≫Születési idő, hely ≪ 1986.06.06., California
≫Első átváltozás ≪ 2016 őszén
≫Család ≪ Az apám rögtön tudta, hogy valami nincs rendben, amikor egyetlen, édes lányuk úgy született meg, hogy egyszer sem óhajtott vonyítani a teliholdra. Ellenben felforgattam a házat, eltűntettem dolgokat, és ha a falkából az egyik farkas kölyök nagyon felheccelt, fellebegtettem a háztetőre. Még túl fiatal voltam, hogy megértsem, miért vitatkoznak állandóan a szüleim. Azt gondoltam, teljesen természetes dolog, ha két vérfarkasnak boszorkány a kislánya. Sosem találkoztam a vérszerinti apámmal, anyám mindent megtett, hogy helyrehozza a baklövését (ez voltam én, igen) és mintafarkast neveljen belőlem. Egy boszorkányból. Apám érthetetlen módon megenyhült felém, úgy érzem, kicsit jobban is szeretett, mint a tulajdon anyám. Ő hagyta, hogy elsajátítsam a mágia alapjait, megszerezte hozzá a tanítókat számomra, és közben még arra is ügyelt, hogy a falka befogadjon és kellőképpen tiszteljen. Csak később tudtam meg, hogy a túlzott féltést és gondviselést nem a szeretet hajtotta, hanem a félelem - a rettegés a hatalmamtól, és amivé az tehet.
"
Nem úgy nézek ki, mint egy vérfarkas, igaz?" Ez volt az első kérdés, amit feltettem életem nagy szerelmének. Tegyük hozzá, hogy hulla részeg voltam (életemben először és utoljára), beszöktem a városba, hogy lázadozzak a szülői szigor, a spártai nevelés és ki tudja még, mi ellen, Sam pedig egyszerűen odajött hozzám és lekért táncolni. Nem volt más választása, miután jóformán könyörögtem neki: "
Nincsenek bolháim, esküszöm!" Messziről lerítt róla, hogy vérfarkas, ráadásul felismertem őt a fényképekről: az alfánk unokája volt, aki azért tért vissza Californiába, hogy átvegye a nagyapja helyét. 16 voltam, fiatal és elveszett, szinte azonnal egymásba szerettünk. Négy évvel később már a felesége voltam, örök hűséget esküdtünk egymásnak, aztán megszületett a lányunk, Annabeth. Minden tökéletes volt. Nem sejtettem, hogy veszélyben vagyunk.
Olyan mélyre döftem a kést, hogy a markolat fennakadt a hasfalában. Átjárt a düh, abból merítettem erőt, hogy még meg is forgassam benne a pengét. A warlock felköhögött, ajkán vastag patakokban ömlött ki a vér. Életemben először semmi mást nem éreztem, csak színtiszta gyűlöletet.
- Senki sem bánthatja a családomat. Senki!
Hátraléptem és kirántottam a hasából a tőrt. A férfi holtan csuklott össze előttem. Végig sem tudtam gondolni, mit tettem, szinte azonnal éreztem, ahogy az eddig mélyen bennem szunnyadó bestia letépi láncait. Térdre zuhantam, üvöltve adtam át magam az első átváltozással járó gyötrelmes kínoknak. Hogy jutottunk el idáig?
Sam azt mondta, minden rendben lesz. A számra szorítottam a tenyeremet, hogy elnyomjam fuldokló sírásom hangját. Nem akartam felébreszteni Beth-t, miután órákig harcoltam azzal, hogy elaludjon. Próbáltam feldolgozni mindent, amit megtudtam, de túl sok volt ez így egyszerre.
- Nora... - megérintette a karomat, de elhúzódtam tőle. Friss levegőre volt szükségem, hát kirobogtam a verandára és megkapaszkodtam a korlátban. Sam követett, pár lépéssel mögöttem állt meg.
- Huszonnyolc év. Huszonnyolc éven át sejtettem, hogy valami nincs rendben velem, és itt nem arról van szó, hogy anyám megcsalta apámat, vagy hogy boszorkánynak születtem, vagy hogy az esküvő után ott hagytuk a családunkat és újra meg újra másik városba költöztünk. Tudtam, hogy a túlzott féltés mögött valami komolyabb lappang. Hogy voltál képes eltitkolni előlem, mi vagyok?
Szembefordultam vele. Elöntött a harag, kedvem lett volna addig üvölteni vele, míg bele nem cseng a füle, felverve az összes szomszédot és az egész várost. De nem tehettem, gondolnom kellett a lányunkra, aki odabent aludt. Aki csak azért fogant meg, mert valami szuperhatalommal megáldott farkasboszorkány vagyok, akit meg kell óvni mindenki mástól, de főként saját magától.
- Szerettél te egyáltalán, vagy csak azért vettél el, hogy ne változzak át valami kattant félszerzetté?
Láttam az arcán átsuhanni a bűntudatot, egyetlen pillanatra csupán, de már ennyiből is megértettem. Nem volt kétségem afelől, hogy szeret, hiszen én is szerettem őt, de az otthonunk, az életünk csupa megtévesztésre épült, és ez egy olyan csomó, melynek kioldásához nem elég a szeretet.
A terv egyszerű volt: "ne ölj, ne végezd el a rituálét, neveld csendben a gyermekedet és minden rendben lesz! Veszélyes erő birtokában vagy, Nora, és nem engedhetjük, hogy erről más is tudomást szerezzen!" Nem olyan bonyolult, nem igaz? Kivéve, amikor az a "más" mégiscsak tudomást szerez rólad.
- Ha valami rosszra fordulna... ha bármi történne velem...
Túl régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, mit akar mondani. Elvettem a cetlit, amit Sam felém nyújtott, és újra meg újra elolvastam a sebtében ráfirkantott sorokat. Csupán egy név és egy cím volt. Hol az ördögben van Mystic Falls?
- Vidd el a falkát az öcsémhez. Neki kell átvennie a helyemet. Az ő feladata lesz, hogy megóvja a falkát, és titeket.
- Van egy öcséd - összegeztem a cetlit bámulva, aztán addig csapkodtam és ütlegeltem a vállát, a mellkasát dühömben, újra és újra a fejéhez vágva ezt a néhány szót: van egy öcséd?!, míg kegyelemért nem könyörgött. A nevet és az elérhetőséget a farzsebembe gyűrtem, és soha többé nem beszéltünk az egészről.
Samből olyan tempóban ömlött a vér, hogy attól féltem, elvérzik. A boszorkányok egyre csak azt hajtogatták, ha befejezem a rituálét, visszanyerem a varázserőmet és megmenthetem őt. Átvertek. Ezek a nyomorult, aljas férgek csapdát állítottak nekünk, és én vakon belesétáltam. Elfeledkeztem arról, amit Sam tanított. Elöntött a düh, elborította az agyam és nem is gondolkoztam, csak engedtem a bosszúvágynak: megöltem, aki bántotta a családomat, és most a saját átkom ellenem fordult. Nem vagyok képes varázsolni és nem vagyok képes megmenteni Samet sem.
Kivéve, ha befejezem a rituálét. Sam vére alkotja az egyik összetevőt, a halott boszorkányé a másikat. Könyörög, hogy ne tegyem meg, de nem veszíthetem el őt, és Beth sem veszítheti el az apját, pedig pontosan ez történik. Így hát hagyom, hogy kezdetét vegye a rituálé, Sam pedig még utoljára elsuttogja, hogy szeret.
A temetések irtózatosan lehangolóak. Nem hiszem, hogy egy két és fél éves baba ennek a tudatában volna, de Beth végigüvöltötte az egészet. Nem hibáztathatom érte, szívem szerint én is ezt tettem volna, csak míg őt együtt érző szeretettel babusgatják ilyenkor, engem elkönyveltek volna gyengének és szánalmasnak. Így hát keményen végigálltam az egészet, aztán fogadtam a hatmillió részvétnyilvánítást, amelynek a felét fel sem fogtam igazán, majd hazavittem a lányomat az üres lakásba. A falka már várt rám. Pontosan tudták, mi történt aznap éjjel a boszorkányokkal, és elkönyveltek alfának. Bár nem igazán tetszett nekik, hogy egy nő dirigál, de egyikük sem mert szembeszállni a hatalmammal. Őszinte leszek, őket sem tudtam hibáztatni érte, nekem sem igazán tetszett a gondolat, hogy a farkasok, akik felett eddig asszonyi szeretettel anyáskodtam, hirtelen a saját felelősségemmé váljanak. Túl sok volt az utóbbi időben a felelősségből, és sosem végződött jól.
A tükörre kiragasztott cetlit bámultam. Újra és újra elolvastam a nevét, mintha ebből kitalálhatnám, milyen ember, s amikor már minden egyes betűt kívülről fújtam, visszafelé olvastam. A tükörképemre esett a pillantásom: beesett arc, sápadt bőr, duzzadt, karikás szempár, fakó, fénytelen haj. Mit talált ebben bárki is vonzónak? Trebdog Nivek. Trebdog Nivek.
Kirobbant belőlem a zokogás, a mosdókagylóba kapaszkodva rogytam térdre a fürdőszoba közepén és addig bömböltem, üvöltöttem és fuldokoltam a saját könnyeimben, amíg csak bírtam szusszal, és amíg már nem maradt a zsibbasztó fájdalmon túl semmi más, csak a düh és a gyász. Farkasboszit akart a világ?
Hát most megkapja!
Kezdőlap
Olyan sztorit kerekítettél neki, hogy élmény volt olvasni. Hamar elrabollak ám a játéktérre. 
Arról meg már szót se ejtek, mennyire örülök, hogy ez a karakter nálad landolt... 
