Most

Azt mondta, hunyjam le a szemem, csak egy apró kis szúrást fogok érezni, és már vége is. Nem fog fájni. Erre persze azon nyomban kipattant a szemem, és arra kértem, konkretizáljuk már azt a szúrást: olyan lesz, mintha szúnyog csípne meg, mintha vámpír harapna belém, vagy mintha tőből letépnék a karomat? Egyszer részegen hagytam, hogy egy vámpír igyon a csuklómból, azt az élményt nem szívesen élném át újra. Persze a karomra is igényt tartok még, de az még mindig jobb, mint a....
Aztán megláttam azt a kezében. Öregem, az elefántokhoz nem használnak akkora tűt, mint ami nála volt. Rögtön mocorogni kezdtem az ágyon, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy leszíjazott. Mitől félt? Önként jelentkeztem erre az egészre, nem táncolok vissza az utolsó lépcsőfokról.
- Mrs Mikaelson, nem lehetne, hogy inkább istenesen orrba vágjon? Tetszik tudni, katonaorvosként dolgoztam a világháború alatt, de az a fajta orvos voltam, aki beadta a sérültnek a nyugtatót, aztán elsőként dőlt ki balra... Bár nem hiszem, hogy léteznének még ilyen orvosok rajtam kívül, de nem választhatnám mégis inkább az orrba vágást? Én meg a tű nem igazán ápoltunk szoros barátságot az elmúlt... kilencven évben.
Megértő mosolyát látva elöntött a megkönnyebbülés, aztán az utolsó csepp vér is kiszaladt az arcomból, ahogy a karomba döfte a tűt. Mielőtt a szernek esélye lett volna hatni, a lehető legkevésbé férfiasan átadtam magam az öntudatlanságnak. Az utolsó gondolatom az volt, hogy az én "apró kis szúrásomhoz" képest vajon milyen fájdalommal járhat az, amikor az ember lelkét kitépik a testéből.
Biztosan nem olyan rossz, mint a tűszúrás.

Két hónappal korábban

- Sosem láttam még olyan férfit, aki elsírja magát, amikor a gyerek lehorzsolja a térdét!
Lágy, csengő nevetés hozott vissza a valóságba. Kinyitottam a szemem és lepillantottam a kezemre. Egy félig kibontott ragtapaszt szorongattam, az arcom nedves volt a könnyektől, ő meg egyre csak nevetett. Zavaromban kapkodva megtöröltem az arcom.
- Csak belement valami a szemembe! Szegény Kyle, rendben leszel, jó? Nyugodj meg, mindjárt végzünk és visszamehetsz játszani. - visszafordultam a kisfiúhoz, aki a felhorzsolt térdével zavartalanul és nyugodtan ücsörgött előttem, a macis ragtapaszára várva, míg én holtsápadtan, remegő kezekkel, művészi precizitással leragasztottam a sebét. Felpattant és már szaladt is vissza játszani, míg én próbáltam feldolgozni az átélt traumát. Ekkor megéreztem Em meleg, apró tenyerét a vállamon.
- Kal, csak a térdét horzsolta le. Legutóbb komolyan attól féltem, amikor Julie elvágta az ujját, hogy hozzád kell mentőt hívnom. - nevetett, és a nevetése aranyló nektárral töltött fel minden üres, sötét és hideg lyukat a mellkasomban. Újra teljesnek és élőnek éreztem magam, megszűnt a fojtogató rémület, eltűntek a fejemből a rémálmok.
- Nem bírom a vért. Sem a tűt. Alapvetően utálom, ha másokat szenvedni látok... főleg a gyerekeket.
- Hány éves vagy, nyolc? - kérdezte incselkedve, majd ellépett tőlem, hogy rendbe tegye a kapkodva kipakolt elsősegély dobozt. Ahogy elhúzta a kezét, vitte magával a melegséget is.
Nem szóltam semmit.
Behunytam a szemem.
Kilencvenöt.

Tizenkilenc évvel korábban.

Már rég meg kellett volna halnom. Olyan rég, hogy a halál és én szinte már megalkudtunk egymással; ismerős volt számomra a közelsége, barátomként üdvözöltem, cserébe állandóan ott lihegett mögöttem, éreztem borzongató leheletét a tarkómon, minden lépésemet, minden szívdobbanásomat figyelemmel kísérte. Várta, mikor csaphat le rám, hogy elvegye, ami jogosan megilleti, én pedig egyre csak azt suttogtam: még ne, még ne, még ne... Nem adhattam át magam neki, míg be nem teljesítettem az ígéretemet. Nem voltam olyan ostoba, hogy megpróbáljam kijátszani a halált, már az első alkalommal elfogadtam a sorsomat és odaígértem a lelkem, csupán annyit kértem, adjon még egy kis időt, hogy jóvátehessek mindent. Adjon időt arra, hogy megmenthessem őt.
- Aki bújt, aki nem, jövök! - kinyitottam a szemem és pár gyors pislogással igyekeztem hozzászokni, hogy újból látok. A gyerekek csendben lapultak. Egyet kiszúrtam a fa mögött, egy láb pedig árulkodón kilógott az egyik bokor alól. Úgy tettem, mintha nem venném észre. A srácok imádták, ezek a rövid, pár napos alkalmak, a szabadban sátorozás, a közös játékok, a rémtörténetek és a táborozás nyújtotta izgalmak elfeledtették velük azokat a nehézségeket, amikkel nap mint nap szembesülniük kellett. Ismertem ezt az érzést, és óhatatlanul is eszembe jutott, én vajon képes leszek-e felejteni valaha.
Grace felém intett a dombról, ami azt jelentette, hogy elkészült az uzsonna. Visszaintettem a hüvelykujjam feltartásával, majd mély levegőt véve magamba szívtam a friss, ropogós délutáni levegőt, és elindultam összeszedni a kölyköket. Először a fa mögött megbújó kislányt kaptam el. Csak kilenc éves, de az apja már bevezette mindenbe, amit egyetlen gyereknek sem kéne megtapasztalnia. Sikítva nevetett, amikor elkaptam a derekát. Két évvel ezelőtt, az első találkozásunkkor még a rémülettől sikított, amikor megérintettem a vállát.
Lehunytam a szemem. Nem akartam emlékezni.

Hetvenöt évvel korábban

Ahogy kinyitottam a szemem, pár pillanatra elvakított az éles fény. Vakuk villogtak mindenfelé, de Jamie-t nem zavarta; magasra szegett állal, büszkén jelentette be az alapítvány létrejöttét. Miközben a közösen kitűzött céljainkról beszélt, rám pillantott a mikrofon felett. Bárgyún viszonoztam a mosolyát és igyekeztem nem könnyekig hatódni. Csak ennyit tehettem érte, csak ennyit tehettünk a világért. A második világháború küszöbén álltunk, a hősök és mártírok születésének bölcsőjénél, és próbáltuk menteni a magunk világát; azokat, akiknek még nincs erejük ezt egyedül megtenni. Jamie álmodta meg az egészet, ami végül az enyém is lett. Közösen tervezgettük lámpaoltás előtt, az árvaház lépcsőjén, a közös imádságok alatt, az ebédlőben.
- Ha létrehoztuk az alapítványt, eltöröljük a föld színéről a kelbimbót - mondta egyszer az ebédnél, olyan halkan, hogy a cápaként körülöttünk járkáló nevelők ne érthessék. - Többé egyetlen gyereknek sem kell szenvednie.
- Ha létrehoztuk az alapítványt, minden gyerek tortát eszik majd reggelire - szálltam be én is a játékba, a közös játékunkba, mely a felszínen tartott minket, amikor mindenki arra várt, hogy elbukjunk.
- Meg ebédre, uzsonnára és vacsorára!
Felnevettünk, magunkra vonzva a felnőttek megrovó pillantását. Egyszerre kértünk bocsánatot, és a szemünket lesütve, suttogva folytattuk a tervezgetést.
Jamie a tapsviharban és a villódzó vakuk, be-bekiáltott kérdések kereszttüzében lelépett a szószékről, egyenesen hozzám, és szorosan átölelt. Ügyetlenül megveregettem a hátát. Tudta, hogy utálok szerepelni, nincs elég idegzetem a nyilvánossághoz.
- A gyermekünk, Kal...
Behunytam a szemem és hagytam, hogy az örvény magával rántson.

Elveszve

James felpillant rám. A szája, az orra, a szeme, a füle, mindent ellep a vér. Tekintetében félelem keveredik a hitetlenkedéssel, minden egyes lélegzettel újabb adag vér bugyog ki az ajkai közül. Minden egyes szava mélyebbre taszít a bűnömben.
- Kal... Kal... Mit tettél?
Összeszorítom a szemem. Gyerekek rohangálnak a napfény áztatta parkban, katonák tüzelnek a füstös utcákon. Tűzijáték pattog a hollófekete égbolton. Vadászrepülők bombázásának robaja. Lányok arca, akiket szerettem. Davina befordul a sarkon, nála van a könyv. James javítja a kerítést, az alapítványos gyerekek a nyakán lógnak. Lányok arca, akik szerettek. Esther Mikaelson. Hintó zúg végig az utcán, lovak patája kopog a macskaköveken. Szemezek valakivel a buszra várva. Mit tettél? A növekvő vértócsa eléri a cipőm orrát. Leragasztom Kyle felhorzsolt térdét. Tűszúrás a karomon. Mit tettél? Elveszítem az irányítást a testem felett. Elveszítem az öntudatom. Elveszítem önmagam. James hangja a fejemben. Mit tettél?
Kal, mit tettél?

Kedves Kaleb!

Egy valamiben biztos vagyok: nagyon vártak már rád és látva, hogy milyen szép fogadtatásban volt részed, szerintem igencsak meg leszel becsülve köreinkben! A második biztos dolog: ez az arc annyira, de annyira édes, egy ma született báránykára emlékeztetsz és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy kerülhettél a Mikaelson-ok gonosz kezei közé. Minden bizonnyal ők is felfedezték benned az ártatlanságot, azt a gyermeki naivitást és belső szépséget, ami a lapod olvasása közben bárki számára nyilvánvalóvá válhat. Te szépséges lélek, hát miért kellett rossz emberek társaságába keveredned?
A sorozatban igazából nem sok mindent tudhattunk meg rólad, úgyhogy nagyon tetszett, hogy az előtörténeteddel megpróbáltad betölteni ezt az űrt... de még hogy! Nagyon szépen írsz és látszik, hogy kreatív is vagy, úgyhogy utadra engedlek. Menj, foglalózz, aztán irány a játéktér! Jó szórakozást!