Útközben nagy ritkán engedtem el a karját, szorongattam, mintha valamitől tartanék. Valójában csak szerettem a közelében lenni, egészen közel lenni hozzá. Amikor viszont elengedtem, akkor tenyeremet a kézfejére csúsztattam, és egy percig sem szakadtam el tőle semmilyen formában. Az út során néma csendben voltam, sohasem vagyok az a fajta, aki feleslegesen járatja a száját. Ettől függetlenül vagy az ő arcát fürkésztem szerelmesen, mintha újra és újra azt a pillanatot élném át, amikor először megjelent az én életemben. Amikor pedig nem őt figyeltem, akkor az utat bámultam, és hisztérikusan szóltam rá, ha olyan táblát láttam az úton, amire ügyelnie kellett. Aztán pedig be is szundítottam egy-egy fél órára, ám azt is úgy, hogy Lysander karját szorongattam nekidőlve. Ő az én barátom, a lelki társam, az én egyetlen szerelmem. Azt hiszem, hogy ő mentett meg az őrülettől, a végtől, a haláltól, és felsorolhatnám a világ minden létező szennyét és mocskát. Megmentette az életemet a szeretetével.
Kényelmesen fekszem el a szoba végében lévő franciaágyon, szinte kiterülök, mint egy tengeri csillag a víz alján. Kimerített az út, bár fogalmam sincs, hogy miben fáradtam el. Nem én vezettem, másrészt pedig csak ültem Lysander mellett, mint a jó gyerekek. Amióta vele vagyok, túlságosan is elkényelmesedtem. Azelőtt néhány követ kerestem a világ minden táján, és azt mind a két lábammal és a csapatommal tettem meg. És egy percre sem fáradtam el.
New Orleansba vezetett mindkettőnknek az útja, s bár teljesen mindegy lett volna, hogy kinek az útja merre húz, én akkor is vele tartottam volna. Nem hagytam volna magára őt, még akkor sem, hogyha a kövek engem a világ ellenkező tájára vezettek volna. Számomra ő a családom, s már csak a kíváncsiság kedvéért keresem azt, akit eddig végig, nem pedig azért, mert szükségem van rá. Nekem a férjemre van szükségem, és mellette is maradok, bármi történjék.
Mivel a ház minden bútorral és kellékkel fel volt ruházva, ahogy szerettük volna, így csak néhány személyes tárgyat kellett magunkkal hoznunk, amikről úgy éreztük, hogy szükségünk lesz majd azokra. Én csak a fotóalbumunkat hoztam magammal.
Fekete köntösömet jobban összehúztam magamon, hiszen azonkívül semmi sem volt rajtam. Becsusszantam a takaró alá, egészen ki az ágy szélére, hogy Lysandernek is hagyjak némi helyet. Őt vártam már csak, hogy ő is megpihenjen mellettem. Esetleg néhány szót majd még váltunk az éjszaka folyamán, aztán mindketten álomra hajtjuk majd a fejünket.
©