Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol egy kislány, akinek az élete egy tündérmeséhez hasonlított. Önfeledten játszadozott minden nap a falujuk melletti erdőben, dalokat dudorászva. Édesanyja mindenre megtanította, amire egy kislányt meg kell, míg apja temérdek szeretettel halmozta el. Milyen szép kis történet! Kár, hogy a fele hazugság. Egyik reggel fejfájással keltem, mintha minden porcikám darabjaira akarna hullni. Négy esztendős lehettem, mikor anyám kérésének eleget téve kimentem, hogy apámnak segítsek fát bevinni. Pár rőzsét szedtem egy kupacba, mikor hirtelen elsötétült előttem a kép. Pár másodperccel később apám ijedt, kémlelő tekintetével találtam szemben magam a porban fekve. Mielőtt kitisztult volna a kép a szemem sarkából mintha azt láttam volna, hogy a fahasábok a magasba emelkednek. Onnantól a gyermekkorom maga volt a pokol, anyám mindig furcsán méregetett, mintha félt volna tőlem, míg apám megvetett és bármilyen apró okból kifolyólag bántalmazott. Pár hónappal később kivittek a piacra, azt hittem pár élelmiszert fogunk venni, ahogy mindig. Nagyobbat nem is tévedhettem. Mire feleszméltem, már a színpadon álltam és egy férfi magasztalta mennyit érek. Könnyeimmel küszködve kérleltem a szüleimet ne tegyék ezt. Eladtak. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért aznap rám talált az a nő, aki egyetlen kérdés nélkül a felkínált ár kétszeresét fizette értem. Hálával tartoztam neki, amiért a családja részévé tett. Boldog, szerető családban élhettem tovább. Sőt! Ennél sokkalta többet kaptam. Megtanítottak rá, hogyan használjam az erőmet, miként fejlesszem a képességeimet, azt hittem a mi fajtánk a legerősebb. Ez volt a második tévedésem. Kiderült, hogy a boszorkányoknál erősebbek csak a druidák, akik képesek elhozni a világ végét, ha úgy tartja kedvük. A családom ezt nem hagyhatta, így könnyedén levadászták őket, 12 sírba helyezték őket, a világ más-más pontján. Láttam, amint a gyönyörű teremtés testét a földbe hajítják. Anyám egy darabig a sír felett állt, valamit mormolt. Nem ismertem ezt a varázsigét. Később döbbentem rá, hogy egy lassan ölő méreg bűvös szavai voltak ezek. Az utolsó áldozatunk egy férfi volt, kinek az arcát örökre az elmémbe véstem. A családom halott, nagyjából 14 esztendős lehettem, mikor vámpírok támadtak ránk, vérben fürödve a saját sikolyomra ébredtem. Csodával határos módon életben maradtam, hála neki.
A megmentőm magához vett, a kastélyában éltük tovább az életünket, immár közösen. Arcát angyalok faraghatták, olyan volt, mint egy márványszobor. Reggelente az ő hangjára keltem, míg éjjel csodás barintonja kísért az álomvilágba. Ő tanított meg énekelni, a zene angyalának tartottam kislányként, de ahogy cseperedtem rá kellett döbbennem nem apámként tekintek rá. Sokkalta többet jelentett nekem. Bele szerettem, visszavonhatatlanul. Tudtam, hogy vele akarom leérni az életem, éppen ezért sosem érdekeltek azok a szabályok, amiknek betartására kötelezett.
1. Sosem hagyhatom el a kastély falait.
2. Sosem mehetek le a pincébe.
3. Vigyáznom kell magamra, nehogy megvágjak magam, főleg ne vendégek előtt.
Ő, mindig figyelt arra, hogy kellően megünnepelhessük a születésnapomat. A huszadikra nagy hangsúlyt fektetett, mi sem mutatja ezt jobban a gyönyörű kék ékköves karkötő, amit tőle kaptam ajándékba. A vacsorát követően a szobámba siettem, hogy átöltözhessek a tánchoz. A nagy sietségben kifulladva nyitottam ki a terasz ajtaját, hogy friss levegőhöz juthassak. A korlátnak dőlve pihegtem, letekintettem a kapu ajtajára, hogy megnézzem kik az új vendégek. Talán túlságosan előre hajolhattam, hiszen a következő emlékem az, hogy zuhanok, majd elsötétült a világ előttem. Meghaltam. De, ahogy mondani szokták, minden vég egy kezdet is egyben. Mint kiderült vámpírvérrel a szervezetemben haltam meg. Újjászülettem, immár vámpírként. Ennek köszönhetően az eddig elnyomott emlékeim is felszínre törtek. Azt hittem életem szerelmével élek egy fedél alatt, ez volt a harmadik tévedésem. Ő ölte meg a családomat, egyetlen céllal vett magához, hogy táplálkozhasson belőlem minden éjjel, persze a sebeimet begyógyította a vérével. Egy hajszál választja el a szerelmet a gyűlölettől. Mérhetetlen düh kerített hatalmába, egy villámlás szakította ketté az eget. A lépcsőn leérve, a vendégekkel sem foglalkozva a falnak vágtam őt. Kiabálni kezdtem, minden egyes bűnét a fejéhez vágtam. Mérgemben olyan szavak hagyták el ajkaimat, amivel évekig megpecsételtem a sorsát. Végezetül minden gyertyát ledöntöttem, hatalmas lángok csaptak fel, hogy a pokollal tegyék egyenlővé a kastélyt. Láttam, amint megégeti az arcát egy lángcsóva. Aljas mosollyal az arcomon léptem ki az ajtón, hiszen megátkoztam őt, hogy ne tudjon olyan könnyedén gyógyulni.
Ennek már több száz éve. Egyetlen dolgot tartottam meg tőle, a napfény karkötőmet, amit aznap este ajándékozott nekem, ami eltakarja a családomtól kapott jelemet- keze belső részén egy keltaszív, mit lánc ölel körbe a csuklója mentén-. Ezek emlékeztetnek a múltamra.  Legfontosabb, amit a hibáimból tanultam; soha, senkiben sem lehet bízni, egyedül önmagamra számíthatok és az erőmre. A hatalom jelent mindent számomra. A fekete mágia éltet. A világ nem ismeri ezt az énemet, ők csak az angyal hangú énekesnőt látják, aki szirénként elkápráztatja a közönségét minden este.