Ó, Drága, Édes, törékeny Iris. El sem tudod képzelni, milyen régóta vágytam már arra, hogy végre nekem is esélyem legyen érvényesülni a világodban! Hosszú éveken keresztül küzdöttél, Istenem, milyen nagyon küzdöttél ellenem. De most már végre itt vagyok és megígérem neked, sohasem hagylak el. Egész eddig egy ketrecben éltem, s csak vártam és vártam, hogy végre felszínre bukkanhassak. Mi tartott ilyen sokáig?
Tudod, azt hittem sokkal, de sokkal korábban idegösszeomlást kapsz majd. Az érettségi, amire úgy készültél, akár más az olimpiára. Aztán jött a jogi egyetem, a zárthelyik, a vizsgák, de te... te kisanyám, bírtad a strapát. Aztán elkezdtél poros, büdös aktákat tologatni a bíróságon, rettentően kevés pénzért. Mond, miért tetted ezt velünk? Áh, nem is érdekes.
Aztán történt valami. Huszonegy lehettél, mikor egy gyenge pillanatodban teljes öt percig uralni tudtam az elmédet. Igen, akkor merítettem le a hitelkártyádat, ezt őszintén bevallom. De számomra akkor csillant meg a remény, mikor ahelyett, hogy visszavitted volna azokat a dögös ruhákat és vadító magas sarkukat, inkább elrejtetted őket a szekrényed legmélyére. Aznap este, mikor zuhanyozás után a tükörbe pillantottál, akkor tudtam, hogy elkaptalak.
Láttam a tekintetedben a boldogtalanságot, a kimerültséget és a kiégést. De várjunk csak, egy huszonegy éves fiatal nő, aki élete legjobb éveit éli, hogy nézhet ki ilyen szarul? Nos, Drágám, fogalmazhatunk úgyis, hogy ekkor születtem meg. De tudod, nagyon szívós vagy. Az elmúlt négy évben annyiszor próbáltam feltörni, de nem hagytad magad. Küzdöttél a szánalmas kis életedért, ami semmi jóravaló jövőképpel nem kecsegtetett. Egy nyuszi voltál kis szívem, ez a fájdalmas igazság. Ha csupán egy picurkával bevállalósabb lettél volna, annyival, de annyival jobb és mókásabb életed lehetett volna. Ha engedted volna, hogy néha én is előjöjjek...
Ám jó, legyen, ne rágódjunk a múlton.
Forrtam a dühtől, amiért rabságban tartottál, de aztán történt valami. A főnököd irodájának ajtaján kattant a zár, ő pedig rád vetette magát. Te rosszul voltál, sikítottál, én azonban örömujjongásban törtem ki, hiszen jól tudtam, végre elérkezett az én időm.
Otthon, a tükör előtt álltál, csapzottan, megalázva, könnyeid csak úgy száguldoztak végig az arcocskádon. Elgyengültél. Feladtad. Elég volt egy apró pillanat, s miután lehunytad a szemed, már nem te voltál Iris, hanem én.

A Nap pislákoló fényei zavarják meg kellemes ébredezésemet, míg nyújtózkodom egyet a hatalmas ágyon. Ami nem az enyém.
Ijedten ülök fel és nézek rá a mellettem fekvő férfira, aki arcát párnájába temeti. Amíg kimászom az ágyból és a sajátomnak vélt ruhadarabokat szedegetem össze a földről, gondolataimba meredek és próbálok rájönni, mi volt az utolsó dolog, amire még emlékszem. Az még meg van, hogy hazaértem a munkából és bezártam magam után az ajtót. Szerintem a tejet is sikeresen bepakoltam a hűtőbe, de onnantól... teljes a sötétség.
A fürdőszobába rohanva undorodva állapítom meg, hogy ismét ez a cseppet sem sokat takaró, feszülős, mélyen kivágott fekete ruhában fogok hazamasírozni az utcán, méghozzá fényes nappal. Remélem a térdig érő kurvás csizmát húztam fel hozzá, hogy még több hímnemű egyed akarjon elkapni egy menetre még így szombaton délelőtt.
A hányinger kerülget, ahogy próbálom beletuszkolni magamat a ruhába, ám ehelyett majdnem szívinfarktust kapok, amint megpillantom magam a tükörben. Fekete, füstös szemek, elmosódott vörös rúzs... Mégis mi a fenét gondoltam, mikor mindezeket magamra kentem?
Legszívesebben azonnal a zuhany alá ugranék, hogy lemossam magamról a sok mocskot, mit az éjszaka folyamán összeszedhettem, de tudom, hogy nincs sok időm. Még csak az kell, hogy a férfi felébredjen, aztán szabadulni se tudjak innen.
Egyik lábam itt, másik ott, nyitódik a fürdőszoba ajtó, majd a bejárati. Gyors csizmafelvétel és már rohanás is haza. Úgy futok, mint aki szellemet látott, pedig jól tudom, hogy valójában nem is léteznek.
Bár úgy érzem magam, mintha egy lennék közülük, annyira ijedt fejjel bámulnak meg az utcán. Mondjuk megértem őket és nem tudok egy rossz szót sem szólni, amiért ennyire megvetnek. Inkább szégyellem magam, de nagyon.

Egy teljes órába telt, mire sikerült hazaérnem, bár magam sem értem, hála a sok kerülőútnak, amit azért tettem, hogy minél kevesebb ismerőssel fussak össze. Vagy ne adj Isten, anyával. Vagy csak szimpla, idegenekkel. Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, hiszen akkor mit gondolnának rólam? Én mindig jól és helyesen viselkedem, követem a szabályokat, kedves vagyok az emberekkel. Nem rombolhatom le egy átmulatott éjszaka után az imidzsemet. Még akkor sem, ha fogalmam sincs, mi is történt az éjszaka.

Végre. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy még ennyi idő után is így küzd a józanságáért. Szerencsémre most már túlságosan belefáradt az egész eddigi életébe, így nincs annyira nehéz dolgom, ha át akarom venni az irányítást. És miért is ne akarnám?
A szórakozóhelyen villódzanak a fények, egymás után zsebelem be a férfiak elismerő pillantásait, de még mindig nem találtam meg azt, aki olthatná a szomjamat.
Aztán valaki hozzám simul, ujjait végigfuttatja a karomon, majd állkapcsomat fogva, fejemet óvatosan egy bizonyos személyre irányítja. Elengedve elém lép, féloldalas mosolyára egy bólintással reagálok, aztán mindketten megindulunk a vörös hajú lány felé.
Percek telnek csak el, már a sikátorban állunk, ajkaim a lány nyaki artériájára tapadnak. Vére csiklandozza a torkomat, de megálljt kell parancsolnom a vágyaimnak. Nem szeretek kiszipolyozni senkit sem.
Elengedem és hátrálok tőle egy lépést. Weldon a kezembe csúsztat egy kést én pedig örömmel teljesítem a kimondatlan kívánságát. A kést a lány mellkasába szúrom, többször, egymás után, végül a szívét célzom meg. Egy utolsó szúrás és már vége is az életének.
Csillogó szemekkel, mosolyogva pillantok fel Weldonra, ahogyan a lány fölött térdeltem. Észreveszem a vért az arcán, ezért a pillanat töredéke alatt felállok, mutatóujjammal végigsimítva bőrén, hogy mielőbb megszabadítsam a bizonyítéktól. Állom a tekintetét míg lenyalom ujjamról a vért, majd a kis mutatványom után egy tapodtat sem mozdulok előle.
Tulajdonképpen eléggé szeretek a kis játékszere lenni, hisz az vagyok, tudom. De meglepően furcsa, őrült módon odáig vagyok azért, ha néz engem gyilkolás vagy éppen vérivászat közben. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy nem ez a legbetegebb tulajdonságom.
Ha belegondolok, hogyan érezné magát Iris, ha megtudná belső, pszichopata énje miket művel a tudta nélkül, még szélesebb mosoly húzódik a gyönyörű arcomra.
De sohasem fogja megtudni. S ha rajtam múlik, fordulni fog a kocka és eljön az a nap, mikor ő kerül be abba a börtönbe, ahol én éltem eddig.
És én leszek szabad.

Drága Iris!
Ne haragudj, hogy ilyen sokáig várattalak... nem is akarom sokáig rabolni az idődet, rögtön a lényegre is térek. Vagyis próbálkozom vele.
Csodálatos a play by-választás. Lily James valamiért a tisztaságot, az ártatlanságot jelentette a szememben mindig is, ki tudja, talán pár filmszerepe miatt... erre a tudathasadásos szerepre pedig... húúúúh! Na, ez már így valami. Sőt. Úgy az egész. Kellemes kis olvasmány volt, szívem szerint olvasgattam volna még, tekintve, hogy az ilyen történetekért élek is, meg halok is. Nagyon nagy remények fűznek ahhoz, hogy még többet fogjuk látni azt a bizonyos másik ént, elvégre hiába az ártalmatlan Iris... a vadállat mindannyiunkban ott lakik. Csak nem mindenkinél jön el az a pont, amikor valami elszakad... bár Weldontól kicsit féltelek. A józan énedet mindenképpen.
Az, hogy a karakterben rengeteg potenciál van, szerintem nem újdonság számodra. Alig várom, hogy olvassalak!
Éppen ezért már indulhatsz is foglalózni, majd... vadássz le pár partnert. Jó szórakozást!