Előző este mindent elsimítottam és a helyére tettem. Az építkezési területet kiüríttettem a vezetővel, egy árva lélek sem flangál a kordonon belül, az utcafronton, pedig hetek óta nem javították meg a közvilágítást. A közönség miatt nem aggódom. A látszólag húszas éveinek végén járó nő lassan ébredezik. Hallom a mocorgását, miközben a tekintetemmel a városi látképet pásztázom. Ebben a magasságban elismerem, a fények egészen szépek és ma este az égen még egy, kettő csillag is felfedezhető. Közel festői panoráma. A hatos pakkból kiveszek egy üveg sört, a kupakját a vasrúd széléhez feszítve pattintom le.
Csipkerózsika már kinyitotta a szemeimet, amik valójában elég kevés mindent vehetnek ki a környezetéből. Elsőként a hosszan elnyúló eget veheti szemügyre, jobbra és balra pislogva az alattunk elterülő várost, lefelé pedig… odáig ne merészkedjünk egyelőre.
- A helyedben nem fészkelődnék. – süket fülekre lelnek a szavaim, amin cseppet sem csodálkozom. Megforgatom a szemeimet az első korty mellékesében, de nem állok fel a helyemről. Kényelmesen lógatom tovább a lábam a mélybe. Az esti szellő is jól esik. Nem ezért a nőért fogom elrontani a pillanatot.
- Ha lezuhansz, emlékezz rá, hogy figyelmeztettelek. – jót akartam, de minek? A tőlem balra tájolt és bájolt, erejétől fosztott boszorkány úgy fest mindjárt a halálába lohol. Valószínűleg erősebb ütést mértem a tarkójára, az okozza a kótyagosságot. Csendben meghúzom az üveget még egy adagért, majd oldalra nyúlok a telefonomért, hogy elindítsam a lejátszási listát. Az aktuális slágerlista vezető dala csendül fel.
- Őrült vagy… mégis mi bajod van?! Hol vagyunk?- Öm, a napokban nem ezt a számot hallgattad nonstop? – ellenőrzöm a képernyő úszó címet.
- Nekem ez rémlik. – nem rémlik, tökéletesen tudom ezt hallgatta. A követését és megfigyelését komolyan vettem, ügyeltem az apró részletekre. Sok időmbe telt a nyomára bukkannom, nem sajnáltam heteket, hónapokat rászánni a helyzetének felméréséhez. Leginkább abban reménykedtem kapcsolatba lép a koven többi tagjával, olyan módon, amit szintén lekövethetnék, de nem volt ekkora szerencsém és elfogyott a türelmem. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez.
Sikerült felülnie és realizálnia hol van, megkockáztatnám engem is felismert. Akárcsak azt nem áll összeköttetésben jelenleg a mágiájával vagy legalábbis alig. A csuklóin láthatja a megkötő varázslat felfestéseit.
- Kiélvezed a kínzásomat, mielőtt megölsz? Erről van szó? – igazán túlkomplikálja. Egyszerű gesztust tettem, amiről nem mondom azt megtenném bárkiért. Különleges elbánásban részesítem. A lakásában felhőkarcolókról készült képek lógnak a falakon, szeret nyitott konyhaablaknál étkezni, ezt a szart hallgatja, amivel a rádióban találkozott és ezt a sörmárkát vásárolta két nappal ezelőtt a boltban.
Utoljára iszok az alkoholból, majd körkörös ujjmozdulattal célzok az ábrázatomra. Beillene pókerarcnak is a jelenlegi komorságában.
- Úgy nézek ki, mint aki élvezi? – lehet nem volt ott azon az éjszakán. Jogos érvelésként elfogadnám miért nem kellene azt csinálom, amire a fejemet adtam emberöltőkkel ezelőtt, de nem számít. Az élet nem fair. Ha az lenne legalább mostanra élvezném mások szenvedését. Nem? Felállok, hogy egy szempillantás alatt a másik oldalán tűnjek fel, a fejéhez közelebb guggolok le hozzá.
- Válaszokat akarok kapni, amikért cserébe elengedlek. Ilyen egyszerű. – az erőfitogtatásra a helyszínváltoztatás mellett a meggyőzés miatt van szükség. Máshogyan is kiszedhetem belőle, amire szükségem van, de gyorsabb, ha önként adja át az információkat. Nagyon nem szeretnék a mágia eszközéhez nyúlni, az utóbbi időkben nem annyira stabil, ezért is reménykedem a nyelvének megeredésében és abban van annyi esze belátja, hogy jobban jár, ha nem csomót köt rá.
- És bíznom kellene a szavadban, hogy elengedsz? Nem olyan ember hírében állsz.- Nem fogom árvává tenni a lányod. – a tartása megfeszül a hallottaktól. Érthető, szándékosan hoztam szóba a gyereket, akire most egy bébisintér vigyáz, amiről nem tud. Nem kell kettőt találgatnom, a fejében lejátszódik a jelenet, ahogy egyedül van a lakásban a gyerek és érzem a még jobban megugró pulzusszámát.
- Tehát ahogy mondtam. Válaszokat akarok és távozhatsz. – az ismétlést a biztonság kedvéért teszem, végül felállok. Könnyen túllendülök a próbálkozásán, hogy lelökjön a karlendítésével és egyelőre nem szívom mellre a támadását. Időben kitérek a mozdulat elől.
- Menj a pokolba!- Azt az utat választod, ahol te csinálsz árvát a lányodból. Jól meggondoltad? Ez az utolsó esélyed. – eléggé elgondolkodtatónak bizonyultak a szavaim, nagy nehezen megeredt a nyelve és hálistennek nem az utolsó utáni pillanatban. Döcögősen kezdett bele, nem siettettem a beszédben és erősen össze kellett kaparnom az önuralmam, hogy ne íródjon az arcomra, amikor olyan információt hintett el, amire a legkevésbé sem számítottam. A koven céljai érdekeltek nyilvánvalóan, merre tartanak ezúttal és hol találhatóak. Utóbbival ő sem volt tökéletesen tisztában, de azzal igen miért kérdeztem rá mindezekre. Ismerte a történetet és feltételezte nem fogom hagyni elsétálni az infocsere után. Joker kártyaként lebegtette meg előttem a volt nejemről kiszivárogtatott részleteket, hogy felkészüljek nem csak ők vannak a nyomában ezúttal és nem akárkiket haragított magára. Éppenséggel évszázadokkal korábban. Újabb került a költött hazugságainak sorába és nem kevésbé dühít most. Takargatta a teljes igazságot azután is, hogy rajtunk csaptak és elő kellett állnia valamilyen magyarázattal, amikor évekkel később felkerestem, de akkor is szemrebbenés nélkül az arcomba hazudott. Én ökör meg hajlandó voltam segítséget nyújtani neki később és letettem róla dühömben elragadjam az élők közül… A kontroll mégis kiszaladt az ujjaim közül. A kéznél lévő boszorkányon vertem le az ő bűnét. Azon kaptam magam a tenyerem alá simul az összeroppantott nyaka, a tekintetéből hiányzik az élet szikrája és ernyedten lóg a teste. Az a legkevesebb szemmel tartom a gyámügyesek intézkedéseit, a befogadó szülők gondolatai közé elhintem úgy gondoskodjanak majd a gyerekről, mintha a sajátjuk lenne.
********************************
Az elmúlt évszázadokban voltak jó és rossz pillanataim. Jóból kevesebb, rosszabból több. Jobbak, amikor azt hittem a terveim szerint alakulnak a dolgok és megkapom a régóta vágyott elégtételt. Ezekben az esetekben előre elkönyveltem jól fogom érezni magam. A rosszabbak, akkor következtek be, amikor elmaradt a várt megkönnyebbülés és a győzelem csak egy újabb bűnös vagy ártatlan nevet írt fel a listára, amit sose verek ki a fejemből a nemtörődömség látszatának ellenére. Mindet fel tudom sorolni. Kezdetben azért, mert baromira megviselt a vérontás, ami akaratomon kívül, később akarattal is megismétlődött és ezzel voltam képes visszacsatolást találni az egykori emberi voltomhoz. Szükségem volt az emlékeztetőre, amit szép lassan behálózott a rutin és megszokás vált belőle. Azt, pedig tudjuk, hogy a szokások megmaradnak.
Több is, mint kellene és aki azt mondja az idő segít ezen vagy mindent meggyógyít, annak fogalma sincs miről beszél. Az idő kegyetlen. Embereket büntetnek vele az isten szerelmére. Egyre több minden esik ki, egyre kevesebb mindenre emlékszem, amikor még minden normális volt és egészséges jövőképet láttam magam előtt. A boldog jelenetek erősen meghúzódnak a sorsfordító esemény árnyékában. Tisztábban tudom felidézni a mészárlás hangjait, mint a fiam első felsírását vagy Kayla hangjában az egykori szeretet, mielőtt minden tönkrement volna. A negatív érzések folyton hullámoznak a fejem felett, hol jobban, hol kevésbé.
Ragaszkodok a dédelgetett dühömhöz, mert más nem maradt – nem számottevő mennyiségben – és nem akarok másban értelmet lelni a bosszún kívül. Sokkal többet megéltem, mint valaha szabadott volna és amire vágytam. Egyszerűen öreg vagyok már az ilyen hülyeségekhez, ahogy a változáshoz is. Azt a határt jó néhányszor átléptem, ahol még többé kevésbé visszatérhettem volna a régi énemhez. Veszítenivaló nélkül sok mindent megenged magának az ember, az alattomos módszerek, a halál közel engedése és a nagy kockázatok vállalása igazán semmiségek. Ezzel a mércével? Kérlek!