Bergen, 1341. Norvégia világkorát élte, legalábbis a szüleim mindig ezt mesélték nekem. Bergen akkoriban Hanza város volt és a fellendült, virágzó kereskedelem miatt külön kis állammal és királynak kikiáltott kormányzóval rendelkezett az országon belül. A titulust édesapám testesítette meg. Hercegnek születtem, akárcsak a bátyám, Emmett. A gyerekkorunk felhőtlen volt egy kis mellékes hibával: Mindkét szülőm értette, ismerte és haszálta a természet támogató erőit, ám ezt mély titokban tartották, egy ideig még előttünk is. Aztán idővel, Philippa születése után beavattak minket, elvégezték a szükséges rituálét, természetesen a legnagyobb titokban. Azok az idők nem fogadták el ezt a fajta gyakorlatot, az emberek és a nép féltek volna minket. Persze idővel féltek is...
Norvégia békés, virágzó birodalom volt nagyon hosszú ideig. Mikor háborúra esett a sor, azt is Dániáért kellett vívnunk, nem saját biztonságunkért. Harcos hercegeknek neveltek bennünket, holott az országra ez a típusú berendezkedés egyáltalán nem volt jellemző. Apám azonban okosabb ember volt a legtöbbnél, tudta, hogy semmi sem arany, ami fénylik és mindenre fel kell készülni. Sokáig azt hittem, az emberekben nincs bizalma, őket féli, de hamar felnyílt a szemem az igazság előtt: Nem mi vagyunk az egyetlen, emberektől különböző lények ezen a világon. Ha erre időben felkészít bennünket, nem vesszük oly hetykén a háborút. Nem a környező országok háborúja volt a vészforrás, annál sokkal komolyabb veszélyekkel kellett szembenéznünk. Ám tudatlan laikusok módjára, több erővel a kezünkben, mint gyenge embertársaink, bátyámmal bőven túlértékeltünk magunkat.
Huszonkét éves voltam, mikor megtörtént a baj. A sebek a testemen az egész hónap eseményeit könyvként írták a bőrömbe. Egy hosszú hónap volt, mire egy ősi vámpírhoda - melyek a földeken éltek századokon át, titokban - lemészárolt mindenkit, ki számomra kedves volt. Apám tudta, hogy egyedül a napfény tartja őket vissza attól, hogy bevegyék a várat és vele együtt a várost is. Más boszorkányok talán félték apámat és ezért akarták vesztét. Napfény ellen áldottak meg ékszereket, így már nem volt menekvésünk. A város égett, az emberek sikításait mai napig nem tudom kiverni a fejemből, kísértenek éjszaka. Szüleim menekvésre intettek minket, a hugunkat kellett védenünk. Ám tapasztalatlanok, fiatalok voltunk és utolértek minket a hegyek mélyén, az erdő sötétjében. Hugunkat egyetlen percig sem kímélték, szétmarcangolták, mintha csak egy vaddisznó lett volna. Emmett sokkot kapott a látványtól és úgy nézett ki, feladta életét, mert nem látta már értelmét. Én azonban, mintha bármennyi esélyem is lett volna, kiálltam ellenük. Sosem volt halál félelmem, talpraesett gyermek voltam világ életemben. Egy vámpír Úr állt meg előttem, nevetett a szánalmas próbálkozásomon, hosszan, megvetően. Jutalmazta bátorságomat és ezzel átkot szórt fejemre hátralévő, hosszú életemre: Vérével itatott, majd kitörte a nyakamat. Emmettet a hegy szélére cipelték és végignézte a távolból, a városunkra látva, ahogyan régi hagyományok szerint égetik el szüleinket máglyán. Semmi szükség nem lett volna erre, még is így szégyenítették meg szüleinket. Nem volt könyörület.
Nem tudom, Emmett hogyan lett vámpír. Még is együtt indultunk el ezen a rögös úton. Felébredve ismeretlen érzések kerítettek minket hatalmukba és mivel senki sem mondta el, mi történik velünk, a városba visszatérve néhány életben maradt szerencsés vérét ontottuk, hogy csillapítsuk a szomjunkat. Végül sorsunkat mi pecsételtük meg.
Zarándokok, vándorlók lettünk. Kutottuk különleges képességeink mértjét, üldöztünk életünk megkeserítőit. Gyűlölet hajtott bennünket, végül évekkel később beteljesítettük a bosszút is: Lemészároltuk az összes vámpírt, kiknek arcára emlékeztünk, grátiszba pedig az egész mocskos bandát. Mindegy volt, kik azok, mikor kerültek a fészekbe, csak dögöljenek meg. Nem volt kegyelem, ahogy családunk kiírtásánál sem történt ilyesmi. A világ meg is nyílt előttünk, de be is záródott.
Teltek az évek, jártuk a világot. Változtunk, ahogy minden rendes ember változik életének bizonyos szakaszainál, de Emmett más volt, mint én. Valami egészen más játszódott le benne: Hol keserű volt és pesszimista, hol élvezte az öröklét áldását. Szélsőséges viselkedése aggasztott, közel sem kezelte olyan jól a gyászt vagy családunk elvesztését, mint én. De nem érzelmi szinten gondolom... Az elméje ment egy olyan irányba, melyet nem akartam követni, de kénytelen voltam. Őriznem kellett őt, hisz nőket és gyerekeket gyilkolt kedvtelésből. Elvesztette a józan eszét.
Rengeteg idő telt el. Volt, hogy eltávolodtunk, de amint ismét gyilkolni kezdett, vagy a hecc kedvéért megerőszakolt egy fél falut, ismét feltűntem a horion narancssárgás sziluettjén és figyeltem lépteit egy ideig, miközben engem senki sem kérdezett az érzéseimről. Így egy idő után nem ezt tartottam fontosnak. Másokért éltem és elzártam magamban mindent. Az idő telt, még is úgy éreztem, megragadtam a csodás országunkban. Sosem tértem viszont vissza Bergenbe. A nevemet még századokig emlegették és csak úgy ismertek: A kín hercege.
Aztán elvesztettem a nyomát. Mint a kámfor tűnt el szemeim elől és nem találtam. Véremet használva, bűbáj segítségével akadtam a nyomára modern korunkban, mert a természet jelezte nekem, hatalmas baj közeleg. Még sem értem oda időben. Egy fiatal, ártatlan lányról kellett lerángatnom, kit megigézett. Sokszor előfordult már velem hasonló, nem egyszer játszotta ezt el, ám mikor a lány üres tekintetét láttam, felfordult a gyomrom és az elviselhetetlen bűntudattól el kellett fordulnom, hogy hányni tudjak. Sosem történt még velem ilyesmi. Tudtam, hogy Emmett nem beszámítható és erejével a legszörnyűbb dolgokat műveli. Az a lány viszont, hosszú évszázadok után először nagyon mély nyomot hagyott bennem. Tudtam, nem fog emlékezni semmire, ezért még a jelentélében nekiestem bátyámnak és célom volt, hogy kiontsam az életét egyszer s mindenkorra, ám a vér kötelez és nem voltam rám képes.
Az életem onnantól ismét értelmet nyert. Más lettem. Bóklászó vándor helyett felvettem a testőr szerepét. Árnyként követtem őt mindenhová és egy hónap múlva kiderült, hogy terhes. Emmett végezni akart vele a gyermek miatt, az elméje nem tudta fogadni egyáltalán a gondolatot. Védenem kellett tőle a lányt, nem hagyhattam, hogy életét vegye. És mivel Emmettet meg lehet akadályozni, de megállítani már kevésbé, erre tettem fel életem hátralévő részét: Illetve a lány életének hátralévő részét, hisz mi élni fogunk, mikor ő már az igazak álmát alussza majd. Az sem utolsó szempont, hogy a gyermek, kit nevel az unokaöcsém, legyen bármilyen szerencsétlen a helyzet. Ennek már sok éve, Emmett pedig eltűnni látszott, de jól ismerem: Megcsinálja valahol a bajt, majd egy unalmas percében gondol egyet és visszatér, hogy megölje a lányt. Én akkor is itt leszek és megakadályozom majd. Az érzéseimet ugyan elzárva tartom, még sem tudom azt hazudni magamnak, hogy a fiatal szépség közömbös lenne nekem. Az évek haladtával különleges kapcsolatot érzek irányába, hiszen minden lépését ismerem. Mintha már őt magát is ismerném, pedig ő még egyszer sem vett észre engem. Álmában, mikor igazán mélyen alszik, megjelenek szobájában és gyengéden végigsimítok arcán. Szívem csak akkor nyugszik, mikor tudom, nyugodtan alhat, mert senki sem zargatja majd álmát. És ha rajtam múlik, az életét sem.