Hogy ki vagyok? Ez az a kérdés, amire én magam is szeretnék választ kapni. Gyilkos? Igen, az vagyok. És élvezem. Először akkor öltem, amikor még önmagam voltam... vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagyok. Azóta viszont... semmi másra nem bírok gondolni, csak a vérre. Tudom, hogy nem normális, sőt talán kicsit beteges is, de mit tehetnék? Önző? Igen, azt hiszem az is vagyok. Bármire képes vagyok azért, hogy elérjem amit akarok. Nincsenek barátaim, mert valami ok miatt, sosem tudtam teljesen beilleszkedni sehova, talán a családom lehet emiatt a felelős, akik elhitették velem, hogy egy senki vagyok. Azóta is szeretném nekik bebizonyítani, hogy leszek valaki. Kissé talán zárkózottnak is mondanám magam, szeretem a magányt. Kissé talán makacsnak is mondanám magam, mert ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor az biztosan úgy is lesz. És, hogy van-e bennem valami, ami jó? Nem. Azt hiszem már régen nincs. És miért nincs? Mert én sem kaptam soha senkitől semmit, ami arra intene, hogy jó legyek. Eddigi leélt életem alatt mindössze csak egy kis szeretetre vágytam, amit sosem kaptam meg. Így hát tőlem se várja el senki.
Hosszú, barna hajam van, amit szeretek a lehető legváltozatosabban hordani. Szemem színe zöld, ami épp elég bizonyíték arra, hogy nem vagyok a családom része. Imádom az ékszereket, a divatot. Egyáltalán nem tartom magam sem szépnek, sem tökéletesnek, de mégis tisztában vagyok az adottságaimmal. És bár nem hiszek az emberségben, abban mégis bízok, hogy egyszer valaki, valahol, majd így fogad el, ahogy vagyok. Addig is... kihasználom a különleges létem minden pillanatát, és megszerzem magamnak, amit akarok.  

Együttérző pillantásokat vetek Cara-ra, miközben legbelül nagyon is örülök annak, hogy vége a kis románcuknak Levivel. Nem tartom barátomnak Carat, hiszen hogyan is lehetnénk azok, amikor semmi közös nincs is bennünk. Őt mindenki szereti és felnéz rá, szerető családban nött fel, a férfiak vágyakozva néznek utána, a lehető legmenöbb ruhákban jár és... még Levi-t is magába bolondította, mikor az a jog engem illetne. Bár én nem vagyok olyan népszerű, mint az elöttem álló, ostoba lány, de sokkal jobban tudtam volna szeretni Levit, mint Ő. De persze amíg Ő itt van, addig hogyan is nézhetne rám fel bármelyik férfi is? Mégis... úgy teszek, mintha átérezném a helyzetét, és próbálom ostoba tanácsokkal ellátni, miszerint jobban járna, ha tovább lépne, meg blablabla. Igazából annak örülnék a legjobban, ha eltűnne olyan messzire, amilyen messze csak lehetséges. Vígazstalásképp még a haján is végig simítok, miközben Ő pityereg, ezzel sajnáltatva magát. Megforgatom a szemeimet. Kit érdekel az Ő lelki világa? Engem biztosan nem. Nem is értem, hogy miért hallgatom a panaszát. Már épp mondanám, hogy órára kell mennem, de Cara megelőz.
- Ugyan már! Ne csinálj úgy, mintha bánnád, hogy szakítottunk. Tudom, hogy neked is tetszik Levi! - csattan fel hírtelen, miközben megtörli a szemeit. Én meg döbbenten figyelem, mert nem számítottam a kirohanására. Már éppen nyitanám a szám, hogy valami védekezés félét mondjak, de Ő tovább folytatja: - De elárulok egy titkot! Ő észre sem vesz téged. Míg engem szeretett, te legfeljebb egy játékszer lehetsz számára. De semmi több. Sőt... talán még az sem. Egy senki maradsz számára, mint ahogyan eddig is voltál. - Remegni kezdek a szavai hallatán, a düh átjárja az egész testem. Aztán fogalmam sincs mi törtét.... Ott volt az a kés, elkaptam, aztán feketeség borított mindent. A következő kép amit látok egy összeesett lány, véres torokkal. Kiesik a kés a kezemből és remegve térdelek le a halott lány mellé. Cara. Megöltem. Rémülten nézek körbe, csak, hogy biztos legyek abban, hogy senki nem látott, aztán csak bámulom a lányt, akitől megszabadultam. A szomorúság legkisebb jele sincs rajtam, hiszen csak megtettem azt, amit régen meg kellett volna tennem már. Mindössze félek egy kicsit. Én nem vagyok gyilkos. Nem akarok az lenni. Carara pillantok, aztán a vértócsára, ami körül veszi. És fogalmam sincs, hogy mi történik, de csemmi másra nem bírok gondolni, csak arra, hogy meg kell kóstolnom. Megrázom a fejem, majd mély levegőt veszek. Behunyom szemeimet, majd ismét kinyítom. Remegő kezemet a vér felé irányítom, mutató ujjamat belemártom, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lenyalom. Ízlik. Még egyszer megismétlem ezt a folyamatot, majd még egyszer, közben pedig valami fájdalmat érzek a foghúsomban. Érzem, ahogyan az arcom átváltozik, és semmi másra nem bírok gondolni, csakhogy kiszívjam a lányból az utolsó csepp vért is. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el,de azon kapom magam, hogy a véres számat törölöm, aztán a véres késsel a kezemben szaladni kezdek. Gyorsabban, mint valaha. Valami megváltozott.
Itt kezdődött el a cseppet sem hétköznapi életem. Még a mai napig fogalmam sincs, hogy mi történt aznap velem, meg, hogy miért érzek késztetést arra, hogy kiszívjam az emberekből az utolsó csepp vért is, de bízok abban, hogy találok erre megfelelő magyarázatot. Egyáltalán nem bánom, hogy aznap megöltem azt az idegesítő lányt, ha tehetném újra meg újra élvezettel vágnám el a torkát. Azt viszont megbántam, hogy Levire kentem a gyanút, ezzel elűzve Őt innen... a közelemből. Gonosz húzás volt tőlem.