There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”
Néha talán elfutnánk, néha mindennek hátat fordítanánk, de most egyiket se akartam. Egyszerre akartam azt, hogy a szellő magával ragadjon, ahogyan eme férfi is, ugyanakkor válaszokat is akartam kapni, de hiába volt minden egyes harc az elmémben jelenleg nem ment, mintha csak továbbra se akarnák a természeterői azt, hogy emlékezzek. Talán túl sötét titkok lappangtak ott, de ha így van, akkor talán róla is onnét emlékszem? Emiatt kellett találkoznunk, hogy végre elhozhassa a válaszokat számomra, amiket már 8 éve kutatok és nem azért, hogy az űr szép lassan eltűnjön, amelyet egyik férfi se volt képes betölteni. Talán pontosan a vakfolt miatt nem tudtam senkit se közel engedni, de ő mégis valahogy közelebb jutott. Az események pedig magukkal ragadtak minket, az állóvizet a szellő felkavarta, és ha akarunk, akkor se futhatunk el már semmi elől se. Mind a ketten talán zavarban vagyunk, hiszen bármennyire is nem zavart volna régebben egy ilyen tett, most mégis fura érzés ölelt körbe. Régebben felelőtlen voltam, élveztem az életet, de aztán a lányom megérkezésével minden megváltozott és meg kellett komolyodnom, felelősséget kellett vállalnom, de mintha az eddig felelősségem hirtelen elillant volna és csak a régi felelőtlen, s merész énem kelt volna életre és ennek köszönhetően pedig az utca forgatagában egymás ölelésébe burkolóztunk. Lassan haladtunk, egyikünk se szólalt meg. Azt se tettem szóvá, hogy nem fogadta el a felé nyújtott kezemet. Egy részemnek túlzottan is fájt ez az aprócska gesztus visszautasítása. Figyeltem az embereket, a párokat és megfordult néha a fejemben, hogy vajon egyszer még én is így fogok sétálni, vagy örökké csak ketten maradunk és majd aggódhatok az udvarlók miatt, ha már Eleanor eléggé nagy lesz?
Aztán egyszer csak megérkeztünk a házig, amit pár héttel az érkezésünk után sikerült megvenni, hiszen itt volt az ideje, hogy kiköltözzünk már a hotelből és végre berendezkedjünk. Elindulok felfelé a teraszra, de végül a szavai megállítanak, így kíváncsian fordulok meg. Nem értem, hogy miért mondja ezt és még a fejemet is megrázom a tanácstalanságomban. – Sose mondtam, hogy fehér lovon érkező herceg lennél, ahogyan hősnek se mondtalak sose. Nem hiszek a hercegekben, talán gyerekként megtettem, de mára már megtanultam, hogy a világ nem ilyen egyszerű. Az utóbbi meg talán nem vagy, legalábbis szerinted, de megmentettél és máskor talán másokat mentesz meg, így az utóbbit nehéz lenne tagadni, ha csak nem azért teszed, mert szereted az életedet kockára tenni, de azt kötve hiszem. – pillantok rá komolyan és a szavaim is komolyan csendülnek. Figyelem őt, majd mielőtt újra megszólalhatnék a szavai megdöbbentenek. Nem bírok megmozdulni, csak figyelem őt. – Honnét tudsz róla?! Ki vagy?! Ismerlek?! – s hangom ekkor már inkább dühösen csendül és aggodalommal van tele fűszerezve, hiszen a lányomat mindig is óvtam mindentől. Talán tényleg túl szép volt, hogy igaz legyen. S hirtelen hátrálni kezdek, majd a kulcsomat előhalászom, miközben a férfi vonásait figyelem. – Talán tévedsz. – majd a kulcsot a zárba teszem, de mielőtt még elfordíthatnám, s kizárhatnám az ismeretlent az életemből és az elmémből. Valami megreped. Sietve kapok a fejemhez, egy-két kép villan be. Látom, de homályos minden, a tekintetemmel megkeresem őt, de még mielőtt bármit is tehetnék a világ elsötétül és egyszerűen úgy érzem, hogy valami fura világba kerültem. Olyan helyre, ahol a képek sose szűnnek meg.
Szavaimra zaklatottság lesz úrrá a szépségen, amin egyáltalán nem csodálkozom. Valahol ez volt a cél, mert így észbe kaphat, kizárhatja a hirtelen támadt érzéseket és mint egy lufi pukkanhat ki benne az elmúlt időszak és az események. Fel kell ébrednie, tudnia kell, hogy nem lehetek mellette, mert én nem vagyok hős. Nem emlékszik, nem tudja, miért vigyázom lépteit, vagy, hogy egyáltalán hét éve figyelem minden mozdulatát, mert tartok tőle, hogy fivérem visszatér. Tudom nagyon jól, mennyire sok lenne neki mindez. Nem evilági lények, misztikus történések, emlékek kitörlése és egy alak, kinek igen is sok köze van ahhoz a nyomorhoz, amiben egy ideig élt. A tudatlansághoz, a kételyekhez, mindenhez. Valahol együtt érzek vele, mert nyolc éven át hiába keresni a választ felőrölheti az embert. - Nem ismersz és hidd el nekem, nem tévedek. Abban viszont biztos vagyok, hogy az én válaszaim nem hoznának megnyugvást. - Jelentem ki ridegen, közömbösen, ahogyan eddig is bánnom kellett volna vele. A magány mindig is a részem volt és soha nem is gondolkoztam el az ellenkezőjén, ez a szépség viszont olyan vágyakat ébresztett bennem, melyekkel századokig nem volt szerencsém találkozni. Talán én is össze lehetek zavarodva néha napján. Talán nekem is szabad ismeretlen kérdésekre kutatnom a választ. Tudom, most már muszáj mennem, még ha zaklatottan is kell őt itthagynom. Fordulnék is el, mikor hirtelen fejéhez kap, mintha fájdalmai lennének. Mellette termek egy pillanat alatt. Tekintete sötét, majd lehunyja szemeit. Pontosan nem tudom, mi történik vele, talán csak túl sok volt számára a mai nap, hiszen megtámadták, majd én is letámadtam, végül megpróbáltam elüldözni. Nem gondolkoztam logikusan, az ésszerűség megszűnt létezni és ha most sérül, vagy baja esik, az is az én hibám lesz. - Minden rendben van?- Kérdem, de nem válaszol. Mintha valamiféle transzba esett volna. Kinyitom az ajtót a beledugott kulcsok segítségével, majd miután kitártam a karjaimba veszem a lányt és besétálok vele a házba. Voltam is már itt, miről persze fogalma sincs, így ismerem a járást. Lefektetem őt a kanapéra és készülök is távozni. Az ajtó felé veszem az irányt, de a verandán ismét megtorpanok. Visszanézek rá, ahogyan a kanapén pihen. Apám becsületre nevelt és ezen a századok sem változtattak. Végül ráveszem magam, bármenyire is menni akarok, hogy maradjak és megvárjam, míg magához tér. De ennyi. Azt követően végérvényesen el kell tűnnöm az életéből, hogy ne bonyolítsam azt tovább.
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”
Minden anya pánikba esne, ha elméletileg egy idegen úgy említené meg a gyereke témáját, mintha az lenne a világ legtermészetesebb módja, hogy tud róla. Talán még se voltam elég óvatos, vagy esetleg csak hazudik és közben nagyon is jól ismerem? Mi van akkor, ha miatta nem emlékszem arra, ami történt? Az ostoba emberi agytekervények ilyenkor egyszerűen felpörögnek és milliónyi elméletet képesek vagyunk gyártani, pedig néha ott van az orrunk előtt az igazság. Ijedtem pillantottam rá és az anyai ösztönök egyből megjelentek. Már bántam azt, hogy oly naiv voltam, hogy hagytam azt pár perc erejéig, hogy a természet és az érzéseim magukkal ragadjanak. Túl veszélyes és nem magam miatt, hanem a lányom miatt aggódtam mindig… - Azt mondod nem ismerlek, de mégis tudnál válaszokat adni? Ez csak számomra ironikus? – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen, majd egyszerűen elkezdtem egyre inkább közeledni a bejárat felé. – Talán tényleg jobb, ha elmész és soha többé nem kerülsz elő. – pillantottam rá komolyan, de alig, hogy elkezdtem volna kinyitni az ajtót valami fura dolog történt. Fájdalom járta át a testemet, mintha csak végre a gát képes lett volna megrepedni. Fogalmam nem volt arról, hogy mit látok, vagy éppen mi történik, egyszerűen csak éreztem, ahogyan egyre gyengébb leszek, míg a világ szép lassan el nem tűnt előlem. A semmi közepén álltam, sötétség ölelt körbe, s hiába mentem bármerre egyszerűen nem leltem a kiutat, de semmit se. Aztán egy-két kép felsejlett. Láttam magamat, elmosódott arcokat, de nem láttam mindent. Mintha az igazság nem akarna kijönni a sötétségből. Az arcok elmosódtak, de mégis egy ismerőst pillantottam ott meg.
Talán tévedek, de… De arcának vonásai annyira hasonlóak voltak. Képzeletem vásznát érintettem meg, lassan simítok végig arcának barázdáin. Hiába homályos a kép, akkor is úgy érzem, hogy ő az, de mielőtt túl sokáig figyelhetném, eltűnik és még egy kép villan be. Menekülnék, de hirtelen nem tudom, hogy merre… Aztán egyszer csak a szemeim felnyílnak és riadtam pillantok körbe. Ez a nappalim. Állapítom meg, de aztán meg látom őt is, mire összerezzenek. - Ismerlek… - remeg meg a hangom, de hogy pontosan miként vagy hogyan fogalmam sincs. Egyszerűen csak bevillant arcának a vonásai. – Ki vagy te? – s összébb húzom magam, illetve hátrálni is kezdek, már amennyire tudok, ha közelebb jön. Félek, kár lenne tagadni. Tudom, hogy találkoztunk már, de ő hazudott róla. Miért tette? Ki ő a múltamban? Mi történt azon az estén?
Nem tart sokéig, míg kábulatából magához tér. Mindeközben volt valamelyest időm gondolkodni, de olyan hosszú ideig, hogy elég válaszra rájöjjek. Az aggódás forró talajára lépett lelkem, mit nem tudok elnyomni magamban, bár vonásaimon nem látszik semmi. A kanapé melletti fotelban foglaltam helyet, rezzenéstelen, közömbös arckifejezést felvéve. Persze gondolataim hadát képtelen vagyok kordában tartani. Még csak a szépségre sem nézek és bár nem tudom, hogy éppen mit él most át, talán csak érzelmei miatt vesztette eszméletét, de megvárom, míg felkel csak azért, hogy tudjam, minden rendben vele. Ha lelkével nem is lesz, talán fizikailag átvészeli ezt a rengeteg érzelmet, mi nyakába szakadt. Hamarosan kinyitja gyönyörű szemeit, mik rágalmazón, kérdően és megvetően néznek rám egy azon pillanatban. Nekem szegezi kérdéseit és akkor már sejtem, talán emlékei törtek felszínre. Talán egy látomásában szerepeltem. Talán teljesen nem emlékezhet, hiszen megigézés alatt áll és így neki a legjobb. - Nem ismersz.- Jelentem ki nyersen, kissé talán ellentmondást nem tűrőn. Egyszer látott, talán pár perc erejéig, mikor megszabadított a bátyámtól. De nem ismer. Egyelőre egy gonosz árny vagyok számára csupán, ki vész hoz rá és családjára, holott épp ez ellen dolgoztam megannyi éven át. A biztonságára tettem fel a fejem és évek múltán sem tűntem el, pedig azóta sem ütötte fel arcát az igazi vész. De csak, mert hét évig biztonságban volt semmire sem garancia fivéremet ismerve. - Most már rendben leszel, ideje távoznom. Nem kell aggódnod, nem hozok bajt vagy veszélyt házadra.- Jelentem ki hasonlóan közömbösen, rá sem nézek közben mert tudom, tekintetének zaklatott pillantása megtörhet. Mi vámpírok, férfiak sem vagyunk ám kőből, ha a szeretet jár át bennünket, képesek vagyunk a puhulásra. Képesek, de nem eredendően, ahhoz elvihatottság kell. Mi mást nevezhetnénk elhivatottságnak, mint az elmúlt hét évet? Egy rendes ember életében ezer és ezer esemény, sorsfordító fordulat jelentkezhet hét év alatt. Az én életemben pedig csak egy elsuhanó másodperc. Szándékosan nem adtam magyarázkodó választ kérdéseire, mert tudom, nem válaszolhatok meg neki semmit. Nekem pedig vissza kell térnem árnyékába, talán napokon belül le fog tudni nyugodni és elfelejti, hogy találkoztunk egyáltalán. Ha nem is ennyire hamar, de idővel. Nem maradhatok mellette.
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”
- De találkoztunk már! – szólaltam meg csöppet se kedvesen. Ebben az egyben biztos voltam, de hogy mikor és miért arról fogalmam sem volt. Csak annyit tudtam, hogy a fekete folt alatt található dolgokban rejlik az ő arca is. Ott kell tovább keresnem és amíg nem tudom, hogy mi közöm volt hozzá, addig talán tényleg jobb lesz óvatosnak lennem. Láttam már azt, hogy néha a segítő kezek mögött mekkora démonok és ördögök laknak. Néha a legbarátságosabb egyed mögött lappang a legnagyobb veszély is. Ijedtem figyeltem őt, de talán a zavarodottságom még nagyobb volt, hiszen túl sok minden történt mostanában. Alig, hogy azt mondja, hogy ideje most már mennie a lányom is megjelenik a nappaliban. Álmosan dörzsöli meg a szemeit. - Anya, minden rendben van? – kérdezi aggódva, majd az ismeretlen férfira siklik a tekintete. Sietve állok fel, amit meg is bánok, mert egyből visszahuppanok a lábamon lévő sérülés miatt, meg amúgy is a fejem szétmegy, majd pedig végül mégis feltornázom magam és lassan odasétálok hozzá. - Nincs semmi baj, ő csak egy barát. – simítottam végig arcán, majd pedig magamhoz öleltem. Ben-t fürkésztem, miközben a lányom egyre inkább hozzám bújt.
Gyengéden simítottam végig arcán, de még se bírtam elszakítani az arcomra róla. Válaszokat szerettem volna kapni, azokat a válaszokat, amiket talán ő túl jól ismert, de én még se. Rá kell jönnöm a dolgok nyitjára, s most már nem fogom feladni se. Ki akarom deríteni, hogy miért láttam őt, hogy honnét ismerem… - Sokan mondják ezt, hogy nem akarnak bajt hozni, aztán mégis megteszik. – a hangom talán túl rideg, de túlsokszor láttam már azt, hogy az emberek mire képesek. Eleanor még inkább hozzám bújik. Lehajolok hozzá, majd adok egy puszit a fejére. – Menj vissza aludni, hamarosan én is megyek angyalom. – mosolyodtam el szelíden, majd megvártam, amíg eltűnik az ajtó mögött, hogy újra Ben-re pillantsak. - Megmentettél és találkoztunk is korábban, s talán te emlékszel is, de még se mondod el, de higgyem el neked azt, hogy nem akarsz ártani nekünk? Nehéz olyannak hinni, aki eleinte letagadja a dolgokat. – a hangomban semmiféle megvetés nem vegyült. Inkább csak aggodalom és kisebb fajta fájdalom. – Azt hiszem tudod, hogy merre van a kijárat. – nem akartam elküldeni, mert egy részem azt akarta, hogy maradjon. Arra vágytam, hogy újra a karjaiban lehessek és újra érezhessem azt, amit akkor éreztem, ott az utcán. Míg a másik fele a lényemnek félt és rettegek, mert még se volt olyan idegen, mint hittem. – Köszönöm Ben, hogy megmentettél! – s eme szavakba hála csendült. Hálás voltam neki azért, amit tett és hiába akartam, hogy maradjon nem bírtam kimondani, legfeljebb a szemeimben láthatta a kettőséget, ami arra vonatkozott, hogy menjen is, de nem is.
Lélekben fél lábbal kint vagyok a házból és Layla életéből is, mikor megjelenik kislánya. Tündéri, álmos arcával beragyogja a két felnőtt közti sötét távolságot. Olyan, mint egy lámpás, mely a sötét barlang végét jelzi és reményt hoz egy jobb napra, jobb életre, menekvésre. Kíváncsi szemei mérnek engem, hisz ismeretlen, talán ijesztő vagyok számára. Szívesen magamhoz ölelném, mint édesapám tette velünk, hiszen bármennyire hihetetlen, egy vérből származunk. Ősi, norvég nemes vér büszke férfiak ágyékából. Minderre persze Emmett tette gyalázatot pecsétel, de a kis angyal megszületése áldás családunkra nézve, bárhonnan is nézem. Aztán eltűnik és édesanyjával ismét kettesben maradok. Úgy áll ott, akár egy védelmező anyatigris, tekintete hol ellenséges, hol ellágyul lánya puszta gondolatára. Az iránta érzett szeretet a kapocs boldogságához, így jogosan érezheti, belerondítok ebbe a boldogságba, ami teljes mértékben igaz. Szívemet hol marcangolja, hol teljesen megnyugtatja ez a fajta védelem ellenem, de talán ezt magyaráznom sem kell, mert szeretnék mindennek részese lenni, még is megérzései olyanok, akár egynek közülünk. Tudja és érzi, semmi jót nem hozhatok. Még akkor sem, ha válaszokat akar. - Semmilyen magyarázat vagy válasz nem nyugtatna meg múltadról, mit én hozhatok.- Ismétlem önmagam és ha nem is érti, még ha ragaszkodik is a fekete űr kitöltéséhez, még engem is kötelez tekintetével válasz adásra, akkor sem tehetem, nem is fogom. Hajszolhatja, üldözheti, én nem adhatok számára megnyugvást. Mert minden válasz egyre jobban felzaklatná, majd szépen lassan lerombolná boldogságának utolsó kis tornyait is élete várában. Aztán puszta kézzel és véres verejtékkel dolgozhatna egy életen át, hogy ezt felépítse és talán adnám segítő jobbomat, de akkor már annyira gyűlölne mindenért, hogy nem is fogadná el tőlem. És ez így normális. Így helyén való. - Talán egy másik életben...- Súgom magamnak, vagy neki, teljesen mindegy. Ebben az életében vagy az enyémben ez egy eleve halott történet. Nem az a dolgom, hogy a férfi szerepét betöltsem, hanem, hogy távol legyek tőle és vállaljam fivérem helyett a felelősséget. Ezért jöttem utána, semmi másért. Amint ez realizálódik bennem az amúgy ismerős ház idegenné válik, amint körülnézek. A természet jelez egy kint kezdődő vihar formájában, ideje mennem. Most már nem csak én érzem, földanyánk is üzen nekem. Az iróniára halványan elmosolyodom és minden utolsó pillantást mellőzve indulok el az ajtó felé. - Jó éjszakát Szépségem.- Az ajtó csukódik utánam és ha arra is vetemedne, hogy utánam nyissa és válaszokért marasztaljon, mindhiába, mert vámpír gyorsassággal tűnök el a vihar sötétjében. A vad szél közben mintha dorgálna, szídna azért, amit tettem. És igaza van. A személyem zaklatta fel és nem jó módszereket választottam, felelőtlen voltam. De az ígéretemet saját magamnak nem fogom megszegni. Holnap új nap virrad majd mindkettőnkre, én pedig résen fogom figyelni őt.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Egy újabb nap volt a paradicsomban. Nem mondanám azt, hogy jobb kedvem volt, de Eleanor előtt elrejtettem mindig is a félelmeimet és az aggodalmaimat is. Ben-nel való találkozás óta elég sok minden történt. Képek villantak be és riadtam ébredtem, néha a tükörbe pillantok akkor is fura arcokat látok. Olyan arcokat, mint amiket a hülye filmekben mutatnak mostanában. Elváltozik az emberek arca, megrepedezik, szemük is másabb lesz és szemfogaik nőnek. Tiszta agyrém, de nem csak ez volt a gond, hanem sokkal több minden beugrott. Mintha minden egyes éjjel egy darabját megkapnám a múltamnak és már csak a puzzleket kellene összeillesztenem. Nem sokat aludtam mostanában, de legalább napközben a kávék életben tartottak vagy a lányom. Most pedig kaptam egy új ügyet is, a nap magasan ragyogott az égen és Eleanor pedig iskolában volt, miközben a lakásban járkáltam papírokkal a kezemben. Nem akartam ma bemenni és talán egyedül még többre is jutok, mint abban a zajban. Az órámra pillantottam és nyugodtan konstatáltam, hogy majd csak órák múlva kell mennem a hercegnőmért, hiszen ma még szakköre is van. Sietve raktam le végül a papírokat a konyhapultra, vagyis egy részét, hiszen a többi a gépem mellett hevert. Nem túlzottan tetszett az ügy, de nem mindig mi döntjük el, hogy mit kapunk. Az egyik bűnözőbanda ellen kellett összerakni az eseményeket. Megöltek valakit, de a bizonyítékok eléggé gyenge lábon álltak, de akkor se adtam fel. Sietve törlöm meg a homlokomat, mintha hirtelen valaki feltekerte volna a fűtést. Sietve engedek magamnak vizet, majd pedig ki is iszom a tartalmát, de még mindig nem jobb. Egy pillanatra még meg is szédülök, mintha valami a szervezetembe került volna, vagy tényleg hőség lenne itt? A papírokért nyúlok, amikor is valami zajt hallok. Óvatosan indulok el a nappali felé, s hamarosan egy fegyverrel találom magam szemben. - Azt tegye le… - szólalok meg remegő hangon, hiszen a gépem és a papírok a maszkos férfi kezében vannak. Hamarosan pedig a pohár törik, egy apró üvöltés hagyja el az ajkaimat, majd pedig a fegyver elsül. Sietve kapok a hasamhoz, majd pedig egyszerűen a földre hullok, mintha csak valami falevél lennék a szellőben. Hallom a távolodó lépteket, miközben egyre inkább gyengébbnek érzem magam. A telefonomat próbálom előkotorászni, de talán már túl késő… - Eleanor… - egyetlen egy név hagyja el az ajkaimat, miközben próbálok küzdeni és segítséget hívni, de beszélni nem bírnék… Mennyivel menőbbek már a filmekben az emberek, hiszen ott meg se kottyan nekik egy hasba lövés. S eme szánalmasságon elnevetem magam, aminek következtében még több vér kerül a számba…
Egy hónap úgy szállt tova az első hivatalos találkozásunk után, mint egy csettintés. Nehezemre esett távol maradnom tőle, de megerőltettem minden porcikámat. Hittem, hogy minél több idő telik el, annál kevésbé fogja tépni lelkem az, hogy nem lehetek mellette, de mivel még mindig figyeltem lépteit, ez csupán egy ábránd maradhatott. Éjjel sokszor felriadt, emlékek gyötörhették és ezt mind én idéztem elő. A bűntudat pedig, hogy egyre csak én hoztam a bajt a fejére, még inkább emészteni kezdett. Sosem volt sok alvásra szükségem, de ebben a harminc hosszú napban talán kétszer, ha álomra tudtam hajtani fejemet. Érzéseim egy cseppet sem csitultak és emiatt a megfigyelés is időnként kimaradt... Néha nem bírtam arcára sem nézni. De úgy tűnt, biztonságban van, így volt, hogy csak kétnaponta, háromnaponta néztem rá, vagy mikor éjjel hallottam a távolból, hogy felzaklatja valami. Vagy valaki... Valószínűleg én. Ez a mai nap is így kezdődött. Reggel, mikor kislányát furikázta, még vigyáztam őket, utána hazatért, nem munkába. Gondoltam ott biztonságban lesz, a ház amúgy is kísért engem, így jobbnak láttam elkerülni. New Orleans belvárosában végeztem történész dolgaimat, épp egy történelmi esemény megvétózásában ügyködöm. Jól tudjuk, hogy a nyertesek alakítják a történelem menetét, ők írják meg diadaluk ódáját. Én viszont ott voltam személyesen, láttam a mészárlást és olvastam korunk elferdítését, így mindent megteszek, hogy a valós dátumokkal és eseményekkel emlékezzenek a valós hősökre az utókorban... És akkor megtörtént. Fájdalmat éreztem lelkem minden egyes kis szegletében, hangját szinte elmémben hallottam, ahogyan segítséget kér. Egy pillanatig reménykedni véltem, hogy csak képzelődöm, hogy földanyánk gúnyt űz velem egy hónapja elkövetett baklövésemért. Pár másodpercnyi csend uralkodott el rajtam, majd a szél süvíteni kezdett az emberektől hemzsegő utcán és akkor tudtam, ismét hibát követtem el. Magára hagytam és a sors fintora ismét arcon csapott, ha nem ököllel.. Fél percbe sem telt, hogy a házhoz érjek, éppen akkor pedig egy beöltözött alak készült távozni az ajtón keresztül. Egy pillanat töredéke alatt értem elébe és egy határozott ütéssel küldtem vissza a ház hűvösébe. Az alak a szemközti lépcső fokain fent akadt és nyöszörögni kezdett, tán gerince tört, de ez sem érdekelt. Határozott léptekkel indultam meg feléje, végezni akartam vele, ha Layla-nak csak egy haja szála is meggörbült miatta. A látvány, mi fogadott, legrosszabb rémálmaimban sem öltött még alakot azelőtt. Layla vérét pillantottam meg először, arcom szinte azonnal változni kezdett a mennyiségre, hisz számomra ez jelenti a táplálékot és rendre meg is szoktam vonni magamtól, hogy ne okozzak ezzel kárt senkiben. Így saját magam éheztetésének hátránya most köszön vissza. Szemfogaim megnőnek, állatias morgás hagyja el ajkaimat és meg kell kapaszkodnom valamiben, amit éppen érek. Minden erőmre szükségem lesz, hogy ne tegyek kárt benne, de inkább a kellemetlenebb rosszat választom. Megjelenek az idegen mellett, ki kínok kínját élheti át, hangja legalábbis erről árulkodik. Artikulátlan üvöltésbe kezd, amint nyakának esek és enyhítem szomjamat. Mikor már érzem, éhségem kielégítésre lelt, eldobom az alakot, mintha semmit sem jelentett volna élete és Layla-hoz sietek. Letérdelve mellé karjaimba fogom. - Földanyám add, hogy életben van még...- Suttogom magamnak, valamiféle reményre várva, de szíve még ha nem is egyenletesen, de verni látszik, szinte saját dobhártyámban hallom. Kezemet hasára nyomom, hogy ne vesszen több vért és próbálom szólítani, hátha hallja hangomat. - Szépségem..- Hallatom hangom felé, de gondolom a túlzott vérveszteség miatt nem érzékel annyira, vagy egyáltalán. Több dolog is eszembe jut, ahogyan segíthetnék neki és az első az, hogy mentőt hívok, hisz hiába gyógyulna lassabban, nem zavarnám össze ismét természetfeletti dolgokkal. Ezt az ötletet szinte azonnal el is vetem, így vámpírként vagy boszorkányként tudok rajta segíteni. Egy átkot elmormolni és felkészülni rá nincsen időm, így a legrosszabb döntést hozom csak meg ismét. Csuklómon elharapva az ütőeret irányítom szájához véremet, hogy az meggyógyítsa. - Igyál, kérlek.- Szólítom fel rá valamivel határozotabban és ha óckodik tőle, akár erőszakot is bevetek... de nincs az az isten, hogy itt és most, ilyen ostobán elveszítsem őt.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Nem is értem, hogy miben reménykedtem, abban, hogy esetleg újra fel fog bukkanni? Elég kicsi esélyt láttam rá azok után, ahogyan múltkor elváltunk. A találkozásunk se volt éppen szokványos, de a házig vezető út se volt az, mintha az élet direkt játszott volna velünk és az egész találkozásunk valami színdarab lett volna. Az ismeretlen megmenti a lány életét, majd pedig a lány megbotlik és a férfi karjai között köt ki. Ott lángra lobban minden olyan, aminek nem lenne szabad, hogy utána egyszerűen megjelenjen a gonosz mostoha és mindent tönkre tegyen. Csak itt nem volt gonosz mostoha, itt mi tettük tönkre a dolgokat, azokat, amik még el se kezdődtek. Mintha csak menekült volna valami elől, s most már én is menekülni akartam a saját démonaim elől, amik azóta keltek életre. Mindig is tudtam, hogy a munkám veszélyes, de sose gondoltam volna azt, hogy egyszer talán az életemmel kell érte fizetnem. Ahogyan azt se mertem volna álmodni, hogy egyszer a lakásomba törnek be azért, amink van. Tudtuk azt, hogy eléggé veszélyes bandáról van szó, de ha mi nem kockáztatunk, akkor ki fog? Senki se, de most mégis ezt lett a vesztem. Egyetlen lövés és érzem, ahogyan a fájdalom egyszerűen leterít a lábamról. Ez másabb, mint bármi korábban. Sose éreztem még magamat ennyire tehetetlennek és semmi se fájt ennyire, mint most. A boldog percek és a nehéz percek is leperegtek szép lassan a szemeim előtt. A telefon egyszerűen a földre hullott még mielőtt bárkit is tárcsázhattam volna. Már a kezem se igazán szorította a hasamat. Előbb még melegem volt, szinte még megsültem, most meg fáztam, mintha hirtelen a jégkamrába kerültem volna. Hallottam valami reccsenést és lépteket, de már nem bírtam mozdulni. A szemeim is lecsukódtak, mintha csak aludni akarnék. Fáradt voltam, de nem kimerült, inkább csak az élet szép lassan kiszállt belőlem… Pontosan úgy, ahogyan a madarak tovareppennek. Küzdeni akartam, de még se ment, mintha túl gyenge lettem volna. Hallom az ismerős nevet, amiért legszívesebben behúznék neki egyet. Egyedül Ő hívott így, akkor is, amikor fogta magát és távozott. Még mindig eléggé élénken élt bennem az utolsó találkozás és azóta sok minden. Pár másodpercre kinyílnak a szemeim, de a pilláim újra elnehezednek, így hamar újra elsötétül minden. Érzem azt, ahogyan valamit meg akar itatni velem, de én egyáltalán nem akarom. Aztán pedig újra fémes ízt érzek a szavak mellett. Mintha vér lenne az is, de másabb, mint amit eddig éreztem. Nem értem, hogy mi történik és hamarosan újra elnyel a mindent elsöprő sötétség, de most nem békés. Egyáltalán nem. Mintha az elmémet égetné a vér. Azt se értem, hogy miért és hogyan kaptam vért, de nincs is időm gondolkozni, mert hirtelen úgy érzem, hogy felültem egy hullámvasútra, ami néha örömmel és kacagtatással szolgál, míg utána szinte üvöltéssel. Látom magam, a 8 évvel korábbi énemet. Újra feldereng valami, olyan dolog, amit nem akarok látni, majd mintha ugrás történne és újra meglátom az arcát. Menekülni akarnék, de nem tudok, míg végül zihálva nem ébredek fel. Arcomhoz kapok és a szívem majd kiugrik a helyéről. Még mindig sok a homály, de sokkal tisztább volt a kép már. Lassan pillantok körbe és hamarosan egy ismerős arc kúszik be a képbe. – Ben? – szólalok meg csodálkozva. – Te mit keresel itt? Hogyan kerültél ide? – hiszen nem bírtam már senkit se felhívni. Sietve tapogatom magam végig, de a véres ruhán kívül nincs már semmi jele a sebnek. Érthetetlenül pislogok és próbálom összerakni a dolgokat. – Meleg volt, inni mentem, majd pedig el akarták vinni a cuccaimat és aztán lelőttek, de most meg… - s újra megrázom a fejem, aztán eszembe jut az ismerős hang, ami azt mondta, hogy igyak. – Te a véredet adtad? Mi a franc folyik itt? – s ekkor megijedek és a vele szemben lévő falig kúszok, ha még mindig esetleg ugyanott lennénk, ahol összeestem. A hátam a falnak simul és riadt kismadárként figyelem őt…
Először ugyan ellenkezik a vér ellen, aztán megnyugvásomra elfogadja. A vérem dolgozni kezd, segít neki a gyógyulásban, innentől viszont résen kell lennem, jobban kell rá vigyáznom és lehet a távollétem túl sok rizikót hoz számára... Nem válhat vámpírrá, azt biztosan nem engedem meg. Ha pedig halálát akarják, tudja földanyánk, pontosan kik, én itt leszek, velem szembenézhetnek. Megmutatom ostoba, halandó mivoltuknak, mit jelent egy több mind hatszáz éves vámpírboszorkánnyal szembenézni. Düh, harag és gyűlölet járja át minden porcikámat, így mikor magához tér, felállok mellőle. Félelme megalapozott, ezért nem is hibáztatom, azért viszont igen, hogy saját magát sodorta ilyen helyzetbe. Lányára kellene vigyáznia, de veszélyesebbnél veszélyesebb ügyeket old meg, láttam az évek alatt, mit is jelent ez számára. Nem ez lett volna az első, hogy bűnözők törnek rá álmában, de mindig szerencsésen jelen voltam, hogy megakadályozzam, így nem eshetett baja. Feldühít, hogy távol akar tudni és nekem is az lenne a legjobb, még sem engedi meg nekem, mert meg kell őt óvjam saját döntéseitől. Ismét meglepett, zaklatott, tán dühös is az értelmet kevésbé nyerő helyzet miatt és hirtelen legszívesebben kioktatnám arról, mennyire hoz önmaga veszélyt erre a házra. Dühömben ráütök egy közelebb eső, fából készült, fiókos bútorra, ami erőm súlya alatt megadja magát és darabokra esik szét. Mit kéne tennem? Megigézzem, felejtsen el mindent, takarítsam fel utána a nyomokat és hagyjam, hogy ismét boldog tudatlanságban éljen egészen addig, míg nem ismét meg kell őt mentenem? Vagy egyszerűen szó nélkül távozzak és büntessem úgy, mint apánk büntetett bennünket fivéremmel? Némasággal, zavartsággal, míg nem ő oldja meg önnön gondjait és erősödik meg egy jobb jövő reményében? Tanácstalanságomat csak dühöm fokozza, így képtelen vagyok percekig szavakba önteni érzéseim. Ez amúgy sem tartozott sohasem erősségeim közé. Végül megnyugtat a gondolat, hogy életben van, így nem kap oly fokú dorgálást, mint amilyet atyám osztott volna ki rám egy balga tettemet követően. Felé fordulok, rémült arca most nem hoz szívemnek gyengédséget és féltést. Tanulnia kell, az élet nem gyerekjáték, főleg, ha még keresi is a bajt magának. - És ha lányod itthon lett volna?- Morgom a nappali fénytől áztatott, annál komorabb, jéghideget árasztó ház csendjébe, melyet csak rémületének sóhajtásai törtek meg az elmúlt percekben. Hangom közel sem barátságos, vagy aggodó, inkább ellenszenves, közel sem megnyugtató. Elé sétálva leguggolok, szidó tekintetem szinte átszúrja, mindenféle melegséget mellőzve. - Mondd, hány évre van még szükséged, hogy tanulj saját hibáidból?- Kérdem, hangom számon kérően cseng. Dühöm eluralkodik rajtam és bár bántani biztosan nem fogom, kelletlen természetem megmutatja fehér agyarait számára. - Jöttem mert bajban voltál. Hittem, hogy én hozom rád a vészt, de egy percig sincs erre szükséged. Hozod te magadnak.- Dorgálom tovább, mi rémületén valószínűleg nem sokat segít. De ki kell adnom magamból és neki is tanulnia kell. - Hittem benne, hogy vagy elég erős, hogy védelmezd házad és lányod. A mai nappal ismét bebizonyosodott számomra, hogy egyedül képtelen vagy rá. Vagy nem lenne igazam?- Felállok előle, dühösen teszek pár lépést az ajtó felé, legszívesebben eltűnnék. Valahol persze megértem rémületét és számon kérését, hisz van egy hulla a házában, mindent vér borít, lelőtték és most még sincsen semmi baja, a véremnek köszönhetően. Afelett viszont nem tudok szemet hunyni, hogy ő hozta ezt a bajt saját magára. Még csak szüksége sem volt rám. Az idegen által elejtett papírok után nyúlok és erővel rájuk markolok, hogy azok szinte elszakadnak ujjaim között. - Éveken át néztem ahogyan küzdesz ezek ellen..- Ajkaim szinte dühből köpik szavaimat, a papírokat a lábaim elé vetem, bár már nem hasonlítanak iratokra, inkább csak hulladékra. - Nem élünk oly kegyes és ártatlan világot, mint ahogyan te azt elképzeled. Még is mész, kutatod ezeket a bajokat, aminek talán lányod látja majd kárát.- Folytatom már emelkedett hangszínnel, nem látom megnyugvásom tárgyát, csak a dübörgő adrenalint érzem ereimben. Nagyobb védelemre van szüksége, főleg most, hogy saját házában lőttek rá.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Túl sok minden kavarog az elmémben, pedig eddig minden kirakót összetudtam illeszteni, de most még se ment. Az elmémben még mindig volt valami fura gát, valami, ami nem engedte azt, hogy emlékezzek, pedig akartam, de most még inkább úgy éreztem, hogy megrepedt. Mintha most valami olyan történt volna, aminek nem lett volna szabad. Mintha csak a gyógyír került volna a testembe, ami szép lassan elkezdte fejtegetni a gátat, a falat. Örültem volna egy villámtempónak, de még ez is jobb, mint a semmi… Látom rajta, hogy dühös, legszívesebben pusztítana és ez még inkább megrémisztett. A kezével megtalálja az egyik bútort, amely utána úgy csuklik össze, mintha csak gyufából épített lenne és nem pedig edények tárolására hozták volna össze. A kéz csapódik, mire én ijedten rezdülök össze. Ha a ruhám nem lenne véres, akkor talán újra csak azt hinném, hogy képzelődtem, de az és tudom, hogy igaz volt, hiszen még mindig érzem a halál hideg és rémisztő szelét. A fejemet egy pillanatra elfordítom és ekkor pillantottam meg a hullát is. A gyomrom görcsbe rándul, a lábaimat felhúzom és a kezeimmel ölelem körbe, mintha így képes lennék mindentől megvédeni magam. Apróra zsugorodom a tekintetének köszönhetően. Régóta nem éreztem már ilyet és azt se értettem, hogy miért viseli annyira a sorsomat a szívemen, hiszen legutóbb se éppen arról volt híres, hogy túl kedves lenne, legalábbis a végén… - Akkor nem hoztam volna haza a munkát! Sose sodornám őt veszélybe! – csattanok fel, mintha most pontosan olyan vizekre tévedt volna, amire nagyon nem kellene. Gyűlöltem mindig is, ha a lányomat emlegeti olyan, akinek nem kellene. Meg tudom őt védeni, még ha most nem is úgy tűnik, másrészt meg a világért se mutatnám ki a félelmemet, hiszen mindig is féltem attól, hogy esetleg baja eshet. Talán pontosan miatta akartam jobbá tenni a világot. Figyelem a közeledő alakját, majd amikor leguggol velem szemben, akkor szinte levegőt is elfelejtek venni. Látom a tekintetében a dühöt és a haragot, ahogyan az aggodalom apró szikráit is. Mintha csak a vesémig képes lenne látni. - Mit kellene tennem? Hagynom, hogy ártatlanok haljanak meg? Hagynom azt, hogy a lányom olyan világban nőjön fel, ahol simán lelőhetik bármelyik utcasarkon, vagy esetleg rosszabb? – csattanok fel, s talán képes lennék még neki is menni, de aztán valami megállít. Nem csak a fogai változnak el, hanem az arca is egy pillanatra, mire nagyot nyelek. – Mi vagy te? Ki vagy? – kérdezem meg remegő hangon, majd kezemet óvatosan, remegően nyújtom arca felé és ha nem rántja el, vagy nem kapja meg a kezemet, akkor a fura vonásokon az ujjaim lassan siklanak végig, miközben a mellkasom úgy emelkedik, mintha most futottam volna le a maratont. - Mégis, hogy mersz idejönni és ítélkezni?! Semmit se tudsz rólunk! Fogalmad nincs arról, hogy min mentünk keresztül! Tűnj el a házamból! – találom meg végre a hangomat és azt se érdekel, hogy már mi ő, de nem fogom hallgatni a sértegetéseit. Mindenki néha elbukik, de attól még nincs jogában az, hogy sértegessen és szememre vesse azt, hogy milyen borzalmas anya lehetek… Már szólalnék, de elkésem a papírok megsemmisülnek. Sietve állok fel és indulok el felé, egy pillanatra megszédülök, de még ez se érdekel. Egyszerűen csak elkapom a kezét és úgy pillantok rá, mint még soha senkire se. Dühös voltam, de az érintésre valami fura és jól eső áradt mégis csak szét az ereimben, a testemben, mire riadtam kaptam el a kezemet. - Sose engedném, hogy bárki is a lányomhoz nyúljon és azért teszem azt, amit, hogy ne félelemben kelljen felnőnie! – a szavaimat komolyan gondolom, majd a hajamba túrok, majd pedig újra szembe fordulok. – Remélem tudod, hogy most mentettél meg egy sorozatgyilkost, egy olyan személyt, aki Eleanor életére is törhet, ha úgy tartja kedve. – a düh pedig ott csendült minden egyes szavamban. - Azt mondod, hogy jobb neked, nekem távol tőled, de mégis itt vagy és a szavaid alapján mindig is itt voltál. Nem csak egy árny voltál. Miért? Miért vagy itt, ha annyira távol akarsz lenni tőlem? Mitől félsz? – pillantottam rá kérdőn, majd a fejem újra megfájdult. Sietve kaptam oda a kezemmel, majd a fájdalomnak köszönhetően előre roskadtam… - Bennett Christiansen…- egyetlen egy név hagyja el az ajkaimat, majd pedig felpillantok rá. – Ott voltál, ott voltál te is azon az estén… - s a szavaimban inkább döbbenet csendül. Nem tudom, hogy mit keresett ott, vagy mi történt köztünk, de tudom, hogy volt és ki is fogom deríteni a többit.
Sokáig csak hallgatja kioktatásomat, mintha hagyná, hogy levezessem rajta dühömet, melyet nem feltétlenül ő okozott. Aki ennyi időn át él és ami még fontosabb, emlékezik, annak nehéz önmagával együtt élnie. Több száz, tán ezer olyan emléket viselek bőrömbe vagy tudatomba égve, melyektől legszívesebben szabadulnék. Ezekkel együtt élve kialakul egy értékrend, egy elferdült morál, ami miatt sziklaszilárd véleményem alakult ki helyzetekről, jó és rossz döntésekről és arról, mit is jelent valójában élni. De nem csak élni, hanem megélni is, hiszen erről kellene szóljon az élet. A boldog és szomorú percek csodás harmóniájáról és valahol úgy érzem, földanyánk nem volt kegyes velem. Vezetett utamon, útmutatást nyertem általa, pedig vámpírrá válásomat követően ki kellett volna tagadnia a természet kegyeiből, ő még sem tette. Cserébe egy megpecsételt, társ nélküli sors lett az enyém és emiatt rivalltam úgy rá a szépségre. A dühön kívül a félelem is rengeteget adott szavaimhoz, hisz ha nélkülem nem tudja megvédeni magát, akkor mi lesz, ha esetleg én már nem vagyok? A szél változást hozott, egy erős árny közeledett felém bosszúszomjasan és csak földanyánk tudja jól, miként fogok kikerülni a harcból: győztesként vagy halottként. Komoran, meglehetősen dühös nézem őt, ahogy többször is kifakad, de önmagát védelmező szavai számomra mit sem érnek. Nekem nem kell bizonyítania semmit, hiszen élete legjelentősebb pillanatainál mind ott voltam. Leányának születésekor, a szülés utáni depressziója idején, a kilátástalanság sötétjében, a virágzásának éveiben és a nyugalom és béke szigetén is, mit megteremtett. Csak egy dolgot nem ért ő igazán.. - Hiszed, hogy levegőbe beszélve ítélkeznék?- Kérdem tőle épp, mikor két hosszabb rágalmazás közben levegőt vesz és így talán engem is enged szóhoz jutni. Tekintetem sötét és ellenséges, mint aki komolyan haragszik a lányra. - Mindent tudok rólad, mit tudni érdemes. Ott voltam életed minden fontos pillanatában.- Szökik ki belőlem a talán meggondolatlan mondat, de értenie és tudnia kell, mi a helyzet. - Véres verejtékkel hoztad el a boldogságot az életedbe és azt hiszed, ez nem egy múló állapot?- Kérdek rá a lényegre, amit igazán illene értenie. Amivel muszáj együtt élnie, amitől igazán kemény lesz bárki élete. - Ha őrizted volna ezt a boldogságot, megmaradt volna a hőn áhított békéd is. De te vakmerően azt hitted, majd az angyalok vigyáznak rád és végre megszűnhetsz szemfülesnek lenni. A világunk nem így működik, az anyaföld nem így működik!- Szökik ki belőlem ismét és valahol az az érzés ragad magával, mintha házasok lennénk. Két ember egy nagyon bensőséges kapcsolatban vitatkozhat csak így, idegenek nem vennének hasonló szavakat szájukra, tán az időt sem fecsérelnék ilyesmi. Aztán szavaival elküld, be akarja nekem bizonyítani, hogy a lánya a mindene. Megforgatom szemein és halkan felnevetek a szavak iróniáján. - Meséld el nekem, mi történt volna, ha ma nem mentem meg az életed hercegnő?- Kérdem nem kevés iróniával a hangomban, becenevét is gunyorosnak szánom, mint aki rossz titulusra tett az életében. - Mi lenne akkor szeretett kislányoddal mond csak? Édesanya nélkül, fiatalon egy kegyetlen világban? Akkor ki vigyázta volna tovább lépteit és ki tanította volna meg az életre?- Egy hatalmas sóhajjal éreztetem tovább dühömet irányában, aztán hangjának tónusa változik. Sorozatgyilkosnak titulál, majd feltesz egy kérdést. Félni... Ha tudná mennyi mindentől rettegek és javarészt mindet hozzá tudom kötni. Félem épségét, törékeny boldogságát, jólétét, békéjét, mit nehezen épített fel maga köré. Annyi minden balul sülhet el egyetlen ostobán meghozott döntés miatt, de olyan rövid életet él, hogy nem érzi ennek súlyát. - Nem félek semmitől.- Jelentem ki annyi határozottsággal hangomban, amennyi belefér, ekkor közelebb is lépek hozzá és egészen ajkaira mondom szavaimat, miközben tekintetemmel szinte megsemmisítem. Ilyen férfinak lenni századokon át. De ezt ő ugye nem tudhatja, hisz huszonöt rövid éve él köztünk, mi érdemlegeset tapasztalhatott ilyen rövid idő alatt? Aztán történik vele valami. Mintha ismét fájdalmai lennének. Eszembe jut, talán a vérem segít neki feloldani a blokkokat, illetve saját akarata, de teljesen emlékezni még így sem fog. Aztán még is kimondja a nevemet. Ahogy előre roskad, megtartom őt karjaimmal, mikor elkezd tovább beszélni, fel is kapom őt és a kanapéhoz sétálok vele, ahol leteszem őt, én magam pedig elé ülök, a kanapé előtt pihenő fából készült kávézóasztalra. - Igen ott voltam.- Válaszolom szinte megadva magam az elmúlt nyolc év eseményeinek. Túl sok időt töltöttem el árnyként és benne is túl sok a kérdés ahhoz, hogy tovább hazudjak neki. Nem tudom még pontosan mennyit fogok elmondani, vagy hány kérdésére válaszolok. Túl sokat tudni sohasem kifizetődő. Nem is vagyok biztos benne, el tudná cipelni az igazságot egy életen át.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Sose viseltem el azt, ha olyanok próbálnak kioktatni, akiknek semmi köze az életemhez, vagy éppen a lányomhoz. Egyszerűen csak nem értettem, hogy honnét van hozzá bátorsága. Lehet, hogy kétszer megmentette az életemet és egyik megmentés furább volt, mint a másik és most mégis itt voltunk, s egyszerűen csak egymásra zúdítottuk a haragunkat, a félelmeinket és a pillanat heve újra magával ragadott, mintha nem is most találkoznánk másodjára. Mintha megszokott lenne eme fajta nézeteltérés közöttük és az élet csak újra, s újra el akarná velünk játszani, amíg rá nem jövünk egy dologra, de nem így volt. Nem tartoztunk össze, legalábbis nem úgy, ahogyan talán sokan gondolták volna egy ilyen veszekedés láttán. - Te magad mondtad, hogy magányos vándor vagy. – a szavaim kicsit ellenségesek és már nem érdekel semmi se. Még az se, hogy eme veszekedés mekkora kárt tud okozni. Dühös vagyok rá, amiért azt hiszi, hogy jobban ismeri az életet és még a pillantása se képes most megriasztani. Nem érdekel egyszerűen semmi se, csak az, hogy tűnjön el, még ha nem is akarom ezt teljesen. A düh és a harag ellenére is van valami megnyugtató a közelében, ami még inkább megrémiszt, hiszen egyetlen egy férfi közelében se éreztem még ilyet. Ajkaim elválnak egymástól, majd becsukódnak. S ezt legalább még kétszer megismétlem, miközben csodálkozva pillantok rá. Mi a manóról beszél? Ez hogyan lehetséges? A döbbenet ott csücsül az arcomon, pontosan a félelem és a meglepettséggel karöltve. A szívem őrült táncra kél, s még az se érdekel, hogy egy hulla hever mellettünk pár méterre. Hirtelen minden megszűnik és csak ő, illetve én maradunk a tomboló tenger közepén. Végül pedig a kezem lendül és ha nem akadályoz meg benne, akkor kezem arcát érinti, de csöppet se kedvesen vagy barátságosan. Sokkal inkább pofon töri meg csendet. - Mégis mit képzelsz? Idejössz, s eljátszod a hőst, majd egyszerűen a földbe döngölsz? – kérdeztem tőle dühösen, amikor éppen levegőt vett két mondata között. – Utána meg benyögöd azt, hogy mindvégig itt voltál velünk? Mit képzelsz? Azt, hogy majd ujjongva nyakadba borulok? Talán láttad, ahogyan a hétköznapjainkat éltük, de a szívembe sose láttál, nem láttad azt, ami a felszín alatt zajlott és mégis úgy beszélsz, mintha pontosan tudnád! Ha annyira szörnyű anyának tartasz, akkor minek mentettél meg? – szavaim élesen csattannak, s ha a szavaknak lenne látható ereje, akkor jelenleg bárkinek a bőrét simán felszántottam volna vele. Nem érdekelt semmi se, de a dühöm egyre inkább nagyobb lett. - Persze, hiszen te mindent jobban tudsz. Akkor minek éltél a sötétségben? Hmm, ha annyira mindentudó vagy, akkor miért nem mutattad meg hamarabb magadat? Nem gondolod, hogy talán tévedsz?! Nem tudom, hogy ki vagy, vagy honnét jöttél… - s egy keserű nevetés hagyja el ajkaimat, miközben a karomat is széttárom. – Honnét is tudnám, hiszen ha megkérdem, akkor egyszerűen nem felelsz. Hidd el, hogy te se tudhatsz mindent. Az élet tele van rejtélyekkel és buktatokkal. Nem vagyok én se tökéletes, de nem vagyok olyan borzalmas személy se, mint amilyennek te leírsz! – a hangom pedig egyre inkább higgadtabb, s érzem, ahogyan egyetlen egy könnycsepp végig gördül az arcomon, amit sietve törlök le, de nem mozdulok, csak őt figyelem a háborgó tenger, vagyis inkább nappali közepén. A „becenevemre” felmorranok. - Nem vagyok hercegnő, így ne hívj még egyszer annak! – s láthatja a szememben, ha megteszi, akkor örömmel ismertetem meg vele újra az öklömet. Az újabb kijelentésére pedig feljebb szökik a szemöldököm. - Fejezd be! Ben, fejezd ezt be! – s láthatja a fájdalmat az arcomon, az íriszeimben, ahogyan a hangomból is kicsendül. A testem meg remeg a fájdalomtól, mert nem akarok arra gondolni, hogy mi lett volna akkor. Nem akarom azt a fájdalmat újra érezni, amit nem olyan régen éreztem. - Persze, nem félsz semmitől. Van olyan, aki ezt el is hiszi? – kérdezem tőle egy kisebb hitetlenkedő nevetés közepette, hiszen mindenki fél valamitől, vagyis azt hiszem... De mielőtt bármi mást mondhatnék ráébredek, hogy mennyire közel van. Lehelete simogat, s rabul ejt a pillantása, még ha nem is a boldogság vagy a szeretetfénye csillan benne. Érzem, hogy a közelében valami változni kezd, mintha a vihar felhői szökni akarnának. A pillantásunk egymásba fonódik és nem engedjük el egymást, de aztán az élet újra közbe szól, hiszen a gát megremeg és a fájdalom pokla újra magával ránt. Mire újra visszanyerném erőmet a kanapéra kerülök. Egy-két szó hagyja el az ajkaimat, a káosz pedig még több lesz. A látott fura arcok, a verekedések, a halálom és a múlt árnyai egyre inkább kezdenek összemosódni, de még mindig nem látom a puzzle darabkáknak a szélét teljesen, hogy összeillesszem. Sietve ülök fel, de meg is bánom, hiszen újra megszédülök kicsit, mire a fejemhez kapok és a hátamat a támlának támasztom. Őt fürkészem csendesen, idegesen végig simítok az arcomon, majd megrázom a fejemet. – Nem fogod elárulni, hogy mi történt, igaz? Mi ez az egész? Mi történik velünk? – s direkt nem azt kérdem, hogy velem vagy vele, hanem ránk értem. Nem értem, hogy mi ez az egész. Egyik pillanatban talán megölnénk a másikat, de aztán, ha közelebb kerülünk egymáshoz szinte a levegő felforr és megfoghatatlan érzések kerítenek hatalmukba.
Kevesen tudnak kihozni sodromból, az emberi butaságot és értetlenséget könnyen elengedem fülem mellett, mert nem tartom lényegesnek, vagy mérvadónak. A lány mondandója talán felzaklat eleinte, de állom a sarat, majd egyre inkább támadni kezd, talán azért, mert fájnak neki szavaim, de akkor viszont maga az igazság fájdítja szívét, hisz majdnem elragadta magával a halál. A puszta gondolat, hogy ez talán egyetlen percen múlott és lánya egyedül maradt volna, fájhat neki mindennél jobban. Egy dologban azonban biztos vagyok. - Hallod egyáltalán szavaid?- Rivallok rá ingerülten, ahogy egyre inkább engem vádol minden rosszért, pedig ha jobban belegondol, se a mai, sem az előző támadás nem az én hibámból történt, sokkal inkább én óvtam meg őt attól, hogy lányát egyedül itt hagyja a nagyvilágban. - Nem én hoztam a vészt házadba, saját magad tetted. Talán ideje lenne felnőttként viselkedned és elfogadnod a fájdalmat, hogy igen is hozhatsz rossz döntéseket.- Hangommal már telekiabálom a házat, kint az időjárás pedig változik. Szép napos délelőttből kezdünk átlépni egy borult egű, hűvös délutánba. - Tudom, hogy fáj!- Már szinte üvöltöm szavaim, hogy végre megértse, azért dorgálom meg, mert tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit nagyon szeretünk. A puszta gondolat képes szétmarcangolni egy teljes épp lelket, majd beletaposni a beton keményébe, hogy aztán sebekkel élje végig egész hátralévő, nyamvadt életét. Pontosan tudom mennyire fel tud ez a gondolat zaklatni. Emlékszem mikor az erdőben szaladtunk, Philippát akartuk menteni a vámpírok hada elől. Féltem, hogy ha utolérnek minket, ő majd meghal. Nem magamat vagy fivéremet féltettem, bíztam magunkban annyira. A törékeny lelket, az őszinte kislányt, a szemem fényét féltettem a haláltól. Ahhoz a rémülethez talán csak halála volt fogható, az ugyanis olyan fájdalommal telítette lelkem, mivel még soha nem találkoztam. És azóta sem... Aztán még is. Jött egy fiatal lány, kitől Emmett vette el büszkeségét és közel sajnáltam őt annyira, mint kishúgomat, kit én temettem el a két kezemmel. Egyedül Layla tudta még annyira felrázni az életem, akár egy földrengés. Csak Philippa tudta ezt elérni nálam, senki más. Talán néha őrá emlékeztet és összekeverem érzéseimet valami egészen mással. Aztán még sem. Ismét valami történik köztünk, megint elkap a hév és legszívesebben ajkaira tapasztanám a sajátjaimat, olyan közel kerül hozzám. Szerencsére a természet közbeszól, mert elgyengül, történik vele valami én pedig segítek neki a kanapéra kerülni. Most nem tart sokáig, inkább csak kótyagos. Kérdéseire lehajtom a fejemet és veszek egy mély levegőt. Hogyan lehetnék én az, ki elmesél neki mindent? Hogyan nyithatnám én fel a szemét? Kétségek között őrlődöm, de vállalnom kell a felelősséget, ezt tudom jól. Vesz egy mély levegőt, kevésbé láthatóan és felemelem a fejem. Arcvonásait vizslatom és legszívesebben megsimogatnám puha bőrét, ha nem gyűlölne ennyire. - Kérdezz, szépségem.- Súgom lehetetlen szavaimat neki, kicsit közelebb is férkőzöm hozzá. Kiülök az asztal szélére, testtartásomat előre helyezem. Ahogy velem szemben ül, felnézek rá, két kezemet két térdére helyezem, mert úgy vettem észre, ha érintjük egymást, minden sokkal könnyebb. Az üvöltözés előbb is csak addig tartott, míg közelebb nem kerültünk a másikhoz. Számomra ez kellemetlen, idegen és egyszerre kellemes és ismerős is. Teljesen összezavar és nem tudom, hogyan kezeljem, de ha nem üti el kezeimet térdéről, akkor rajta hagyom.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Szavaira és hangjára összerezzenek, szinte már csak az hiányzik, hogy tárgyak törjenek vagy éppen repüljenek. Bár az előbbi azért megtörtént, hiszen az egyik bútorom könnyedén adta meg magát. Kicsit szipogtam, a szívem hevesen vert, dühtől pedig nem láttam. A szavai pedig egyenesen olyan volt, mintha a szívemben forgatnának egy tőrt, s minden egyes szúrása csak még fájdalmasabb volt. Úgy éreztem, hogy elbuktam és minden az én hibám volt. Próbáltam ennyi éven át erős maradni, de nem volt egyszerű, de sose gondoltam volna azt, hogy egyszer még a lakásomba is betörnek. Tudtam, hogy neki köszönhetem az életemet, s nem is egyszer, de arról fogalmam sem volt még mindig, hogy ez nem csak a jelenre volt igaz, hanem a múltamra. - Ha tudod, akkor miért csinálod? – a hangom megremegett. Miért csinálja, ha tudja, hogy fáj. Miért akar szenvedni látni, miért akarja, hogy milliónyi darabra hulljak szét előtte? Tudtam jól, hogy hibáztam, olyat vétettem, amit sose lett volna szabad, de nem segített a helyzeten még az se, amiket hozzám vágott. Sőt, egyre inkább csak rontott és úgy éreztem magam, hogy nem vagyok anyának való. Érte tettem mindent, de túl vak voltam és végül én okoztam a vesztünket, legalábbis a sajátomat… Rövid időre pedig még a talaj is még inkább kisiklik alólam. A kanapén ülök, ő pedig az asztalon. Figyeljük egymást, mintha csak szavak nélkül akarnák megfejteni a dolgokat. Azt, ami velünk történik. Talán mind a ketten éreztük azt, hogy talán ez veszélyes lehet ránk nézve, de még se tudtunk szakadni. Egyetlen egy érintés olyanra volt képes, mint még sose senkié. Mintha mindenfélelmet és dühöt, szenvedést képes lett volna elűzni és többé nem visszaengedni a bőröm alá. De ahogyan távol kerültünk egymástól, abban a pillanatban a démonok újra úrrá lettek és ezer felé téptek szét, hogy aztán rajta töltsem ki. Figyelem a reakcióját, amit a kérdésemmel váltok ki, majd a plafonra emelem a tekintetemet, mintha az ott táncoló árnyaktól várnék segítséget, esetleg megfejtést, miközben kint az időjárás is egyre inkább vészjóslóbb kezdene lenni. A viharfelhők gyülekeznek, mintha csak valami figyelmeztetés lenne, hogy vigyázz mit kívánsz, mert talán hamarosan újra kitör a háború és elhozzuk egymás számára a véget. Amikor pedig újra rám pillant, akkor ismét egymásba fonódik a pillantásunk. Rövid időre képes vagyok teljesen elveszni benne, majd végül a szavai zökkentenek ki. Talán pár perccel korábban leharaptam volna a fejét azért, ahogyan nevezett, vagy azért, ahogyan mondja, mintha az övé lennék. De most még se bántam. Figyeltem őt, közelebb jött, egymással szemben foglaltunk már helyet, a kezemet pedig lábára tette, a lélegzetem pedig egy pillanatra kimaradt, hiszen túl nagy volt a kísértés, hogy kérdések helyett mást tegyek. Túl közel volt és túl csábító volt legbelül az a hang. - Ki vagy? – egyszerű kérdés volt, de mégis lényeges. Tudni akartam, hogy mi történt akkor, azon az estén, amiből néha kezdenek képek bevillanni, de még se bírtam feltenni a kérdést. Úgy éreztem, hogy okkal nem emlékszem még. Nem szúrhatom el, nem akarok még több bajt hozni, hiszen az élet magától is szereti megkutyulni a dolgokat. – Miért akarsz óvni engem vagy éppen Eleanort? Újra el fogsz tűnni? – fura kérdések, de már nem érdekeltek, hiszen ez az egész helyzet fura volt és tele volt túl sok abszurd dologgal, majd pedig ha engedte, akkor az egyik kezemet elvettem, s óvatosan siklott arcára, mintha csak valami után kutatnék, mintha arcának rezdüléseit akarnám megfejteni. Ha pedig esetleg előjönne az az este, ami után ennyi évig kutattam, de most mégis túlzottan féltem szembe nézni vele, akkor ajkaimat ajkára tapasztottam, hogy a szavakat beléfojtsam. Nem álltam még rá készen, reszkedtem belül, mert úgy éreztem, hogy túl nagy sötét titkok lappangnak ott.
Kérdésére, hogy miért csinálom, ha fáj, nem válaszolok. Ez számomra olyan dolog, mely magától értetődik. Csak akkor érezzük döntéseink súlyát igazán, ha érezzük a velük együtt járó fájdalmat. Ha tudjuk, mit jelenthetne valami, mi szerencsésen jó irányba fordult. A szerencse nem diktálhatja életünket, nem támaszkodhatunk rá. Akkor elvesznénk és olyan vég érne bennünket, melyet nem értünk. Ha viszont tudjuk, hogy egy éppen röptében jött szerencse mivel járhatott volna, ha elkerül bennünket, megértjük az élet működését is. Tudjuk majd kezelni a későbbiekben és nem számítunk rá. Mert nem számíthatunk rá. Ahhoz túlságosan szubjektív, megfoghatatlan. Életet alapozni rá képtelenség. Nem akarom, hogy szenvedjen, védeném minden fájdalomtól. De ha válaszokat akar tőlem és néhány őszinte szó is fájdalmat okoz, akkor bajban leszünk. Ő is és én is. Emmett helyett nekem kell elcipelnem majd összetört életének megmaradt darabkáit és átsegíteni egy olyan világba, melytől hét évig óvtam. De ő sem élhet le egy életet sötétségben, ahogyan talán én sem. Bár utóbbiban nem vagyok biztos. A szerepem már nem teljesen tiszta számomra. Akkor kinek lehetne az? A közelség, az úgynevezett intimitás, melyben szinte csak szüleimmel és testvéreimmel volt eddig részem, most segítségünkre van. Szavaim így is, úgy is felzaklatják majd, de talán átsegítik a hallott szavak mázsás súlyának cipelésében. Én is segíteni akarok neki, bár nem biztos, hogy engedni fogja. Bátorságom van kimondani a szavak, de neki van elég bátorsága hallani őket? - Ez nem ennyire egyszerű.- Kezdem szinte a magyarázkodást, bár nem akarok elmélyülni benne. Nem fogok ködösíteni, de mindent elmondani sem. Választok majd egy aranyközéputat, ami a saját felfogásán belül is nehéz lesz, de emészthető, talán elfogadható. Szíve így is belesajdul majd. - Eleanor nagybátyja vagyok.- Mondom ki végül a szavakat, melyek utólag sokkal rosszabbul hangzanak, mint azt először elképzelni mertem volna. Már látom arcának vonásain a változást. Ha eddig össze volt zavarodva, mennyire lesz most? - A fivérem az apja. A bátyám.- Folytatom tovább, bármennyire is nehéz hallania. Kiabálhat velem, ha befejeztem, püfölhet is, ha így könnyebb kiadnia magából. Ha ezzel könnyít lelkén, akár a pokol tüzére is kívánhat. Nem mintha nem abban égtem volna az elmúlt nyolc évben. - Ott voltam azon az estén, mikor...- Felemelem tekintetemet, most először nézek a beszélgetés alatt szemeibe. Bár vonásait már megfigyeltem, tekintetébe néznem nehezemre esett. Az életemet gyűlölet építette fel, talán az ellen küzdöttem annyi századon keresztül. Tőle még is nehezemre esik elfogadni. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem akarom, hogy gyűlöljön. Talán vágyom, hogy szeressen. De ez is csak egy kósza gondolat, mélyebben nem is engedtem volna, hogy akár gyökeret vessen bennem. Ahhoz szenvedtem bőven eleget. - Nem érkeztem időben. Nem tudtam megakadályozni.- Mondom már halkabban, szinte a puszta gondolat is fájdalmat okoz, de nem mutatom arcvonásaimon. Annál inkább kijelentésekben beszélek, kevés érzelemmel szavaimban, mert félek, ha szívből beszélnék, mindkettőnk világa összeomlana. Nekem erősnek kell maradnom. - Nyolc éve nem tágítottam mellőled. Mellőletek. Ahhoz túl sok volt a bűntudat és túlságosan féltettelek.- Fejezem be gondolataimat, ha esetleg nem értené, miért voltam a sötétben annyi éven át. Még talán így sem érti majd. Igyekeztem valódi kilétünket egyelőre titokban tartani, de erre is kapok majd kérdéseket. De valahol reménykedem, ez még a jövő zenéje lesz. Azt már tényleg nem tudná feldolgozni. Nem akarom, hogy ő is elveszítse a józan eszét. Aztán már egyszer végignéztem valakin, ki számomra fontos.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Egyszerűen a káosz szép lassan beköltözött a lakásomba, s az életembe is. Többé már nem tudtam kizárni az életemből és talán nem is akartam. Válaszokat akartam kapni, de magam sem voltam biztos abban, hogy képes lennék-e elviselni, feldolgozni a kapott válaszokat. De most mégis itt ültünk egymással szemben, s talán végre a fátyol fellebben a sötét foltokról. Kérdezhetek, de még se merem feltenni azt a kérdés, ami már olyan régóta foglalkoztathat. Mintha hirtelen minden bátorságom tovareppent volna és elbizonytalanodtam volna. Sose szoktam, de most még se bírok erős maradni és kitartani, így inkább más kérdéseket kapott tőle. - Sejtettem, de talán pont ezért kezd az elején. Akkor talán jobban meg fogom érteni. – s komolyan gondoltam a szavaimat. Ő se gondolhatja azt, hogy ennyire könnyedén el fogok sétálni eme kérdés mellett, hiszen fura dolgokat művel. Olyanokat, amikre egy sima és átlagos ember kötve hiszem, hogy képes lenne és a történtek fényében és az emlékeim apró foszlányai alapján nem csak képzelődtem az elmúlt találkozásokkor. Tényleg fura dolgokat tett, olyanokat, amikre nem találtam eddig magyarázatott. - Mi?! – szökik feljebb a szemöldököm és egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Sietve rántom el a kezemet, és hitetlenkedve nézek rá. De nem marad abba ez az egész, nem ébredek fel. Folytatja tovább, mire egyet fújtatok, mint egy dühös állat. A kezem ökölbe szorul, de inkább csak hátrébb csúszok a kanapén. - S miért hinném el ezt a mesét? – kérdezem tőle kissé talán gúnyosan, de talán jogos a felvetésem, hiszen 8 évig nem mutatta meg magát, majd most hirtelen megjelenik? Mégis mit vár? Azt, hogy majd egyből bedőlök ennek. - Megakadályozni mi… ? – de a szót se tudom befejezni már, mert hirtelen a gát átszakad és mindent elsöpör. Képek villannak be, majd pedig mintha csak egy filmet látnék, de nem akarom. Érzem a félelmemet, ami akkor átjárt, majd hirtelen összerezzenek és legszívesebben ordítani tudnék attól a fájdalomtól, ami az emlékeimnek köszönhetően jár át. Túl valós, mintha csak most történt volna meg. – Elég! Elég! – mintha ez képes lenne megállítani elmémet, majd érzem azt, ahogyan remegni kezdek és fájdalom járja át a lényemet, hiszen emlékszem. Emlékszem minden egyes érintésére, arra, ahogyan nem akar megtenni, de valamit művelt velem és hirtelen minden túl elevenen lesz. A rémület ott játszik az íriszeimben, a lábamat sietve húzom fel, s apróra húzom össze magam, úgy érzem, hogy megsemmisültem. - Miattad nem emlékeztem arra, amit a bátyád tett velem… - s a hangom megremeg. Ha közeledne, akkor összerezzenek. Nem tágított mellőlünk. Bűntudata volt, pedig nem is ő erőszakolt meg , hanem a bátya. Minden porcikám hirtelen fájni kezd és talán értelmet is nyer az, hogy titkon legbelül miért is tartottam minden férfitól. Elvehették az emlékeimet, de a mélyen lappangó érzéseimet nem. Nem tudtam bennünk megbízni és Ben érkezéséig nem is fordult meg soha a fejemben, hogy valaha bárkit is közel tudnék engedni. De most már abban se vagyok biztos, hogy valaha képes leszek. Legbelül éreztem, ahogyan a fájdalom elkezd elpusztítani, ahogyan legszívesebben nem emlékeznék, elfutnék, lehántanám a bőrömet. Vajon emiatt Eleanorra is másképpen fogok nézni? Valaha fel fogom dolgozni azt, amit 8 év után tudtam meg én is. - Féltettél? Mégis mitől? A bátyád egy életet tett tönkre… Mik vagytok ti? Miféle szörnyek? – kérdeztem tőle minden gondolkodás nélkül. Az érzéseim összekavarodtak legbelül és mindent felemésztettek. Nem gondolhattam át a szavaimat, pedig őt nem gondoltam szörnynek, de mégis volt bennünk valami közös, az egyik az akaratomat vette el, míg a másik az emlékeimet és fogalmam nem volt arról, hogy miként. Ha közeledni próbált, akkor csak megráztam a fejemet, hogy ne tegye. Nem álltam készen rá, s közben a könnyein lassanként csordultak végig az arcomon.
Nem viseli jól a válaszaimat, bár erre számítanom kellett volna. Vannak idők, mikor nehezemre esik mások bőrébe képzelnem magam és bár érzem fájdalmát minden porcikámban, világának összeomlását nem tudom felmérni. A lehető legóvatosabban közöltem vele a rideg tényeket, szándékosan nem vegyítettem túl sok érzelemmel, hogy ne kavarjam őt össze még inkább, de minden próbálkozásom hiába való, nem tudom megakadályozni az elkerülhetetlent. Amit túl nehéz épp ésszel felfogni, vagy elfogadni, azt sosem akarjuk elhinni és ezt látom most a szépségen is. Akarná, hogy ne legyen igaz, hogy csak mese legyen mindez, talán egy rossz vicc, vagy rémálom, melyből felébredhet, de nem tudom megadni neki ezt a fajta komfortot, mert a valóság rideg, szomorú és ami a legfontosabb: visszafordíthatatlan. A tények készen állnak mindkettőnk előtt, előtte ugyan úgy, ahogyan előttem is és ezt fel kell tudnia dolgozni, különben egy életnyi keserűség áll majd előtte, melyet nem tudok csillapítani. - Válaszokat vártál tőlem.- Szólalok meg, de csak miután kidühöngte magát. Adok neki pár percet, hogy a kezdeti sokk kicsit leülepedhessen. Kezeit elveszi, eltávolodik és egyértelműen a tudtomra is adja, semmi szüksége most közelségre. Pedig hiszem, hogy jót tenne, bár nyilván nehezére esik most férfiként rám néznie, mivel megtudta, a bátyám gyermekének édesapja, tehát egy vérből valók vagyunk. A vér pedig nem válik vízzé és ebben igaza is van, amennyiben erre gondol. - Megkaptad a válaszokat, melyeket kutattál.- Mondom ki keményen, komolyan az igazságot, mert hiába dől össze benne minden, azt kapta, amire nyolc évig várt, ami miatt egy űr volt lelkében és nem lehetett tőle teljes egész. - Erre vágytál. Azért küzdöttél, hogy megtudd az igazságot.- Közlöm vele szavaimat ismét csak tényszerűen. Nem várom el feltétlen tőle, hogy könnyedén átlendüljön a hallottakon, de még ha fáj is, értékelnie kell. - Ez már az életed része. És tudd, semmi rosszat nem tettél. Talán a sors akarta így.- Nem fogják ezen gondolatok sem megnyugtatni s mikor látom könnyeit lefolyni arcán, hirtelen elhallgatok. Talán csak ettől a gesztustól veszem észre igazán, mennyire mások vagyunk, mennyire másként éljük meg a mindennapokat. Én már túlestem több gyászon, megéltem nagyobb borzalmakat és egy-egy sorsfordító pillanat már nem vág annyira földhöz, mint mondjuk fiatalon. Szüleim és húgom halálát nagyon rosszul éltem meg és csak a düh segített át azon az időszakon. Az édesen keserű bosszúvágy. Aztán eltelt egy évszázad, a korok és idők változtak körülöttem. A vámpírok halálával semmi sem maradt nekem, csak Emmett. Azon kívül üresség. Azt hittem, ha méltóan megbosszuljuk szeretteinket, nem fogok már mázsás terhet cipelni magamon. Mekkorát is tévedtem.. Onnantól kezdve az üresség súlyát kellett magamon viselnem és az egyre csak gyűlő bűntudatot Emmett tettei miatt. Egy ködös, előre láthatatlan életcéllá vált az ő gondjainak megoldása, melyért sem szeretetet, sem hálát nem kaptam tőle. Ráveszem magam, hogy ismét könnyes vonásaira tereljem tekintetem és koncentrálni akarok a jelenre. A múlt eseményei mély sebeket hagytak, melyeket mai napig viselek és valahol ebben a szent pillanatban is közrejátszik, de a mostra kell tudnom figyelni. Valahogy segítenem kell rajta. Mit válaszolhatnék kérdésére? Valóban szörnyetegnek tartana? Előre görnyedésemből kiegyenesítem hátam, hogy mikor rágalmaz, ne legyek hozzá annyira közel. Nem érzi segítő szándékaimat? Hogy az elmúlt nyolc évben mindent az ő biztonságáért tettem? Ismét elfog a tanácstalanság, nem találok jó válaszokat, mert óvnom kell közben sérülékeny lelkét is. - A bátyám életet hozott el, nem tönkretett. Sajnálom, hogy így alakult az életed, de neked is a jelenre kell összpontosítanod. Eleanor egy kincs, származzon bármilyen ágyékból.- Fejezem be mondandómat, fel is állok az asztaltól, mint aki távozni készül. Talán hagynom kellene pihenni, a hullát sem lenne rossz eltüntetni, illetve a vért feltakarítani. El akarom kissé terelni figyelmemet. - Nem vagyunk szörnyek. Csak mások. Más korokból származunk, másként lettünk nevelve, egy másik világban.- Teszem még hozzá szavaihoz, majd elindulok a hulla felé, ki a lépcső aljában, ernyedten, élettelen fekszik már egy másik világ mezein járva. Ha most eltűnök a hullával, visszatérjek? Akar majd az életébe? Talán elébe mehetnék annak, hogy akarja. - El kell mennem Layla. Nem is lenne okos visszatérnem.- Mondom háttal állva neki, a hullára meredve. Túl sok galibát jelentek az életében, bár azt hiszem, már késő bánat... Elhoztam a rosszat, vállalnom kell a felelősséget, mellette kellene maradnom. Még is azt érzem, nem tehetem meg vele.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Az igazság mindig kegyetlen tud lenni, de most ez annál sokkal rosszabb volt. Vajon, ha akkor tudom, hogy megerőszakolt valaki, akkor is megtartom a lányomat? Akkor is sikerült volna talpra állnom, vagy teljesen kifordultam volna önmagamból és talán már nem is élnék? Kevesen vannak, akik igazán képesek megérteni azt, hogy mennyire fájdalmas tud lenni, de a munkám során találkoztam már ezzel a dologgal, de sose gondoltam azt, hogy egyszer én is egy vadállatnak voltam az áldozata, a prédája, aki azóta valószínűleg még mindig vidáman éli az élet. Talán jobb lett volna a sötétségben maradni, mintsem érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat, a megalázást és a kihasználtságot. Szavai szinte arcon csapnak. Láthatja a fájdalmamat, de nem érezheti. Talán ő is vesztett el már szeretét, de az talán még se annyira fájdalmas, mint amikor meggyaláznak, mint amikor kihasználnak. A kép nem akart eltűnni elmémből, ahogyan a fájdalom se, amit akkor éreztem és félelem se. Mintha csak ott ragadtam volna és nem tudnék szabadulni. A saját elmém ketrecében ragadtam. - Úgy mondod ezt, mintha nem lenne szíved. – s a fejemet oldalra billentem, majd pedig elfordítom. Figyelem az ablakon át a fa leveleinek a játékát, miközben próbálom visszatartani a sírást, de a könnyeim még ennek ellenére is utat törnek maguknak. Talán kegyetlennek hangzott az, amit mondtam, de ő se volt kegyes. Lesújtott újra és újra… - Sors akarta így? Miért akarná azt, hogy valakit elevenen elégessenek, megalázzanak és fájdalmat okozzanak? – csattantam fel dühösen, majd még inkább átöleltem a lábamat, mintha az menedéket nyújthatna tőle, s minden férfitől. – Undorító, hogy egyes férfiak azt hiszik nekik minden jár és nem ismerik azt, hogy mit jelent a nem. – nyersek voltak a szavaim, de láttam azt, ahogyan tönkre teszi a nőket egy ilyen tett és most már éreztem. S sok mindenre magyarázatot is leltem, hiszen elfelejthetünk dolgokat, de érzéseinket nem csaphatjuk be. Az érzékeim pedig ügyesen távoltartottak minden hímet egészen addig, amíg Ben meg nem jelent az életemben. Ő minden fajta értelemben felkavarta az állóvizet és mindent, amit lehetséges volt. Miért most? Ma majdnem meghaltam, erre még ez is. Mintha egyszerre akartak volna a hullámok összecsapni a fejem felett. S úgy éreztem, hogy nem fogom elbírni, hogy kudarcot fogok vallani, pedig Eleanor miatt muszáj talpon maradnom és úgy tennem, mintha nem fájna minden egyes porcikám. Szavaira pedig egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. - Te most ezt komolyan tudod? Fogalmad nincs arról, hogy milyen érzés ráébredni arra, hogy valaki megerőszakolt. Honnét is tudhatnád. Elvett egy életet, s adott egy másikat. – jegyzem meg ridegen, majd mielőtt még bármit mondhatna folytatom. – Eleanor tényleg egy csoda, de mit fogok neki mondani, ha egyszer megkérdi ki az édesapja? Azt, hogy egy erőszaktevő? Bűnhődnie kellene, de véded őt. – tudtam jól, hogy nincs igazam, hiszen láttam mindent, ami akkor történt, de a fájdalom vakká tett és a düh ködje pedig ellepte elmémet. Figyeltem azt, ahogyan feláll, de én nem bírtam megmozdulni, mintha attól tartottam volna, ha megmozdulok, akkor milliónyi darabra hullok szét. - Nehezen tudom elhinni, hogy erre letettek nevelve. Arra, hogy valamit akarattal vegyetek el. – alig hallhatóan csendül a hangom, miközben szipogok. – Te nem ilyen vagy. Láttam azt, amit akkor tettél, és amit az elmúlt időszakban tettél. Másabb vagy… - suttogom eme szavakat úgy, mintha kín lenne kimondani, de túl sok minden történt. S úgy érzem, hogy ami körbe ölelt minket, amikor egymáshoz értünk, az most hirtelen semmisé lett, mintha örökre tűnt volna el. - Tényleg ezt akarod? Eltűni? Elfutni? Rám zúdítottam ezt az egészet és most egyszerűen elsétálnál? – álltam én is fel, de nem mentem a közelébe. – Nem sétálhatsz csak úgy el, ezek után nem! – nem tudom, hogy miért mondtam ezt, de tudtam, hogy így van. A vihar alatt ez volt az igazság.
Szavai egyre nagyobb teherrel nehezednek rám és habár soha, ebben a hosszú életben ki nem akadtam még, hát most közel járok hozzá. Nekem is jólesne néha kiadni a fáradt gőzt, de mindig visszatartom és kidühöngöm magam magányomban, ha a szükség erre kényszerít. De ez talán annyi éven át háromszor ha előfordult. Mikor Emmett mészárlást hajtott végre és későn értem oda. Mikor falukat tett egyenlővé a földdel és még csak a megbánás egyetlen szikrája sem gyulladt fel szemeiben. Igen, akkor úgy éreztem, nem az én fivérem, nem egy ágyékból lettünk... Mert az én vérem erre nem lehet képes. Még is ezerszer végignéztem, ahogy őrült ámokfutásba kezd és kötelességem lett volna a földet megszabadítani elborult elméjétől. Még sem tettem. A vér kötelez. Saját véred soha nem ontod. Erre nincs magyarázat, jó indok. Semmi más nem kísért volna akkor a modern korba, csak a szégyen. - Valaha volt szívem. Talán már nincsen.- Válaszolom neki még mindig a hullát vizslatva, keresem a módját, hogy eltüntessem olyan módon, hogy ne lehessen ehhez a házhoz visszakövetni a nyomát. Ha egyszerűen egy folyóba dobom, itt fogják először keresni. Úgy kell a nyomokat rendeznem, hogy a városban találjanak rá vérbe fagyva. Senki sem fogja azt gondolni, hogy a szépség végzett vele, hisz törékeny. A vámpírtámadásokat a kormány úgy is eltusolja, így talán nagy dobra sem fogják verni a történteket. Tudják jól, szinte lehetetlenség megtalálni az ilyen áldozatok elkövetőit, így kitalálnak egy fedősztorit és el is felejtik hamar. Gyorsan hadarja mögöttem zaklatott szavait, mikre egyszerűen képtelen vagyok válaszolni először. Igaza van, nincs szívem, mert tudom, mit él most át, valamiért még sem érzem át. Talán mert az én testemet senki ember fia nem gyalázhatta volna meg. De mondjam el neki még egyszer, milyen bűntudatban éltem nyolc éven át? Hogy mikor megláttam testét fedetlenül, egy olyan helyzetben, miben reagálni sem tudott, védekezni sem, elhánytam magam, mert a gyomrom képtelen volt elviselni akár csak a gondolatot is? És akkor még ott volt a látvány, a sebezhetősége, a gyönyörűsége és mindennek vegyítése majdnem sírást váltott ki belőlem. Nem. Nem tépem már a számat. De azt sem tudom, hogy támogathatnám még. - Próbáltalak megvédeni tőle. De nem értem oda időben. Ezért nem büntethetsz engem.- Nyögöm ki szinte már fájdalmasan, úgy érzem, szétszakad a fejem a rengeteg érzéstől és gondolattál. Dühömet egészen idáig elnyomtam, hisz nem tehetem őt ki ennek. Okoztam már elég fájdalmat neki. Végül szavai elszakítják bennem a századok óta tartott cérnát és hirtelen fordulok hátra hozzá. Szavai vádlóak, szerinte nem sétálhatok el tőle. Hirtelen, vámpír gyorsasággal jelenek meg előtte. Ajkaim néhány centire, férfi testem közvetlenül előtte, ami, ahogy szavaiból levettem, talán az utolsó dolog, mire most vágyi. - Mire számítasz hercegnő?- Kérdem tőle hűvösen, de akárhogy is próbálok keménynek tűnni, közelsége, még ha ő nem is kívánja enyémet, feltüzel pillanatokon belül. Szívem hevesen ver, s ilyenkor hálát adok földanyánknak, amiért ő ezt nem hallja, mert nincs olyan jó hallása mint nekem. Bőröm bizseregni kezd, mi ismeretlen érzés számomra és feszül mellkasom egy csók utáni vágytól, de ez nem engedhetem meg magamnak. - Nem látod mennyi bajt hoztam fejedre már így is? Mit szeretnél még tőlem? Miért akarnád, hogy egy szörnyeteg, ahogy te fogalmaztál itt legyen veled?- Minden egyes szavamra rápakolom a szívemen érzett súlyt, így még nagyobb élük lesz, mint egyébként lenne. Tekintetem dühöt áraszt, szemeim szikrákat szórnak és szaporábban veszem a levegőt. Aztán ahogy ajkaira téved tekintetem, vonásaim valamelyest lágyulnak, szívem pedig csak egyre hevesebben ver. Végül visszatáncolnak szemeim rémült tekintetére is olyan szavak hagyják el ajkaimat, mikre soha életemben nem számítottam volna saját magamtól. - Hét éve csak rád vágyom. Kitöltöd gondolataim, életem, létezésem. Bármit megtennék, hogy ne gyűlölj jobban, mint azt most látom rajtad.- Mondandóm közben végig szemébe néztem, álltam pillantását, lehetett az bármennyire rosszalló.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem tud gondolkodni, hiszen az érzései túlzottan a magával ragadja. Mondhatni a pillanat heve átjárja és nincs megállás. Talán olyan dolgokat is kimondunk ilyenkor, amit egyáltalán nem gondolunk komolyan. S valószínűleg most is pontosan ez történt. Olyan dolgok hagyták el ajkaimat, mint még előtte se. De az érzéseim elbódítottak és nem volt megállás. Nem érdekelt, hogy milyen sebeket tépek most fel. Önzőség, meg lehet, de akkor se tudtam másképpen cselekedni. Nem hittem el azt, hogy nincs szíve, mert ha így lenne, akkor most nem beszélgetnénk. Akkor már valószínűleg a holttestem körül állnának a szakemberek és nyomozni kezdenének. Nem tudtam, hogy mi lesz a következő percben, így arra se nagyon gondoltam, hogy mi lesz holnap vagy holnap után. Valahogy most nem bírtam előre tervezni. Egyszerre féltem és egyszerre vágytam a közelségére, de fogalmam sem volt arról, hogy valaha képes leszek-e igazán közel engedni magamhoz őt. Az igazság szinte földbe döngölt és féltem attól, hogy sose fogok tudni igazán felállni és tovább sétálni. Pedig meg kell tennem, s nem is magam miatt, hanem sokkal inkább Eleanor miatt. Nem hagyhatom azt, hogy a kiderült igazság miatt elveszítsem őt, de hirtelen azt se tudom még, hogy merre tovább, vagy mi tévő legyek. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit kellene tennem. Elvesztem úgy, ahogyan nagyon régóta nem. Váratlan volt és kegyetlen az, amire rájöttem, s nem tudtam csak úgy átsiklani a dolog felett, hiszen a bőrömet szinte égette az, ami kiderült. - Nem büntetlek érte… - szólalok meg elcsukló hangon, hiszen ebben még magam sem vagyok biztos. Talán tényleg bűntetem őt azért, ami történt? Vagy sokkal inkább azért, mert ennyi éven át sötétségben kellett élnem, ahogyan neki is. Egyszerűen túl sok érzés és gondolat kavarodott és már én se láttam a végét a dolgoknak. Ez pedig megijesztett, ahogyan a szavaim is, amikkel szinte maradásra kértem. Fogalmam sem volt arról, hogy jó ötlet-e vagy nem, hiszen egyik felem menekült volna, míg a másik felem nem. S ez még inkább megrémített. Pillanatok alatt terem előttem, mire pislogni kezdek és kicsit még hátra is hőkölök. Túl közel van, a teste szinte perzseli az enyémet, ahogyan a lehelete arcomat simogatja. A szavai pedig csöppet se barátságosak. - Nem tudom… Fogalmam sincs, hogy mire számítok, mert már semmit se tudok. Túl sok minden történt… - s most nem csak az emlékekre gondolok, hanem mind annak, ami megmutatta azt, hogy valami tényleg nem stimmel és nem olyanok, mint a normál emberek, de akkor mik ők? Talán tényleg szörnyek? A kérdése váratlanul ér, hiszen nem tudok ráfelelni. Figyelem őt, de nem szólalok meg, de mielőtt válaszolhatnék rá, újra megszólal, s talán megment. Egy kis időt is nyer számomra. A szavai pedig meglepnek. A tiszta érzelmek hagyják el ajkát, mire lesütöm a fejemet és lehajtom, hiszen képes lennék arra, hogy megadjam azt, amire vágyik? Fogalmam sincs, előtte se tudtam, de a történtek után már én se tudom. - Felelnem kellene, de nem tudok. Nem tudnám megmondani, hogy miért akarom, hogy maradj. Túl nagy a káosz odabent. – vallom be végül a dolgot, majd hosszú hajamba túrok, összefonom a karomat, majd egyszerűen kilépek a közelségéből, ami kívülről perzsel, míg a fájdalom belülről. Nem bírom ezt a kettőséget már. - S ha elmész, akkor jobb lesz? Akkor kevésbé fogom ezt gondolni rólad? Meg fogod magadnak bocsájtani, hogy meg se próbáltad?– tettem fel végül a kérdést az ablak előtt állva, miközben a tájat figyeltem. A karomat összefontam magam előtt. Végül kicsit oldalra fordultam és rá pillantottam. – Küzdj! Bizonyítsd be, hogy a félelmeim alaptalanok. Mond el, hogy ki, mi vagy. Ha nem kockáztatsz, akkor nem is nyerhetsz. – s a könnyekkel áztatott arcommal figyeltem őt. Nem akartam arra gondolni, hogy egyszer elsétál az életemből, de azt se tudtam megígérni, hogy egyszer közel fogom tudni engedni őt. Ez túl bonyolult volt, s majd az idő megmutatja azt, hogy mi is fog történni velünk…
Mintha a múló percek segítségemre sietnének és ahogy egyre többet beszél érzéseiről, tisztábban látom, mi zajlik le benne. Magamnak sem tudom megígérni, hogy teljesen meg fogom őt érteni, mert ismerem magam annyira, hogy tudam a választ. Nem fogom megérteni. Egészen más harcokat vívtam, melyeket ő. Szerinte szerettei elvesztése kevésbé fájdalmas, mint az, hogy elvették becsületét, de ezerszer inkább a testem feletti irányítást vették volna el tőlem, mint a családomat. Húgomat a szemem láttára végezték ki kegyetlen módon, míg én tehetetlenül feküdtem az erdő hűvös havában. Édes, drága szüleimet, legbecsesebb kincseimet máglyára vetették, így nem csak a fájdalmat, de a szégyent is magammal kellett mindig cipelnem. Emmett pedig kifordult önmagából, egyetlen pillantás vagy mozdulat sem maradt meg belőle az első leélt század végére, mik még emlékként bennem égtek a múltból. Kegyetlenné vált, holott előtte talpig becsületes volt, igazi idősebb testvér képében díszelgett és én büszke voltam rám. Ebből pedig nem maradt semmi. És a legrosszabb az, hogy nem azért tűnt el belőle mindez, mert meghalt volna. De még él is mindehhez... Mélyet sóhajtok szavaira. Tudom, mit várna tőlem. Maradjak, védjem őt, nyugtassam egészen addig, míg el nem tudja fogadni a múlt eseményeit. Támaszra van szüksége, cserébe pedig nem ígérhet semmit. Mintha bármit is fel tudna ajánlani nekem. Remélem itt nem a testére gondolt, hisz elvenni amúgy sem tudnám tőle. Előbb tépném ki saját szívemet. Nincs rá szükségem, hogy védelemért cserébe bármit felajánljon. Amúgy sem lenne rá képes, hisz látom a gyűlöletet a szemében. - Fogalmad sincs, mit jelent küzdeni.- Mondom neki megvetéssel szavaimban, mikor kilép közelségemből, mert valószínűleg elviselni sem tudja. Bármit megtennék érte, lelkének és testének biztonságáért, de olyan személy közelében nem maradok, ki gyűlölettel és bizalmatlansággal fordul felém. Nem vagyok ostoba, tudtam, hogy ez fog történni. Ezért sem jöttem elő a sötétből azelőtt. Annyi gyűlölet volt már az életemben és az övét nem bírnám hosszabb ideig, közelről elviselni. Nem akarom saját lelkemet sem tovább tépázni. Végre rájövök, hogy eleget szenvedtem. - Tényleg tudni szeretnéd, ki vagyok?- Nem fordulok felé, tekintetem sem követem végig reszkető testének vonalán, mindössze tartásommal jelzem, figyelek rá, fejem enyhén fordítom, testem az ő irányába néz, még sincs vele szemben. Sóhajtok egyet kelletlenül, mert tudom nagyon jól, ez az utolsó dolog, mit hallani akar ebben az életben. De ha neki ezt jelenti a küzdelem és a bizalom, ám legyen. Majd megtanulja ezen dolgok valós jelentésén és nem kér meg többet hasonlóra. - A nevem Bennett Christiansen. Norvégiában, Bergen városában láttam meg a napvilágot 1341-ben, hercegként. Boszorkánynak születtem, ahogyan idősebb fivérem Emmett és húgom, Philippa is.- Tartok egy kis szünetet, hátha a hallottak alapján már is kitör rajta újra a pánik, de mondjon bármit, folytatom életem történetét, hiszen tudni akarja, kivel áll szemben. Ismét azok az átkozott válaszok, melyekről nem tud lemondani. Ő maga mondta, túl sok ez neki, még is többre vágyik. Hátha a sokk kiüti majd és elájul. Akkor ismét eltűnhetnék. - Huszonkét éves voltam, mikor vámpírok lemészárolták a városunkat. Húgom és szüleim menthetetlenül odavesztek, ám mi fivéremmel vámpírként születtünk újra.- Végül tenkintetem felé fordítom, szembe is fordulok vele. - Több mint hat évszázada járom a világot, vámpírboszorkányként. Szeretnéd tudni a részleteket is, vagy elég lesz ennyi ma estére?- Kérdem megvetően, de nem őt vetem meg, talán a múltammal nem vagyok kibékülve. Túl sok az elfojtott érzelem és valahogy hiába öntöttem neki szavakba, ki is vagyok én, nem éreztem egyetlen szavamnak sem jelentősségét. Mintha én ezen a világon nem számítanék, csak azok a törött lelkek, kiket Emmettnek köszönhetek. El akarom folytani magamban azt is, hogy mennyit számít nekem a szépség, mert gyűlöletét képtelen vagyok elviselni. Ezért is akarok eltűnni, talán évek óta ezt féltem leginkább.. Legrosszabb rémálmom vált valóra. Ha ezen szavak hallatára nem mondja azt, hogy sosem akar viszont látni, akkor nem tudom, mit kéne még mondanom, hogy eltűnhessek.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Egy pillanatra lefagyok és még abban se vagyok biztos, hogy a visszakapott emlékeim, vagy a szavai fájnak jobban. Nem tudom, hogy mit jelent küzdeni? Ezt ő se gondolhatta komolyan, hiszen minden egyes nap küzdöttem azért, hogy Eleanornak mindent meg tudjak adni, hogy ne bukjak el a lányom szemében és közben még igazságot is akartam szolgáltatni. Jobbá tenni a világot és megmenteni az ártatlanokat, védelmet adni nekik. De még se felelek, hiszen értelmetlen lenne, talán már jobban megvett engem, mint én őt. Tudom, hogy mit tett és talán értem azt is, hogy miért, de még nem tudom elfogadni. Túl friss, túl sok az információ, ugyanakkor azt is tudtam, hogy mélyen legbelül nem vetem meg, még ha a pillantásaim erről is árulkodtak. A bőröm alá férkőzött úgy, ahogyan az elmúlt évek alatt senkinek se sikerült és ez még inkább megijesztett. A kérdésére megfordulok teljesen. Őt fürkészem a pillantásommal, majd a falnak dőlök. Szeretnék a közelében menni, de még se megy. S ez talán nem csak vele szemben fog élni, hanem a férfiakkal szemben. Tudván azt, ami történt valami megrepedt bennem, mélyen legbelül. Megpróbálhatnám szavakba önteni az érzéseimet, de felesleges, értelmetlen lenne, ahogyan megszólalni se bírok, csak egy bólintással felelek a kérdésére. Tudni szeretném, hogy ki az a férfi, aki előttem áll. Aki vigyázott ránk, aki megmentette az életemet többször is, mint azt sejteném… Csendesen hallgatom a történetét és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha csak valami könyvnek a lapjai elevenednének meg, vagy talán egy film, de érzem, hogy ez a valóság és nem kitaláció. S ahogyan mondani szokták, minden történetnek van alapja. Sokan ábrándoznak vámpírokról és hasonló lényekről, de még én se hittem volna azt, hogy ez tényleg valóság lehet, pedig ez nem csak egy hallucináció volt. Ez a valóság volt, s megrémített, de még se rezdült meg az arcom. Nem mutattam jelé, nem akartam még inkább ellökni magamtól, pedig talán azt kellett volna tennem. A félelmeimre hagyatkozni, de még se ment. Valami erősebb volt, mélyen legbelül a szívemben. Lassan sétálok közelebb hozzá, a kezem megremeg, de ha csak nem akadályoz meg benne a kezem arcára siklik. Látom a fájdalmát az íriszeiben. - Sajnálom, én nem tudtam… - nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék. Mindenkinek megvan a saját keresztje és mindenkinek a sajátja tűnik a legnagyobbnak. De nem is akartam méregetni ezt a dolgot. Végül pedig megrázom a fejemet. - Talán egyszer megismerem a történeteidet, azt, amik veled történtek. – s a hangom szelídebb volt, mintha a közelében valami szokatlan és megfoghatatlan dolog uralkodott volna el rajtam, végül újra lesütöttem a szemeimet. - Nem ellened szól ez az egész Ben… - szólalok meg alig hallhatóan. – Mindig is valami visszarántott a férfiak karjaiból, hiába nem emlékeztem az érzékeimet nem tudta semmi se becsapni. Most pedig tudom, hogy mi és hirtelen túl sok mindent tudtam meg. – egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd újra rá emelem a pillantásomat. – Eleinte azt hittem, hogy megőrültem, amikor magam előtt láttam azokat arcokat álmaimban, vagy a tükrökben, de talán még se. Sok mindenre nem leltem magyarázatot, még ha idő is kell feldolgozni őket. – s közben őt fürkésztem, a fájdalom még mindig ott csillogok a pillantásomban. – Nem akarom, hogy újra eltűnj a sötétségben, de azt is tudom, hogy nem akadályozhatom meg. A te döntésed, hogy küzdesz vagy elfutsz… De ne kérd, hogy elfelejtsek mindent. Nem akarok többé felejteni. – s ezt komolyan is gondoltam. Még ha úgyis éreztem, hogy jelenpillanatban összenyom a hallottak súlya…
A szépség néha nagyon is emberi, így reakcióira számítok, mert látom őket előre. Jól ismerem az embereket, sokáig éltem közöttük. A szépség még is egyre inkább kétségek közé taszít, mert képes meglepni. Kevés ember vagy bármilyen lény tud még meglepetést okozni, Layla-nak pedig percről percre sikerül. Befejezem életem nagyon rövid összegzését és várok tőle valamiféle pánikot. Még sem történik, meg, nem üldöz el én pedig megszédülök ismét tehetetlenségemben. Nem tagadom, azt akartam elérni, hogy annyira megijedjen, hogy ne akarjon soha többet látni. Nem csak nem akarok, nem is tudok megbírkózni érzéseimmel, vagy övéivel, ezért menekülnék. Nem ki a világból, nyilván továbbra is óvnám, ahogy csak tudom, de szükségem lett volna távolságra. Mint földanyánkat egyáltalán nem érdekelné kérésem, legnagyobb meglepetésemre a szépség közel lép hozzám, finom kezeit borostától érdes arcomra helyezi, én pedig lehunyom szemeim, mert a hirtelen megdobbanó szívem és a dübörgő adrenalin megint csak megszédít. Ilyen lenne közel engedni valakit? Ezt jelentené a gyengédség? Újabb átkozott kérdések, melyekre nem lelhetek választ. Valahol úgy érzem, elcseszett egy életet éltem mindig is és talán a ridegségem már nem visszafordítható. Ahhoz túl sokáig tudtam távol az embereket magamtól. Most még is, mikor szemeimet kinyitom és a szépség gyönyörű tekintetével találom magam szembe, nyugalmat érzek. Egy emlék jut róla eszembe, mikor családom köreiben a réteken lovagoltunk. A szellő kellemesen simogatott és mintha most is az simogatna, pedig Layla kezeit érintenek. Úgy érzem, nem érdemlem meg gyengéd érintését, vagy bármilyen együttérzést irányából, ezért kezéért nyúlok és finoman leveszem arcomról. Amilyen jól esett először, annyi bűntudatot keltett pár perc leforgása után. - Kérlek, ne.- Nyögöm szinte, arcomon talán először látszódnak érzések az estén, a ridegségemen kívül látszólik rajtam egyfajta gyötrelem, melyet a lány hozott elő, de nem az ő hibája. Mindig elfojtottam érzéseimet és most, hogy ennyi érzelemmel kellene egyetlen estén megküzdenem, úgy érzem, sok. Túl sok, mert vonzódom hozzá, vágyom érintését, de az érzés, hogy nem érdemlem meg túl erősen dolgozik bennem és gyengének is érzem magam tőle. Nem férfihoz méltó arra vágyni, bárcsak karjaimba fonhatnám, csókolhatnám. Ezek mind olyan érzések, melyek összezavarnak és elveszek bennük, pedig nem szabad elvesznem. Erősnek kell maradnom és a gyengédség ebben nincs segítségemre. Figyelmesen hallgatom szavait, most mintha nem engem hibáztatna a történtekért, pedig minden joga megvan rá. Rengeteg mindent zúdítottam rá, lehetetlen, szinte képtelen dolgokat és ezért büntetni kellene. Most még sem gyűlöletet látok tekintetében, sokkal inkább... együttérzést, talán? Pedig nekem kellene őt vigasztalnom, még sem vagyok rá képes, mert nem így éltem a századok alatt. Változnom pedig szerintem képtelenség lenne ennyi idő után. Azt viszont képes vagyok felismerni, mennyit változtatott már így is rajtam. Azelőtt sosem nyíltam volna meg ennyire bármilyen lény előtt, mert sziklaszilárdnak hittem magam. Ennyire bonyolult lenne az élet, vagy én teszem azzá? - Hiszem, minden okkal történik. Minden balsors, csapás és kín. Jobbá válunk, erősebbé tőlük és nem hiába kapjuk őket.- Közben szemeiről képtelen vagyok sajátjaimat levenni. Most, hogy végre nem csak a gyűlölet és a zavarodottság tükröződik belőlük, talán én is nyugodtabb vagyok, kevésbé a düh dominál bennem, már nem járja át minden porcikámat. - Nem kell többé felejtened, ezt megígérhetem. Nem kényszerítelek rá, pedig egyszerűbb lenne tudatlanságban élned. Ha megtehetném, én is felejtenék.- Most viszont elveszem tekintetem gyönyörű szemeiről, mert döntést kell hoznom, hogy eltűnjek-e ismét az éjszaka sötétjében, vagy mellette maradjak. Még mindig nem érzem, hogy az lenne neki a legjobb, ha maradnék, de talán teljesen el sem kellene tűnni. Túl zavart vagyok ahhoz, hogy választ adjak erre. - Most el kell mennem.- Pillantok hátra, a lépcső aljában fekvő, élettelen testre és próbálom sejtetni, miért kell mennem, de neki is tudnia kell. El kell tüntetni, meg kell tőle szabadulni, hogy csak emlék maradhasson. - Próbálj meg pihenni. Nem megyek annyira messzire, hogy ismét bajod essen. De nem ígérem, hogy hamarosan visszatérek.- Szükségem van távolságra, talán ezt ő is megérti és neki is jobb lesz, ha nem lát egy ideig és át tudja gondolni mindezt. Valahogy nem tudok elképzelni egy idillt, ahol barátként néha meglátogatom és elmeséljük egymásnak életünk történetét minden jóval és rosszal benne. Életidegennek tűnik számomra, mert eddig teljesen egyedül voltam és ha figyeltem is, nem voltam életének része. Én magam sem tudom, mit akarok, mert közelségének gondolata is egyszerre tölt el vágyakozással és jeges rémülettel is. Elsétálok mellette, a hullához érve pedig gondolkozás és további várakozás nélkül hátamra dobom, majd elindulok az ajtó felé. Remélem a vér nem okoz neki gondot, de nem maradhatok segíteni. Itt az ideje elmennem, még ha nem is végleg. - Ég áldjon.- Mondom még egy pillanatra rá nézve, majd hirtelen vámpír gyorsasággal tűnök el a már lemenő nap fényében. Magára kell hagynom és nekem is magányra van szükségem, pár napig legalább is biztosan, mert semmi mást nem ismerek ebben az életben. Az estém hátralévő részét így is a hulla eltüntetésével fogom tölteni, bár nagy nehézséget nem okozhat. Már egy óra után érzem hiányát és mivel ilyesmit soha nem éreztem azelőtt, lelkem szétfeszíti valamilyen ismeretlen érzés, a szenvedésnek egy másik formája.
Kezdőlap
•• 
