Akaratlanul is a múltam homályába révedek, és a képzeletem fürkészendő sorai közt esdeklem. Remélve, hogy tán a holnap szebbet adhat, hogy a történtek egy szép napon megváltozhatnak, s hogy a hibák.. a hibáim, amiket elkövettem, nos kijavításra kerülhetnek. De, amikor szembesülök a tényekkel, avagy pusztán csak a tetteimmel, akkor a meghátrálás piros jelzője villog a fejemben, miszerint el kellene tűnöm, és lelépnem. Tán jogosan megérdemelném a halált, hiszen egy szörnyeteg vagyok, aki többek életét változtatta rommá, s aki annyi mindent pusztított el, amelyet szinte egyetlen kézen sem lehet összeszámolni. Látom újra és újra, ahogy az esemény pergő hamuvá morzsolja a lelkem, ahogy az élet tünékeny feledékenységbe merül felettem, és ahogy a testem feladja a létét egyetlen pillanatra. Azt hiszem.. azt gondolom, miszerint menthetetlenül fuldoklom. A tetteim súlya nehezedővé válik felettem, s ha csak arrébb lépek eláraszt a ridegség jellege. A fejem felett ingadozik a kötél, a lábam alatt remeg a talaj, és az ereimben folyó vér, nos megannyi ártatlan emberi lelket takar. Gyerekkorom óta megtört vagyok, azóta próbáltam megfelelő értékűvé válni, és azt remélni, hogy változhatok. Viszont, amikor a tükörbe nézek, akkor az anyag megreped, és szerteszét törik ezernyi apró szilánkra. Lehullik a földre, és a balszerencsétlenség áradata eláraszt. Mit tettem egyáltalán, amiért nem tudtam jobbá válni, avagy, amiért nem voltam képes egyeseket elengedni? Miért nem hátráltam meg, s adtam fel? Miért okoztam annyi zűrzavart az életben, és űrt a lélekben? Mindig is előttem volt az ajtó, amelynek megfogva a kilincsét, nos simán lenyomhattam volna. Mindig is szemközt álltam vele! Annyit kellett volna mindösszesen tennem, hogy kilépek rajta, és örökre a fekete lepelbe veszek. De ehelyett önző módon életeket tettem tönkre, kudarcokat vallottam a sors területein, és most mindenki.. mindenki, aki egykor közel állt hozzám, nos szenved általam. Elrontottam sokak életét! Többek közt Nayarethét, aki annyira tiszta lelkű volt, aki olyan ártatlanul nézett másokra, mint még senki. Benne volt a jóság fogalma, amit én elvettem tőle egyetlen egy csapásra. Mondja már meg valaki, hogy miért nem vagyok képes lelépve, nos itt hagyni ebben az üres szobában? Miért kötődöm hozzá, hogyha én tettem ezzé? S hogy vagyok képes ránézni, amikor is majd megfullaszt a bűntudata annak, miszerint ilyenné változtattam őt? A szívem dobbanása fájdalmas ütemet diktál, ahogy olyan reszketegen szívom magamba a levegőt, mint még sohasem. Hallom a hangját, ahogy kiejti a becenevem, s ahogy minden erejével szinte azon van, hogy ülő pozícióba helyezze magát. Érzem, miszerint a szívem szakad meg, miszerint a lelkem zúzódik még inkább darabokká, s hogy belülről megfullaszt a töménytelen mennyiségű bűntudat. Nem tudom a szépséget keresni a fájdalmamban, nem tudok felállni, amikor éppen most szinte hamuvá omlottam. Olyan lassan fut végig rajtam a hidegség érzete, olyan szaporán veszem magamhoz a levegőt, s olyan hirtelen tör rám a pánikszerű roham, hogy most először képes vagyok könnyeket ejteni. Nem szokásom a sírás megmutatkozása, hiszen utálom, ha törékenynek titulálnak, és gyűlölöm, ha más előtt ilyen fedetlen vagyok, mint most előtte. Annyira sebezhetőnek érezhet, annyira könnyedén okozhatna még nagyobb kínt, ha akarna, s annyira eltiporhatná a lelkemet, amennyire csak óhajtaná e pillanatban. De tudom, jól tudom, hogy nem ilyen. Velem szemben teljesen másabb, amit értékelnem kéne, de miután tönkretettem őt... mégis hogyan vagyok képes a szemeibe nézni? - Fontos vagy nekem, Nayareth. - Vallom be komolyan, ahogy óvatosan nyúlok a keze után. Ezt követően, nos finoman szedem el az arcomtól, miközben próbálom a tekintetét fürkészni, és olvasni is belőle valamit. De a szavai.. kétségbe ejtenek, de valahol megnyugtatónak találom azt, hogy nem szeretne tőlem megválni. - Együtt akarsz élni azzal, hogy haldoklunk, miszerint voltaképpen mindent megélünk, amit a másik fél is? - Teszem fel a kérdést halkan, ahogy nagyot nyelek. - Nem szeretném, Naya, ha ez neked fájna. - Mondom fájdalmas éllel. - Nem akarom, hogy miattam szenvedj, avagy, hogy rajtam keresztül ártsanak neked mások. Már épp eleget rontottam a helyzeteden, nem de? - Teszem a mellkasára az egyik kezemet, miszerint érezzem a szívdobbanásait. Megnyugtat a jelenléte, s az, hogy még él. Ezért sem szeretném, ha miattam lelné meg a végzetét. - Nem fogom hagyni, hogy meghalj, ígérem neked! - Mondom határozottan, ahogy viszonozom az ölelését gyengéden. - Már csak te maradtál nekem.. - Erősebben szorítom magamhoz ekkor. - ..megfoglak óvni téged mindentől! - Felelem halkan, reménykedőn, és némiképpen biztató hangszínnel. Kezdem úgy érezni, hogy talán nem mindent rontottam el, hogy esetleg még lehet menthető a helyzetkör. Azt hiszem, vagyis azt akarom hinni, hogy jóvá tehettem az életét, és rendbe hozhatom mindazt, amit elszúrtam. S ha minden vágya, hogy kötődjünk egymáshoz, akkor benne vagyok. Én nem fogom megszakítani a köteléket, és nem fogom elvenni tőle azt, amiben még hisz. Éreztem, miszerint egyre fáradtabb, és én sem voltam másként ezzel. Ugyanis hosszú volt a nap, és a nem régiekben átélt szenvedésem után, nos teljesen kimerülté váltam. A leheletének érzetére - a nyakamon -, megborzongtam, amikor is beszélni kezdett. De a szavak nem estek jól, sőt csak még jobban fájdalmat okoztak a számomra. Halált akart -, miattam. Én okoztam ezt, én sodortam ebbe bele, és ezt.. ezt sohasem fogom megbocsátani magamnak! S ahogy folytatta a beszédet, nos az érzés kezdett köddé válni. Újra volt remény, amelybe kapaszkodhattam. Amikor pedig a végére ért, meglepődtem egy pillanatra. Sosem mondtunk egymásnak ki érzelgős szavakat, hiszen tudtuk, hogy mit is jelentünk a másiknak, de most.. most valahogy annyival másabb minden. - Nem halhatsz meg, Naya! Nem, amíg én élek, nos nem engedem! Élned kell, mert egy család vagyunk, és családtagokat sosem hagyunk hátra! - Válaszoltam megtörten, ahogy végig húztam néhány ujjamat az éjfekete hajkoronáján. - Én is szeretlek téged, haver!
Már nem fájt semmim. Egyszerűen a kíntól fekszem már csak, és látszólagosan szenvedek mindabban amiben vagyok. Érzem az ő fájdalmait, érzem a sajátomat, és ő érzi az én fájdalmamat és a sajátját egyaránt. Épp a minap találtam megoldást erre az átokverte életre, de még sem mertem megtenni. Nem a haláltól féltem, egyáltalán nem. Nem is annak a fájdalmától. Egyszerűen csak a barátomra gondoltam. Arra, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, és, hogy egy golyó vessen ennek véget... túl röhejes lett volna nekünk az a halál. A nagy Rhydian és Nayareth egy nyamvadt golyótól a fejükben haltak meg. Már a gondolatától is elröhögöm magam. Nem. Nekünk ahhoz sokkalta nagyobb kínokat kell majd megélnünk még ahhoz is, hogy egyáltalán meghalhassunk. Másrészt, a barátom nélkül nem érne semmit még a halál sem. Egyszerűen nem tudnám elképzelni nélküle még azt sem. Nem fogom elengedni, és feladni sem fogom. De egyelőre most szétestem, darabokra. Leginkább a gondolatai azok melyek visszhangoznak a fejemben, ami némileg megőrjít, főleg az, amire gondol. Még sem hallottam túl tisztán. Próbáltam kizárni magamból, de mivel alapvetőleg teljes mértékben egymásra vagyunk kötve, a mágia korántsem tünteti el a gondolatait a fejemből, egyszerűen csak tompítja. Mindig is tudtam és éreztem, hogy mekkora lelkiismerettel szenved az miatt, hogy kirángatott a megszokott emberi életből még akkor régen. Akkor sem rendelkeztem normális elmével, és ő benne láttam meg azt, amire nekem szükségem volt. Ő pedig vevő volt rá, és végig egymást segítettük, talán egy percre sem szakadtunk el egymástól. Még a kriptában is együtt ültük le a közel ötszáz évünket. Talán az is lehet, hogy egyáltalán nem akarom megszüntetni azt a kapcsot, amit az átok kialakított közöttünk. Igaz, mindketten haldoklunk és olyan, mintha egy testben élnénk, de együtt lehet vele élni. Ahogy mondta; egyszerűen csak nem szabad feladni. Önön magamat próbáltam újra visszarángatni, és abban a pillanatban ráeszméltem arra, hogy mennyire gyenge vagyok. Ő is ugyanazon a fájdalmon fut jelenleg keresztül mint én, de ő kevésbé mutatja annak a jelét. Én pedig... összeomlottam a gondolataim sötét mélyében. Mintha változni akarnék. Változni... talán megzavar a kapocs. Amikor megpillantottam szempárában a könnyeket, valami mintha szíven döfött volna. A pillanat tört része alatt szivárgott el belőlem minden egyes általambéli fájdalom, egyszerűen csak a megtörtség maradt annak a nyomán. Soha nem láttam őt sírni. Ez váratlanul ért, hiszen nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna őt így. Ez megrémisztett, mert tudtam, hogy sokkal jobban szenved. - Rhyd...- Ültem fel óvatosan, minden erőmet összeszedve ami még megmaradt. A szobájában nem égett semmiféle fény, egyszerűen csak az utcáról beszivárgó fény világította meg arcát, ezzel pedig felcsillanva a könnyei. Nem voltunk még ilyen helyzetben. - Nem kell sírnod. - Hajoltam közelebb hozzá, ahogy hüvelykujjammal letöröltem épp az egyik könnyét. - Találunk megoldást mindenre. Ezzel viszont együtt kell, hogy éljünk. - Jelentem ki végül az igazságot, de végtére is egy szelíd mosoly szökken az arcomra. Még is rejlett benne valami keserűség. - Hidd el, meg van a maga szépsége, és abba őrülnék bele, ha nem éreznélek. Ha nem hallanám azt, amit gondolsz, és nem érezném a fájdalmaidat... az lenne az igazán zúzda. - Próbáltam a pozitív oldalát mondani a dolgoknak, amit végtére komolyan is gondoltam. Kezdek eljutni arra a pontra, amikor már nem akarom, hogy a kötelék megszakadjon. Sőt, akár hálás is lehetek érte. - Ettől függetlenül viszont haldoklunk az átok miatt. És az átok addig rajtunk van, amíg tart a kapocs közöttünk. De ez nem baj, mert megoldjuk. Eddig is megoldottunk mindent.- Egyre inkább visszakaptam a reményemet. Ezt követően csak magamhoz öleltem a barátomat, végigsimítva a hátán finoman, és csak fáradtan hajtottam arcomat a nyakába. Fáradtnak éreztem magamat, és biztos voltam benne, hogy ő is így van ezzel. - Épp megakartam magunkat ölni, de rád gondoltam. - Suttogtam halkan a nyakába, még mindig ráborulva fáradtan. - Aztán rájöttem, hogy nem ítélkezhetek a te életed felett. Az életben az lenne az utolsó, amit el akarnék venni. Az a helyzet, hogy szeretlek. - Rántottam egyet a vállamon, habár mindig is tudta, hogy kötődöm hozzá, de soha nem emlegettük egymásnak ezt a szót talán soha. Most először, amikor ilyen körülmények között kimondtam.
A tükörbe nézve már nem önmagamat látom, s lám csak, nos nem is az a személy tekint vissza rám, mintsem egykoron. Megtört alakom könnyelvű ígérete lázas gyötrelembe taszít, kietlen lelkem minden egyes rezdülése idegőrlő kín, és a szenvedés, mely mellkasomban él tán ép ésszel szinte fel sem fogható. S még, ha lenne is oly' gondolatom, mely nem őrület, mely nem felemésztő, s mely nem is elnyomó jelenségű, nos, akkor sem szeretnék létezni immáron többet. Az élet csupán egy fájdalom, s míg levegőt veszek minden napon, nos szembe kell néznem vele, mintha csak éppen a legjobb barátommal fognék kezet. Ott lappang a sötétben, és itt van egészen mélyen a lelkemben is, mintha csak hozzám nőtt volna a bűntudat kényszeres érzete, mintha minden egyes tett pusztán arra menne ki, hogy immáron soha többé ne létezzek lelkiekben. Van-e egyáltalán normális logika ebben? Miért jó az nekem, ha a sok évszázados kripta fogság után, belülről emésztem fel önmagam? Miért kifizetődő, ha darabokra szedem a létem? Vér, vér, és vér... Minden merről ez cseng vissza, mintsem egyféle rideg tükör. Lelkem köszöntése, sőt elmém búcsúzója. S hiába is harcolok, ha lassacskán elnyomó tényező, és mégis magával ragadó e őrült eszmei jelleg. Halk sóhajt hallatok, véres ujjaimmal hajtincseimbe túrok, és tekintettemet az előttem lévő Nayareth-re emelem. Mégis egyáltalán mi történt velem? Egykoron még tartózkodtam volna az ily'féle megmutatkozástól, és egyúttal attól is, hogy e kép, mely jelenleg bennem él, nos kinyilatkoztatásra kerüljön. S mégis itt vagyok a közelében, de nemcsak vérrel fedetten, hanem némileg megtörten is. Jellemem szép lassacskán kúszik odébb, és ezáltal megmérgez teljességgel a sötétség árnyalata. Esküszöm, miszerint elment az eszem, és ezzel együtt elment minden józanságom is. Nincsen egy olyan gondolatom, mely ne szilánkosan omlana le a porba, avagy, amely nem éppen az őrület első jeleit mutatná felcsillanva. Talán, de csak talán, ha menekülni próbálnék magam elől, avagy a helyzettől, akkor könnyebb lenne, nem? Egyszerűbbnek kéne lennie a létemnek, ha küzdenék, és dacolnék mindazzal, aki mostan vagyok. Lehetne reményem, mely új erőt adhatna a feladataimhoz, és amely miatt elviselhetővé válhatna a helyzetköröm, ugye? Avagy megeshet, miszerint tévedek, és éppen egy zsákutcába gyalogolok bele. De voltaképpen kit is szeretnék áltatni mindezzel? Magamat? Egy ócska kis trükknek nem dőlhettek be, ugyanis, ha félredobom a sötétség felé vezető utat, akkor nehezebb lesz elviselnem a szenvedést. Viszont, ha engedek az őrült fekete palástnak, akkor ígérkező jólétre tekinthettek, és újonnan köszönhettem egykori létemet. Gonoszkodhatok, szüntelenül ölhetek, és megronthatok még több Nayareth-hez hasonló személyt.. De, ha ezt megteszem, akkor talán elvesztem azt a részemet is, aki törődik vele, mintsem barátjával, akit érdekel Carmen, mintsem a szerelme. Képes lennék önző módon kinyírni az önmagam bensőjét? S ha nem teszem meg, akkor meddig bírom még ki a fájdalom letelepedő terhét? Aggódtam érte, hiszen azzal, hogy Rick elbánt velem, nos őt is megsebezte. Nem szerettem volna, ha komolyabb baja esik, ha netán a saját gyengeségemből kifolyólag, miattam leli meg a vesztét. Annyira védtelenül álltam a temetőben, tűrve a fájdalmat, és mindazt, amit okozott nekem. Mégis hogyan tudták megrontani őt a szülők? Milyen elmebeteg dolgot műveltek vele? Óvatosan megrázom a fejemet, ahogy törődő pillantással fürkészem a barátom íriszeit. Ő az egyetlen, aki miatt jelenleg bármire is képes lennék. Az életemet adnám azért, hogy éljen, s hogy ne haljon bele ebbe a szorult helyzetbe, amibe miattam kerültünk. Talán, ha békén hagytam volna őt, és megmaradt volna papként, akkor nem kellene most ennyire romlottnak lennie. Mégis hogyan voltam képes elrontani az életét? Azt hiszem, miszerint ezt sohasem fogom megbocsátani magamnak, ahogy azt sem, hogy ez eddig jutottam. Egy szemmel sem vagyok különb a szüleimnél -, igaza van Ricknek. - Gyere akkor, kedvesem. - Vontam fel a bal szemöldököm szórakozottan, ahogy végül rá is kacsintottam. Mindösszesen csak ennyit feleltem a kis játékára, ami ugyan nem volt valós. Éreztem a kínt, amely szinte belőle áradt, és nem éppen volt kellemes. Mintha csak darabokra tépné belülről a lényét, mintha... ha kezdené feladni a létét, és magát ezt az egész helyzetet. De, hát azt.. azt nem engedhetem meg! Nem rohanhat esztelenül a végzetébe, vagy mégis? Hogyan tehetném jóvá az egykori hibámat? Ám, a kérdésére ledermedek. Úgy érzem menten elájulok. Mégis.. tudom, miszerint könnyebb lenne, de nem adhatja fel. Ő maga nem, ugyanis ott van számára remény, ami megmentheti, ami által meg kell mentenem. - Nem hagyom, hogy meghalj, és ne is beszélj ilyen badarságokat! - Förmedek rá gyengéd hangszínnel, de mégis nyomatékosan. - Itt vagyok, rendben? - Nézem őt már-már könnyes szemekkel. - Akármi is legyen, nos nem hagylak cserben, de, akkor te se add fel, kérlek, jó?
Épp a minap kilátogattam a kikötőhöz. Tehetősebb időmben általában mindig kilátogatok valami üresnek tűnő helyre, gyakran éjjel, és olyankor elgondolkozom néhány dolgon. Azelőtt persze ma ki nem hagyhattam az alkoholt sem. Eleinte csak néztem a nőket, míg a többieket sorra elragadta a mámor, s ezt megunva végül újonnan csak kisétáltam a kikötőhöz. Néztem a fejem felett a tiszta sötét vásznon ragyogó csillagokat, aztán pedig a holdat, mely még nem volt egészen kerek. Bár úgy látszik, hogy elámultam akkor a pillanattól, de valójában mindennek örültem abban a pillanatban, csak ne kelljen belelátnom a saját életembe. Pesze, a mai napon mikor megittam két üveg bort, találkoztam egy fiúval, aki megkérte, hogy hadd foglaljon mellettem helyet, hiszen számára látszólag én tűntem a legszimpatikusabb fazonnak. Hozzáteszem, hogy nem volt sehol sem olyan ülőhely, ahová egy maga letudott volna ülni. Én persze elővettem az udvarias kis tündibündi lényem, és rábólintottam kérdésére. Bárhogyan is nézzük, én nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel, jobban mondva másokkal. Nyilván az alkohol is csak jobban ösztönzött mindarra, hogy szóra bírjam a szám, de persze nem kellett sokáig noszogatnom saját magam; egyszerűen csak jöttek ki a szavak s mondatok a számból. Ő is hasonló módon fejtette ki önmagát, és mint kiderült róla, hogy mi a legjobb hobbija. Körülbelül fél órát beszélt el arról, hogy mekkora élvezettel tölti el az, ha a motorjára ugratás közben felcsattan a sár. Valószínű ez számára olyan földi tényező, mint ami mondjuk nekem, hogy szeretek egy-egy könyvet elolvasni, vagy épp másnak letépni a fejét, de úgy szó szerint. Azt is mondta, hogy a felesége betegesnek tartja, hogy ő maga ily dolgokkal foglalja el magát. Én csak csendben hallgattam a fiatal fiút. Később aztán megjelent a lány is, a párja, és az volt az igazán zúzda, amikor megtapasztaltam, hogy ott álltunk egymás aurájában. Olyan keserűség volt abban a lányban... de persze azonnal rákérdeztem, hogy neki mi a hobbija. Válasza az volt, hogy néha süt egy süteményt, és ez volt a legpozitívabb mindközül mindabból amiket mondott. Egy idő után lehúzott mindez, és éreztem, hogy roskadok össze az ő aurájukban. Egy egyszerű emberi életbe pillanthattam bele, akiknek fogalmuk sem volt erről a világról, még is megvolt a maguk gondja. Egy boldogtalan párt láttam magam előtt. Egy jégveremben éreztem ott magamat, és látszódott kettejükön, hogy mennyire kellemetlenül érzik magukat. Biztos vagyok benne, hogy aznap este nem vágtak le egy őrült nagy szeretkezést, arra a fél karomat teszem. Én persze aztán illedelmesen megköszöntem a kellemes beszélgetést, és a hölgynek tovább adtam a helyemet. Találkoztam egy boldogtalan kapcsolattal, és bár látszólag azt mutattam eddig mindenkinek, hogy nem tudok elmerengni egy ilyen hasonló dolgokon, de valójában... Sok mindenen végigfutnak a gondolatmeneteim, még ha nem is terjesztem őket. Éppen ma a kikötőnél üldögeltem, kezemben játszadozva a pisztolyommal. Néha egy-egy követ elhajítottam a víz tükrén, és csak hallgattam a hajók úszását a part mentén. Fejem felett a hűvös éjszaka, és csak én voltam ott egyedül. Átlapozgattam a hibáimat, és egy pillanatra a halántékomhoz emeltem a pisztoly kimenetelének a végét, ahonnét a golyó távozik. Pár pillanatig ott tartottam, de abban a pillanatban körbeutaztam az életemet. Rhydianre gondoltam, arra, hogy szenved. A halálommal pedig véget vetettem volna az ő szenvedésének is, de mégsem tettem meg. Valami visszatartott. Bár végig fent voltam, míg Rhydian megérkezett, de talán némileg be is ájultam. Rhydian sebeket szerzett magára, amiből jócskán én is csak ajándékozva lettem, tehát nem voltam annyira a helyzet magaslatán. Hallottam mindent abból, amit mondott. Rossz volt hallani, ugyanakkor nem tehettem mást. Gyengének éreztem magamat most jelenleg. Közelebb húztam őt magamhoz, ahogy egyik tenyeremet a hátára helyeztem, s csücsörítettem neki amolyan romantikus módban. Ezt követően aztán elnevettem magamat, de abban nem volt semmiféle örömnek a jele. Egyszerűen kínból jött. - Szerinted a halál mennyivel lenne jobb nekünk, mint az élet? - teszem fel a kérdésemet halkan, kábultan. Kíváncsi vagyok a válaszára, elvégre a minap majdnem véget vetettem az életünknek. Nélküle nem akarok dönteni. Ő a barátom.
Remegő kézzel kapaszkodom meg a sírkő felületében, miközben fájdalmas lassúsággal szívom a tüdőmbe a levegőt. Hangom halk nyöszörgéssé torzul, ahogy erősen lezárom a szemeimet. Még mindig érzem a számban a vér fémes ízét, és azt, ahogy nem régiben még Sedrick belém rúgott. Mostanra persze hűlt nyoma sincs már, hiszen eltűnt, mintha mindez eddig sem lett volna itt. Végül egy erős próbálkozással kényszerítem rá magamat arra, hogy felálljak, és meginduljak végre valami biztosabb helyre. Igazából Nayareth irányába kellett volna indulnom, de az eredeti céljaim maradási ösztönt sugalltak nekem. Legyengült állapotban is, de tudnom kellett azt, hogy mi történt az életem legfőbb részével -, a feleségemmel. Nagyot nyelve helyeztem a jobb kezemet a bal oldalamhoz, mintha csak éppen átöleltem volna önmagam. A kín, amely az elmémben élt elviselhetetlenebb volt, mintsem a nem régiben megtörtént fizikai fájdalom. Szenvedés, gyötrelem, átoksúly.. Lassú léptekkel, de sikerült megközelítenem a kripta bejáratát, mely által könnyedén jutottam le a mélybe. A földalatti dolgok a kedvenceim közé tartoztak, bár nehéz szível zártam egy koporsóba őt, amikor is nem tehetett semmiről, de mégis féltem, hogyha Sedrick rátalálna, akkor mit is tenne vele. A dzsekim belső zsebébe csúsztatva a kezemet, nos sikerült megtalálnom a zseblámpát, de a látvány, amely fogadott, koránt sem volt a kedvemre. Összeomoltan estem térdre, könnyek mosták el az arcom, és minden eddig ismert józan gondolat, nos darabjaira hullott. Nem volt világ, és remény körülöttem, csak a zord valóság, amellyel szembe kellett néznem. Egy üresen álló koporsó, és a szeretett nő pedig sehol. Azt hittem menten megőrülök, és széttépem a bensőmet. Talán már nem is volt miért élnem.. Hosszú percekig üvöltöttem 'Carmen' nevét, és szidtam Sedrick Andre-t. Hosszú ideig gyűlöltem e pillanatban Nayat, és azt, hogy idáig juttatom őt, sőt önmagam. De aztán hirtelen minden sötétté vált... A lelkem megszűnt létezni, és a szívemben már csak az üresség köszönt vissza rám, mintsem régi cimborám. Végig mentem kezdetben New Orleans sikátoros utcáin, és szerencsémre találtam egy idiótát, akit könnyűszerrel megölhettem, mintsem boszorkányt. Nem maradt ereje, sem élete, és mily' élvezetesen párosítható a két kedvenc időtöltésem -, ölni, és ezáltal menteni az életem.. Sokszor gondolkoztam azon a kriptában töltött időm alatt, hogy mit is rontottam el, és ha tehetném, akkor újra kezdeném-e. De a válasz mindig egyértelművé tette a számomra, hogy helyesen cselekedtem. Minden lépésem egyetlen célt szolgált csupán. Ahogy megismertem őt, ahogy elrontottam, és ahogy tönkretettem, nos épp oly' módon gondoltam játékszernek az életemben. De telt és múlt az idő, különös módon kezdtem megkedvelni, amit még az álmaimban sem képzeltem volna el. Viszont a kettőnk találkozása nem volt véletlen sohasem. Annyira jól kiegészítettük egymást, és megértettük a másikat, hogy szinte néha már magunk is csodálkoztunk ezen, és talán most érezzük ezt a legjobban, amikor is mindketten egymáshoz vagyunk láncolva. A lelkeinket összekötötte a Halál Pecsétje, de, mint mindenre, nos erre is megoldást fogunk találni. Kitártam az ajtót egyetlen mozdulattal. A ház csendes volt, és már-már üres. Lassú léptekkel mentem beljebb. Kezem az övemre csúszott, és azon belül is a fegyveremre, amelyet könnyedén húztam elő a helyéről. Ha bárki is van itt e pillanatban, akkor jobban teszi azt, ha megszűnik létezni, mert, ha megtalálom, akkor Istenre esküszöm, hogy át lyukkasztom azt a rohadt kis szívét. Egy lépéssel beljebb, egy mozdulattal arrébb, egy fordulattal következett is a nappali. Vér, vér, és vér... Ám, nem sokáig kötötte le a figyelmemet, ugyanis észrevettem Nayarethet. Egyféle apró kétségbeesés futott át az arcomon, miközben elraktam a fegyvert, és könnyedén léptem ezáltal a kanapé széléhez. - Sajnálom, haver, mindez az én hibám.. - Érintettem meg a mellkasát, és miután éreztem a szívverését, nos kissé nyugodtabbá váltam. - Viszont itt minden mocsok.. - Néztem körbe undorodva, ahogy felkaptam a haveromat, majdan pedig felcipeltem az emeletre; a szobámba, ahol is az ágyra fektettem őt. Végül könnyedén foglaltam mellette helyett, és emeltem a tekintettemet a plafonra. - Esküszöm neked, és esküszöm mindenre, ami szent az életemben, hogy nem hagylak magadra! - Nyomtam meg erőteljesen a szavakat, ahogy megráztam a fejem. - Már csak te maradtál, barátom, és ha te sem leszel, akkor... nem lesz értelme a küzdelemnek, amelyet jelenleg magam ellen folytatok. - Tekintettem rá, és bár véres voltam, de azt hiszem az a lényeg, hogy itt vagyok, nem igaz? A barátok mindig kitartanak egymás mellett, és én pedig örökké kitartok mellette, még ha bele is pusztulok mindebbe.
Amint beértem az ajtón, azonnal térdeimre zuhantam, mely hatására fájdalommal telve szisszenek fel. Két tenyeremmel megtámasztottam magamat rájuk nehezedve, és mikor ez megtörtént, abban a pillanatban vért kezdtem el kiöklendezni. Vasas íze torkomat kapargatta, és egyre több vért hánytam ki. A bejárati ajtó már teljesen teli volt vele, és hiába szerettem volna mindezt kint megtenni, minden mozdulat olyan érzetet keltett bennem, mintha egyre közelebb érkeznék a pokolhoz. Ám amilyen gyorsan történt mindez, olyan hamar is múlt el. De nem a fájdalom. A foltokban véres kabátomat leszedem magamról mihamarabb, amit magam mellé a földre dobtam könnyen, és már csak egy fehér ing maradt rajtam, amit megérintve véres kézlenyomatok pecsételik meg. A falhoz támaszkodva sikerül felemelkednem, míg végül nehezen, de még is lábaimra nehezedtem megremegve. Magam előtt a tér egyre inkább csak szűkült, és olyan érzetet keltett bennem, mintha készülne minden itt elnyelni engem. A levegőt kapkodtam, és fejemet megrázva lehunytam szempárom, és haladtam tovább a fal mentén, miközben végighúzom a vért kezemről azon. A sötétben mozogtam, s mikor megéreztem térdeimnél a kanapé szélét, szinte azonnal foglaltam azon helyet, és amint leültem, hanyatt is dőltem rajt. A szívem szaporán vert, a víz csak úgy vert, a fejem pedig tűzben égett, és egyik szemem sarkából pedig egy vérkönnycsepp indult meg. Ekkor már tudtam, hogy Rhydiannal történik valami, hisz amikor a kriptát felgyújtottam mindenkivel együtt, akkor már tudtam, hogy mi össze vagyunk kötve. Ezt az átkot pedig mihamarabb meg kell törnünk, különben valamelyikőnk miatt a másik is meghal. A fájdalomtól ordítani tudtam volna. Még is inkább elfojtottam néhány nyeléssel, és oldalamra feküdtem, hogy könnyebben levegőhöz tudjak jutni. így ment ez egészen addig, amíg el nem telt kis idő. A fájdalom szépen lassan csillapodni kezdett, én pedig megkönnyebbülés gyanánt mély levegőt vettem magamhoz. Ekkor már holt sápadt voltam, szívverésem pedig még mindig ugyanannyira szapora. Ám megnyugodtam, hogy Rhydian ekkor már biztonságba került. Nem éreztem több fájdalmat, csak azt, hogy egyre jobban közelebb érzem őt magamhoz. Óriási hibát követtem el a múltban, amiért most ő is szenved. Ki hitte volna, hogy régen egy kis falunak a papja voltam, aki annyi mindenkinek okozott már jót, aki... képtelen lett volna fájdalmat okozni. Volt hitem és reményem, de aztán megjelent ő. Nem ő alkotta meg bennem ezt a démont ami most bennem él, mindössze csak ő hívta elő bennem. E gondolatok közepette azon kaptam magam, hogy teljesen semmissé lettek a fájdalmak. A levegőt sokkalta könnyebben tudtam venni, és a szívverésem is sokkalta nyugodtabb állapotba került. Feltudtam volna ülni, de inkább fekve maradtam ott a kanapén. Szinte kis idő sem telt bele, de amint erre gondoltam volna, azonnal a mély álom vett magához, és ott aludva vártam Rhydianre, hogy megérkezzen.
Kezdőlap
