Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Viorica Darrow

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 27, 2016 3:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Viorica Darrow

26
Clara Alonso
New Orleans
Halandó

csak fecseg a felszín, hallgat a mély...
Külcsín: Hajam mogyoró barna, szemem szintén. 160 centimmel alacsonynak számítok. Alkatom vékony, törékeny. Bőröm kifejezetten világos. Nem vagyok a Nap szerelmese. És szoláriumban sem süttetem magam, nem hódolok be a „legyél te is bronzbőrű” divathullámnak. Ritkán mosolygok. Vonásaim zárkózottak. Öltözködési stílusom nőies, visszafogott. Nem viselek mélyen dekoltált blúzokat, miniszoknyákat. Ám szívesen hordok finom kelmékből varrt, elegáns darabokat. Sminkelni módjával szoktam, körmeimet ritkán festem, de mégis, akkor a természetes, rózsaszínes, barackos árnyalatokat részesítem előnyben.
Belbecs: Sosem viseltem könnyen a loppal engem vizslató, furcsálló tekinteteket. Ezért az idegenekkel zárkózott és bizalmatlan vagyok. Visszahúzódó, félénk, melankolikus jellemet tudhatok magaménak. Tisztelem a Természet minden megnyilvánulását, többre tartom az állatokat az embereknél. Falak mögé zártam magam, ahonnan csak nagyon ritkán bújok elő és akkor is igen rövid időre. Saját börtönöm őre vagyok. Többnyire a szobraimhoz és a könyveimhez menekülök a Világ elől. Sosem találtam a helyemet az átlagos emberek között. Érezték rajtam, hogy más vagyok, még ha nem kívánt "érző képességemet" igyekeztem is titokban tartani. Nem mertem megnyílni senkinek, ezért sosem építettem ki bensőséges kapcsolatokat. Nem mintha bárki is közeledni akart volna hozzám, hiszen csodabogárnak, sőt, őrültnek véltek. Aztán egy idő múlva, már én sem akartam közel engedni senkit. Tüskéket növesztettem. Emberkerülő lettem. Megvoltam egyedül. Pontosabban a nevelőszüleimmel. Ők voltak az egyetlenek, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Tolerálták alkotói megszállottságomat, tudták, hogy valami nem stimmel a fejemmel. Ők mégsem mondtak le rólam, irántam táplált szeretetük feltétel nélküli és elapadhatatlan volt. Szívesen velük mentem volna. Ám élnem kell, míg meg nem találom azt, aki kiszaggatta belőlük az Életet. Addig ők sem nyughatnak.
A férfiakhoz fűződő viszonyom egy szóval írható le: "Nincs." Sosem volt dolgom férfival. Mármint romantikus értelemben. Beszélni azért beszélek velük, ha úgy adódik. De tartom a három lépés távolságot. És általában ők is tartják velem.

Becenév
Vio
User neve
Cymoril
Foglalkozás
Szobrász
Születési hely
Ascot, Anglia
Születési idő
1990.10.31.
Család
A nőt, aki Világra hozott és a férfit, aki nemzett soha nem ismertem. Nem tudom, hogy vannak-e vérszerinti testvéreim, de az bizonyos, hogy nevelőszüleim szárnyai alatt egykeként nőttem fel.
Lynette Darrow az asszony neve, akit anyámként szerettem, amíg el nem ragadta a Halál.
Nevelőapám George Darrow néven került keresztvíz alá.
Saját lányukként szerettek és én olyannyira ragaszkodtam hozzájuk, mintha a véreim volnának. Mára – tragikus körülmények között - mindkettőjüket elveszítettem. Náluk jobb szülőket meg sem álmodhattam volna magamnak. Hiányuk fájón lüktető űrt hagyott a szívemben, nélkülük parttalanul bolyongó, szürke kísértet vagyok, egy azok közül az itt ragadt lelkek közül, akiket folyvást magam körül érzek.

nincs olyan történet, mit ne lenne érdemes meghallgatni...
Hangosan kopognak cipősarkaim a szemerkélő esőtől nyálkás, grafitszürke utcaköveken, miközben sietősen vágok keresztül a didergő városon. A hideg harapású késő őszi szél hűvös vízpermetet vág szemembe, belemarkol tincseimbe, dühödten tépi, vadul kavarja őket arcom körül. Hunyorogva, karomat arcom elé emelve próbálom távol tartani a szúrós, parányi vízcseppeket, melyek picinyke tűhegyekként karistolják fel a járomcsontomon és a homlokomon feszülő bőrt. Dideregve állapítom meg, hogy az időjárás határozottan kezd bekeményíteni. Lassan visszahúzódik a fákat sárga levélkabátba öltöztető ősz, hogy helyet adjon a Világot jégbe dermesztő télnek. Végigpillantok magamon és bosszankodva veszem tudomásul, hogy túlontúl vékonyan öltöztem fel esti sétámhoz. Csupán egy béleletlen, combközépig érő, tevebarna szövetkabátot, szénfekete farmernadrágot és nyitott, kabátom színével harmonizáló lábbelit viselek. Valamint egy azúrkék, könnyű szövésű kendőt a nyakam köré tekerve. Kurta sarkú körömcipőm máris beázott, a lábbelim illesztékein átszivárgó hideg esővíz a lábujjaimat, talpamat, lábfejemet fagylalja.
Arcomhoz emelem jobbomat és festetlen ajkaim elé húzom a nyakamban kéklő, hártyavékony anyagból szőtt kendőt. Ez a szitakötőszárny-szerű holmi aligha fogja megóvni torkomat a meghűléstől. Felvésem képzeletbeli jegyzettömbömbe, hogy okvetlenül be kell szereznem egy csomag lándzsás útifüvet, mely a fájós torok és a megfázás egyik legkíválóbb orvossága. És ekkor mintha csak iménti gondolatmenetem megerősítése volna, orrom szúrni kezd és eltüsszentem magam. Még feljebb húzom arcomra a vékony kendőt, így most már orrom hegye sem látszik ki a finom szövet mögül. A fölém magasodó, kovácsoltvas utcai lámpák narancsosan szikrázó fénysugarai alatt haladok, miközben tekintetem az út mentén ácsorgó, kusza ágrendszerű fák során siklik végig. Némelyikük elveszítette már lombkoronáját, levéltelenül, kopáran szürkéllik a lassan alászálló, csillagtalan estében. Másikuk még őrizget néhány kanárisárga és rozsdavörös levelet hajdani lombékük hűlt helyén. Noha a Természet elszenderedése normális folyamat, mégis szívettépő látni, ahogy a növényzet mélyalvásba merevedik és elkopárul, kiüresedik a táj. Mély levegőt veszek, miközben homlokomhoz emelem kezemet, hogy kihűlt ujjaimat tincseim közé merítve kísérletet tegyek arra, hogy megzabolázzam arcomba áradó, nyirkos fürtjeimet. Ahogy haladok kifelé a szélostromolta, esőverte városból, egyre fogynak köröttem az épületek, elmaradoznak a kandeláberek, helyüket hiányos öltözékű fák, lemeztelenedett cserjék, piros termésüket kínáló csipkebogyó bokrok, palackzöld levéltakaróba burkolt örökzöldek veszik át. Kiérek a kőfalú házak fedezékéből és a bősz szél újult erővel, az eddigieknél is vehemensebb lökésekkel indít ostromot ellenem. Jobb híján saját kabátom gallérjába kapaszkodom, hogy ne döntsön fel a fák között cikázó, jégkarmú légáramlat. Dacolva a széllel és a vele érkező, szemerkélő esővel, fogaimat összeszorítva, ajkaimat egymáshoz préselve, rendíthetetlenül lépkedek előre. Idővel talpam alól kikopnak a kockakövek, murvával felszórt, kanyargós ösvényen vezet tovább utam. Didergek, lassan átnedvesedő ruhám alá belopakszik a lúdbőröztető légáramlat, melynek süvítését fülemben hallom. És akkor megérzem. Érzem azt a különös, „valaki figyel a sötétből” típusú, tarkópihéket égnek meresztő sejtelmet, mely ott motoszkál az agyam hátsó szegletében, tudatom elrejtett, sötétbe vont bugyrában. Ott motoszkál, apró, éles karmaival egyre csak karistolja elmém falait. Szemek… Szemek merednek rám. Tekintet, melynek kereszttüzében vagyok. Ereimben meghűl a vér. Torkom elszorul, gyomromban pillangók tucatjai verdesnek hímporos szárnyaikkal. Arcomhoz kapom kezem, lerántom szám elől a légvételeimtől átmelegedett, fojtogatónak érzett kendőt. Hideg levegő, esőáztatta avar és föld illat robban orromba. Zaklatottan kapkodok levegő után. A félelem fantomujjai megragadják vadul hánykolódó szívemet és nagyot csavarnak rajta. Szemeim riadtan pásztázzák a körülöttem sarjadó, árnyleplet öltött növényzetet, jobbra-balra forgatom fejemet, hátha megpillantom a rám tapadó tekintet tulajdonosát. Nem látom őt. Rejtve marad. Jéghegy hízik gyomrom helyén, ahol az imént még lepkék szárnyaltak. S most lassan elfagyok belülről. Megdermeszt a félelem. Józan eszem riadót fúj fejemben. Futni. Menekülni. El innen. El a csontig hatoló tekintet hatósugarából. Megránduló combizmom eltép a földtől. Rémület sanyargatta lélekkel, bukfencező szívvel a mellkasomban rohanok. Ágak kapnak hajamba, ruhámba. Tarajos kavicsok csikorognak, sírnak talpam alatt. Az ösvény, melyen menekülő vadként nyargalok hirtelen kiszélesedik és egy tisztáson találom magam. Hatalmas, rozsdamarta vaskapu állja utamat. Megtorpanok. Rebbenő tekintetem a kapun túl tarkálló sírkövekre és a távolban komorló, sötétségburkolta kriptára vetül. Temetkezési hely… Földben nyugvó holttestek, s a hozzájuk tartozó, egykor bennük élő, most sírjuk körül bolyongó, attól elszakadni képtelen kísértetek… A lehető legrosszabb hely a számomra. Tudom, hogy nem szabadna bemennem. Tudom, hogy milyen következményekkel jár, ha egy átlépem egy sírkert küszöbét. Tudom, hogy szellemek sokasága fogja lerohanni elmémet. Ám a hátam mögött érzékelt fenyegetés annyira vérfagylaló, hogy nem látok más utat. Mély levegőt veszek, megerősítem az elmémet óvó, „érző” képességemet elzáró mentális falat, felemelem jobbomat és belököm a résnyire nyitva álló, időrágta vaskaput. Ami éppen olyan dobhártyaszaggató, baljós nyikorgással tárul fel előttem, ahogy a horrorfilmek forgatókönyveiben meg van írva. Ujjaimat ösztönösen tokrom köré fonva, tétován óvakodom be a gazzal benőtt, elhagyatott halálkertbe. Zaklatott pillantásomat végigjáratom a hematitszürke, mészkőfehér és éjfekete sírkövek sokaságán. Többségükön már megkopott az írás, moha futja be oldalukat, repedések hálózzák be felületüket. Némelyeken fejüket vesztett kőgalambok fehérlenek, másikukon szárnyfosztott kőangyalok kulcsolják imára kezüket. Pillantásom megállapodik egy nálam legalább két fejjel magasabb szobron. A megkövült angyal kitárt karokkal éppen áldást hint a temetőben nyugvókra. Egy itt ragadt Mennyei Lény. Az Úr mészkőbe zárt szolgája. Mintha csak egy álnok kedvű, kátránylelkű démon sötét erejét mozgósítva szoborrá átkozta volna. A szárnyas faragványt aranysárgával sávozott, méregzöld levelű borostyán futja be. Vadul kalapáló szívvel, borsódzó háttal lépek a délceg angyal elé. Komor vonások közé zárt, habfehér kőarcára emelem tekintetemet.
- Segíts… - suttogom reszkető szájjal, valamiféle csodában reménykedve, majd hogy legalább hátulról fedezve legyek, nekivetem hátamat kemény mésztestének és űzött vad tekintetemet az előttem duzzadó, feneketlennek rémlő sötétségbe fúrom és félelemfagylalta szívvel várok. Várok Rá. Várom Őt... Várom, hogy kilépve az árnyékból megmutassa végre arcát… Legyen az bármily rémületes is…



Vissza az elejére Go down

Farkasboszorkány
Trish Sylvie Gallagher
Viorica Darrow Tumblr_n50hkj9jHQ1rx07yso4_250
Keresem :
∆ a man who throw me in the way of temptation
Viorica Darrow Tumblr_mvk5coxRBM1qd1s6no6_250

Tartózkodási hely :
∆ always in your mind
Hobbi & foglalkozás :
∆ seriously?



A poszt írója Trish Sylvie Gallagher
Elküldésének ideje Vas. Márc. 27, 2016 4:05 pm
Ugrás egy másik oldalra


Gratulálunk, elfogadva!
üdvözlünk a diaries frpg oldalán

Kedves Viorica,
üdvözöllek az oldalon! :033: Nem nagyon tudtam, mire is számítsak, mikor belevetettem magam az olvasásba... az arcod annyira ártatlan színben tüntet fel, mintha még egy törékeny kislány volnál; de a történeted gondoskodott arról, hogy ennél azért bonyolultabb dolgokra figyeljek, ami téged illet.
Imádom az ilyesfajta történeteket, olyan volt, mintha tényleg egy könyvet olvashattam volna, szinte éreztem a papírlapok friss illatát... ahogyan bántál a szavaiddal még inkább idebilincseltek, nem is tudtam volna abbahagyni, akkor sem, ha kényszerítettek volna rá. 31 Halandó vagy, de mégis különleges... nem közhelyes, futószalagon gyártott karaktert hoztál nekünk, és remélem, hogy a benne rejlő lehetőségeket is olvashatom majd a játéktéren. 40 Nem is tudom, mit mondhatnék még... azon kívül, hogy most már tényleg csak a partnerkeresés van hátra. Nem is húzom tovább az időt, érezd jól magad, jó játékot! :033:

Vissza az elejére Go down
 

Viorica Darrow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Emberek-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •