Elsőre amit megérzek, az a testem alatti hidegség. A kezemnél néhány ízeltlábú mászik el, na és a bűz... ha kapnék levegőt, akkor biztos idehánynék. Szinte alig vagyok magamnál, ettől függetlenül azonnal próbálok feleszmélni, hogy ki vagyok és hol vagyok. Amit megállapítok, az az, hogy korom sötét van, és egyedül a tapintásomra hagyatkozhatok most. A levegőt kapkodva veszem, majd pedig megtapintom a felettem lévő falat. Felülni nem tudok, elvégre egy tömegsírról van szó. Visszaemlékszem, és beugrik a kép, hogy pár boszorkánytárssal bezártak ide. Mennyi ideje lehetek itt bent?
A lábammal elkezdem aztán rugdosni a sír oldalát, s néhány ilyen próbálkozással aztán sikerül kirúgnom az ajtaját. Nem törődve a vastag réteg kosszal és fájdalmaimmal, hirtelen elkezdek kikúszni, majd nagyot huppanva a földön kötök ki.
Karjaimra támaszkodva a föld felé nézve aztán erőteljesen kezdek el köhögni, s szégyen ide vagy oda, a köhögéssel némi koszt is kiadok magamból. A fénytől hirtelen megfájdul a szemem, ezért automatikusan kapok az arcomhoz. Kócos hajamba túrva aztán összeszedem magam, és a sírnak nekidőlve hunyom le szempárom, és jó mélyen szívom magamba a levegőt tüdőm járataiba. Fejemet hátrahajtom, majd egyedül csak a szívem dobbánást érzem és hallom.
Néhány pillanat múlva megrezzenek, amikor reccsenést hallok. Nehezen feleszmélek, és egy idős hölgyet veszek észre magam előtt, kezében valami réti virágokat összefogva. Amint arcára nézek, látom rajt, hogy kerek és apró szemüvege mögött kiült rá a döbbenet, és vékony ajkai is elváltak egymástól.
- Milyen évet írunk, kérem? - Kérdezem tőle komolyan, ahogy óvatosan megtámaszkodva aztán kiegyenesedem a sírkő mentén.
- kétezer-tizenhat, Uram. - Motyogja nagyon halkan, s bár látszik, hogy az ijedtségtől aligha tudott megszólalni. Szegény öregasszony... nehogy nekem szívinfarktust kapjon!
- És én jöttem ki először? - Kérdezek tőle újra, mire erre a nő aztán összeesik, ám még időben nyúlok utána, ezzel aztán megfogva őt stabilan, még is finoman. - Ezt igennek veszem. - teszem hozzá halkan, majdan óvatosan a sírkő melletti padra ültetem őt, mellé téve ekkor a virágokat.
Néhány óra múlva egy pataknál kötök ki, ahova leguggolva kezdtem el megmosni az arcomat. Nem is tudom, hány évszázad kosza ragadt most jelenleg rám. Szerintem még vagy egy évig port és pókokat fogok köhögni.
A víz jelenleg egy áldás volt most jelen helyzetben. Ám teljességgel meglepett, hogy ennyi év telt el. Eszembe jutott a feleségem, és a lányom, és fogalmam sincs, mi van velük, élnek -e még. Hiányoznak, és abba belehalnék, ha történt volna velük valami szörnyű. Amikor a vámpírok bedobtak a kriptába társaimmal együtt, nem Egyiptomban tartózkodtam, hanem New Orleans egyik részén. Boszorkány létemre én könnyedén utazgattam ide-oda, ám engem itt elkaptak a többi boszorkányokkal. Úgy érzem, hogy teljesen elveszítettem mindent.
Ami azt illeti, két hónap telt el azóta, hogy itt az élők között foglalhatom el a helyemet. Kiismertem a mostani civilizáció kultúráját, bár nem tagadom, meglepett néhány dolog. Ezek az új dolgok bizony felkavarnának, ha nem lennék boszorkány. Természetfelettiként könnyebb dolgokat elfogadni, legalábbis olyannyira, hogy ne őrüljek meg a jelenlegi tényektől. Szükségem volt kis időre, hogy összeszedjem magam és újra elkezdjek élni, és, hogy megtaláljam a családom. Régebben az foglalkoztatott, hogy kiirtsam a vámpírok forrásait, jobban mondva az Ősöket, de ez mára mind nem érdekel addig, ameddig nem találom meg azokat, akik az enyémek. Shireya és a lányom... a világ bármelyik pontján lehetnek most. Varázslattal könnyedén megtalálhatom őket, de még is tartok a végeredménytől. Félek, hogy a varázslat nem találná meg őket, ami arra utalna, hogy ők halottak. Életemben soha nem féltem, de most, szinte remegek.