|
|
|
Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 11, 2016 12:41 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | | 671 Courtney Eaton NEW ORLEANS vámpírboszorkány |
csak fecseg a felszín, hallgat a mély... Születésemtől kezdve hercegnőnek neveltek. A lázadó természetem mégsem fért ezzel össze. Sosem tudtak szabályok, béklyók közé szorítani, mindig is tüzes voltam, fékezhetetlen és életvidám. Valahol legbelül még ma is ilyen vagyok. De az egykor könnyen megbocsájtó, türelmes és tiszta szívű leány felnőtt. Az élet megtépázott, adott egy leckét, mit nem hagy elfelejteni, s bár még mindig ott lapulnak bennem ezen érzelmek, ez az énem, bosszúvágy is hajt. A sötétség is elkezdte felemészteni szívem. A szende lányka halálával, s felemelkedésével új ember is költözött az örökifjú testbe. Valaki, aki ugyan még mindig zabolázhatatlan és szerény, kedves, de sokszor kiszámíthatatlanul fortyogó is, akár egy vulkán. Olykor bájosan csevegve, rezzenéstelen, vidám arccal telnek el órák, máskor tekintetem ködössé és sötétté válik, testemen eluralkodik valami idegen, mégis természetesnek tűnő érzés, amitől nem szabadulhatok és aminek köszönhetően teljesen elhagyom valódi énem. Az erőmnek hála a határok kiszélesedtek előttem, és bár sokszor észre sem veszem, hogy milyen úton haladok, mivé akarok válni, rémálmaim emlékeztetnek rá, hogy ez az egyetlen út, aminek végén békére lelhetek végre. A sokak számára kedves arc, a barna hajkorona, a porcelán sima, érintetlen és sebektől mentes bőr, a csillogó, életvidám barna szem olyan hatást kelt, mintha angyal lennék, ki a földre szállt. Sokakat megbabonáz, és senki sem látja valódi arcom. Senki sem érzi, hogy eme emberi, hús és vér álruha micsoda kínokat rejt, micsoda szenvedést ölel át, mennyi megváltoztathatatlan döntést borít be palástjával. Az örök türelmes lány szerepét sokszor természetesnek veszem, beszédem, mimikám sokszor ehhez idomul, bár jó pár alkalommal elfeledkezem róla, hogy a kor, amiben most élek, nem a kor, amiben éltem. Mert igazából nem élek. Meghaltam, s sosem lehetek már olyan, mint voltam. Bár sose voltam ember, hisz szinte születésemtől fogva boszorkány képességem megkülönböztetett, a vérszomjam most egészen messze vitt az emberi világtól. Mindig is úgy éltem, léteztem és cselekedtem, ahogy a saját akaratom diktálta, ahogy szerintem kellett élnem, sosem törődtem szabályok betartásával, mégis mindig képes voltam idomulni a helyzethez. Igazi kaméleon voltam és vagyok, ami a szívemen, az a számon, hazudni sosem tudtam jól. Arcom rezdüléseit sosem tudtam kontrollálni, ám Emmettnek köszönhetően sokat fejlődött ezen képességem is. Képes vagyok gyilkolni, de ez nem azt jelenti, hogy szeretek is. Igyekszem mindig körültekintő, megfontolt lenni, a tetteim következményét vállalni, de egyre jobban elhagyom elveim, s félek valóban elveszek egy olyan harcban, ami talán sosem volt igazi harc, s talán mindig is bennem éltek az utóbbi évtizedekben megtapasztalt dolgok. Becenév Philippa, Pippa | User neve - |
Titulus The Lost Princess Foglalkozás válalkozó és ügyvéd Születési hely Bergen, Norvégia | Születési idő 1345. Március 10. |
Család Két bátyám Bennett és Emmett Christiansen, elhunyt szüleim Marie-Anne Christiansen és Jornag Christiansen. Emlékeim tengerében még megannyi személy úszik, kiket keresek, kutatok. Rég elvesztett barátok, távoli rokonok. Jelenleg egyetlen biztos pontról tudok az életemben, ő Emmett. Mentoron, akit megöltem, amiért nem tudtam uralkodni magamon, aki felnyitotta a szemem, hogy megváltoztam.
nincs olyan történet, mit ne lenne érdemes meghallgatni... Bergen már nem olyan, mint ahogy emlékeztem rá. Az egykor csendes, mégis nyüzsgő város, melyben virágzott a kereskedelem, a fjord, melynek partján a csillagos kék ég alatt ücsörögtem, mos egy autók és hajókürtök zajától hangos város, rengeteg turistával. Ha tehetem, hazalátogatok. Az egyik helyi hotel legszebb kilátással rendelkező szobájából belátni az egész várost. A végtelen tengert, a kikötőt, s a helyet, ahol születtem. A régi építmény romos falait. A helyet, ahol a szüleim meghaltak. A helyet, ahol én meghaltam. Most mégis egy egészen más város felé tartok. New Orleans repterére igyekszem, ahol hála az ismeretségnek és némiképp a bátyámnak, már várni fog rám egy autó. A fellegekben mégis lehunyt szemmel elmélkedem a múlton. A múlton, amiben nem szabadna élnem, az emlékeimben, amik csupán halovány, távoli képek, a bennük szereplő emberek pedig csak szellemek, akik rég elvesztek. Én legalábbis már nem vagyok olyan, mint régen. Elkap a hév és érzem, ahogy magába szippant a sötétség. Szinte érzem a testemen végigfutó félelmet, a remegést, amit akkor éreztem, mikor elkaptak minket. Mintha kívülről szemlélném magam. Bátyáim szemében látom rémült arcom, verejtékemtől tacsakos arcom, ahogy sós könnyeim a szikla érdes talajára esnek, melyek térdem a vékony szoknya anyagának köszönhetően könnyen szereznek sebeket. Érzem a félelmem és a dacosságom, ahogy próbálok a vasmarkok szorításából kiszabadulni, de esélyem sincs. Az erőm mintha elveszett volna, a testem ért sokktól képtelen vagyok használni. Aztán minden megszűnik. A nyakamba éles fájdalom kszik, véremben fuldokolva pedig elkezd körülölelni a végtelen feketeség. Kinyitom a szemem, az emléknek hála apró könnycsepp csurog le arcomon. De a dolgok jó oldalát kell nézni. Újra élek. egy évszázadnyi ismeretlen helyen eltöltött idő után, ismét élek. Négyszáz év alatt rengeteg helyen megfordultam, próbáltam okokat keresni arra, hogy miért akkor, miért úgy tértem vissza, ahogy. Az idegen világban egyedül voltam. Idegenként, mocskosan, csapzottan sétáltam be az addigra jócskán megváltozó világ kapuján. A szülővárosom egy továbbra is virágzó város maradt, mely túlélte a fekete halált, de nem számítottam olyasmire, hogy senkit sem találok itt. Kezdetben nem emlékeztem rá, hogy ki vagyok. Majd szépen, lassan ráleltem nyomokra, anyám egy barátnőjére, aki tudta, hogy hamarosan belépek ajtaján. Ő sem változott. Emlékeztem rá kiskoromból, és neki hála ismét ráleltem arra, aki valójában voltam. Persze arra sem ő, sem én nem gondoltam, hogy senki sem térhet csak úgy vissza. A rémálmok egyre sűrűbben gyötörtek, emlékképek ugrottak be, majd mikor teljesen önmagam lettem, újra és újra ugyan az az egy álom kapott el. Anyám szavai, hogy a testvéreimre vigyáznom kell, ahogy ők vigyáznak rám. Mert bármi történik, én nem halhatok meg. Mégis meghaltam, és elkezdtem kutakodni a testvéreim nyomán. Véremnek hála, s némi segítségnek egyre több keresőbűbájt alkalmaztam, követtem őket, elrejtve kilétem, létezésem előlük. Míg végül Emmett életébe be nem sétáltam egy szép napon. Ami viszont fogadott, nem egészen az volt, amire vártam. Ben, a másik bátyám, kivel kapcsolatom mindig erősebb volt, ki megértette, hogy életemben nem az a fő célom, hogy férjhez menjek és hercegnőként éljek, mintha nem lett volna önmaga. A két testvérem marakodásában oldalt választottam, amit sosem tettem. Megesküdtem, hogy Ben-t megtalálom és a történtek miatt felelősségre vonom. Fiatalabb voltam, de nem gyengébb, mint ő. Fogalmam sincs, hogy anyám látta-e a jövőt, és azért tette, amit tett, vagy... Nem volt vagy. Kereshettem racionális válaszokat, de nem leltem őket, mert soha nem is léteztek. A világ gyors fejlődésével felvettem a ritmust, míg vérszomjamnak hála a nőt, ki tanított, ki ismét lábra állított, egyszerűen megöltem. Vérének ízét még ma is érzem. A holttest felett térdelve bámultam magam elé azon a napon, és nem értettem, hogy mi történt velem. Valami megváltozott bennem is, egy részem bosszúszomjas volt, ellentmondást nem tűrt, nem volt megértő, nem ismert könyörületet, míg másik felem rádöbbent, hogy mit tettem és önsanyargatásba kezdett. A lelkiismeretem és a sötét oldalam kettősségének mégis sok mindent köszönhettem. Itt vagyok. A repülő lépcsőjén lépdelek lefelé, napszemüvegem a tavaszi napsütésnek hála szemem elé tolom, órámra pillantok, mikor a fekete autó begördül a kifutóra. -Miss Christiansen.-nyúl ki a tenyér, hogy lesegítsen a lépcsőn, mire halovány mosollyal ajkamon csúsztatom kezem övébe. -Üdvözlöm!-mosolyom, akárcsak hangsúlyom kimért, és ahogy a kocsi sötétített üvegablaki elválasztanak a tavaszi levegő friss reggeli szelétől, nagyot sóhajtok. Bármennyire ég bennem a bosszúvágy, a vér kötelez. Emmett nem tudja, hogy megtaláltalak, és azt hiszem eljött az én időm, hogy akárcsak régen, felbukkanjak akkor és ott, amikor én akarok, és tegyek úgy, ahogy én akarok.
|
| | |
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 11, 2016 3:44 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ |
Gratulálunk, elfogadva! üdvözlünk a diaries frpg oldalán Kedves Pippa, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak. Annyi biztos, hogy amikor megláttam a karakterhez választott arcot, már levettél a lábamról... egyedi, szép, karizmatikus arc. És most, hogy hozzá tudtam párosítani a történetet is, még inkább "megvettél" kilóra, elvégre akad itt egy határozott, kellőképpen döntőképes lány, akit nem ejtettek a fejére, és van benne annyi önismeret, hogy tudja, mikor mit várhat el magától. Nem erőltetted rá magad másokra, pedig ez azt hiszem, néha a legjobbakkal is előfordul, ám nagyon kíváncsi lettem arra, vajon mit hoz még a jövő... elvégre csak most kezdődik az a bizonyos út, nem? Nem hiszem, hogy bármibe is bele akarnék kötni, rettentően szépen fogalmaztad meg a belső gondolatokat, azt, hogy mely helyztben mi késztetett döntésre. Én pedig imádom olvasni ezeket a belső monológokat, úgy érzem, egyedivé tudja varázsolni a karakrereket, hiszen... ketten sem gondolkodnak egyformám. Ahogy látom, a foglalókon már túl vagy, más nincs is, mint megkeresni a bátyót egy játék erejéig! Jó szórakozást hozzá. |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
• az új oldal nyitásáig •
• ROTM FRPG •
|
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm Szer. Május 29, 2019 1:28 am Kedd Május 28, 2019 8:31 pm Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm Szer. Május 22, 2019 12:03 pm Hétf. Május 20, 2019 10:43 am Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm • ROTM FRPG • |
|