zajlik itt. Ahogyan azt is, hogy az egész licit csak képletes lenne és mindenki a sajátjára szavaz szinte, vagyis licitál. De jobb néha az erős férfit, de ugyanakkor nem a mindentudót mutatni.

Lucifer & Ashley