•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Túl sok kérdés és fájdalom kavarog legbelül, de legfőképpen az rémit meg, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi lesz később. S nem csak nagy távlatokban, hanem a következő percben, másodpercben. Egyszerűen túlzottan összekuszálódtak a dolgok. Egyszerre szeretnék távol lenni tőle és a közelében lenni, de vajon lesz olyan, amikor eme információk birtokában képes leszek közel engedni, hiszen eddig is volt bennem egy távolságtartás a férfiakkal szemben. Túl bonyolult, amire azt hiszem nem is ma fogom megkapni a választ. Talán sok idő múlva. Kezem arcára siklik, szinte még végig se gondolom a tettemet, de amikor hozzáérek még se bánom. Fura melegség járja át a lényemet békességgel karöltve, de nem sokáig maradhat ott. Eltolja a kezét, látom a fájdalmát, ahogyan fáj az, amit tesz, de még se teszem szóvá. Fura ez a dolog. Szavaira csak bólintok, hiszen tudom, hogy egy napon én is erősebbé fogok majd válni, de előbb még meg kell értenem a dolgokat, azt, hogy mi miért történt és miért pont akkor, amikor. De részben talán láttam az okokat, most még megküzdhetek vele, de ha akkor tudom meg, akkor nem biztos, hogy ment volna. Kölyök voltam és néha úgy éreztem, hogy magamra maradtam a lányommal, de most mégis boldog voltam vele. Tudom, hogy akkor talán nem tartottam volna meg, ha tudom mi történt. Akkor egy csodától fosztottam volna meg a világot, mert Eleanor az. Csak időre lesz szükségem és rejtekre, hogy előle elrejthessem a félelmeimet. - Talán egyszerűbb lenne, de nem biztos. Űrrel együtt élni néha sokkal nehezebb, mint esetleg a fájdalmas emlékekkel. Vagy talán inkább neked lenne könnyebb, ha nem emlékeznéd rád és a testvéredre. Nem tudom… - rázom meg a fejemet, mert nem akarok senkit se vádolni. Előbb meg kell értenem a történéseket, a múltam darabkáit össze kell raknom és rá kell jönnöm arra, hogy miként élhetem tovább az életem ilyen titkok és fájdalmak közepette. - Rendben, szia… - a hangom alig hallható, állok ott, mint egy szerencsétlenség, miközben figyelem azt, ahogyan egy szempillantás alatt eltűnik. A szoba kiörül, nem marad semmi se már benne. Semmi fény jelenleg. Sietve indulok el végül a fürdő felé a véres ruháimat el akarom tűntetni, a testemről lemosni azt, ami a halálomra emlékeztet, majd alig, hogy a zuhany alá beállok a könnyeim elerednek és minden erőmmel azon vagyok, hogy egyben tartsam magamat, de most még se. Hosszú ideig hagytam, hogy a vízcseppek könnyítsenek a lelkemen, elmossák a fájdalmamat, hogy mire a lányomért kell mennem legalább valamennyire emberi kinézetem legyen. Utána meg majd ráérek kitalálni, hogy merre is tovább.
Hetek telnek el bármilyen kontaktus nélkül, bár testőri feladataimat továbbra is ellátom, mert tudom, lelke mélyén valahol számít rám, még ha közelségemet nem is vágyja. Ez idő alatt találkoztam ismét húgommal, mely olyan lelki sebeket tépett fel, annyira sok fájdalmat égetett belém, hogy képtelen voltam Layla szemei elé kerülni. Pár napig nem hittem, hogy épp ésszel képes leszek mindezt végig csinálni, majd úgy döntöttem, a közeli hegyekbe teszek egy több napos túrát, egyedül, magányosan. Sziklát másztam, patakban úsztam, lefárasztottam emberi létemet annyira, hogy képes legyek végre álomra hajtani fejemet. Mikor visszaértem New Orleans-ba és végre ágyba jutottam, három napig bármilyen megébredés nélkül sikerült aludnom. Hirtelen riadok fel, testemet átjárja a félelem. Az órára pillantva látom a dátumot is, hamar tudatosul bennem, hogy hosszan aludtam, valószínűleg a rengeteg érzelem miatt, mit meg kellett élnem. Három nap azonban hosszú, így egy gyors zuhany és öltözés után azonnal megindulok a helyre, ahol három nappal ezelőtt és azt követően is minden nap lennem kellett volna, hogy vigyázzak rá. Az éjszaka közepén jelenek meg háza előtt és mély csendben rejtőzöm a sötétségben, hogy ne vegyen észre. Ám alszanak. Ő és a kislánya is mélyen, egyenletes légzéssel, stabil szívveréssel alusszák az igazat álmát. Saját szívverésem csak ekkor csitul, mert rettegtem tőle, hogy baja eshet és arra ébredek három napot követően, hogy már nincsen köztünk. Abból már nem biztos, hogy fel tudtam volna állni. - Köszönöm, földanyám.- Súgom a kellemes, tavaszi éjszaka sötétjébe. Nem megyek el azonnal, egy-két órán át figyelem a házat, környékét és, hogy változik-e bármi az éjszaka csendje alatt. Közben erősen ég bennem a vágy, hogy halkan benyissak a ház ajtaját, fellopózzak Layla szobájába és megnézzem, milyen állapotban van az elmúlt pár naphoz képest. Jobban belegondolva azóta nem figyeltem meg jobban, mióta utoljára láttam, de ennek már egy-két hete, plusz a három nap, mit sikerült átaludnom. Elenyésző változást érzek magamban, talán szívemen már nincsen akkora súly, de még mindig jelentősnek érzem, így a pihenés nem volt a legeredményesebb. Vajon sikerült letisztáznia néhány dolgot magában? Visszatérjek hozzá és beszéljek vele? Talán csak felzaklatnám, annak pedig nem sok értelme lenne. Hiányozna? Ha nem is így lenne, nem is érezném magam úgy, mint egy kivert kutya, ki hűséges lenne, de valami még is visszatartja ettől. De mivel ebben az időszakban nem keresett, vagy nem talált, nem tulajdonítok saját érzéseimnek túl nagy jelentőséget. Épségben van és ez a legfontosabb, így lassan készülök is távozni, mert a ház és a lányok is biztonságban vannak.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Jó pár hete nem hallottam felőle, s amikor próbáltam megtalálni, akkor az is kudarcba fulladt, így inkább feladtam. Bármennyire is nem vallott rám, nem akartam rárontani se és úgy éreztem, hogy okkal tűnt el. Talán az árnyékban továbbra is meglapult, de előttünk már nem fedte fel magát. Eleanorral kapcsolatban semmi se változott, mintha a közelében nem éreztem volna azt az égető belső kínt, ami minden egyes egyedül töltött percben felemésztett szép lassan. Miatta tartottam ki, nem hagyhattam cserben, hiszen számára csak én voltam és a nagyszüleim, lévén, hogy a bátyámat a föld nyelte el. Nem tudtam, hogy merre keressem őt, de lassan kezdtem úgy érezni, hogy mindenki eltűnik, elbújik a sötétségben. Pontosan ott, ahova én már nem érek el. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt. Talán túlzottan is hatalmába kerített a fájdalom, amelynek néha jelét is adtam, amikor senki se látott, hiszen azóta is volt, hogy könnyek csordultak végig az arcomon, vagy éppen rémálmok kísértettek. Még mindig alig tudtam elhinni mind azt, amit megtudtam. Fájdalom továbbra is ott lappangott a szívemben, a lelkem mélyén, miközben a kíváncsiság és a félelem is, hiszen olyan dolgokat tudtam meg, amikről a legtöbb ember csak azt hiszi, hogy a könyvek és a filmek szüleményei… Pedig itt járnak közöttünk és ez talán kicsit ijesztő, hiszen ki tudja, hogy még mely képzeletbeli lények rohangálnak itt. Egyszer talán rájövök, vagy talán nem. Nem akarom újra kockáztatni az életemet. A lányom miatt képtelen lennék rá. Egész napot együtt töltöttük, nevettünk, városban sétáltunk és jól éreztük magunkat. Itt volt már az ideje annak, hogy anya-lánya napot tartsunk. Egy nap senkinek se árt meg, ha nincs iskolában. Az éjszak pedig ismét hamar elérkezett, de mint mostanában sokszor most se volt igazán nyugodt éjszakám. A démonaim továbbra is kísértettek, mire riadtan ébredtem fel az éjszaka közepén. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán ment. Végül lassan felkeltem és bekukkantottam Eleanorhoz. Mélyen aludt, s mosoly játszott arcán. Megigazítottam a takaróját, majd egyszerűen a konyhába sétáltam. Töltöttem magamnak vizet, s azt kortyolgattam, miközben az ablakon át kifelé bámultam, amikor is olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Sietve fordultam meg és ha megpillantottam, akkor hirtelen megijedtem és még a pohár is kicsúszott a kezeim közül. - Jesszusom, nem jelenthetsz csak úgy meg, amikor a kedved tartja! S nem is hozhatod a szívbajt a halandókra! – róttam meg kicsit őt, de valójában nagyon is örültem annak, hogy itt van.
Épp készülnék távozni, mikor motoszkálás apró neszei csapják meg érzékeny hallásom. Ahogy tekintetem a kinti sötétségben a házra vezetem, épp felkapcsolódik egy lámpa az emeleten, bennem pedig égető vágy keletkezik. Ismét felkavar, akár egy állóvizet a szél és nem bírom leküzdeni az érzést, akármennyire is küzdök ellene. Látni akarom, bár a távolság jót tett. Még sem tudom, hogyan érez, mik kavarognak benne és ha pár szót is váltunk és elmondja, hogy érzi magát így több hét távlatában, talán valamelyest megnyugszik az én lelkem is. Nem tartozom ide, ehhez a házhoz, talán életéhez sem. Sosem említeném meg neki, hogy lányához igen is közöm van, hisz a nagybátyja vagyok, mert ezen jogomat abban a pillanatban veszítettem el, hogy fivérem elvette becsületét. Semmihez, senkihez nem tudok jogot formálni és nem is akarhatja, hogy egy szörnyetegnek köze legyen gyermekéhez. Éppen ezért, hiába nem most először járok itt, csak egy vészjósló idegen vagyok. Bemerészkedek az ajtón, halkan nyitom ki, ő pedig éppen akkor jön le a lépcsőn. Megbújok az előszoba sötétjében, mert nem akarom ráhozni a frászt, még betörésnek hinné tettemet, hiszen ki tudja, mi játszódott le benne a hetekben. Lehet átértékelte a hallottakat és most már a háta közepére sem kíván, ebben az esetben viszont egy dolgot tehetek csak: Ismét eltűnök majd. Figyelem őket, ha baj van megjelenek, majd amint a vész elhárult, ismét eltűnök. Ez számomra egyáltalán nem szokatlan, így éltem egész életemben, így magyarázkodnia sem kellene. Teljesen megérteném reakcióit. Épp háttal áll nekem, vizet tölt magának, mikor besétálok a konyhába és amint hátrafordul, megijesztem őt. Nem vártam tőle mást, nem úgy közlekedik és él, ahogyan mi. Nem kértem engedélyt a belépésre, mert vagyok annyira önfejű és elszánt, hogy pár szó erejére beengedjem magam. Ez az évszázadok rossz szokása, talán soha nem leszek képes levetkőzni. Egyenes háttal, határozottan állok a konyha másik végében, éppen elég távolságra, hogy ne akarjak közel kerülni hozzá, ne kívánjam érintését. Ez vezetett végig utamon, talán ezért vagyok még életben. Tartom mindenkivel a pár lépés távolságot. - Pár napig...- Kezdek bele, majd eszembe jut, nem jönne ki túl jól, ha azt mondanám, aludtam.. Nem tűnnék férfinek, vagy erősnek, ezért egy kisebb szünet után folytatom. - ... nem voltam a városban. Csak tudni akartam, hogy érzed magad.- És talán hiányoztál is, de ezt nem önteném szavakba. Nem látom sem értelmét, sem szükségét. Sosem voltam egy romantikus alkat, emberi létemben sem. Emlékszem egy hercegnőre, kit társamul akartak, de pár szóváltáson kívül semmi sem történt köztünk, pedig két évig vendégeskedett a palotánkban. Nem vonzott, egyszerű és kiszámítható volt számomra, beszélgetéseink pedig egy harcos herceghez mérten túlságosan is modorosra sikerültek. Ő is odaveszett azon az éjszakán. Egy alkalommal megelégelte távolságtartásom és ő aggatta nyakamba a kín hercege címet is. Szerinte magányra születtem és ahogy fogalmazott: "Egyedül fogsz megdögleni Bennett Christiansen!". Azt hiszem bántotta viselkedésem, de még nem tudhatta, mennyire igaza lesz. - Nem akartam nyugalmatok zavarni. Szólj és távozom is.- Mondom neki érzelemmentesen és valahol erre a hercegnőre emlékeztet, bár sem külsőre, sem belsőre nem hasonlítanak. Layla egy igazi szépség, országomban is párját ritkította volna évszázadokkal ezelőtt, mindenki kegyét kereste volna. Belül pedig a hercegnő ellentéte, hisz úgy vonz, akár a mágnes. Viselkedésem azonban vele szemben is hasonló.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Nem volt újdonság számomra, hogy nem alszom végig az estéket, valahogy már nem ment. Ugyanakkor sokkal inkább zárkózottabb is lettem. Képes voltam néha még bárokban is összerezzeni, de szerencsére nem úgy, hogy a kollégák kiszimatolják a dolgokat. Időre volt szükségem és meg is kaptam, de azt is tudtam, hogy ennyi hét elteltével se tudom begyógyítani még a sebeket, ahhoz még több idő fog kelleni. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, így egy idő után már nem is nagyon agyaltam ezzel. Úgy éreztem, hogy majd idővel jobb lesz, de azzal nem fog semmi se változni, ha állandóan ezen agyalok. Egyáltalán nem számítottam senkire se, amúgy se rajongtam a váratlan vendégekért. Túlzottan élénken élt bennem az, amikor lelőttek és majdnem meghaltam. Sok mindent veszítettem el azokban a percekben, de életben maradtam, s nem akarok visszaélni ezzel a dologgal. Szeretném látni azt, ahogyan a lányom felnő, s emiatt pedig még óvatosabb lettem. A pohár hangosan koppan a földön és milliónyi darabra hullik, ahogyan kicsúszik a kezem közül ijedtemben. Ezért se ér a másik mögé settenkedni és megijeszteni. Figyelem Ben-t, s kérdőn pillantok rá, hiszen jó ideje nem hallottam már felőle. - Nem fogom azt mondani, hogy minden tökéletes, de megvagyok. – jegyzem meg minden fajta érzelem nélkül. Szerintem elég rám néznie és pontosan rájöhet arra, hogy eléggé rövidek az éjszakáim, de talán majd idővel jobb lesz, vagyis nagyon remélem, mert lassan tényleg már zombi üzemmódban leszek. Kíváncsi lettem volna, hogy mi volt olyan sürgős, amit a városon kívül kellett elintéznie, de jobbnak láttam nem szóvá tenni. Nem akartam vitatkozni, se hangulatom, se kedvem nem lett volna hozzá. S a múltkori találkozásunk se volt vidám. Illetve még az is megfordult a fejemből, hogy esetleg véglegesen el akart tűnni, de aztán valami miatt még se tudta megtenni. Sok lehetőség lappangott eme szavak mögött, de inkább egyiket se mondtam ki hangosan. A kijelentése eléggé meglep és ez arcom vonásain is meglátszik, majd eleinte kicsit megrázom a fejemet. - Nem zavarsz, csak eléggé ijesztő, hogy egyik pillanatban csak úgy megjelentél minden hang nélkül. – szerintem érti, hogy miért gondolom azt, hogy ijesztő, hiszen múltkor pont egy hangtalanul beosonó személy vette el az életemet. - Köszönöm, hogy megmentetted akkor az életemet. – akkor nem voltam olyan hangulatban, hogy megköszönjem, de most mégis úgy éreztem, hogy muszáj kimondanom ezt a pár szót. - Te hogy vagy? – érdeklődtem felőle is, majd végül konyharuhát vettem a kezemben és elkezdtem összetakarítani az üvegdarabkákat és a vizet. Amikor pedig végeztem, akkor újra őt figyeltem minden egyes pillantásommal.
Mintha lassított felvételben látnám, ahogyan a pohár kiesik ijedtében finom ujjai közül. Végigkövetem tekintetemmel, amint földet és apró darabokra hullik szét. Ezek a szilánkok bármelyikünk életét jelképezhetnék, mik régen kerek egészt alkottak, ma már csak viszont apró szilánkok emlékeztetnek a régi idillre. Az én életemre biztosan igaz és a gondolat, hogy tényleg csak ennyin múlik egy személy boldogsága, elkomorít valamelyest. Próbálom minden negatív érzésemet kizárni, de én is úgy érzem, darabjaimra hulltam szét, mióta Philippa visszatért. Még is mi mást kellene éreznem? Saját húgom, önnön vérem ki akarta ontani az életemet, mert másik testvérem elhitette vele, hogy egy szörnyeteg vagyok. A szépség hideg tekintete is erről árulkodik. Ő is talán csak egy szörnyet lát bennem, egy nem e világi lényt, egy másik kor és idő szülöttjét. Magam sem értem, miért küzdök ez ellen lélekben, miért várnám el, hogy másnak lássanak, mint ami valójában vagyok. Talán azért, mert nem érzem magam szörnynek. Ösztönös tetteim sem erről árulkodtak soha, de a saját büszkeségem nem engedi, hogy felszólaljak magamért és megmondjam a világnak, nem én vagyok a szörnyeteg. De nem kenyerem mutogatni, másokat rossz fényben feltüntetni, mert el kell tudnom cipelni a sorsomat. Talán elég, ha én tudom, ki vagyok. Tekintete egyáltalán nem azt meséli el nekem, mint amit ő. Látszik szemeim a fáradtság, kimerültség, tanácstalanság, még az elveszettség is. Ismét elbizonytalanodom, hisz nem segít rajta, hogy havonta egyszer megjelenek, míg ő egyedül van gondolataival és próbálja feldolgozni a történteket és mindazt, mit tőlem hallott. Talán így csak felszakítom nehezen gyógyuló sebeit és igaza lenne, ha nem kívánná társaságomat. De nincsenek jó válaszaim és döntéseket sem akarok feltétlenül hozni, mert most nem csak rólam vagy szó, hanem őróla, családjáról. Már hatással vagyok életére és ezt nem hagyhatom hátra, pedig ebben az egy-két hétben elgondolkodtam rajta, miért nem veszem egyszerűen a világot a hátamra és tűnök el ismét egy másik földrészre, akár régen, vándorként. De ahhoz túl sok becsület dolgozik bennem, kötelességem vigyázni őt addig, míg Emmett ezen a világon létezik. - Igyekszem erre odafigyelni.- Ejtem ki a szavakat határozottan, de szemeim nem időznek túl sokat tekintetén, mert állapotáért magamat tartom felelősnek és nehéz viselnem, hogy boldogsága ilyen vékony cérnán táncolt mindvégig és ezt egyetlen mozdulattal képes voltam elvágni. Nem válaszolok köszönetére, hisz nincs miért hálálkodnia. Nem is érint jól, hisz nem sok mindent köszöntek meg eddigi életem során és nem tudom fogadni az effajta gesztusokat, így jobbára el is kerülöm őket. Én magam is csak földanyánk felé tudok kegyes és hálás lenni, mert ő vezet utamon amiért sokkal tartozom neki, így szolgálatában állok. De másoknak talán még sosem mondtam, hogy köszönöm, mert kellemetlen, feszülő érzés járja át tőle lelkem és ezeket mindig elkerülöm. Az érzelmek számomra olyan ismeretlen, ingoványos talaj, mibe odavesznék, ha egyszer vándor utam rávezetne. Arra sem válaszolok neki, hogyan érzem magam, mert képtelen lennék megfogalmazni. Minden fájdalom, mi átjár, mitől nem érzem magam élő lénynek biztosan elenyészik az ő állapota mellett és nem is gondolom, hogy terhelnem kellene őt saját bajommal. Hogyan is nézne ki, ha kiönteném lelkemet egy fiatal szépségnek? A legkevésbé sem tartanám férfiasnak, ezért sem válaszolok semmit kérdésére. Semmi sincs rendben és közben minden káoszba fullad szépen lassan. Biztosan nem akarná ezt hallani. - Ha rendben vagytok, akkor megyek is. Nem akartalak zavarni.- Szavaimmal jelzem távozásom, de lábaim nem vesznek rá cselekvésre. Nem érzem természetesnek sem maradásom, sem távozásom, de utóbbi tűnik az egyetlen ésszerű cselekedetnek. Nincs okom maradni, még is szeretnék, hátha a szépség tudtán kívül tud olyasmit mondani, mi megnyugtat valamelyest. Mitől a sötét káoszban akár csak egy pillanatra is fény költözne, hogy ne csak teljes kilátástalan legyen, de egy kapaszkodó, melytől kevésbé lenne átláthatatlan a zűrzavar.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Nem értettem, hogy miért pont most jelent meg. Nem reménykedtem már abban, hogy esetleg fel fog bukkanni, hiszen jó ideje nem találtam őt és nem is láttam. Így egy idő után fel is adtam. Későre járt már vagy talán túl korán volt, aludni kellett volna, de még se bírtam. Itt volt ő és nem bírtam volna elküldeni, még akkor se, ha a démonaim legbelül szinte perzseltek. A közelében mindig valami fura megfoghatatlan nyugalmat éreztem, de most mégis úgy éreztem, hogy mérföldekre állunk egymástól. Nem értettem, hogy miért gondoltam így, hiszen csak a konyha túlsófelében volt. Mondhatni a konyhapult választott el minket, de mégis annyira távolinak éreztem őt. Talán amiatt is, mert szinte nem beszélt, s rám se nézett. Mintha kerülte volna a pillantásomat, de nem értettem, hogy miért. Esetleg ennyire rossz hatással lennék rá? Esetleg ennyire nehezen viseli el a közelségemet? De akkor miért jött ide? Megannyi kérdés foglalkoztatott. Nem értettem, hogy mi történik velem a közelében, vagy éppen velünk. A találkozásunk se volt hétköznapi, de mégis olyat tettem, amit nem szoktam, aztán pedig jött a tornádó és mindent felforgatott. Most pedig talán a folyó két túlsó partján álltunk. S nem számított, hogy én mit szeretnék. Szavaira csak egy aprót bólintottam, de nem feleltem. Örülök annak, ha legközelebb esetleg használja a csengőt, vagy valahogyan a tudtomra adja, hogy itt van, mert a végén tényleg szívrohamot fogok kapni, ha állandóan csak úgy mindenki beállít. Azóta az eset óta meg pláne nem szerettem a váratlan betoppanásokat. Főleg úgy nem, ha Eleanor is itthon volt. Féltettem őt, talán jobban is, mint kellett volna, de eléggé megváltoztattak az események és az igazság felfedése. De az élet már csak ilyen. Szeret mindent jól megkuszálni, felforgatni. - Miből gondolod, hogy zavarnál? – egyszerű kérdés, de mégis talán nehéz lenne rá válaszolni. – Okkal jöttél ide, de mégis csak úgy elsétálnál? – kérdezem tőle kíváncsian és kicsit talán érthetetlenül is, mert biztos vagyok abban, hogy okkal van itt és nem csak beugrani szeretett volna. Tudnom kell, hogy mi hozta őt ide, s azt se akarom, hogy elmenjen. Lassan teszek felé egy-két lépést, de a távolság olyan, mintha nem is csökkenne. - Miért jöttél valójában? Mi bánt, Ben? – kérdeztem tőle kicsit aggódva, hiszen akár akartam, akarnám, de valahogyan fontos volt számomra. Még akkor is, ha esetleg nem volt helyes. Olyan dolgokat ébresztett fel, mint még előtte soha senki, csak ez csöppet se volt egyszerű a múltam fényében, s annak tekintetében, amiket mesélt. Még mindig nem tudtam, hogy pontosan mi ő. Elmondta, de akkor is rengeteg kétely kavargott legbelül kérdésekkel karöltve, de egyszer talán megismerem.
Szavai nem segítenek rajtam, nem segítenek válaszokat nyerni mindazon kérdésekre, melyek bennem égnek. Bátornak és erősnek hittem magam világ életemben, most még is úgy tűnik, két fontos nő számomra képes mindent a feje tetejére állítani. Húgom árulása és az iránta érzett... vágyakozásom, talán? Hiába keresem magamban az istenverte válaszokat, mintha csak tőle várnám a megváltást, holott ez lehetetlen. Nem tudhatja, mi játszódik le bennem, így pedig a kérdéseimre sem adhat megváltást. Hinni akartam, képes lennék Atlasz módjára bármilyen terhet elcipelni vállaimon, még ha a világ fájdalmáról is lenne szó. Mennyivel könnyebb is idegenek problémáit megoldani, életüket könnyebbé tenni, mint érzelmileg belekavarodni a saját életedbe? Még mindig kettősség él bennem, hisz egyszer azt kívánom, bárcsak árnyék maradtam volna, másszor pedig összeteszem két kezem földanyánk áldásáért és azért, hogy így alakultak a történések. Felzaklatom a szépséget is szavaimmal és igazat is adnék neki, de fogalma sincsen milyen ez a fájdalom. Mikor egy évszázadok óta élő férfi már nem tudja, hol a helye és hogyan kellene cselekednie. Ebből a szempontból földanyánk is cserben hagyott, hisz most nem ad útmutatást. Nem mondja, hogy az eddig egyenes út, mely most két irányba vezet, merre megy tovább. Mintha rám hagyná, hogy magam válasszak jobb és bal ösvény között, de az úton semmi sem jelzi, melyik a helyes irány. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha nem a jó utat választom - már amit ő látna jónak -, nem dorgálna meg érte, vagy venné el tőlem kegyeit. Így most egyedül állok az út előtt, hetek óta mindkét lehetőséget, ösvényt mérlegelve, de csak egy helyben állva várok valami jelre. Az egyik ösvényt sötétség borítja, gaz és tüskés bokrok nőtték be és a magány hűvös szellője süvít felőle. Az út fájdalmas, a tüskék szúrnak, ám ez az utat egyedül járhatom és a fájdalmat sem kell senkivel megosztanom. A másik ösvény bizonytalan, előreláthatatlan jövőt rejt magával, de egy gyönyörű, hófehér, tiszta farkas áll mellette, ki utamon kísérhetne. Layla-t jelképezi az állat, azon az úton vele kellene tartanom, de semmivel sem tisztább, vagy kevésbé fájdalmas. Ezen az úton vigyáznom kellene rá, nem csak tisztes távolból, de mint társa a vándorlásban. Ezek a képek hetek óta rémálomként kísértenek, de álmomban egyszer sem léptem még egyik ösvényre sem. Mindig felriadtam, mikor megtettem az első lépést. Mintha olvasna elmémben, közel lép hozzám, én pedig annyira lefagytam, hogy képtelen vagyok időben reagálni, esetleg hátra lépni. Mennyeien puha keze ismét arcomat érinti, érdes borostámon fut végig, én pedig lehunyom a szemeimet. Dorgáló, számon kérő szavai ismét a küzdelemről szólnak, nekem pedig pár másodperc múlva ismét kinyílnak szemein és leragadnak gyönyörűen barna íriszein. Annyit küzdöttem már életem során a gonosszal, hogy fel sem fogtam, mindvégig az én érzéseimet hittem annak. - Annyira gyönyörű vagy.- Súgom neki, kezemmel óvatosan oldalához nyúlok és közelebb húzom magamhoz, hogy testünk összeérjen. Egyetlen centiméter távolságot sem bírnék elviselni, muszáj éreznem őt, minden porcikáját. Talán életem legrosszabb döntését hoztam meg, de abban sem lennék teljesen biztos, hogy ténylegesen ráléptem az ösvények egyikére, mert ez nálam sohasem ilyen egyszerű. Teszek egy lépést a középút felé, mert vagyok annyira önző, hogy a pillanat hevében belelovalom magam egy szebb jövő reményébe, de ha eltávolodunk még eluralkodhat rajtam a bizonytalanság. - Engednéd, hogy küzdjek érted?- Kérdem, szemeimet egy pillanatra sem választom el tőle. Látni akarom tekintetét, szemének játékos csillogását, minden reakcióját, hogy tudjam, talán szüksége lehet rám. Talán akarhat engem legalább annyira, mint én akarom őt. - Szükséged lenne egy szörnyetegre?- Teszem fel az újabb kérdést olyan válasz reményében, mely csitíthatja a bennem dúló érzelmi vihart és talán választ kaphatok megannyi átkozott kérdésemre. Sosem gondoltam ennyire bonyolultnak az életet, de való igaz, mindenki a saját bőrén tapasztalja meg ezeket a csatákat. Addig pedig fogalma sincsen szinte semmiről.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Szeretném megfejteni őt, megismerni, de úgy érzem, hogy minél inkább próbálom, annál inkább megpróbál távol tartani magától. Nem értem, hogy mitől fél. Nem szokásom embereket enni, s szerintem nekem több okom lenne félni, amit talán meg is teszek, de a többi érzés sokkal erősebb. Nem tudom, hogy mi történik velem, ahogyan azt is tudom, hogy nem sikerült még teljesen megemésztenem a hallottakat, s nem is azt, ami történt, hanem sokkal inkább azt, amit sajátmagáról mondott. Mintha csak valami könyvnek a története elevenedett volna és magába akarna szippantani. Nem értem még mindig, hogy miként lehetséges ez, de majd idővel talán jobb lesz. Eleinte még abban is reménykedtem, hogy egyszer csak fel fogok ébredni, s akkor minden hirtelen eltűnik és újra olyan lesz, mint régen, de sose történt meg. Nekem pedig el kellett fogadnom, hogy többé nem futhatok és szembe kell néznem a dolgokkal, ahogyan a felé érzett érzéseimmel is. Káosz uralkodott mindenhol, de legfőképpen legbelül és amikor megjelent, akkor még inkább. Szerettem volna újra érezni ajkainak az érintését, a védelmező karjait magam körül, ugyanakkor el is futottam. Nem tudom, hogy meddig leszek képes még eme kettőséget féken tartani, vagy mikor sikerül végre valamelyik irányba átbilleni és csak sodródni az árral. Talán az is bonyolította a helyzetet, hogy nem csak magamra kellett gondolnom, hanem a lányomra, hiszen neki szeretném elsősorban a legjobbat és utána jöhetek én. Mindig is ő lesz az első, ezen senki és semmi se fog tudni változtatni. Rövid időre beáll a csend, majd amikor meghallom a szavait, akkor se felelek semmit se, de legbelül, mélyen érzem, hogy nem igaz, amit mond. S fáj, hogy nem őszinte velem. Én igyekszem az lenni, még ha nehéz is, de nem értem, hogy ő miért nem tud. - Eddig egész jól, vagy legalábbis nem túl pocsékul. – vallom be a dolgot, hiszen láthatja azt, hogy nem viselem teljesen jól és nem áll szándékomban hazudni. Én magam is tudom, hogy nem győztem le még a démonaimat, de idővel menni fog. Mennie kell! Figyelem őt, közeledek, de végül a kirohanása megállít. Összerezdülök, majd úgy nézek rá, mint egy riadt kismadárka. Mégis miért viselkedik így? Mi történhetett vele. A szavai fájnak és ez talán a szemeimben is láthatja. Hátrálok kicsit és nagyot nyelek. Legszívesebben neki esnék, de mielőtt még megtehetném folytatja tovább a beszédet. Feljebb szalad rövid időre még a szemöldököm is. - Ezt inkább magadtól kellene megkérdezned! – szólaltam meg csöppet se kedvesen, majd egy pillanatra hátat fordítottam neki, a pulton támaszkodtam meg a kezeimmel és lassan kifújtam a levegőt, végül pedig újra rápillantottam. - Tudod, néha ugyanezt kérdezem magamtól. – szólaltam meg sokkal higgadtabban, mert nem akartam Eleanort se felébreszteni, se újra veszekedni. – Nem tudom elfelejteni azt, ami az utcán történt… Sokszor újra és újra eszembe jut, ahogyan azok az érzések is, amik a közeledben kerítenek hatalmába. Máskor meg legszívesebben elfutnék, de még se tudom megtenni. Ez elől nem lehetséges elfutni. – pillantok rá komolyan, majd ha nem hozza rám újra rám a frászt, akkor egyszerűen közelebb sétálok hozzá. Az ujjam borostás arcára siklik, figyelem őt, fürkészem a pillantását, arcának a rezdüléseit. – Az élet sose lesz egyszerűbb, s a boldogságot jelentő dolgok pedig pláne nem. Már csak az a kérdés, hogy akarsz-e valamiért harcolni, vagy inkább szenvedsz…
Szavai nem segítenek rajtam, nem segítenek válaszokat nyerni mindazon kérdésekre, melyek bennem égnek. Bátornak és erősnek hittem magam világ életemben, most még is úgy tűnik, két fontos nő számomra képes mindent a feje tetejére állítani. Húgom árulása és az iránta érzett... vágyakozásom, talán? Hiába keresem magamban az istenverte válaszokat, mintha csak tőle várnám a megváltást, holott ez lehetetlen. Nem tudhatja, mi játszódik le bennem, így pedig a kérdéseimre sem adhat megváltást. Hinni akartam, képes lennék Atlasz módjára bármilyen terhet elcipelni vállaimon, még ha a világ fájdalmáról is lenne szó. Mennyivel könnyebb is idegenek problémáit megoldani, életüket könnyebbé tenni, mint érzelmileg belekavarodni a saját életedbe? Még mindig kettősség él bennem, hisz egyszer azt kívánom, bárcsak árnyék maradtam volna, másszor pedig összeteszem két kezem földanyánk áldásáért és azért, hogy így alakultak a történések. Felzaklatom a szépséget is szavaimmal és igazat is adnék neki, de fogalma sincsen milyen ez a fájdalom. Mikor egy évszázadok óta élő férfi már nem tudja, hol a helye és hogyan kellene cselekednie. Ebből a szempontból földanyánk is cserben hagyott, hisz most nem ad útmutatást. Nem mondja, hogy az eddig egyenes út, mely most két irányba vezet, merre megy tovább. Mintha rám hagyná, hogy magam válasszak jobb és bal ösvény között, de az úton semmi sem jelzi, melyik a helyes irány. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha nem a jó utat választom - már amit ő látna jónak -, nem dorgálna meg érte, vagy venné el tőlem kegyeit. Így most egyedül állok az út előtt, hetek óta mindkét lehetőséget, ösvényt mérlegelve, de csak egy helyben állva várok valami jelre. Az egyik ösvényt sötétség borítja, gaz és tüskés bokrok nőtték be és a magány hűvös szellője süvít felőle. Az út fájdalmas, a tüskék szúrnak, ám ez az utat egyedül járhatom és a fájdalmat sem kell senkivel megosztanom. A másik ösvény bizonytalan, előreláthatatlan jövőt rejt magával, de egy gyönyörű, hófehér, tiszta farkas áll mellette, ki utamon kísérhetne. Layla-t jelképezi az állat, azon az úton vele kellene tartanom, de semmivel sem tisztább, vagy kevésbé fájdalmas. Ezen az úton vigyáznom kellene rá, nem csak tisztes távolból, de mint társa a vándorlásban. Ezek a képek hetek óta rémálomként kísértenek, de álmomban egyszer sem léptem még egyik ösvényre sem. Mindig felriadtam, mikor megtettem az első lépést. Mintha olvasna elmémben, közel lép hozzám, én pedig annyira lefagytam, hogy képtelen vagyok időben reagálni, esetleg hátra lépni. Mennyeien puha keze ismét arcomat érinti, érdes borostámon fut végig, én pedig lehunyom a szemeimet. Dorgáló, számon kérő szavai ismét a küzdelemről szólnak, nekem pedig pár másodperc múlva ismét kinyílnak szemein és leragadnak gyönyörűen barna íriszein. Annyit küzdöttem már életem során a gonosszal, hogy fel sem fogtam, mindvégig az én érzéseimet hittem annak. - Annyira gyönyörű vagy.- Súgom neki, kezemmel óvatosan oldalához nyúlok és közelebb húzom magamhoz, hogy testünk összeérjen. Egyetlen centiméter távolságot sem bírnék elviselni, muszáj éreznem őt, minden porcikáját. Talán életem legrosszabb döntését hoztam meg, de abban sem lennék teljesen biztos, hogy ténylegesen ráléptem az ösvények egyikére, mert ez nálam sohasem ilyen egyszerű. Teszek egy lépést a középút felé, mert vagyok annyira önző, hogy a pillanat hevében belelovalom magam egy szebb jövő reményébe, de ha eltávolodunk még eluralkodhat rajtam a bizonytalanság. - Engednéd, hogy küzdjek érted?- Kérdem, szemeimet egy pillanatra sem választom el tőle. Látni akarom tekintetét, szemének játékos csillogását, minden reakcióját, hogy tudjam, talán szüksége lehet rám. Talán akarhat engem legalább annyira, mint én akarom őt. - Szükséged lenne egy szörnyetegre?- Teszem fel az újabb kérdést olyan válasz reményében, mely csitíthatja a bennem dúló érzelmi vihart és talán választ kaphatok megannyi átkozott kérdésemre. Sosem gondoltam ennyire bonyolultnak az életet, de való igaz, mindenki a saját bőrén tapasztalja meg ezeket a csatákat.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Minden ember másabb, másképpen éli meg a dolgokat, másabbak a fontosak neki, s néha nem lehet tudni, hogy egy-egy szó valójában milyen hatással is van rá. Azt hisszük, hogy a külső mindent elárul, egy-egy rezzenés szinte mindent megold, elárul a külvilág számára, pedig nem így volt. Néha a legkeményebbnek vagy éppen a legkegyetlenebbnek látszó alakoknak van a legnagyobb szívük, ahogyan néha a legártatlanabbnak tűnő személynek pedig a legsötétebb. Nem tudtam, hogy mit váltanak ki a szavaim, de reménykedtem abban, hogy nem fog újra nekem „esni”. Nem álltam még arra készen, egyszerűen nem akartam veszekedni, se még inkább megkavarni az állóvizet, legalábbis nem olyan módon. Mert így is felkavartuk rendesen a tetteinkkel, vagy éppen a szavainkkal. Mintha egyikünk se tudná azt, hogy mit kellene tenni vagy éppen mondani. Jobbra vagy éppen balra kanyarodni az élet kifürkészhetetlen útjain. Figyeltem őt, majd pedig minden aggodalmat száműztem és próbáltam nem törődni semmilyen negatív hanggal. Egyszerűen csak közelebb sétáltam hozzá, majd kezem arcára siklott. Nem gondolkoztam azon, amit mondtam. Egyszerűen hagytam, hogy a szavak maguktól jöjjenek és meséljék el az érzéseimet, vagy éppen azt, hogy mit is gondolok. Túl sokáig gondolkoztam már dolgokon, pedig nem szabad. Néha csak engedni kell, hogy megtörténjen a dolog. Örültem annak, hogy nem lökött, hogy nem tolt el. Szavai hallatára egy apró pír szökött arcomra és zavaromban rövid időre még el is fordítottam a fejemet. Legbelül összerezzentem az érintésének köszönhetően, de ennek jelét nem adtam, hiszen ugyanakkor jó érzéssel is töltött el. Óvatosan pillantottam rá, de a kezemet nem vettem el. Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, hogy testünk szinte egymáshoz simuljon. Egyszerre zakatoltak legbelül a démonaim, de mégis békességet és biztonságot éreztem a közelében. - Igen, engedném. – mondom neki teljesen őszintén, miközben elveszem az íriszeiben. Figyelem őt és nem mozdulok meg. Nem akarok elszakadni tőle. Szavaira pedig egy apró mosoly kúszik arcomra és megrázom még a fejemet is. Szörnyeteg? Igaz, hogy abban a veszekedésben hasonló dologgal illettem, de akkor se gondoltam volna azt, hogy ennyire magára veszi vagy annak tartja magát. - Én nem látok sehol se szörnyeteget. – szólaltam meg higgadtan és ujjaimmal gyengéden simítottam végig az arcának élén, s közben a halovány mosoly továbbra se tűnt el arcomról. – Tudod, talán csak te látod magad annak. Talán csak túl sokáig éltél a sötétségben ahhoz, hogy másképpen gondolt. Hmm, nem vagy olyan, mint én vagy a többi egyszerű ember, de nem hiszem, hogy egy szörnyeteg lappangna mélyen legbelül. Annál te sokkal több vagy. – szólaltam meg végül kisebb habozás után. Elég csak a Szépség és Szörnyeteg mesére gondolni. Ott se volt valójában szörnyeteg a királyfi, mélyen legbelül ott volt az, aki valójában. A magány szörnyű dolgokra képes és fogalmam nincs arról, hogy mennyi ideje is lehet magányos, vagy éppen miket élt meg, mert a korábban hallottak alapján régóta élhet már.
Ugyan ő közelített felém, érintette meg az arcomat, de nem voltam benne biztos, hogy ahogy derekát fél kézzel ölelve közel húzom magamhoz, nem távolodott volna el ismét. Tekintetében ugyan azt a kettősséget vélem felfedezni, mint ami bennem is lejátszódik. Hasonlóképpen érezhet, talán ő is lelki szemei előtt látja a két ösvényt, melyen utunk vezet és lehet, legalább ugyan annyit kockáztat velem, mint én ővele. A két oldal még sem lehet teljesen azonos, hisz ő egy szörnyeteget engedne be életébe, ezzel lánya közelébe is, ami azért is abszurd, mert rokoni kapcsolatban állok saját gyermekével. Én vagyok az a férfi, az a vér, kinek másik fele elvette becsületét és így születhetett meg a csoda, kinek védelméért feltette életét egyetlen lapra. Anya lett belőle. Szívem hevesen ver, életemben nem éreztem még magamat ennyire gyávának. Szépíthetném ezt, megmagyarázhatnám férfias monológgal, miért is nem gyávaság tartani saját érzéseinktől. Magyarázhatnám a múltammal, mit gondolatban ezerszer le is futtattam, vagy azzal, hogy nem egyszerű ember vagyok és emiatt sokkal inkább él bennem a férfiúi büszkeség, de kár is lenne tovább tagadnom. Úgy menekültem minden érzelem elől századokon át, akár egy riadt kis nyuszi egy halálos mérget hordozó vipera ellen. Ha csatákról volt szó, sosem féltem kockáztatni életemet és annyi éven át előbb haltam volna meg büszkén, harc közben, minthogy szembe kelljen néznem érzéseimmel. Mi ez, ha nem gyávaság? Most még is karomban tarthatom és olyan szavakat súg csilingelő, angyali hangján fülembe, melyeket megrémítenek. Hiába minden vágyakozás, hinni akartam benne, hogy nemleges választ kapok. Nem akartam vállalni a felelősséget, hiába erre tanított atyám és a kezébe akartam adni a döntést. Mikor viszont szinte engedélyt ad, hogy meghódítsam szívét, erősen megszédülök, bár ennek semmilyen jelét nem adom. Szívem hevesen ver, ami még akkor sem történt meg velem soha, ha halálos ellenségemmel kellett vérre menő párbajt vívnom. Hogy miért? Mert egy halálos csata végkimenetelében egyetlen esélyt láttam: Győztesként kikerülni. Sohasem volt más opció, túlélési ösztönöm mindig minden másnál erősebben dolgozott bennem. Most viszont kezébe készülök adni szívemet, amit bármikor összeroppanthat, ha meggondolja magát és úgy dönt, nincs szüksége szörnyetegre az ágy alatt. Lakozik ott már így is elég démon. - Fogalmad sincs, miket beszélsz.- Nem kihátrálás lehetőségeként hagyják el ajkaimat ezen szavak, sokkal inkább figyelmeztetném. - Nem kenyerem a gyengédség és az érzelmekkel is hadilábon állok.- Súgom ajkaira a szavakat, de talán nem érik meglepetésként. Észrevehette, hogy olykor kőből van a szívem és kegyetlenül őszinte tudok lenni, máskor pedig egyetlen élő személy nyomora sem érdekel, hisz a legnehezebb pillanataiban, a felismerés arcon csapásakor is megrohamoztam őszinte gondolataimmal, a rideg valósággal. Sosem akartam másnak beállítani a történéseket, mint amik voltak, akkor sem, ha egy kegyes hazugsággal könnyebben tudta volna elviselni a pillanatot. Ehhez túlságosan is sokat láttam a világból, az igazi borzalmakat és nem a történelem lapjain szereplő dicsőséget, mire az utókor is emlékszik. - Tudok szörnyeteg lenni.- Teszem még hozzá, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy előtte is az lennék, vagy tennék olyasmit, amiből ilyen érzései támadnának irányomban. Öltem már embert, öltem vámpírt és boszorkányt is. Mészároltam, ha arra volt szükség és egyetlen érzelem sem járt át, csak is hideg, megfoghatatlan kegyetlenség. Amíg ezt nem látja rajtam, nem tudhatja, szörny vagyok-e valójában, vagy sem. Hiába minden küzdelem a lelkemben, hetek óta vágyódom ajkai iránt, így ismét önző módon elveszem, mire szükségem van. Kicsit még közelebb húzom őt magamhoz és remélve, hogy nem ellenkezik, ajkait mohón falni kezdem, szabad kezemmel arcának oldalán át hajába túrva. Nem tagadnám, hogy nem ezért jöttem, bár ő ezt nem tudhatta. Végigsöpör rajtam ismét az a megfoghatatlan, csodás, még is kínzó érzés, mely az első csókunknál is végigsöpört. Az az érzés, mely számomra megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan, rémisztő, még is olyan, mint egy ajándék földanyánktól. Nem eresztem, perceken keresztül próbálom kiélvezni, mintha csak egy múló álom lenne, melyből bármelyik pillanatban felébredhetek.
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Néha kicsit lehetne könnyebb az élet, miért kell mindent megnehezíteni? Miért kell engedni azt, hogy az emberek féljenek és néha talán már annyira, hogy kockáztatni se merjenek. De talán a kockáztatás első lépése volt az is, hogy az öleléséből. Nem tudtam, hogy mi fog történni később, hogy vajon nem fognak-e a démonaink vagy a félelmeink végül felülkerekedni és legyőzni minket. Viszont azt is megtanultam már, hogy néha bátornak kell lenni és hagyni kell, hogy a sebek maguktól gyógyuljanak be, vagy éppen másnak köszönhetően. S úgy éreztem, hogy ő képes lenne az ágyam alatt, vagy éppen a lelkemben lappangó démonokat távol űzni. Sokan nem értettek volna meg, hiszen nem ismerjük egymást, illetve azt is tudom, hogy az élet nem olyan, mint egy film. Hogy egyszer csak beüt a bang és minden a boldogságról szól, de talán nem is akartam ezt. Küzdeni akartam, hiszen ha valami nem jön könnyedén, akkor azt még inkább megbecsüli az ember és tovább lehet tartós is. Egy vagy talán két „sérült” emberről van szó jelenleg, mind a kettőnknek megvannak a maga keresztjei, amiket nem tekinthetünk semmisnek, de ha igazán akarjuk, akkor képesek leszünk legyőzni azokat. - Jó tudni, hogy ezt gondolod, de talán jobban tudom, mit te azt hinnéd. – pillantok rá komolyan, de legbelül azért kicsit felcsattanok a szavainak köszönhetően, viszont ennek jelét nem adom. A fejemet picit oldalra billentem és úgy figyelem őt. Nem értem, hogy miért gondolja ezt. Lehet, hogy több mindent látott, vagy élt már át, de egyik ember se ugyanolyan, nem ugyanúgy gondolkodunk és mindent másképpen élünk át. Így kár lenne az eddig látottak alapján levonni a következtetéseket. Lehet, hogy sok mindent látott, de azért még se mindent belőlem. Nem hiszem, hogy minden apró rezdülésemet vagy reakciómat ismerne. S ez nem is baj. Legalább okozhatok még meglepetést. - Akkor itt az ideje annak is, hogy azokkal is megbarátkozz. – pillantottam fel rá barátságosan és egy halovány mosoly ott bujkált az arcomon. Ő is láthatta azt, hogy nem vagyok túlzottan jó az ilyenben, mármint a párkapcsolatokban, de együtt fedezhetjük fel és nem hiszem, hogy ez annyira rossz lenne. Talán néha majd hajat tépünk, lehet néha ajtó csapódik, de akkor se futhatunk el többé az elől, amit a szívünk diktál. Mert a szív szava mindennél erősebb, nem véletlen, hogy abból csak egyet kaptunk, hiszen a társa másvalakiben él, az én szívem párja benne, s küzdeni fogok a viharokban, amik előttünk állnak még. - Ahogyan minden ember is. – szólaltam meg úgy, mintha csak az időjárás lenne a téma. Lehet, hogy be akarja magát állítani fekete báránynak és talán idővel sikerülne is neki, de nem könnyedén. Én pedig esélyt se fogok neki erre adni. Amikor keze arcomra siklik, akkor úgy simulok bele, mintha megszokott dolog lenne. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom a következőben pedig megérzem ajkainak az érintését. A karomat nyaka köré fonom, az ujjaimmal gyengéden simítok végig tarkójának vonalán, miközben viszonozom a csókját. Még mindig képes lennék elfutni, de nem akarok. Talán lassan fogunk haladni, de úgy érzem megéri küzdeni. Percekig egymásba fonódva hagyjuk, hogy az érzéseink magukkal repítsenek. Amikor pedig ajkaink elválnak egymástól, akkor kicsit szaporábban veszem a levegőt. – Ne tűnj el többé… - suttogom ajkai felett, hiszen nem akarom azt, hogy csak úgy egyszerűen hátat fordítson annak, ami még el se kezdődött.
Szavai hallatára nem távolodom el, pedig érzem, őszinte, legbelül, hogy el akarnék futni. Szaladni, vámpír erőmből, ameddig tüdőm és izmaim bírják és el nem ájulok valamelyik elhagyatott, magányos út szélén. Ahogyan mindig is tettem. Arcomon nem látszik, de minden egyes kiejtett szó nyomot hagy bennem, szinte éget. A felvetése, miszerint egyszerű ember is lehet szörnyeteg, valahol ismeretlen számomra, mert egy gyenge ember képtelen olyan dolgokat tenni, mint amikre mi magunk képesek vagyunk. Még is, ha őszintén és mélyen belegondolok, lehet benne igazság. Ellenünk nem tehetnek semmit, nekünk nem árthatnak, de a szépség gyönyörű szemeibe meredve, ahogy visszagondolok a hetekkel ezelőtti eseményekre... néhány bűnöző életét vette volna pár papír kedvéért. Semmi egyéb indítékuk nem volt, fittyet hánytak arra, hogy egy kislány életéért is felelős. Szerencsére időben érkeztem, de ha nem maradok mellette annyi évvel ezelőtt, Eleanor árván maradt volna. Így szavai értelmet nyernek. Ez még sem oldoz fel saját démonaim alól. Senki sem tudná tisztára mosni a nevemet. Még egy ilyen ártatlan, angyali teremtés sem, mint ő. Kérésére szívem kihagy egy ütemet. Tudja, mert tudnia kell, az árnyékából most már élete végéig nem tágítok, ő viszont az életében akar tudni engem, ez pedig jobban megrémiszt, mint eddig bármi. Hogyan is akarhatná ezt? Hogyan tud eltekinteni a nyilvánvaló tényektől, hogy ugyan az a vér csordogál ereimben, mint annak a személynek, aki... Ismét elborítja agyamat a bűntudat, hirtelen rosszul leszek és óvatosan arrébb tolom őt, hogy megtámaszkodhassam valamiben. Az ajtó félfára esik a választásom, barnás árnyalatú arcbőrömből kifut a vér és érzem, ahogyan falfehér leszek. A rengeteg érzelem ezúttal ledönt férfi lábamról, a félelem, a kétségek, húgom árulása, minden egyszerre tör ki rajtam szavaira. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy élete végéig karjaimban tudhassam, de felismerni, vagy beismerni ezeket az érzelmeket olyan számomra, mintha ezernyi tőr fúródna mellkasomba. Nehezemre esik lélegezni, szinte zihálásba kezdek, erőm elhagy. Szemeimet lehunyva tartom, épp csak nem szorítom. Kérdések milliói ostromolnak egyetlen kérés miatt, mit felém idézett. Maradjak. Ezt szeretné. Házában? Az életében? Ó, drága földanyám... Végül csendesedik a vihar legbelül, légzésem is könnyedebb lesz, mintha a fullasztó démonok varázsütésre távoznának belőlem. Nem hagynak magamra, jól tudom, visszatérnek majd, hisz századokon át közel álltak hozzám. A részemmé váltak, létezésem nélkülük okafogyottnak tűnhet, éppen ezért csak addig hagynak magamra, hogy képes legyek ésszerű döntést hozni. Legalábbis ebben akarok hinni. Erőt véve magamon kiegyenesedek, hogy ismét rá tudjak nézni, de semmi mást nem érzek, mint szégyent. Miért ennyire nehéz bármilyen érzelemmel szembenéznem? Miért érzek egyáltalán bármit? Nem érdemlek tőle megértést, főképpen nem szeretetet, vagy annak bármilyen formáját. Semmi jót nem hoztam életébe, nem sütött ki miattam a nap szívében, még csak boldognak sem érezheti magát. A szerelemnek erről kellene szólnia, nem igaz? Mit kellene mondanom? Ha megígérem, hogy mellette maradok, még is mit adhatnék én neki? Csalódást, fájdalmat. Azt mindenképpen. Egy olyan férfi arcát kellene látnia minden nap, akinek fivére elvette büszkeségét. És én hogyan tudnék ezzel együtt élni? - Megígérem.- Válaszolom végül kérésére. Homlokom izzadtság gyöngyözik, arcom színe sem az igazi még, érzem, ahogy a bizonytalanság ingoványos talaján nehezemre esik talpon maradni. Odalépek hozzá, ha nem néz még teljesen bolondnak és finoman, de határozottan kapom a karjaimba. - Ideje pihenned. Eddig sem kellett volna az éjszaka közepén zavarjalak.- Mondom határozottan, arcomon egyetlen érzelem sem látszódik meg. Éppen elég időre hagytam magam elgyengülni. Nem fog többet előfordulni. Először vámpír gyorsasággal akartam felvenni őt az emeletre, de meggondolom magam, még mielőtt az első lépést megtehetném. Ha kérése ellenére valamennyire kivonhatom őt életem ezen részéből, akkor meg kell tennem. Így emberi tempóban indulok el vele az emeletre. Minden lépcsőfok újabb aggodalmat szül bennem, újabb kérdést vet fel. Mintha csak tíz különböző énem adna hangot véleményének a fejemben és mindegyik mást mond vagy tanácsol. Ha legalább kettő ebből ugyan azon az átkozott véleményem lenne, egyszerűbben állnám a sarat. De a démonjaim nem ilyen kegyesek velem. Felérve a szobájába nem kapcsolok lámpát, csak ágya mellé lépve leteszem őt, majd én is leülök mellé, remélve, hogy nem bánja. A szavak viszont ismét cserben hagynak. A folyosóról beáramló lámpafény enyhén világítja meg csodásan szép arcát. Egy ideig csak nézem őt, magamba iszom szépségét. Akárhányszor rá emelem tekintetem, gyönyörűnek látom őt, de nem csak a természet adta, hibátlan vonásai miatt. Lelke tükröződik szemein át és mielőtt ennek az egész tébolynak kitettem volna őt, sugárzott a boldogságtól. Enyhén elkomorodnak vonásaim a gondolatra. Az este folyamán semmi sem kívánkozott még ennyire ki belőlem. - Hosszú éveken át figyeltelek téged. Minden nap.- Súgom halkan. Kislányát nem akarnám felrázni az éjszaka közepén. Nem értené, mi történik. És nem lenne egyedül. Mi magunk sem értjük. - Sugárzott belőled a boldogság. Most pedig...- El akarnám harapni a szavakat, hogy ne kelljen kimondanom őket, de mivel belekezdtem, már nem futamodhatok meg. Egy újfajta bátorság megtanulására készülök, azt hiszem. - Én oltottam ki belőled azt a fényt. Miattam nem sugárzol már úgy, mint azelőtt. Hogy nem tartasz ennek ellenére szörnyetegnek?- Teszem fel az érdekesnek tűnő kérdést, de azóta gyötörnek ezen gondolatok, mióta elmondtam neki az igazságot. Ha engedi nekem, kezére helyezem sajátomat és enyhén megszorítom, de csak annyira, hogy én magam is elhiggyem, nem álmodom. - Nem volt jogom elmondani neked az igazságot. Nem volt jogom a feje tetejére állítani az életedet. Hagynom kellett volna, hogy tudatlanságban élj tovább. Boldog lennél még mindig és senki sem vehetné el tőled ezt. Én még is megtettem.-
•• De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást. ••
Reakciója eléggé meglep, hiszen erre aztán végképpen nem számítottam. Hirtelen nem értem, hogy mi lelte és mitől sápadt el, vagy éppen gyengül el annyira, hogy meg kelljen neki kapaszkodnia, ha nem pillanatokkal előbb tolt volna el magától, akkor vélhetően cselekedtem is volna és aggódó kérdésekkel halmoztam volna el azt a férfit, akit alig ismertem, de a szívem mégis iránta dobbant. Ijesztő volt ez az egész, de bármennyi szörnyű emléket hozott a felszínre a múltamból, tudtam jól, hogy nem követte el, de azt még mindig nem értettem pontosan, hogy micsoda is ő, de hát majd idővel talán egyre inkább világosabbá fog válni, vagyis gondolom. Eléggé nehéz volt egyhelyben maradnom, de ha jelenleg ő nem akar a közelében tudni, akkor nem fogok odacsörtetni, mint valami idióta. Az aggodalom viszont továbbra se tűnt el a szemeimből, majd hogy ne bámuljam már túlzottan kicsit oldalra fordítottam a fejemet és a nappali felé néztem, mintha csak azt akarnám megnézni, hogy Eleanor alszik-e még. Szerencsére ő nem ébredt fel, mindig is jó alvó volt, jobb, mint én, pedig azért engem kell félteni, de most örültem annak, hogy még ez a ricsaj se volt képes előcsalogatni őt az álmok mezejéről. Úgy éreztem, hogy ennek az estének még nincs vége, inkább még csak most kezdődött el. Arra pedig, hogy megígéri kicsit megnyugszom, mert reménykedek abban, hogy be is fogja tartani az ígéretét, majd mielőtt észbe kaphatnék, addigra már a karjaiba kap, pedig ezek után roppant mód nem vagyok álmos. – Nem vagyok álmos, meg alhatok holnap is. – jegyzem meg könnyedén, hiszen ezek után senki se várhatja el azt, hogy csak úgy elfelejtsek mindent és aludjam az igazak álmák. Azt már nem. Amikor lerak az ágyba, akkor kicsit arrébb csúszom, majd felülök és úgy figyelem őt. S szemmel láthatóan nem véletlen csúsztam arrébb, mert helyet is foglal, ennek meg felettébb örülök, hogy nem illan el úgy, ahogyan korábban tette, mert ha netán eltűnni támadna kedve, akkor lehet már direkt keverném magam bajba, hogy elődugja az orrát és megjelenjen. Ha más csali nem használ, csak ez, akkor ezt fogom bevetni. Ennyire egyszerű, persze azért olyan eszement bajt se kevernék, hiszen Eleanort nem áll szándékomban árván hagyni, vagy bajt hozni a fejére. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, de úgy érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy most újra inkább a keserűség lesz megidézve, mint a boldogság apró szellője. Lassan kúszom hozzá közelebb, majd kezem arcára siklik. - Most is boldog vagyok, még ha nem is úgy, mint egykoron, de melyik tudatlan ember tud igazán boldog lenni, amikor érzi, hogy valamire nem emlékszik, pedig kellene? – kérdezem tőle, majd mielőtt felelhetne, megválaszolom én. – Egyik se, mert ha senki se látja, akkor mindig azon van, hogy eltörölje azt a gátat, ami megakadályozza abban, hogy emlékezzen. – én legalábbis így voltam. Sokszor megpróbáltam áttörni a gátat, de nem jött össze egészen addig, amíg ő meg nem jelent és segített benne. Okkal történtek így a dolgok, tudom, érzem mélyen legbelül. Néha nem értjük az okokat, a szívek dallamát, de aztán szép lassan minden tisztulni kezd és minden a helyére billen. - Miért kellene azt a személyt szörnyetegnek tartanom, aki végre megszabadított a kételyektől, attól, hogy újra és újra egy gátat akarjak áttörni? Az élet sose volt állandóan csak a boldogság hordozója, de… - kezdek bele, majd gyengéden magam felé fordítom az arcát, ha esetleg nem nézne rám. – Azt is tudom, hogy míg te azt hiszed kioltottad a fényt, addig én hiszek abban, hogy te inkább elhozod számomra a fényt, egy olyan fényt, amihez előtte még sose volt szerencsém. – mosolyodom el haloványan, s közben a pillantását figyelem, majd megrázom a fejemet. Az ujjam ajkára siklik. - Shh, nem a múltkor kell beszélni, hanem a jelent kell megélni, hogy legyen jövő, s az már csak rajtunk áll, hogy milyen jövőnk lesz. – mondom neki őszintén, majd ha nem tűnt el, s még mindig ott maradt a közelemben, akkor ujjamat könnyedén veszem el ajkáról, hogy utána gyengéden megcsókoljam őt, mintha csak a szavaimat akarnám megpecsételni vele és azt, amit gondolok, érzek…
Kezdőlap
