Nem hiszem el, hogy képes ilyenkor nevetni! A warlock túsza a cellájában párnával veri egy olcsó trükk miatt, ő meg csak nevet, és emiatt én sem bírom elfojtani a röhögésemet. Talán a megkönnyebbülés késztet rá, hogy nem ölt meg a pimaszságomért, vagy a tudat, a sejtés, hogy nem fog bántani. Persze, a maga aljas módján halálra fog idegelni a trükkjeivel, de a fizikai fájdalomtól nem kell tartanom, ebben egyre erősebben hinni akartam. Nem tudom, mi késztetett rá, hogy megbízzak benne, vagy hogy lehet-e egyáltalán bizalomnak nevezni egy ilyen vékony, törékeny valamit, de kétségkívül kitapintottam a kettőnket összekötő fonalat. Leheletvékony volt még, elszakad, ha túl messzire sodródunk egymástól, de ott volt, és percről percre erősödött.
Fanyalgó grimaszolással díjazom a szavait, melyek szerint életem végéig vele maradhatok. Remélem, megfeledkezett a tényről, hogy boszorkányként a végtelenségig is nyújthatnám azt az időt, mert semmi kedvem az örökkévalóságot vele tölteni. Persze, amennyire kiismertem Kolt, nem valószínű, hogy őt érdekelné, én mit akarok.
- Nem lehet, K. Hidd el, nagyon csábító az ajánlat, és már-már egészen a szívemhez nőtt ez a ketrec, de dolgom van, nem maradhatok itt - felelem meglepően komolyan és kevésbé hisztérikusan. Hangom nem tükröz haragot vagy türelmetlenséget; próbálok felnőtt módjára beszélni egy felnőtthöz, elmagyarázni neki, megértetni vele, hogy az álláspontja rossz.
- Tudom, hogy minden okod megvan rá, hogy megölj - teszem még hozzá. - Pont ezért nem értem, miért hagytál életben, ha nem akarsz bántani, és miért nem engedsz el, mi dolgod lehet velem. Nem hiszem, hogy vissza szeretnél mászni a testembe, és őszintén szólva kettőnk szimbiózisából nekem is elég volt egy időre...
Még mindig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hónapokig a testemben raboskodott. Nem szívesen gondolok bele, hogy a férfi, aki előttem áll, szó szerint járt már a bőrömben, érezte, amit én, viselte, amit én, és az arcomat adta számtalan cselekedetéhez. Nem akarok belegondolni, mégis újra és újra eszembe jut, és legalább ezernyi olyan kérdéssel áraszt el, melyek fejenként megérnének egy-egy kivégzést. Épp ezért nem mertem még egyet sem feltenni közülük.
A fenyítése lepereg rólam, de nem akarok tiszteletlennek tűnni, ezért inkább nem szólok semmit. Nem érdekel, mennyit leszünk kint, öt percet vagy öt órát, sosem voltam telhetetlen típus. Nekem az is elég, ha vehetek egy mély lélegzetet odakint, és annyival már képes leszek kibírni az elkövetkezendő néhány hetet.
Vegyes érzéseim támadnak, ahogy megfogja a kezem. Ez azért elég zavarba ejtő, de esélyt sem ad rá, hogy kiszabaduljak, már vontat is magával ki tudja, merre. Végül is, ő van otthon a házban, fut át a fejemen a gondolat, és hagyom, hogy Kol vezessen. Belebújok a cipőmbe - kereszt, nyuszifül, meghúz -, élvezem ezt a pár egyszerű, hétköznapi mozdulatot. Az ember nem is sejti, mennyire hiányozhatnak ezek az apróságok, míg aztán meg nem fosztják őt tőlük.
A torkomba szökik a szívem, a fülemben dobol, ahogy kinyílik az ajtó, és öntudatlanul is megszorítom Kol kezét, átkulcsolom a kézfejét az ujjaimmal, ha netán elengedett volna. Csak akkor engedem el, amikor kitárul előttünk a világ, fényes, és zöld, és friss, és hangos. Mintha ezer éve nem tapasztaltam volna hasonlót, megbabonázva lépek át a küszöb felett, lebotladozom azon a pár lépcsőfokon, ami a szabadba visz. Csak két-három lépéssel hagyom le a férfit, hogy elsőként szipákolhassam be a friss, hajnali levegőt. Behunyt szemmel forgok körbe, aztán mohón lerúgom magamról a cipőt, lerángatom a zoknimat és mezítláb gázolok a harmatos fűbe. Hideg, nedves, kellemetlen érzés - a legjobb a világon. Elterülök a fűben és csak nevetek, az ébredező égboltot, a lustán ringó felhőket bámulva.
Ha csak ennyit éltem, már megérte.
- Hé, K, hiszel az újjászületésben? - kérdem megemelt hangon, mert nem látom, mennyire áll távol tőlem. Az égbolt rabul ejtette a tekintetemet. Hajamon megtapadt harmatcseppek gyöngyöződnek. - Nem abban, amikor természetfeletti erőknél fogva visszarángatunk másokat a sírból... Hanem abban, hogy akik igazán szeretik egymást, azok újból egymásra találnak majd egy következő életben.
Szeretném hinni, hogy így van. Talán pont ezért várom már annyira a halált, hogy újra egy olyan világban élhessek, ahol nem vagyok egyedül.
- Azt kérdezted, rosszabb volt-e az életem ezelőtt. Nem azért nem válaszoltam, mert utállak és semmi közöd hozzá. Na jó, de, részben ezért. Másfelől viszont fogalmam sincs, rosszabb volt-e. Bizonyos értelemben igen. Hetven év hosszú idő, ha egyedül tölti az ember. - Hirtelen eszembe jut, kihez beszélek, és elszégyellem magam. - De persze ezt te biztosan jól tudod... Khm... Szóval, másrészt viszont sokkal jobb volt. Tele voltunk célokkal, álmokkal, tervekkel, és körbevettek minket a szeretteink. Előttünk állt a jövő egy olyan világban, ami állandóan el akarta venni tőlünk. Végül én magam tettem meg.
Elhallgatok, csendben elemezgetem tovább a felhőket, de már nincs kedvem nevetni és azt játszani, hogy újból élek. Felülök, felhúzom az egyik térdemet és megtámasztom rajta a karom. Tekintetem Kolt keresi, bárhol is jár, és megnyugszom kicsit, amint megpillantom. Legalább nem magamban beszéltem mindezidáig.
- Öltél már meg valakit, akit szeretsz?
Tudom, hogy elég konkrét és elég intim kérdés, de azt hiszem, komolyan érdekel a válasz, épp ezért le sem veszem a tekintetem Kolról.
- Én igen - nyögöm ki végül, aztán hagyom, hogy a csend ránk telepedjen.

Fontos volt nekem. De még én magam sem tudtam pontosan megfoglamazni, hogy miért. Még számomra is értelmetlennek tűnt, hiszen soha nem létezett, hogy nekem bárki is fontos volt vagy legyen. Kaleb viszont elérte még annak ellenére is, hogy lószart se tudok róla. Nem, mintha annyira érdekelne, és nyilván nem is e végett 'szerettem' bele. Tudom a választ, bármennyire is próbálom kerülni mint valami veszélyt; megláttam benne meghalt énem.
Amíg nem lettem undorító vámpírrá, rettentő módon hasonlítottam Kalebre. Mintha a fiatalkori énem született volna benne újjá, és talán ezért is akarom önző módon magamhoz kötni. Én pedig nem leszek rest ennek eleget tenni.
Mutatóujjammal könnyedén kinyitom a cella ajtaját, mely a hozzá való nyikorgást sem felejti el. Egészen kinyitom, teljesen látványosan, csak, hogy Kaleb szembesüljön azzal, hogy valójában már nagyon rég óta nem volt a cellaajtó bezárva. Én csak egy szórakozott mosolyt öltök magamra, miközben tűkön ülve vártam a reakciót, amit lássunk csak, nos... eléggé hatásos lett.
Kalebnek a szája is tátva maradt az információtól. Volt egy pillanat, amikor láttam szemeiben a gyűlöletet és nem utolsó sorban a sokkot, amitől hirtelen mozdulni sem bírt. Na igen... Kaleb igazából szabad lett volna, ha ezt ő veszi észre, ugyanis nagyon ritkán tartózkodtam otthon. Nem tudtam volna rá ügyelni. Tehát az élet, nos, úgy akarta, hogy ő ne vegye ezt észre, és sikerüljön megejtenem ezt az ártatlan kis tréfát. Ejj... ez a ravasz róka!
Felváltva tekintett rohamosan rám és az ő kis ajtajára. Bármennyire is próbáltam a bestiális mosolyomat minimálisra fogni, nos, minél idegesebb lett a tekintete én csak annál jobban vigyorogtam, fülig érő szájjal. Még az arca is pont olyan lesz, mint egy széndarab amit a tűzre dobnak; szinte azonnal  bevörösödik. Nem tudom, miért, talán beteg vagyok, de vicces és szórakoztató volt a látványa. Nem értem, hogy ő neki ez miért nem tréfa!
Amikor pedig a párnát hozzám vágja, én elkapom, majd félredobom, ám azzal a párnával szinte azonnal elkezd rohamosan ütlegelni. Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt a fajta 'verekedést'... nem tudom, mindenesetre aranyosnak mondható Kaleb még ezzel a viselkedéssel is.
Az általa kreált elnevezéseket nem sajnálva vágja hozzám, és ha ő nem Kaleb lenne, lehet már nem lenne feje. Sőt, biztos. De csak azért, mert Kaleb, nem csak, hogy eltűröm mindazt amit mond, hanem nevetek is rajt.
Jobban inkább a tenyereimet felé tartom magam előtt, hogy még is, azért ne üsse ki a szemeimet azzal a szerencsétlen párnával. Még életemben nem nevettem talán ilyen jóízűt.
Amikor pedig ő is nevetni kezd, abbahagyja az ütlegelést, én pedig bátrabban egyenesedem ki. Némileg én is elpirosodtam a nevetéstől, ám csak kifújva magamat; a rácsoknak dőlök háttal, miközben az ő alakját pásztázom tekintetemmel.
Nevetett, bár abban a nevetésben pusztán csak annyit láttam, mintha saját magán röhögne fájdalmasan. Így visszagondolva nem volt túl poénos tréfa. Neki. Nekem annál inkább!
- Ugyan már, Kal. Most gondolj bele, milyen meglepődés futott volna végig benned, ha előbb megérinted azt az ajtót, és egyszer csak kinyílt volna az neked. Na de... még mindig itt vagy velem, barátom. És ez lehet, hogy életed végéig is így marad. - Kacsintok rá végül, majd hagyom, hogy még egy utolsót hozzám csapja a párnát, amit automatikusan kivédtem az egyik tenyeremmel.
Látszott rajt, hogy mennyire rosszul és átverve érzi magát, de az a helyzet, hogy ehhez hozzá kell, hogy szokjon. Hiszen még el sem kezdtem az én-féle 'kínzást'.
- Ahányszor hozzám vágtad a párnát, annyi mínusz óra kint. - Valóban nem vettem zokon, de na... azért ne maradjon nyomtalanul, hogy engem ütlegelt. Így is egy fél napja van arra, hogy kint legyen, szerintem az egy nagyon korrekt meghatározás. Persze nem egyedül, ugyanis nekem nem az a célom, hogy aztán tűvé váljon a szénakazalban. Az ember az ujját nyújtja aztán már a karját akarják...
- Ha kidühöngted magad, akkor gyere! - Mondom végül felpattanva, majd nem várva meg mindazt amit mond, csak hirtelen megfogom a kezét, és magammal húzom kifele egészen az előtérig, hogy ott már csak cipőt vegyünk magunkra, aztán mehessünk is. Talán majd a friss levegőtől jobban megered a nyelve.

Na pont ez az, amit nem értek. Ha Kol elméletben pszichopata, akkor a gyakorlatban miért nem viselkedik úgy? Nem tépte le még dührohamában a körmeimet, nem vitt le a pincébe, hogy elektrosokkal kínozzon, és még azt is megengedi, hogy használjak a tusfürdőjéből egy keveset a zuhanyzós napokon. Nem igazán így képzeltem el a túszejtést, nem mintha valaha is gondolkodtam volna azon, milyen dolgom lesz egy ketrecbe zárva.
- Miért pont kényszerzubbonyt? - kérdem őszinte kíváncsisággal. Az kéne még, hogy a kezem is le legyen kötve! Így is minimális a mozgásterem, nem tudom, mihez kezdenék, ha nem írhatnék, nem foghatnék, csak feküdnöm kéne egész nap, mint egy zsák krumpli. Inkább a mesterséges kóma.
Aggodalmas, gondterhelt arccal bámulom a nevető férfit. Ennél morbidabb dolgot rég láttam, és öntudatlanul is a cella túlsó vége felé húzódom. Most fog bekattani, tutira most fog bekattanni és lemészárolni, egyre csak ezt ismételgetem magamban, miközben a lehető legudvariasabb arckifejezést öltöm magamra, és némán figyelem. Nem esik jól, hogy kiröhög, de hát nem sejtheti, mi vett rá, hogy az anyjához forduljak. Az ő helyében valószínűleg én is ilyen jóízűen nevetnék magamon.
Nem tetszik, hogy közel jön, sem az a komolyság a hangjában. Az előbb még nevetett, most meg már a rácsoknál van. A tehetetlenségem riaszt meg, nem pedig ő; a karperecnek köszönhetően képtelen vagyok megvédeni magam. Nem mintha sokkal több esélyem lenne nélküle egy ősi vámpírral szemben, aki - hála nekem, persze - már a mágia felett is hatalommal bír. Megrezzenek a szavai hallatán, aggódva kapok a szememhez, majd az ujjamhoz, de be kell látnom, hogy igaza van: minden végtagom a helyén, és ha ennél jobb bánásmódban részesülnék, már vendégnek hívna, nem fogolynak. Azért a biztonság kedvéért átszámolom a lábujjaimat is, megnyugtat, hogy egyesével nyomorgatom őket.
Bár igaza van, konokul hallgatok, mint egy gyerek, aki azt reméli, a hallgatással mégiscsak a saját győzelmére billentheti a mérleg nyelvét. Nem tudnék mi mást mondani: ó, tényleg, már belátom, milyen jó dolgom van! Nem is akarok hazamenni, mi lenne, ha inkább itt maradnék még egy darabig? Cöh, szép is lenne! Sértődött fejrázással felelek csak a kérdésére, makacsul bámulva a lábujjaimat, míg meg nem hallom a rácsok nyitódását. Ami a legfurcsább, hogy nem társult hozzá a kulcs csörgése. Döbbenten emelem a tekintetem Kolra, a szám is tátva marad közben.
Nem.
Neeeem!
De igen.
Basszus.
Csak tátogok, mint egy hal, hol a nyitott ajtóra, hol Kolra mutogatva. Egyszerűen sokkot kaptam az infótól, hogy ki tudja, hány napja szabad lehetnék, ha akár csak egyetlen egyszer megpróbálom azt, amit az első héten abba sem hagytam: rángatom azokat a hülye rácsokat. De Kol nyilván tudta, hogy eszembe sem fog jutni, pont ezért hagyta nyitva. Megszívatott. Ennél sokkal jobb lenne az is, ha kitépné az egyik szemgolyómat. Teee, te szemét, te seggfej, te arrogáns kis... De egyetlen hang sem jön ki a számon, csak tátogok.
Elönt a düh, még az arcom is belevörösödik. A fene vinné el a hülye játékait! Legszívesebben nekiesnék, ököllel csapkodnám, de nincs merszem megtámadni, félek, hogy a gyerekes játszadozásból hamar valami komolyabbra váltana. S mivel dühös vagyok magamra is, amiért ilyen betoji nyúl vagyok, megelégelem, hogy nem állok ki magamért. Egyszerűen felkapom a matracról a kispárnát és Kolhoz vágom.
- Te... Te....
Az intézetben szigorú, katolikus nevelést kaptunk. Sosem voltam az a káromkodós típus, ezek után nincs szívem Kolt is elhordani mindenfélének. Várjunk, most épp arról beszélek, aki hetek óta indokolatlanul fogva tart és kedve szerint szívat? És még van képe becsüccsenni mellém (még akkor is, ha én hívtam)?
- Te érzéketlen, szadista, agyalágyult, nárcisztikus, arrogáns, megalomániás, őrült, hülye ősi!
Minden egyes szónál jókorát sózok rá oldalról a párnával, főként a karját, a mellkasát és a fejét célozva. A dühöm egyszeriben elillan, épp olyan gyorsan, ahogyan jött. Úgy kapkodom a levegőt, mintha körbefutottam volna a házat, és csak remélni tudom, hogy nem húztam ki a gyufát véglegesen. Istenem, komolyan azt mondtam rá, hogy agyalágyult?
Nem, nem, gondolkodjunk egy kicsit! Nyilván nem hagyta volna, hogy megszökjek. Ha rá is jöttem volna, hogy a ketrec nyitva, valószínűleg akkor sem hagy csak úgy meglépni innét. Egész egyszerűen megszívatott, én meg bekajáltam.
A semmiből robban elő belőlem a nevetés, előre görnyedve, prüszkölve, hangosan felnevetek. Annyira groteszk ez az egész, és utálom elismerni, de nagyon szép húzás. Beteg, pszichopatához illő, de nagyon ravasz trükk. Ha Kol még nem vette el a párnámat, hát most leengedem és annyira nevetek, hogy a hasam is belefájdul.
- Totál zakkant vagy, ember!
Eljutottunk arra a pontra, hogy már a halálfélelem is csak vicces.
- Egy újabb trükk, hogy rajtam röhöghess? Nem dőlök be megint! - bevágom a durcát és feltett szándékom nem mozdulni, de olyan könnyedén húz fel a talajról, mintha rongybaba lennék. Elrántom tőle a karom, és ha nálam van még a párna, akkor egy utolsót Kolra sózok vele, mielőtt a matracra hajítanám. Ha nincs, csak összefonom magam előtt a karomat és tüntetőn bámulok rá. Nem hiszem el, hogy tényleg kivinne sétálni csak úgy, a kíváncsiság mégis erősebb, mint a büszkeségem. A vágy, hogy elhagyhassam ezt a szobát, mindent felülmúl.
Pillanatok alatt ellágyulok, és dühöngő kamaszból újra nyolcévessé süllyedek. Reménykedő kiskutya szemekkel bámulom Kolt.
- Tényleg körbenézünk?

Kaleb tökéletesen törekszik arra, hogy megtalálja velem a közös hangot, olykor elvét olyasféle hibát, amit én szintén nem nézek jó szemmel. A panaszkodás legjavát még csak egyáltalán nem is mellőzi, habár kis idő elteltével felismeri magában a vétket, és próbálja a panaszt valami pozitívummá is átformálni. Ő az első és egyben utolsó, aki panaszkodik és nyávog nekem. Én pedig önön buta módon ráhagyom mindezt.
Ám csak szelíd mosollyal jutalmazom a sorait. Engem soha senki nem vigasztalt. Nem, mintha rászorult volna az én kis lelkivilágom, de megvallva egészen váratlanul értek a szavai. Tisztában voltam vele, hogy jelenleg bármi módot talál arra, csak hogy kiengedjem innét, így végül odáig is elfajult, hogy egy eredetit próbál csitítgatni. Nos, ez egészen bájos. Ezzel semmi probléma, mindössze csak annyi, hogy nem különösebben érzi a helyzet valós súlymértékét. Már nem veszem ki a részemet a múlton való síránkozáson, egyszerűen csak próbáltam a helyzetet számára lekicsinyíteni, hogy a bolha korántsem mérhető össze azzal a nyomorult elefánttal. Talán az én évszázados rabságom tökéletes hasonlat az ő kis két hónapos rácsok közötti csücsülésével. S halld újra az iróniát.
- Nem tetszik? Ha egy kényszerzubbony jobban tetszene, akkor már is szerzek neked egyet! - Nem érdekelt, hogy felöltözött avagy sem, szinte azonnal megfordultam már csak a hirtelen meginduló dühlöketem végett is. Ám nem néztem oda úgy sem, bár teljesen fölösleges magát takargatnia, ugyanis pár hónapot eltöltöttem a testében, így végtére is nem volt számomra semmi sem lepel alatt vele kapcsolatban. Annál inkább az élete.
A ruhák jobban inkább kintre voltak valóak, mintsem arra, hogy a cellájában összetaknyozza. Voltaképpen ezeket a ruhákat akkor szereztem magamnak, amikor az ő testében kucorogtam, így teljességgel illeni fog ő hozzá. Csak egy egyszerű V vágású szürke pólóról és egy testhez álló fekete farmernadrágról van szó. Mit lehet ezen duzzogni?!
Kérdésemre aránylag helyesen felelt. Azt viszont abszolút nem értem, hogy mi a fenéért ajánlotta fel magát az én drága anyámnak?
Egy pillanatra el is nevetem magamat, ám karomat a szám elé teszem, hogy nagyjából takarjam a mosolyom, bár a nevetésem hangja az teljességgel elárulhatott.
- Komolyan. Az ősök anyjában akartál megoldást keresni? Na ne... ez csak egy poén! - Rámutatok egy pillanatra, ám a derülő mosoly még mindig nem szivárgott el arcomról. Valóban szórakoztat a tudat, ugyanis még nem volt alkalmam olyan egyénnel találkozni, mint amilyen Kaleb. Naiv és... túl jó.
Egyik pillanatról a másikra aztán végigrohamozza valami degenerált hangulatingadozás. A szemeim is kikerekedtek és némileg a derült jókedv is elillant arcom pontjairól. Kétlem, hogy én vagyok az, aki kiváltotta belőle ezeket az érzelmeket, elvégre én őt lényegében elkényeztetem. Nem hinném, hogy ez a két hónap váltotta ki belőle mindezt, sokkal inkább más, amit jócskán csak megelégelt. Hogy érdekel mindez? Nem is tudom. Soha sem viseltem a szívemen a mások lelkifájdalmát, ez esetben Kaleb talán kivételt tehet a számomra, ha netán sikerül elérnie nálam bármit is.
- Kaleb. - Kezdek bele határozottan, ahogy a cella elé lépek közvetlenül, egészen közel hozzá. A tekintetemet végig rajt hagytam, egyáltalán nem kerültem a tekintetünk találkozását. - Amit én teszek veled, még a közelébe sincs az általad érzett gyötrelemhez. Ha én terrorizálni akarnálak, nos, azt már sejtelmeim szerint nagyon is csak észrevetted volna. - Átmarkolom a cella egyik rúdját, így aztán nekitámaszkodva annak. - Mondjuk, hiányozna az egyik szemed. Jobbik esetben az ujjaid. Esetleg éheznél és jéghideg falak közé zártalak volna. Mondd csak, ezek közül bármelyik is érvénybe lép? - tanakodva tárom ki végül karjaimat, hogy nyugodtan válaszoljon, amit csak gondol. Most az egyszer megengedem.
- Ne szórakozz már... - Elmosolyodom szelíden, majd nemes egyszerűséggel érintem meg újra a cella egyik rúdját, ezzel aztán nyikorogva, de kinyílik az ajtó. Kulcs sem kellett hozzá.
- Annyira te nem is akarsz szabadulni. - Kacsintok rá sejtelmesen, ahogy belépek hozzá, nyitva hagyva magam mögött az ajtaját.
Az egészben az volt a lecke, hogy az utóbbi napokban nem zártam be a celláját, csak imitáltam, mintha lezártam volna. Mindennel próbálkozott, de a cella ajtaját nagyon is figyelmen kívül hagyta. Valószínű én is csak így jártam volna az ő helyében.
Ekkor végül minden elővigyázat nélkül lehuppanok mellé, és magamhoz felhúzom a térdeimet, míg karjaimat ölembe helyezem. Furcsa volt így látnom, hogy rácsok vesznek körül engem. Nem idegesítő, inkább csak szokatlan. Bár a koporsó jóval ridegebb téma.
- Nem szándékozom sokáig itt ücsörögni, ugyanis a tervem az, hogy kicsit körbenézzünk. Lehet, hogy nem lesz ellenedre. - Barátiasan megpaskolom a vállát egy mosoly keretébe véve, és felállva végül őt is felhúzom magammal, ha hagyja.

Elbizonytalanodtam, szabad-e helyeselnem, így hát csak riadtan bólintok. Hiába dumálunk jókat, én is tisztában vagyok vele, hogy Kol maga az ördög, a sátán, a legrosszabbak legrosszabbja, de nem biztos, hogy örülne, ha ezt így a fejéhez vágnám, így csak nagyot nyelve figyelem, hogyan köröz miniatűr otthonom körül. Nem szeretem a pszichopatákat, többek közt azért sem, mert sosem lehet tudni, mikor robban ki belőlük az indulat. Nyájasak, előzékenyek, aztán a következő pillanatban már a földre teperve szurkálnak egy késsel. Kollal lenni pontosan ilyen érzés, a kisugárzásának van egy vékony, áttetsző, horrorisztikus rétege, mely olyan finoman borul köré, hogy gyakran megfeledkezem a létezéséről. Egyébként azt leszámítva, hogy fogva tart, és hogy egy darabig a testemben raboskodott, ami valljuk be, kissé kínos így utólag, egész jó fej.
Jó, ezt gondoljuk át újra.
Próbálok a tőlem telhető legnagyobb együttérzéssel felelni, és egyre csak azt ismételgetem magamban: gyerünk, Kal, mondj valami megnyugtatót! Mégis olyan idegessé tesz a ragadozó járkálása, hogy megint hagyom megszaladni a nyelvemet.
- Legalább nem kellett wc-re menned. Nagyon gáz ám, hogy csak akkor mehetek ki, ha itthon vagy. Persze, ettől még az én helyzetem jobb talán, egy kicsivel... - teszem hozzá sietve, mielőtt még legyilkolna. A további megjegyzése mosolyt csal az arcomra, széles, megkönnyebbült mosolyt, és pimaszul megpaskolom magam mellett a matracot.
- Elég nagy ez a cella, elférünk benne ketten is, K. És úgy hallottam, a koszt is elég jó... - Talán csak képzelődöm, de mintha éppen vigasztalni próbálnám ezt az őrültet. - Lehet, hogy örökkévalóságnak tűnt a koporsóban elszenvedett idő, de most már csak egy emlék. Már szabad vagy és kegyetlenül odacsaphatsz annak, aki ezt tette veled.
A vállamat vonogatom. Igen, ez határozottan a vigasztaló hangom. Remek, egy fogoly biztatja a fogvatartóját, hogy nyugodtan üssön oda annak, aki egykor bezárta. Szép kilátások, Kal. Plusz, most uszítottad rá a fickót valakire, akit nem is ismersz. Grat!
Képtelen vagyok leplezni a fintoromat a ruháit látva. Abban reménykedtem, hogy az eddig kapott göncök a szekrénye legselejtesebb darabjai voltak, melyek lassan elfogynak már. Mindenkinek lehet néhány ízléstelen gönce, nem igaz? De csak van mellette pár rendes darab is! Nagy reményekkel veszem át a ruhát, ám tovább torzul a fintor az arcomon, miután széthajtogatom.
- Nem tudom, hogy mondjam meg, de... nincs valami normális ruhád? Mármint, amiben nem festek úgy, mint egy.... - tekintetem találkozik az övével, zavartan megköszörülöm a torkom. - Tudod mit? Ez is jó lesz.
Széthajtogatom a felsőt, aztán a reggelit félretolva kibújok a pólómból. Kol hátát fürkészem, tétován gyűrögetve a nadrágom szárát.
- A szemedet is csukd be! Az összes nem létezőt is! És ne less! - pampogok, majd egy szűz kislány minden prűdségével gyorsan átöltözöm. Összehajtogatom az alvós ruhámat, a reggeli maradékát pedig odakészítem az ablakhoz, aztán beágyazok magam után. A kialakult reggeli rutinom szerint most jön egy kis torna, és miután Kol lelépett, elkezdek edzeni. Muszáj fitten tartanom magam, nem puhulhatok el, különben semmi esélyem nem lesz megszökni.
A kérdése számtalan emléket szabadít fel bennem, némelyik mosolyra fakaszt, másoktól sírni támad kedvem. Nem felelek, nem pusztán azért, mert nem akarok, hanem mert hirtelen nem tudom, mit mondjak. Rosszabb volt, maga az örök gyötrelem, a Földre kényszerített Pokol; és jobb, tele nevetéssel, tele olyan emberekkel, akik mindennél jobban szerettek.
- Én kerestem fel őt - felelem, hangomból kihunyt a jókedv, arcomról eltűnt a mosoly. Olyan végtelenül üres és sötét, amilyennek rosszabb napjaimon érzem magam. Egy pontot bámulok magam előtt, tekintetem a semmibe réved, míg monoton karkörzésekkel melegítem elgémberedett végtagjaimat. Valahol messze járok, távol Koltól, távol a cellámtól, az emlékeim mélyén, a halál ölelésében, ahol nincs ő, nincs én, senki sincs, csak maga a semmi, az üres semmi.
Kol bármit is mondott ez idő alatt, süket fülekre talált. Percekkel később eszmélek csak fel, mintha újból álomból ébrednék, és zavartan pislogok körbe. Tekintetem megpihen a férfin, és az arcomon ismerős mosoly terül szét.
- Bocsi, elbambultam. Mondtál valamit? Oh, igen, az édesanyád. Hát elég para egy nő volt... az egyik nevelőnőmre emlékeztetett. Mindig kiszúrta, ha lámpaoltás után a takaró alatt gyertyával fent maradtunk. Hányszor elpálcázott minket! Bár, talán igaza is volt, elvégre mi lett volna, ha magunkra gyújtjuk a takarót? - nevetve visszahuppanok a matracra, és megtámaszkodom magam mögött. - Édesanyád hatalmas boszorkány volt. Olyan sokáig vártam rá, biztos voltam benne, hogy segíthet, és most...
Elcsuklik a hangom. És most nincs, elment, eltűnt, vége van, újból egyedül vagyok. Pár hete csupán karnyújtásnyira volt minden, amire vágytam, most pedig újból elvesztettem a fényt az alagút végén, és nem maradt más, csak a sötétség. A mellkasomhoz ölelem felhúzott térdeimet, ujjaim a nadrágon át a bőrömbe vájnak.
- Miért nem öltél még meg, Kol? - hangom halkan csendül, szinte már suttogok. - Mit akarsz tőlem? Ez valami trükk? Játék? Azt akarod, hogy leengedjem a védelmem, elkényelmesedjek, megnyugodjak, és utána megkínzol? Örökké ebben a cellában kell élnem?
Nem tehetek róla, a sírás fojtogat. Ez a legcikibb, amikor egy pasi előtt tör rám a letargia. De a kétségbeesés olyan bő hullámokban önt el, képtelen vagyok elfojtani. Ki kell jutnom innen és mennem kell tovább, folytatnom a célomat, hogy meghalhassak végre. Ha viszont nincs innét kiút, ha elbuktam és ennyi volt számomra, akkor meg ne játszadozzunk egymással: öljön meg most, és legyen végre vége.

Valószínűleg szégyent hozok az összes hasonló cipőben járó könyves és filmes hősre, akik csapzottan és piszkosan fetrengenek egy nyirkos és hideg, sötét pincében, rettegve attól, mit hozhat a holnap, milyen őrült ötlet pattanhat ki fogvatartójuk elvetemült elméjéből. Szemhunyásnyit sem alszanak, fáznak és éheznek, arcukat eltorzítja a félelem. Az én arcomat legfeljebb a párnám torzítja el, melynek lenyomata ébredés után órákig ott virít a bőrömön, olyan édesdeden alszom. Horkolásom betölti a szoba békés, nyugodt csendjét, ahogy a derekamra csavarodott takarót ölelgetem. Természetesen folyik a nyálam is, és valószínűleg szépeket álmodom, mert ajkam olykor-olykor mosolyra rándul. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha halálra lennék rémülve.
Egészen addig a borzalmas ébresztőig, mely visszaránt az álmok földjéről a torz valóságba. Összerándulok, hangosan horkantva riadok fel az éles zajra, a fülem csengése elnyomja Kol hangját. Hunyorogva próbálom kivenni ismerős, magas alakját és a fegyvert, amit a kezében szorongat, aztán inkább feladom, fejem erőtlenül zuhan vissza a párnára és a fejemre rángatom a takarót, érthetetlen mormogássá fojtva ezzel a  - feltehetőleg - kedves és szeretetre méltó reggeli üdvözletemet.
Nem vagyok hajlandó megmoccanni, sőt, egyenletessé váló szuszogásom arra enged következtetni, hogy míg ő a szobát rendezgeti, én újból elszunyókáltam pár percre. Csak a hangjára riadok fel megint, elégedetlenül átfordulva a másik oldalamra. A matracom szélére húzódom, mintha az a pár milliméter segíthetne abban, hogy kizárjam őt a világból. Kol ebből csak annyit láthat, hogy a hernyóként bebábozódott takarókupac össze-vissza mocorog.
- Hogyne. Imádok korán kelni. Mondtam már neked, hogy ezért élek. Az alvás a gyengéknek való. Ismered a mondást, ki korán kel, keveset alszik - dörmögöm a takaró alól. Ilyenkor még képtelen vagyok koordinálni a beszédközpontomat, egyszerűen csak hagyom, hogy szűretlenül kijöjjön minden a számon. Az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnök egyike: felkelni azelőtt, hogy az óra kétjegyű számjegyet ütne, s hogy biztosan ne tévesszük el, ez inkább delet jelent, mintsem tízet. Nos, jelen esetben oly' mindegy, mert biztosra veszem, hogy még a nyolcat sem értük el. Amellett, hogy Kol pedáns és minden bizonnyal pszichopata is, a legveszélyesebb tulajdonságaként a korán kelést könyvelem el.
Lévén, hogy úgysem tudok visszaaludni, morcosan lerántom a fejemről a takarót és felülök a matracon. Bongyor fürtjeim a szokottnál is kócosabbak, szanaszét meredeznek, és az sem segít rajtuk, amikor öt ujjammal helyreborzolom őket. Fáradt, sötét karikák csücsülnek a szemem alatt, és igen, bal orcámon a párna művészi pontosságú lenyomata virít.
- Friss vagyok, mint a kakukk a faliórán - beleásítok a végébe, jó nagyra tátom a számat és erőtlenül visszazuhanok az ágyra. Sosem voltam gyors ébredő, főleg, ha nem kapom meg a szokott alvásidőmet.
- Oh, hát rajtam ne múljon, haver, együk meg együtt - ártatlan, ámbár meglepően éber mosolyt villantok rá, hátha bekapja a csalit és hajlandó kiengedni, hogy közösen megreggelizzünk a konyhájában. Bárhol is van az a házban. Ha van neki egyáltalán. Persze sejtem, hogy Kol átejtése sajnos nem megy ilyen könnyen, de azért csak tovább somolygok.
A gyomrom korranása jelzi, hogy ha az agyam még ébredezik is, a testem már készen áll a napra. Felülök a matracon és átveszem a reggelit, lenyelve az ingert, hogy már korán reggel kísérletet tegyek a szökésre. Összehasonlítva azokkal a piszkos, pincében didergő áldozatokkal, nekem igazán úri dolgom van. Emberrablás luxus módra.
Meglepett pislogással veszem szemügyre a reggelit.
- Honnét rendelted?
Szörnyű, hogy már meg tudom különböztetni a főztjét a rendelt kajától. Kezdem úgy érezni magam, mint egy újdonsült feleség. Élvezem, ahogy az édes ízek szétolvadnak a számban, a cukor pedig rögtön betámadja kókadt agysejtjeimet. Unott nyammogással hallgatom a szavait, éhesen, de ráérősen falatozva. Borzasztó nagy önuralomra van szükségem, hogy ne faljam be az egészet két falatra, viszont bármilyen elkeserítő is, hetek óta Kol az egyetlen társaságom. Akár ő tart itt fogva, akár nem, ha egy hozzám hasonló srác hetekig egy cellában ragad saját magával, akkor akár az ördög társaságáért is a fél karját odaadná. Számomra Kol szimbolizálta az ördögöt, és minden egyes vacak perc, amit velem töltött, hozzájárult ahhoz, hogy ne kattanjak be. Szükségem volt arra, hogy beszélgessünk, ezért muszáj volt feltartanom, ameddig csak tudtam.
- Cseles. Ki kell mennem a mosdóba, és kitöltöttem az összes keresztrejtvényt az újságomban, hozhatnál egy másikat. És szerezhetnél egy beszélő papagájt, hogy ne unatkozzak annyira - kidörgöltem a szememből az álmot két falat közt. Éreztem, hogy az erő lassan visszatér belém. Letettem a villámat és átropogtattam az ujjaimat, a csuklómat, a vállamat, végül a nyakamat. - Jól van, Mikaelson, itt jön a reggeli menet. Készülj!
Összeszedtem az elképzelhető összes varázserőmet, belesűrítettem a tenyerembe, majd kilőttem egyenesen Kol felé. A szoba falai megremegtek, mintha láthatatlan energiahullám csapna át rajtuk, de az égvilágon semmi más nem történt. Hiába szorítottam össze a fogamat, hiába erőlködtem annyira, hogy szinte már sérvet kaptam, egyetlen hajszálát sem sikerült meglibbentenem. A karperec, mint eddig mindig, ma is ellenállt. Azért csak erőlködtem, zihálva és nyöszörögve, mint akinek szorulása van, majd levegőért kapkodva leengedtem a kezem.
- 21:0 oda... - szuszogtam, majd sértetten grimaszolva beledöftem a villát a következő falatba. - Legközelebb úgyis lerobbantom a fejed a helyéről...
Hát, jó reggelt!